Hívjuk Középkori Demokráciának, ami itt van!

Publikálás dátuma
2019.01.05. 11:30

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
"Az emberben volt egy félelem attól, hogy végiggondoljon dolgokat." (Réz Pál: Bokáig pezsgőben, 63. o.)
Rég várt ajándékot kaptunk az év végén: egy reménysugarat. Ez egy pillanat alatt el is szállhat, vagy lehet rá építeni. Ha hagyjuk eltűnni, Schmidt Máriának lesz igaza. "Az, hogy ki nyerte meg az első világháborút és ki nyerte meg a második világháborút, egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy azt mi tanultuk, ahogy azt a győztesek velünk elhitetni igyekeznek" - mondta a Terror Háza főigazgatója a Hír Tv-nek.
Rengeteg baj van hazánkban és a világban - éhhalál, tömegnyomor, háborúk, katasztrofális klímaváltozás és a vele járó betegségek (melyekre a kormány egyáltalában nincs felkészülve mert a pénz üres stadionokra kell).
A terjedő vírus

Az Európai Unió nem tud mit kezdeni Orbán Viktorral, elnézően kezeli, mint Neville Chamberlain Adolf Hitlert. Nem állítom, hogy Orbán a német diktátorral lenne egy súlycsoportban, de december elején Amal Clooney egy kalap alá vette Mianmar, Észak-Korea, a Fülöp-szigetek, Magyarország, Törökország, és Brazília kormányait. Az orbánisták persze tiltakoztak, ugyanakkor tény, hogy az autokrata rezsimek nem egyformák, de vannak közös vonásaik. Nem volt meglepő, hogy Orbán a brazil választás után rögtön gratulált Jair Bolsonaronak, majd részt vett beiktatásán is. Nem meglepő, amint szemmel láthatóan jól érzi magát Putyin, Aliyev és Erdogan társaságában, mivel ők nem hozzák kellemetlen helyzetbe kérdéseikkel az emberi jogokról, a jogállam leépítéséről, vagy a korrupcióról.
Ezt mind elsöpri majd a klímakatasztrófa és a vele járó járványok és tömeges népvándorlás, de addig is Orbán vérfrissítést követel az EU-ban. És lehet, hogy ez sikerülni is fog, mert Európa-szerte nagy az elégedetlenség a helyzettel. Sokan nem tudnak tájékozódni a zűrzavarban és egyszerű - ilyenek még nincsenek - válaszokra és védelemre vágynak. Nálunk most a fél ország úgy véli, hogy ezt megkapja Orbántól. 2018. december 7-én a Kossuth Rádióban nem győzött hízelegni népének miközben egyértelműen hülyének nézi őket (lásd nemzeti konzultáció). "Nem tűrjük el, hogy Magyarországnak a tekintélyét, a becsületét rombolják és megtámadják következmények nélkül", mondta, miközben senki se támadja Magyarországot.
Túl hosszú kitérő lenne a populizmus tárgyalása (lásd pl. Ernesto Laclau, John Lukacs, Roger Scruton vagy Szilágyi Ákos műveit), de egy tanárom a legtömörebb populizmus-definíciót adta még 1967-ben, ami egyben átível jobb- és baloldali populizmusokon. "Tell 'em what they wanna hear", mondta Tom Bottomore, vagyis "mondd azt, amit hallani szeretnének!"
Európa-szerte erősödnek a populista pártok és Steve Bannon dolgozik ezek összehangolásán. Bannon 2018 májusában Budapesten is tartott előadást (közpénzen). Ezen emberek gondolatvilágába nyertünk bepillantást a korábban idézett Schmidt Mária állítás olvastán. Már többen is kongatják a vészharangot a demokrácia jövőjét illetően. Yascha Mounk könyve, "The People vs. Democracy: Why our Freedom is in Danger and How to Save It" (A nép kontra demokrácia. Mi veszélyezteti szabadságunkat és hogy lehetne megmenteni), vagy Steven Levitsky és Daniel Ziblatt műve "How Democracies Die" (magyarul: A demokráciák halála, Kossuth Kiadó, 2018) a közelmúltban jelentek meg.
Utóbbi szerzőpáros kezdi Európával a 1930-as években, és a mai Törökország, Venezuela, és Magyarország is szerepet kap, mint ahogy Trump megválasztása is. Több mint húsz éve vizsgálják a fenyegetettséget, a kulcsfontosságú intézmények - bíróság, sajtó és civil szervezetek - elsorvasztását, amihez hozzátenném az egyetemek és az értelmiség megfélemlítését. "A félelem országává lettünk!", mondta Somogyi Péter, MTA-tag az Akadémia ülésén, amikor hazalátogatott Oxfordból.
Figyeljünk Barabási Albert-László szavaira: "A világ nagy részén tulajdonképpen monokultúra alakult ki a demokráciát tekintve, de sok helyütt felbukkant az az erő, amely vírusként kihasználja ennek a nem tökéletes építménynek a gyenge pontjait. Egymástól tanulnak, mindenütt ugyanazokat a módszereket használják: legyengítik a jogi kereteket, megváltoztatják a választási rendszert, és így tovább. Nincsenek jó híreim: ez tovább fog terjedni, mert egyre több helyen jönnek rá a rendszer sérülékenységére. […] A vírus terjed, és drasztikus változásokat hoz – ami volt, annak vége, a demokrácia gyengének bizonyult, és elbukott, valami mást kell helyette kitalálni." (Magyar Hang, 2018. X. 12-18.)
Sajnos nem tudok mást kitalálni, de javasolnám, hogy az oktatásban ne úgy legyen, hogy az a gyerek kapja a legjobb jegyeket, akinek az agya "légypapírként" működik, hogy idézzem az amerikai filozófust, John Deweyt. Igenis lehet gondolkodásra ösztönözni a gyerekeket, és kritikai gondolkodásra a gimnazistákat, de itthon szándékosan alattvalóképzés folyik. Visszatérve a Schmidt-idézethez, ne felejtsük, hogy háborúznak területért, ásványkincsekért, de az igazi, hosszútávú győztes az, akinek sikerül elfoglalni az emberek tudatát. Így nézve egyáltalán nem biztos, hogy 1945-ben a liberális demokrácia volt az igazi, vagyis hosszútávú nyertes.
Célpontban az emberi tudat

"Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint", írta Spiró György hatalmas vihart kavart versében a Mozgó Világ 1987 áprilisi számában. Ezzel kaptunk egy jó példát arra, hogy a művészlélek gyakran előre jelez változásokat, mint ahogy több állatfaj is előre jelzi a földrengéseket. 1989 után többen is jöttek ilyen-olyan változatban és nem is tagadták nézeteiket. Például ahogy Szávay István képviselő meghallotta, hogy közelében egy nő "náci bűzt" emleget, rögtön magára vette.
"A történelem ismétli önmagát. Először mint tragédia, azután mint komédia”, írta Marx a "Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája" című írásában, de semmi kedvem kacagni. Mint Spiró, Tamás Gáspár Miklós is már a rendszerváltás előtt figyelmeztetett minket a Jurta Színházban, de akkor saját párttársai is lehurrogták. Azóta sok írás jelent meg a magyar demokrácia mivoltáról és 2010 után ez csak felerősödött. Komoly írások jelennek meg, hogy minek is hívjuk, ami itt történik - maffiaállam, autokrácia, puha diktatúra, hibrid rezsim, vagy fasisztoid mutáció.
Fontos Ungváry Rudolf könyve, de a társadalmi közeg szemszögéből nézve nem helyeslem a "fasiszta" szó használatát - megjegyzem, hogy a Yale egyetem filozófiaprofesszora Jason Stanley szintén fasisztának tartja Orbánt -, mert az emberekben rögtön képek villannak fel fekete-inges tömegekről, atrocitásokról, letartóztatásokról, és mivel a köztudatban ez összemosódik a nácikkal, a koncentrációs- és haláltáborokról is. Hozzáteszem, hogy Ungváry írásában a "mutáció" a kulcsszó. Az olasz történész Emilio Gentile tíz, Ungváry nyolc pontban sűrítette a fasizmus jellemzőit és némi módosítással ezek illenek is mai helyzetünkre, de úgy érzem, hogy ezt még tartsuk tarsolyunkban.
Egyébként Orbán tudja, meddig incselkedhet Brüsszellel és azt is, hogy egy nyílt diktatúra teljesen felesleges, mivel így is az ő akarata érvényesül. A népbutítás sikeres, és vannak akik bár nem hülyék, de van az a pénz, vagy van az a sérelem, vagy egy önámító önteltség, amiért kiszolgálják ezt a rezsimet.
Egy kupéban utaztam két öltönyös fiatalemberrel, akik kormány-, vagy Fidesz-közeli állásban lehettek beszélgetésük alapján. Csak úgy röpködtek a nevek - Lázár hiányzik nekik, a szóvivőket kigúnyolták - "magolgatják mondókájukat" -, és mikor egyikük elmesélte, hogy esti sörözés közben valaki Orbánról mint Il Duce beszélt, a másik közbeszólt, hogy "inkább Il Duci, nem?" - mire jót röhögtek.
Viszont az Orbánra szavazó tömeg nem ilyen, ők csak félnek a holnaptól. Nem kell antiszemitának lenni a bűnbakkeresésben; kilenc év után még mindig itt vannak Gyurcsány - gondoljunk bele: mi lenne utcáinkon, ha Gyurcsány hozta volna a rabszolgatörvényt -, Brüsszel, Soros, és a szerencsétlen menekültek e szerepre.
Orbán tele van tervekkel. "A választás után természetesen elégtételt fogunk venni. Erkölcsi, politikai és jogi elégtételt", ígérte - és ez nem fenyegetés volt, bármit is állított az ellenzék - 2018. március 15-én. Az előző év decemberében azt mondta, hogy nagyobb befolyást szeretne a médiában. Azóta több lap megszűnt, mások az ő táborába kerültek, és 2018 végén megszületett a nagy médiaegyesülés, ami a kormány szerint "nemzetstratégiai" érdek. Ezt sokan értetlenkedve fogadták, pedig Kövér László már októberben kijelentette a Magyar Időknek, hogy "amit kultúrharcnak hívunk, az az emberek lelkéért folytatott küzdelem."
Erre utaltam korábban az emberi tudat mint célpont kapcsán. Erről szól a jelenlegi kultúrharc. Ez a több mint félezer média azért van egy kézben nehogy a lakosság bármit is megtudjon, amit a kormány nem szeretne tudomásukra hozni, és azt gondolják amit a kormány akar, hogy gondoljanak.
Igen tanulságos, hogy a jobb- és baloldali diktatúrák után most is vannak, akik ezt a munkát elvégzik. E médiumok teljesen szembemennek a tradicionális sajtó alapszabályával, a társadalmi "őrkutya" szerepével. Sok mindenkit lehetne idézni a Horthy és Rákosi alatti kulturális hegemóniáról, de talán Kuczka Péter 1949-es "Testamentum" című verséből egy mondat - "teremtsünk olyan irodalmat, bolsevik legyen tőle a proli" - fejezte ki legtömörebben e törekvést.
Az új kultúrharc, melynek már a konzervatív oldalon is vannak áldozatai, vélhetőleg felerősödik. Azért kell független intézményeket, médiumokat megszüntetni, megfélemlíteni, vagy minimum elszigetelni, mert Kövérék szerint minél több magyar egyet gondol, annál jobb. Ők alakítható masszaként látják az embereket és - szó mi szó - a kormány gyűlöletkampánya ezt részben igazolja is. (Telefonált egy barátom: "megszüntetik a gender studiest", mire eszembe jutott mennyire meghökkentem,  amikor Magyarországra költöztem, hogy felnőtt férfiak "fiamnak" szólítják nejüket. Tudom, ez nem a gender tárgy témája, de itt, az alapoknál kellene kezdeni.)
Időutazás visszafelé

Az orbáni évek - kész időutazás. Nem én leszek egyre fiatalabb mint Benjamin Button, hanem a fiatalkoromat, és a megelőző éveket idéző jelenségeket látok magam körül, vagyis egy regresszió tanúi vagyunk. Véletlen egybeesés, de amikor meghozták a hajléktalanok elleni törvényt éppen Nagy Lajos "Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén" című könyvét olvastam. Naplójában több helyen is leírja, amint rendőr vagy milicista elűzi a hajléktalan egy padról, vagy bekíséri.
Az MTA a magyar tudomány ünnepén tartott egy rendezvényt, melyből a főtitkárhelyettes letiltott két tervezett előadást, mert szerinte sértenék a kormányt. Nem lepne meg, ha ezt félelmében tette volna, ha nem is saját személyét féltve, hanem az intézményt.
Ki gondolta volna, hogy 1949-ben Gyergyai Albert félt Réz Páltól? (Réz, 49. o.) Ki gondolta volna 1990-ben, hogy 28 évvel később Orbán egyik híve felszólítja a diákokat, hogy jelentsék fel tanáraikat, akik a kormánytól eltérő nézeteket hangoztatnak? És jönnek is a denunciálások - micsoda Ffifties feeling!
Réz Pál mesélte, hogy Vas István már "a rendszerváltáskor azt mondta, nem kell hosszú idő, hogy nagyon utáljátok majd az új rendszert." (322. o.) Van is miért, de Orbán mégis kétharmaddal nyert. Ennek persze több oka is van, de az is besegít, hogy kívülállók számára az ellenzéki viták csak veszekedésnek tűnnek.
Sokat utaztam az országban a rendszerváltás idején, sok emberrel beszéltem. Elképesztő a tudatlanság: sokan úgy látták mintha a vasfüggöny egy gát lett volna, ami megakadályozta a nyugati jólét beáramlását. És nem volt politikus, aki felvilágosította volna őket a helyzetről és a teendőkről. Medgyessy Péternek volt egy önleleplező mondata a 2002-es kampány idején. Egy interjúban azt mondta, hogy országjárása közben megdöbbentette: hány embernek hiányos a foga. Szerintem egy politikus első feladata ismerni hazáját és honfitársait. És, mint tudjuk, '90 után nem a jólét, hanem a munkanélküliség és a hajléktalanság jött és nem csoda, hogy oly sokan elfordultak a demokráciától, ami számukra csak ezt eredményezte. Igaza lett Szűcs Jenőnek aki már a rendszerváltás előtt a civil társadalom gyengeségével indokolta szkepszisét a kibontakozó változásokat illetően. (Réz, 263. o.)
Falun élek és túl sok embernek rossz az élete -- elidegenedés, munkahelyi problémák, betegségek, szerény szellemiség -, ami nem meglepő egy sivár kulturális közegben, nem tudják végiggondolni, se ki- és megbeszélni gondjaikat, mire csak halmozódik a frusztráció, és erre jön az alkohol mint rossz válasz. Mindenhol anyagi gondok, és a megértés- és a szeretet hiánya. Szerencsére vannak, akik jól élnek, csak roppant elfoglaltak - család, munkahely, színház, sport, hobbi, baráti kör, stb., és vagy nincs idejük a politikát figyelni, vagy egyszerűen hidegen hagyja őket. Persze látva, hogy mi történik "politika" címszó alatt, ez nem meglepő, de hát az ő pénzükkel is szórakoznak "ott fenn".
Már rég ideje, hogy hazai elmeorvosok összeálljanak mint Bandy Lee, a Yale egyetem oktatója és 27 kollégája, akik egy részletes tanulmányban megírták miért tartják Donald Trumpot veszélyesnek. Itthon eddig csak Popper Péter és Ranschburg Jenő tették közre megfigyeléseiket Orbánról, ők is csak úgy mellékesen. Ugyanakkor társadalmunk is megérett egy alapos vizsgálatra. Egyesek csodálkoznak, hogy "na, ez se üti meg az ingerküszöböt", míg egyértelmű, hogy mi ebbe beleszülettünk. Hála rémes történelmünknek, belénk ivódott a "ne szólj szám, nem fáj fejem" hozzáállás.
És hirtelen egy heuréka pillanat: legyen Középkori Demokrácia a neve annak ami itt van. Nincsenek zavaró képi asszociációk, nincs marlonbrando-keresztapa figura, se masírozó barna-ingesek. Világos, hogy hátrafelé megyünk az időben - most éppen a 19. századba vitt vissza minket a rabszolgatörvény -, 1817-ben tűzte ki Robert Owen a "8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" célt. És az is világos, hogy a Középkorban nem volt demokrácia, de volt sötétség. (Ez nem utalás az Elios köztéri lámpáira.)
Záróban egy buékos jó hír: ez nem fog 1000 évig tartani. De menjünk inkább előre, beszéljünk honfitársainkkal, hogyan állítsuk vissza a jogállamiságot, hogyan vessünk véget a korrupciónak és pazarlásnak, hogyan tegyük rendbe az egészségügyet és oktatást.
A tüntetőknek javaslom, hogy szervezzenek rendfenntartókat. Ne lehessen elkeseredett embereknek túlzásba esniük (lisztet sem szabad szórni - gondoljanak a rendőrök feszült idegállapotára), és főleg meg kell akadályozni provokátorok rendbontását, mert biztosan oda lesznek küldve, amint erősödik a tiltakozás, hogy lejárassák a tüntetőket, sőt, magát az ügyet. Nekünk pedig fontos a lakosság szimpátiája és remélhető erősödő csatlakozása.

Egy leszakadó ember

Publikálás dátuma
2019.01.01. 13:13

Fotó: Giorgio Bassani Alapítvány
Egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy művészeti alkotás évszázadok vagy akár néhány évtized elteltével átmegy-e a tű fokán. Az aranykeretes szemüveg 1958-ban jelent meg először, a Giulio Einaudi nevét viselő, a kor szépirodalmi, tudományos és politikai mesterműveit publikáló könyvkiadó adta ki Torinóban. Azóta számtalanszor – újabb és újabb tipográfiai köntösben – került az olvasóközönség kezébe, legutóbb, éppen tavaly spanyol, idén pedig holland fordítással gazdagodott a felsorolás. Az Európa Könyvkiadó, amely a közelmúltban – a holland kiadáshoz hasonlatos fotóval a borítóján – magyarul megjelentette a művet, ráérzett Giorgio Bassani művének vélt reneszánszára vagy tudatosan eltervezett másodvirágoztatására. Az, hogy a mű jól megírt alkotás, csak ráadás.
Bassani, akinek a prózaírói és lírai munkásságát is megbecsülés övezi, két olyan embert rak az olvasó elé, akik valamilyen okból kifolyólag teljes mértékben tolerálhatatlannak számítanak a rendszer számára. Legalábbis a fasiszta államvezetés számára, a második világháborút közvetlenül megelőző időszakban. A 2000-ben elhunyt olasz író elbeszélése akronologikusan bánik a történettel: Athos Fadigati gégészprofesszor neve a múlt homályából dereng fel a narrátor számára, és az olvasó mindenekelőtt azt tudja meg róla, hogy életét tragikusan végezte be, holott akkoriban, amikor áttelepült szülővárosából, Velencéből a választott lakhelyére, Ferrarába, még úgy tetszett, mindent elérhet. Ennél fogva a kisregény – a Roland Barthes-i elbeszélőirodalmi felosztás szerinti – hermeneutikai kódja abban rejlik, hogy mi történhetett azzal a nagyreményű, soha-nem-fiatalnak tűnő férfival, aki végül megszégyenült, majd alábukott. Az aranykeretes szemüveg tehát nem hagyományos értelembe vett rejtéllyel, hanem egy szimpla narratológiai csellel operál. (Más műfaji és stílusrétegi példa a helyzet megvilágítására: a Columbo-sorozatban az izgalmat az adja, hogy a rossz szemű hadnagy miként bizonyítja, ki a gyilkos, hiszen az elkövető személye a kezdetektől világos, tehát ebben a krimiszériában – meglepő módon – nem az a hermeneutikai rejtély, hogy ki a tettes.)
Ahogy arra utaltam, az elbeszélő és az elbeszélés ideje között jelentős a távolság (egyébként is kevés a jelen idejű elbeszélés az irodalomban), hiszen Eraldo Deliliers, a főszereplő-narrátor abba az egykor volt időbe réved vissza, amikor a felnőtté válás küszöbén állva – egy közös, rendszeres úti cél miatt – közelebbről megismerhette a doktort. A muzsikáló elbeszélés egyik bravúrja az, hogy szinte kizárólag a két férfialakra fókuszál. (Zsámboki Zoltán magyar fordítása sajnos nem hibátlan, de apró tévesztései, mellékvágányra vezető mondatai nem szemet szúróak.) Fadigati előbb köztiszteletben álló figuraként tűnik fel. Olyasvalakinek, aki előtt orvosi praxisa miatt sokan kalapot emelnek, s aki nem pusztán jól nevelt, vonzó férfiként vonja magára a figyelmet, hanem azzal is, hogy mutatós férfiként agglegény maradt. Eleinte azt gyanítják, talán az ápolónőivel folytat diszkrét viszonyt, később azonban kiderül, hogy nem véletlenül nem kötelezte el magát: a tartózkodó viselkedés mögött homoszexualitása áll. Bassani pazarul mutatja be, miként változik meg Fadigati doktor megítélése azt követően, hogy kiderül a titka. Deliliers számtalan szöveghelyen megerősíti, hogy arcátlan társaival együtt egyre kevesebb tiszteletet éreztek és tanúsítottak a gégész iránt, aki mintapolgárból hirtelen egy szánni való, esendő alakká változott a szemükben. (Nem lehet figyelmen kívül hagyni itt, hogy egyik szereplő sem túlzottan szimpatikus alak.) A két kulcsszereplő között egyfajta idealizált alakmás viszony is megfigyelhető, de a tükörmás értelmezés analógiái több ponton kisiklanak, hiszen még az idősebb maximálisan elfogadja a másság miatti stigmát, addig a zsidó származású elbeszélő a történet előrehaladtával egyre vehemensebben kezd lázadni az egyre fokozódó etnikai kirekesztés ellen.
Az aranykeretes szemüveg túlmutat a homoszexuálisokat és zsidókat ért kirekesztés témakörén, hiszen egyetemes üzenete azt kommunikálja szimbolikusan, hogy bizonyos korokban nehéz az orrunk hegyétől távolabbra látni. Az olasz nép, mondhatni csak belesodródott az elkorcsosult fasizmusba, bizonyos eseményekre pedig nem reagált, helyette kizárta a valóságot az életéből - ezt sugallja a kisregény. És az, hogy az ifjúság elvirágzása valóban az ártatlanság korának lezárásával párosul, csak erősíti ezt a képletet. A tulajdonképpeni cselekmény jelentősége vissza is szorul, a szöveget nem történetek lassítják, hanem leírások, amelyek a modernista regények mintájára alapvetően fragmentumokat tárnak az olvasó elé.
Giorgo Bassani a kézenfekvő megoldások elvét alkalmazta, a rövid terjedelem pedig még könnyebben fogyaszthatóvá teszi az alapjáraton is gördülékeny szöveget. A könyv alapján nehéz megérteni, miért számít irodalmi sikerműnek Az aranykeretes szemüveg. Az 1987-es filmváltozat elkészítésének indokai sem teljesen világosak, hacsak nem arról van szó, hogy Giuliano Montaldo mozgóképéhez Ennio Morricone újabb kiváló filmzenét írhatott. Mindenesetre, hatvanévnyi várakozás után először találkozhatunk egy olyan világgal, amely a Halál Velencében és a Szoba kilátással cselekmény- és szövegvilágát is megidézi. Nem fogja megülni az ember gyomrát, de attól még lehet élvezni.
(Giorgio Bassani: Az ​aranykeretes szemüveg. Európa Kiadó, 2018)
Frissítve: 2019.01.01. 14:58

Ferdinandy György: Caffe Nero

Publikálás dátuma
2019.01.01. 10:43
LONDON, HEATHROW - A Caffe Nero tranzitzóna
Fotó: AFP
A régiek – ki ne tudná! – kávéházakban írták a tárcáikat. Egy-két dupla mellett, amit a jólelkű pincér hitelezett. Mindenki ismerte őket. Mindenki tudta a nevüket.
Később, egyik a másik után, megérkeztek a többiek. Vén mesterek, fiatal, pályakezdő skriblerek. Egy-egy futár valamelyik szerkesztőségből, ahol már türelmetlenül várták a készülő kéziratokat. Állítólag volt olyan is, aki előleget vagy ne adj’ Isten honoráriumot hozott.
Anno így zajlott az irodalmi élet Pest kávéházaiban. Ez jut most is eszembe, London repülőterén, a Café Nero asztalánál.
Nem mintha Heathrow forgataga a Centrál békés zsongására hasonlítana. Itt, ebben a gigászi váróteremben egész nap hömpölyögnek az utasok. Leülni csak egy-egy elkerített karámban lehet, és csak akkor, ha az ember önkiszolgálja magát.
És hát senki sem ír. Lapozgatnak egy újságot, az időt múlatják. Nyomkodnak valami masinát, vagy csak úgy, nyitott szemmel alszanak. Van itt minden: sárgák, feketék, hinduk, arabok. Morc férfiak, kövér, formátlan asszonyok. Pendlizők, bevándorlók, kiutasítottak. Egy egész gyarmatbirodalom.
Meg egy pesti firkász. Két kontinens között, tranziton.
*

Hajnalban ébredtem, félórával a vekker csörömpölése előtt. Négy óra után már várt a taxi az ablak alatt. A gáz- és a villanyóra után a televíziót és a rádiót is kikapcsolom. Biztos, ami biztos. Körülnézek, de hogy visszajövök-e, magam se tudom.
- A bőröndök? – kérdezi a sofőr.
A kapuban egy pillanatra megállok.
- Nincsenek!
Üres kézzel utazom.
Keresztülhajtunk az alvó városon. Itt, ezen a sarkon csúszott meg anyám. Tél volt, sziporkázó december. Korcsolyázni indultunk, lentről, a pályáról, már felhallatszott a sramlizene. Ő pedig, anyám, csak állt itt a sarkon. Szőke, karcsú lány, védtelen, mint egy kisgyerek. Folyik a vér a térdéből, a harisnyája cafatokra szakadt. Én sírok, de ő, annyi baj legyen! Rám nevet.
A vurstlit azóta parkosították. Bank épült elé, és egy hatemeletes szálloda. Ülök a sárga fővárosi taxiban.
Amikor hazatelepültem, minden sarkon várt valaki. Most minden utca üres. A régiek már nem élnek. Egyiket a másik után, kihúzogattam a nevüket. De aznap, negyven év után, folyt a könny a szememből. Emlékszem, akkor is egy ilyen sárga taxiban.
- Melyik hídon? – kérdezte a sofőr.
Amikor elmentem, még belelógtak a Dunába a hidak.
Most pedig kiürült ez a város. És ez így még elviselhetetlenebb, mint az idegen. A hely, ahová most, a fiaim után újra elmegyek. Őket nem kötötte ide semmi. Kivándoroltak, egyik a másik után. Az úgynevezett újvilágban kezdtek múlt nélküli, mint mondták, új életet.
Én már tudtam, hogy ez mit jelent. Egyszer már átrágtam magam ezen a mócsingon. És most, lám, mégis utánuk megyek. Ha lesz még új világ, azt most már nekik kell megteremteniük. Nekem már beletört a fogam.
Hajnali ötkor hagyom el a szülővárosomat. Mint egy betörő, koromsötétben, lábujjhegyen.
*

A felhők paplanja alatt, mint mindig, most is ébren álmodom. A Café Nero asztalánál pedig feljegyzem magamnak az álmaimat.
Trópusi képek. Egy apró, tengerparti ház. Tambo. Pihenő. Fenn, a Kordillerák élén, egy kimustrált kaszárnyában tanítok. Hallgatóim a rabszolgák unokái. Szeretem a munkám. Ezeknek a fiataloknak pedig fogadott apjuk vagyok.
Nem könnyű a dolgom. Meg kell győznöm őket, hogy senkinél sem vagyunk alábbvalók. Hogy érünk annyit, mint ezek, akik meghurcolták őket. Akik tönkretették az életüket.
Esténként énekelünk. Vérvörösen bukik a tenger fekete vizébe a nap. Írunk, olvasunk. Minden nap egy-egy győzelem. Az életemnek – álmomban – új értelme van.
A Heathrow forgatagában hömpölyögnek az utasok. Sárgák, feketék, hinduk, arabok. Olcsó munkaerő: hajtja, tereli őket a szükség. A fizetésüket – ha van – hazaküldik. Egész kontinensek élnek a koncból, amit odalök nekik a Birodalom.
Ülök a Café Nero asztalánál. Előttem fekete fiúcska alszik. Múlik az idő: délután indul a járatom. Tíz óra lebegés az óceán felett. Írom a penzumomat.
*

Később összeszedem a napilapokat, amiket az asztalon felejtettek az utasok. Kibetűzöm a Times, a Telegraphe, az Independent és a Guardian nagybetűs vezércikkeit. Mintha más és más világokról tudósítanának: mindnek más és más közölnivalója van.
Daniel Ortegáról még úgy tudtam: nemzeti hős. Elzavarta Somozát. Most pedig – olvasom – ismét menekül Nicaraguából a nép. Ortega vette át a diktátor szerepét. Most ő sanyargatja tovább a földműveseket. Ha ugyan hitelt érdemelnek ezek a hírek.
Tény, hogy hétezer ember tipródik a mexikói határon. Csórók, földnélküli földművesek. Kiszámolom, hány száz kilométert gyalogoltak a tűző napon, aggastyánok, asszonyok, gyerekek. Egy jobb élet reményében! – nyilatkozza egyikük.
A túloldalon, az elnök mozgósítja a hadsereget. Amerika lehúzza a redőnyt. Mintha megállítaná a kétségbeesést egy kerítés. Egy másik – ezúttal egyenruhás hadsereg.
Kavarognak a hírek. Árad a tenger, hurrikánok pusztítják a szárazföldeket. Az atombomba árnyékában. Mert bombája van már mindenkinek. Aztán ez is: az újságírókat elteszik láb alól, ha kiszimatolnak valami fontosat.
Várom, hogy megálljon előttem egy futár. Hogy valahol sürgessék már ezt a kéziratot. De hát itt nemhogy küldöncök, még csak pincérek sincsenek. Amit írok, érdektelen. Honorárium? Honor? Itt, a Café Nero asztalánál csak én fizetek.
Annak idején nem így képzeltük el a művelt (vad)nyugatot. Testvériségről álmodoztunk, elhittük, hogy egyszer valóra válik minden szép gondolat.
Nekem még, útban a mackós iskola felé, minden reggel a szeretetről beszélt nagyapám.
- Más világ lesz itt! – mondogatta – amikor vége lesz a háborúnak!
Hát nem lett vége azóta sem. Pedig azóta már a fiaim is felnőtt emberek. Én meg még mindig itt, a felhők felett. Pára takarja alattam a világot. Hogy forog-e még? És hogy keserű levében? Nem tudom.
A Café Nero tranzitzóna. Átmenet. Emlékszem még, hogy honnan jövök. De nem látom, hogy merre megyek.
Most még itt, két kontinens határán. Róma lángokban. Néró pengeti a lantját. Énekel a rabszolgák unokáinak.