Hívjuk Középkori Demokráciának, ami itt van!

Publikálás dátuma
2019.01.05 11:30

Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
"Az emberben volt egy félelem attól, hogy végiggondoljon dolgokat." (Réz Pál: Bokáig pezsgőben, 63. o.)
Rég várt ajándékot kaptunk az év végén: egy reménysugarat. Ez egy pillanat alatt el is szállhat, vagy lehet rá építeni. Ha hagyjuk eltűnni, Schmidt Máriának lesz igaza. "Az, hogy ki nyerte meg az első világháborút és ki nyerte meg a második világháborút, egyáltalán nem biztos, hogy úgy van, ahogy azt mi tanultuk, ahogy azt a győztesek velünk elhitetni igyekeznek" - mondta a Terror Háza főigazgatója a Hír Tv-nek.
Rengeteg baj van hazánkban és a világban - éhhalál, tömegnyomor, háborúk, katasztrofális klímaváltozás és a vele járó betegségek (melyekre a kormány egyáltalában nincs felkészülve mert a pénz üres stadionokra kell).
A terjedő vírus

Az Európai Unió nem tud mit kezdeni Orbán Viktorral, elnézően kezeli, mint Neville Chamberlain Adolf Hitlert. Nem állítom, hogy Orbán a német diktátorral lenne egy súlycsoportban, de december elején Amal Clooney egy kalap alá vette Mianmar, Észak-Korea, a Fülöp-szigetek, Magyarország, Törökország, és Brazília kormányait. Az orbánisták persze tiltakoztak, ugyanakkor tény, hogy az autokrata rezsimek nem egyformák, de vannak közös vonásaik. Nem volt meglepő, hogy Orbán a brazil választás után rögtön gratulált Jair Bolsonaronak, majd részt vett beiktatásán is. Nem meglepő, amint szemmel láthatóan jól érzi magát Putyin, Aliyev és Erdogan társaságában, mivel ők nem hozzák kellemetlen helyzetbe kérdéseikkel az emberi jogokról, a jogállam leépítéséről, vagy a korrupcióról.
Ezt mind elsöpri majd a klímakatasztrófa és a vele járó járványok és tömeges népvándorlás, de addig is Orbán vérfrissítést követel az EU-ban. És lehet, hogy ez sikerülni is fog, mert Európa-szerte nagy az elégedetlenség a helyzettel. Sokan nem tudnak tájékozódni a zűrzavarban és egyszerű - ilyenek még nincsenek - válaszokra és védelemre vágynak. Nálunk most a fél ország úgy véli, hogy ezt megkapja Orbántól. 2018. december 7-én a Kossuth Rádióban nem győzött hízelegni népének miközben egyértelműen hülyének nézi őket (lásd nemzeti konzultáció). "Nem tűrjük el, hogy Magyarországnak a tekintélyét, a becsületét rombolják és megtámadják következmények nélkül", mondta, miközben senki se támadja Magyarországot.
Túl hosszú kitérő lenne a populizmus tárgyalása (lásd pl. Ernesto Laclau, John Lukacs, Roger Scruton vagy Szilágyi Ákos műveit), de egy tanárom a legtömörebb populizmus-definíciót adta még 1967-ben, ami egyben átível jobb- és baloldali populizmusokon. "Tell 'em what they wanna hear", mondta Tom Bottomore, vagyis "mondd azt, amit hallani szeretnének!"
Európa-szerte erősödnek a populista pártok és Steve Bannon dolgozik ezek összehangolásán. Bannon 2018 májusában Budapesten is tartott előadást (közpénzen). Ezen emberek gondolatvilágába nyertünk bepillantást a korábban idézett Schmidt Mária állítás olvastán. Már többen is kongatják a vészharangot a demokrácia jövőjét illetően. Yascha Mounk könyve, "The People vs. Democracy: Why our Freedom is in Danger and How to Save It" (A nép kontra demokrácia. Mi veszélyezteti szabadságunkat és hogy lehetne megmenteni), vagy Steven Levitsky és Daniel Ziblatt műve "How Democracies Die" (magyarul: A demokráciák halála, Kossuth Kiadó, 2018) a közelmúltban jelentek meg.
Utóbbi szerzőpáros kezdi Európával a 1930-as években, és a mai Törökország, Venezuela, és Magyarország is szerepet kap, mint ahogy Trump megválasztása is. Több mint húsz éve vizsgálják a fenyegetettséget, a kulcsfontosságú intézmények - bíróság, sajtó és civil szervezetek - elsorvasztását, amihez hozzátenném az egyetemek és az értelmiség megfélemlítését. "A félelem országává lettünk!", mondta Somogyi Péter, MTA-tag az Akadémia ülésén, amikor hazalátogatott Oxfordból.
Figyeljünk Barabási Albert-László szavaira: "A világ nagy részén tulajdonképpen monokultúra alakult ki a demokráciát tekintve, de sok helyütt felbukkant az az erő, amely vírusként kihasználja ennek a nem tökéletes építménynek a gyenge pontjait. Egymástól tanulnak, mindenütt ugyanazokat a módszereket használják: legyengítik a jogi kereteket, megváltoztatják a választási rendszert, és így tovább. Nincsenek jó híreim: ez tovább fog terjedni, mert egyre több helyen jönnek rá a rendszer sérülékenységére. […] A vírus terjed, és drasztikus változásokat hoz – ami volt, annak vége, a demokrácia gyengének bizonyult, és elbukott, valami mást kell helyette kitalálni." (Magyar Hang, 2018. X. 12-18.)
Sajnos nem tudok mást kitalálni, de javasolnám, hogy az oktatásban ne úgy legyen, hogy az a gyerek kapja a legjobb jegyeket, akinek az agya "légypapírként" működik, hogy idézzem az amerikai filozófust, John Deweyt. Igenis lehet gondolkodásra ösztönözni a gyerekeket, és kritikai gondolkodásra a gimnazistákat, de itthon szándékosan alattvalóképzés folyik. Visszatérve a Schmidt-idézethez, ne felejtsük, hogy háborúznak területért, ásványkincsekért, de az igazi, hosszútávú győztes az, akinek sikerül elfoglalni az emberek tudatát. Így nézve egyáltalán nem biztos, hogy 1945-ben a liberális demokrácia volt az igazi, vagyis hosszútávú nyertes.
Célpontban az emberi tudat

"Jönnek a dúlt-keblü mélymagyarok megint", írta Spiró György hatalmas vihart kavart versében a Mozgó Világ 1987 áprilisi számában. Ezzel kaptunk egy jó példát arra, hogy a művészlélek gyakran előre jelez változásokat, mint ahogy több állatfaj is előre jelzi a földrengéseket. 1989 után többen is jöttek ilyen-olyan változatban és nem is tagadták nézeteiket. Például ahogy Szávay István képviselő meghallotta, hogy közelében egy nő "náci bűzt" emleget, rögtön magára vette.
"A történelem ismétli önmagát. Először mint tragédia, azután mint komédia”, írta Marx a "Louis Bonaparte Brumaire tizennyolcadikája" című írásában, de semmi kedvem kacagni. Mint Spiró, Tamás Gáspár Miklós is már a rendszerváltás előtt figyelmeztetett minket a Jurta Színházban, de akkor saját párttársai is lehurrogták. Azóta sok írás jelent meg a magyar demokrácia mivoltáról és 2010 után ez csak felerősödött. Komoly írások jelennek meg, hogy minek is hívjuk, ami itt történik - maffiaállam, autokrácia, puha diktatúra, hibrid rezsim, vagy fasisztoid mutáció.
Fontos Ungváry Rudolf könyve, de a társadalmi közeg szemszögéből nézve nem helyeslem a "fasiszta" szó használatát - megjegyzem, hogy a Yale egyetem filozófiaprofesszora Jason Stanley szintén fasisztának tartja Orbánt -, mert az emberekben rögtön képek villannak fel fekete-inges tömegekről, atrocitásokról, letartóztatásokról, és mivel a köztudatban ez összemosódik a nácikkal, a koncentrációs- és haláltáborokról is. Hozzáteszem, hogy Ungváry írásában a "mutáció" a kulcsszó. Az olasz történész Emilio Gentile tíz, Ungváry nyolc pontban sűrítette a fasizmus jellemzőit és némi módosítással ezek illenek is mai helyzetünkre, de úgy érzem, hogy ezt még tartsuk tarsolyunkban.
Egyébként Orbán tudja, meddig incselkedhet Brüsszellel és azt is, hogy egy nyílt diktatúra teljesen felesleges, mivel így is az ő akarata érvényesül. A népbutítás sikeres, és vannak akik bár nem hülyék, de van az a pénz, vagy van az a sérelem, vagy egy önámító önteltség, amiért kiszolgálják ezt a rezsimet.
Egy kupéban utaztam két öltönyös fiatalemberrel, akik kormány-, vagy Fidesz-közeli állásban lehettek beszélgetésük alapján. Csak úgy röpködtek a nevek - Lázár hiányzik nekik, a szóvivőket kigúnyolták - "magolgatják mondókájukat" -, és mikor egyikük elmesélte, hogy esti sörözés közben valaki Orbánról mint Il Duce beszélt, a másik közbeszólt, hogy "inkább Il Duci, nem?" - mire jót röhögtek.
Viszont az Orbánra szavazó tömeg nem ilyen, ők csak félnek a holnaptól. Nem kell antiszemitának lenni a bűnbakkeresésben; kilenc év után még mindig itt vannak Gyurcsány - gondoljunk bele: mi lenne utcáinkon, ha Gyurcsány hozta volna a rabszolgatörvényt -, Brüsszel, Soros, és a szerencsétlen menekültek e szerepre.
Orbán tele van tervekkel. "A választás után természetesen elégtételt fogunk venni. Erkölcsi, politikai és jogi elégtételt", ígérte - és ez nem fenyegetés volt, bármit is állított az ellenzék - 2018. március 15-én. Az előző év decemberében azt mondta, hogy nagyobb befolyást szeretne a médiában. Azóta több lap megszűnt, mások az ő táborába kerültek, és 2018 végén megszületett a nagy médiaegyesülés, ami a kormány szerint "nemzetstratégiai" érdek. Ezt sokan értetlenkedve fogadták, pedig Kövér László már októberben kijelentette a Magyar Időknek, hogy "amit kultúrharcnak hívunk, az az emberek lelkéért folytatott küzdelem."
Erre utaltam korábban az emberi tudat mint célpont kapcsán. Erről szól a jelenlegi kultúrharc. Ez a több mint félezer média azért van egy kézben nehogy a lakosság bármit is megtudjon, amit a kormány nem szeretne tudomásukra hozni, és azt gondolják amit a kormány akar, hogy gondoljanak.
Igen tanulságos, hogy a jobb- és baloldali diktatúrák után most is vannak, akik ezt a munkát elvégzik. E médiumok teljesen szembemennek a tradicionális sajtó alapszabályával, a társadalmi "őrkutya" szerepével. Sok mindenkit lehetne idézni a Horthy és Rákosi alatti kulturális hegemóniáról, de talán Kuczka Péter 1949-es "Testamentum" című verséből egy mondat - "teremtsünk olyan irodalmat, bolsevik legyen tőle a proli" - fejezte ki legtömörebben e törekvést.
Az új kultúrharc, melynek már a konzervatív oldalon is vannak áldozatai, vélhetőleg felerősödik. Azért kell független intézményeket, médiumokat megszüntetni, megfélemlíteni, vagy minimum elszigetelni, mert Kövérék szerint minél több magyar egyet gondol, annál jobb. Ők alakítható masszaként látják az embereket és - szó mi szó - a kormány gyűlöletkampánya ezt részben igazolja is. (Telefonált egy barátom: "megszüntetik a gender studiest", mire eszembe jutott mennyire meghökkentem,  amikor Magyarországra költöztem, hogy felnőtt férfiak "fiamnak" szólítják nejüket. Tudom, ez nem a gender tárgy témája, de itt, az alapoknál kellene kezdeni.)
Időutazás visszafelé

Az orbáni évek - kész időutazás. Nem én leszek egyre fiatalabb mint Benjamin Button, hanem a fiatalkoromat, és a megelőző éveket idéző jelenségeket látok magam körül, vagyis egy regresszió tanúi vagyunk. Véletlen egybeesés, de amikor meghozták a hajléktalanok elleni törvényt éppen Nagy Lajos "Tízezer kilométer Szovjetoroszország földjén" című könyvét olvastam. Naplójában több helyen is leírja, amint rendőr vagy milicista elűzi a hajléktalan egy padról, vagy bekíséri.
Az MTA a magyar tudomány ünnepén tartott egy rendezvényt, melyből a főtitkárhelyettes letiltott két tervezett előadást, mert szerinte sértenék a kormányt. Nem lepne meg, ha ezt félelmében tette volna, ha nem is saját személyét féltve, hanem az intézményt.
Ki gondolta volna, hogy 1949-ben Gyergyai Albert félt Réz Páltól? (Réz, 49. o.) Ki gondolta volna 1990-ben, hogy 28 évvel később Orbán egyik híve felszólítja a diákokat, hogy jelentsék fel tanáraikat, akik a kormánytól eltérő nézeteket hangoztatnak? És jönnek is a denunciálások - micsoda Ffifties feeling!
Réz Pál mesélte, hogy Vas István már "a rendszerváltáskor azt mondta, nem kell hosszú idő, hogy nagyon utáljátok majd az új rendszert." (322. o.) Van is miért, de Orbán mégis kétharmaddal nyert. Ennek persze több oka is van, de az is besegít, hogy kívülállók számára az ellenzéki viták csak veszekedésnek tűnnek.
Sokat utaztam az országban a rendszerváltás idején, sok emberrel beszéltem. Elképesztő a tudatlanság: sokan úgy látták mintha a vasfüggöny egy gát lett volna, ami megakadályozta a nyugati jólét beáramlását. És nem volt politikus, aki felvilágosította volna őket a helyzetről és a teendőkről. Medgyessy Péternek volt egy önleleplező mondata a 2002-es kampány idején. Egy interjúban azt mondta, hogy országjárása közben megdöbbentette: hány embernek hiányos a foga. Szerintem egy politikus első feladata ismerni hazáját és honfitársait. És, mint tudjuk, '90 után nem a jólét, hanem a munkanélküliség és a hajléktalanság jött és nem csoda, hogy oly sokan elfordultak a demokráciától, ami számukra csak ezt eredményezte. Igaza lett Szűcs Jenőnek aki már a rendszerváltás előtt a civil társadalom gyengeségével indokolta szkepszisét a kibontakozó változásokat illetően. (Réz, 263. o.)
Falun élek és túl sok embernek rossz az élete -- elidegenedés, munkahelyi problémák, betegségek, szerény szellemiség -, ami nem meglepő egy sivár kulturális közegben, nem tudják végiggondolni, se ki- és megbeszélni gondjaikat, mire csak halmozódik a frusztráció, és erre jön az alkohol mint rossz válasz. Mindenhol anyagi gondok, és a megértés- és a szeretet hiánya. Szerencsére vannak, akik jól élnek, csak roppant elfoglaltak - család, munkahely, színház, sport, hobbi, baráti kör, stb., és vagy nincs idejük a politikát figyelni, vagy egyszerűen hidegen hagyja őket. Persze látva, hogy mi történik "politika" címszó alatt, ez nem meglepő, de hát az ő pénzükkel is szórakoznak "ott fenn".
Már rég ideje, hogy hazai elmeorvosok összeálljanak mint Bandy Lee, a Yale egyetem oktatója és 27 kollégája, akik egy részletes tanulmányban megírták miért tartják Donald Trumpot veszélyesnek. Itthon eddig csak Popper Péter és Ranschburg Jenő tették közre megfigyeléseiket Orbánról, ők is csak úgy mellékesen. Ugyanakkor társadalmunk is megérett egy alapos vizsgálatra. Egyesek csodálkoznak, hogy "na, ez se üti meg az ingerküszöböt", míg egyértelmű, hogy mi ebbe beleszülettünk. Hála rémes történelmünknek, belénk ivódott a "ne szólj szám, nem fáj fejem" hozzáállás.
És hirtelen egy heuréka pillanat: legyen Középkori Demokrácia a neve annak ami itt van. Nincsenek zavaró képi asszociációk, nincs marlonbrando-keresztapa figura, se masírozó barna-ingesek. Világos, hogy hátrafelé megyünk az időben - most éppen a 19. századba vitt vissza minket a rabszolgatörvény -, 1817-ben tűzte ki Robert Owen a "8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás" célt. És az is világos, hogy a Középkorban nem volt demokrácia, de volt sötétség. (Ez nem utalás az Elios köztéri lámpáira.)
Záróban egy buékos jó hír: ez nem fog 1000 évig tartani. De menjünk inkább előre, beszéljünk honfitársainkkal, hogyan állítsuk vissza a jogállamiságot, hogyan vessünk véget a korrupciónak és pazarlásnak, hogyan tegyük rendbe az egészségügyet és oktatást.
A tüntetőknek javaslom, hogy szervezzenek rendfenntartókat. Ne lehessen elkeseredett embereknek túlzásba esniük (lisztet sem szabad szórni - gondoljanak a rendőrök feszült idegállapotára), és főleg meg kell akadályozni provokátorok rendbontását, mert biztosan oda lesznek küldve, amint erősödik a tiltakozás, hogy lejárassák a tüntetőket, sőt, magát az ügyet. Nekünk pedig fontos a lakosság szimpátiája és remélhető erősödő csatlakozása.
2019.01.05 11:30
Frissítve: 2019.01.05 11:30

Papp Sándor Zsigmond: Városok

Publikálás dátuma
2019.01.20 17:17
KOLOZSVÁR - Ma már nyoma sincs a régi kopottságnak
Fotó: / Vajda József
Ha szeretnének látni egy igazi gazdasági menekültet (lásd még: migráns), akkor jól tessék megnézni engem. Persze csipkézhetném a dolgot, de a lényeg akkor sem változna, azért jöttem ide, mert otthon nem akartam harmincvalahány évesen nyugdíjasként élni. Plusz az ottani lapok örökös létbizonytalansága (ez aztán velem jött ide, de ez egy másik történet). Viszonylag hamar megtanultam a nyelvet, beilleszkedtem, majd elvettem a magyarok munkáját.
A fő szempontokon kívül még számos apróság is belejátszott a döntésbe, végre teljes mértékben érteni fogom a filmeket a moziban (otthon román felirattal mentek a filmek, s ha az angol eredeti szlenges volt, a román pedig ezt próbálta lekövetni, akkor elég sok árnyalat elveszett a számomra, ami kritikusként nem mindig üdvözítő), nem veszek el az adminisztráció útvesztőiben (kiderült, hogy de, mert a boldoguláshoz egy speciális magyar nyelv ismerete szükséges, amelyet még ma sem beszélek folyékonyan). És hát a kopottság! Nekem mindig is Kolozsvár marad az egyik legfontosabb városom, de akkoriban még mindig nyögte az egykori polgármester, Funar korszakát, aki bohócot csinált belőle. Fontosabbak voltak a nemzetiszínű kukák, padok és gödrök, mint az hogy élhetőbb legyen a város. Bár a pezsgésre, főként az egyetemistáknak köszönhetően, sosem lehetett panasz, a közösségi terek, a buszok és trolik, a város szövete egyre fakóbbá, elhasználtabbá vált, amely lassan átütött a szereteten és a nosztalgián is. Persze akadt egy-két apró oázis, de ezek csak növelték a kontrasztot.
Bezzeg Pest! 2005 táján egyszerre láttam gyermekkorom vágyott csodavárosát, minden dolgok centrumát és egy izgalmasan fejlődő metropoliszt (mert nekem az volt), amely sokkal logikusabban működik (hiszen végre érthetőnek tűnt), sokkal jobban ügyel magára és a lakosaira, barátságosabb és európaibb, bár hogy ez utóbbi mit jelent konkrétan, akkor azt még nem biztos, hogy meg tudtam volna fogalmazni. Azóta sokkal több európai várost láttam, és eleinte azok tűntek igazán otthonosnak és vonzónak, amelyek elevenek voltak a maguk izgalmas „rendetlenségével”, és nem úgy néztek ki, mint egy tisztaszoba. Róma és Barcelona szemben a steril Helsinkivel vagy a képeslapos Genttel. Bécs is az utóbbiakhoz közé tartozott, szinte féltem, hogy rám szól valaki, hogy sáros cipővel léptem az utcára, a mézeskalács díszletek közé. Úgy tűnt, hogy értem, mit akart Márai mondani a várossal kapcsolatban, amikor azt írta, hogy a „nyugdíjas írók és művészek városa”. Szép szép, de kábé annyi élet is van benne, mint egy csicsás nyugdíjas otthonban.
Nem tudom, mikor kezdett megváltozni mindez. Viszont tény, hogy az utóbbi években Kolozsváron már nyoma sincs a régi kopottságnak, mintha megrázta volna magát. Úgy tűnik, pusztán az, hogy már nem a frusztráció kormányozza a várost, egyben életre is keltette: csalogató, vidám, rendezett hely benyomását keltette, amikor utoljára ott jártam. Látszott, hogy megint az ott élők városa kíván lenni és nem egy ideológia illusztrációja, és mivel otthonosságot áraszt, az idegenek is egyre inkább értékelni kezdték, így vált ismét színes, vibráló, magabiztosságtól duzzadó településsé. A honvágyam is kiújult, amikor olyannak láttam, amilyennek mindig is szerettem volna.
Aztán az is kiderült, hogy van egy titkos labanc-énem (így adnám fel máris a labdát a mindenben nemzetárulást gyanítóknak). Tavalyelőtt Bécsben szilvesztereztünk, idén is halált megvető bátorsággal töltöttünk ott pár napot (hasonló merészséggel, miként a kormánypárti politikusok és családjaik), s bizony-bizony a régi sterilség érzete egyre inkább amolyan sóhajtásba csapott át: jó lenne itt élni, akár hosszabb ideig is. Mert nyugodt és elegáns, nagyvonalú és kulturált. Mivel nem fél, nem gőgös és így nem is kompenzál. Olyan természetességgel éli meg a nagyságát és használja ki a lehetőségeit, hogy szinte azonnal maga mellé állítja a fanyalgókat (már ha valóban vannak ilyenek).
De talán nem érezném ezt, ha nem látnám, hogy Pest, a szívem csücske, nem épp az ellenkező irányba tartana. Mintha az a kopottság, amelyet anno Kolozsváron láttam, lassan, de biztosan ide telepedne át. Biztosan belejátszik ebbe, hogy a most regnálóknak Pest az örök frusztráció helyszíne, sosem tudták bevenni igazán, és ez a sem lenyelni, sem kiköpni állapot csak arra jó, hogy a felszínen tartsa a várost. A látványos átrendezések és a még látványosabb felújítások ellenére is. Mert az csak a felszín, nem a mindennapos működés. A birtokba vevés megannyi izzadtságszagú gesztusa. Lehet, hogy új a zakó, de nincs hova felvenni. Lehet, hogy szépülnek a kiszemelt épületek, csak az a szövet gyengül, amely mindezt összetartaná. Ha valóban a városban akarnának élni, és nem csak pózolni az átadásokon, akkor pont fordítva csinálnák.
S az már csak gyönge vigasz, hogy Bécs sem tökéletes. Szombat reggel, még nyolc előtt, úgy szólt a légkalapács a frissen behavazott, porcukros utcákon a Városháza mögött, hogy összekoccant a fogam a patikában. Na, akkor ez is rendben, bólintottam, és nem értette a gyógyszerész, hogy miért vigyorgok a fájdalomcsillapító fölött.
2019.01.20 17:17
Frissítve: 2019.01.20 17:17

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34