Egy leszakadó ember

Publikálás dátuma
2019.01.01. 13:13

Fotó: Giorgio Bassani Alapítvány
Egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy művészeti alkotás évszázadok vagy akár néhány évtized elteltével átmegy-e a tű fokán. Az aranykeretes szemüveg 1958-ban jelent meg először, a Giulio Einaudi nevét viselő, a kor szépirodalmi, tudományos és politikai mesterműveit publikáló könyvkiadó adta ki Torinóban. Azóta számtalanszor – újabb és újabb tipográfiai köntösben – került az olvasóközönség kezébe, legutóbb, éppen tavaly spanyol, idén pedig holland fordítással gazdagodott a felsorolás. Az Európa Könyvkiadó, amely a közelmúltban – a holland kiadáshoz hasonlatos fotóval a borítóján – magyarul megjelentette a művet, ráérzett Giorgio Bassani művének vélt reneszánszára vagy tudatosan eltervezett másodvirágoztatására. Az, hogy a mű jól megírt alkotás, csak ráadás.
Bassani, akinek a prózaírói és lírai munkásságát is megbecsülés övezi, két olyan embert rak az olvasó elé, akik valamilyen okból kifolyólag teljes mértékben tolerálhatatlannak számítanak a rendszer számára. Legalábbis a fasiszta államvezetés számára, a második világháborút közvetlenül megelőző időszakban. A 2000-ben elhunyt olasz író elbeszélése akronologikusan bánik a történettel: Athos Fadigati gégészprofesszor neve a múlt homályából dereng fel a narrátor számára, és az olvasó mindenekelőtt azt tudja meg róla, hogy életét tragikusan végezte be, holott akkoriban, amikor áttelepült szülővárosából, Velencéből a választott lakhelyére, Ferrarába, még úgy tetszett, mindent elérhet. Ennél fogva a kisregény – a Roland Barthes-i elbeszélőirodalmi felosztás szerinti – hermeneutikai kódja abban rejlik, hogy mi történhetett azzal a nagyreményű, soha-nem-fiatalnak tűnő férfival, aki végül megszégyenült, majd alábukott. Az aranykeretes szemüveg tehát nem hagyományos értelembe vett rejtéllyel, hanem egy szimpla narratológiai csellel operál. (Más műfaji és stílusrétegi példa a helyzet megvilágítására: a Columbo-sorozatban az izgalmat az adja, hogy a rossz szemű hadnagy miként bizonyítja, ki a gyilkos, hiszen az elkövető személye a kezdetektől világos, tehát ebben a krimiszériában – meglepő módon – nem az a hermeneutikai rejtély, hogy ki a tettes.)
Ahogy arra utaltam, az elbeszélő és az elbeszélés ideje között jelentős a távolság (egyébként is kevés a jelen idejű elbeszélés az irodalomban), hiszen Eraldo Deliliers, a főszereplő-narrátor abba az egykor volt időbe réved vissza, amikor a felnőtté válás küszöbén állva – egy közös, rendszeres úti cél miatt – közelebbről megismerhette a doktort. A muzsikáló elbeszélés egyik bravúrja az, hogy szinte kizárólag a két férfialakra fókuszál. (Zsámboki Zoltán magyar fordítása sajnos nem hibátlan, de apró tévesztései, mellékvágányra vezető mondatai nem szemet szúróak.) Fadigati előbb köztiszteletben álló figuraként tűnik fel. Olyasvalakinek, aki előtt orvosi praxisa miatt sokan kalapot emelnek, s aki nem pusztán jól nevelt, vonzó férfiként vonja magára a figyelmet, hanem azzal is, hogy mutatós férfiként agglegény maradt. Eleinte azt gyanítják, talán az ápolónőivel folytat diszkrét viszonyt, később azonban kiderül, hogy nem véletlenül nem kötelezte el magát: a tartózkodó viselkedés mögött homoszexualitása áll. Bassani pazarul mutatja be, miként változik meg Fadigati doktor megítélése azt követően, hogy kiderül a titka. Deliliers számtalan szöveghelyen megerősíti, hogy arcátlan társaival együtt egyre kevesebb tiszteletet éreztek és tanúsítottak a gégész iránt, aki mintapolgárból hirtelen egy szánni való, esendő alakká változott a szemükben. (Nem lehet figyelmen kívül hagyni itt, hogy egyik szereplő sem túlzottan szimpatikus alak.) A két kulcsszereplő között egyfajta idealizált alakmás viszony is megfigyelhető, de a tükörmás értelmezés analógiái több ponton kisiklanak, hiszen még az idősebb maximálisan elfogadja a másság miatti stigmát, addig a zsidó származású elbeszélő a történet előrehaladtával egyre vehemensebben kezd lázadni az egyre fokozódó etnikai kirekesztés ellen.
Az aranykeretes szemüveg túlmutat a homoszexuálisokat és zsidókat ért kirekesztés témakörén, hiszen egyetemes üzenete azt kommunikálja szimbolikusan, hogy bizonyos korokban nehéz az orrunk hegyétől távolabbra látni. Az olasz nép, mondhatni csak belesodródott az elkorcsosult fasizmusba, bizonyos eseményekre pedig nem reagált, helyette kizárta a valóságot az életéből - ezt sugallja a kisregény. És az, hogy az ifjúság elvirágzása valóban az ártatlanság korának lezárásával párosul, csak erősíti ezt a képletet. A tulajdonképpeni cselekmény jelentősége vissza is szorul, a szöveget nem történetek lassítják, hanem leírások, amelyek a modernista regények mintájára alapvetően fragmentumokat tárnak az olvasó elé.
Giorgo Bassani a kézenfekvő megoldások elvét alkalmazta, a rövid terjedelem pedig még könnyebben fogyaszthatóvá teszi az alapjáraton is gördülékeny szöveget. A könyv alapján nehéz megérteni, miért számít irodalmi sikerműnek Az aranykeretes szemüveg. Az 1987-es filmváltozat elkészítésének indokai sem teljesen világosak, hacsak nem arról van szó, hogy Giuliano Montaldo mozgóképéhez Ennio Morricone újabb kiváló filmzenét írhatott. Mindenesetre, hatvanévnyi várakozás után először találkozhatunk egy olyan világgal, amely a Halál Velencében és a Szoba kilátással cselekmény- és szövegvilágát is megidézi. Nem fogja megülni az ember gyomrát, de attól még lehet élvezni.
(Giorgio Bassani: Az ​aranykeretes szemüveg. Európa Kiadó, 2018)
Frissítve: 2019.01.01. 14:58

Ferdinandy György: Caffe Nero

Publikálás dátuma
2019.01.01. 10:43
LONDON, HEATHROW - A Caffe Nero tranzitzóna
Fotó: AFP
A régiek – ki ne tudná! – kávéházakban írták a tárcáikat. Egy-két dupla mellett, amit a jólelkű pincér hitelezett. Mindenki ismerte őket. Mindenki tudta a nevüket.
Később, egyik a másik után, megérkeztek a többiek. Vén mesterek, fiatal, pályakezdő skriblerek. Egy-egy futár valamelyik szerkesztőségből, ahol már türelmetlenül várták a készülő kéziratokat. Állítólag volt olyan is, aki előleget vagy ne adj’ Isten honoráriumot hozott.
Anno így zajlott az irodalmi élet Pest kávéházaiban. Ez jut most is eszembe, London repülőterén, a Café Nero asztalánál.
Nem mintha Heathrow forgataga a Centrál békés zsongására hasonlítana. Itt, ebben a gigászi váróteremben egész nap hömpölyögnek az utasok. Leülni csak egy-egy elkerített karámban lehet, és csak akkor, ha az ember önkiszolgálja magát.
És hát senki sem ír. Lapozgatnak egy újságot, az időt múlatják. Nyomkodnak valami masinát, vagy csak úgy, nyitott szemmel alszanak. Van itt minden: sárgák, feketék, hinduk, arabok. Morc férfiak, kövér, formátlan asszonyok. Pendlizők, bevándorlók, kiutasítottak. Egy egész gyarmatbirodalom.
Meg egy pesti firkász. Két kontinens között, tranziton.
*

Hajnalban ébredtem, félórával a vekker csörömpölése előtt. Négy óra után már várt a taxi az ablak alatt. A gáz- és a villanyóra után a televíziót és a rádiót is kikapcsolom. Biztos, ami biztos. Körülnézek, de hogy visszajövök-e, magam se tudom.
- A bőröndök? – kérdezi a sofőr.
A kapuban egy pillanatra megállok.
- Nincsenek!
Üres kézzel utazom.
Keresztülhajtunk az alvó városon. Itt, ezen a sarkon csúszott meg anyám. Tél volt, sziporkázó december. Korcsolyázni indultunk, lentről, a pályáról, már felhallatszott a sramlizene. Ő pedig, anyám, csak állt itt a sarkon. Szőke, karcsú lány, védtelen, mint egy kisgyerek. Folyik a vér a térdéből, a harisnyája cafatokra szakadt. Én sírok, de ő, annyi baj legyen! Rám nevet.
A vurstlit azóta parkosították. Bank épült elé, és egy hatemeletes szálloda. Ülök a sárga fővárosi taxiban.
Amikor hazatelepültem, minden sarkon várt valaki. Most minden utca üres. A régiek már nem élnek. Egyiket a másik után, kihúzogattam a nevüket. De aznap, negyven év után, folyt a könny a szememből. Emlékszem, akkor is egy ilyen sárga taxiban.
- Melyik hídon? – kérdezte a sofőr.
Amikor elmentem, még belelógtak a Dunába a hidak.
Most pedig kiürült ez a város. És ez így még elviselhetetlenebb, mint az idegen. A hely, ahová most, a fiaim után újra elmegyek. Őket nem kötötte ide semmi. Kivándoroltak, egyik a másik után. Az úgynevezett újvilágban kezdtek múlt nélküli, mint mondták, új életet.
Én már tudtam, hogy ez mit jelent. Egyszer már átrágtam magam ezen a mócsingon. És most, lám, mégis utánuk megyek. Ha lesz még új világ, azt most már nekik kell megteremteniük. Nekem már beletört a fogam.
Hajnali ötkor hagyom el a szülővárosomat. Mint egy betörő, koromsötétben, lábujjhegyen.
*

A felhők paplanja alatt, mint mindig, most is ébren álmodom. A Café Nero asztalánál pedig feljegyzem magamnak az álmaimat.
Trópusi képek. Egy apró, tengerparti ház. Tambo. Pihenő. Fenn, a Kordillerák élén, egy kimustrált kaszárnyában tanítok. Hallgatóim a rabszolgák unokái. Szeretem a munkám. Ezeknek a fiataloknak pedig fogadott apjuk vagyok.
Nem könnyű a dolgom. Meg kell győznöm őket, hogy senkinél sem vagyunk alábbvalók. Hogy érünk annyit, mint ezek, akik meghurcolták őket. Akik tönkretették az életüket.
Esténként énekelünk. Vérvörösen bukik a tenger fekete vizébe a nap. Írunk, olvasunk. Minden nap egy-egy győzelem. Az életemnek – álmomban – új értelme van.
A Heathrow forgatagában hömpölyögnek az utasok. Sárgák, feketék, hinduk, arabok. Olcsó munkaerő: hajtja, tereli őket a szükség. A fizetésüket – ha van – hazaküldik. Egész kontinensek élnek a koncból, amit odalök nekik a Birodalom.
Ülök a Café Nero asztalánál. Előttem fekete fiúcska alszik. Múlik az idő: délután indul a járatom. Tíz óra lebegés az óceán felett. Írom a penzumomat.
*

Később összeszedem a napilapokat, amiket az asztalon felejtettek az utasok. Kibetűzöm a Times, a Telegraphe, az Independent és a Guardian nagybetűs vezércikkeit. Mintha más és más világokról tudósítanának: mindnek más és más közölnivalója van.
Daniel Ortegáról még úgy tudtam: nemzeti hős. Elzavarta Somozát. Most pedig – olvasom – ismét menekül Nicaraguából a nép. Ortega vette át a diktátor szerepét. Most ő sanyargatja tovább a földműveseket. Ha ugyan hitelt érdemelnek ezek a hírek.
Tény, hogy hétezer ember tipródik a mexikói határon. Csórók, földnélküli földművesek. Kiszámolom, hány száz kilométert gyalogoltak a tűző napon, aggastyánok, asszonyok, gyerekek. Egy jobb élet reményében! – nyilatkozza egyikük.
A túloldalon, az elnök mozgósítja a hadsereget. Amerika lehúzza a redőnyt. Mintha megállítaná a kétségbeesést egy kerítés. Egy másik – ezúttal egyenruhás hadsereg.
Kavarognak a hírek. Árad a tenger, hurrikánok pusztítják a szárazföldeket. Az atombomba árnyékában. Mert bombája van már mindenkinek. Aztán ez is: az újságírókat elteszik láb alól, ha kiszimatolnak valami fontosat.
Várom, hogy megálljon előttem egy futár. Hogy valahol sürgessék már ezt a kéziratot. De hát itt nemhogy küldöncök, még csak pincérek sincsenek. Amit írok, érdektelen. Honorárium? Honor? Itt, a Café Nero asztalánál csak én fizetek.
Annak idején nem így képzeltük el a művelt (vad)nyugatot. Testvériségről álmodoztunk, elhittük, hogy egyszer valóra válik minden szép gondolat.
Nekem még, útban a mackós iskola felé, minden reggel a szeretetről beszélt nagyapám.
- Más világ lesz itt! – mondogatta – amikor vége lesz a háborúnak!
Hát nem lett vége azóta sem. Pedig azóta már a fiaim is felnőtt emberek. Én meg még mindig itt, a felhők felett. Pára takarja alattam a világot. Hogy forog-e még? És hogy keserű levében? Nem tudom.
A Café Nero tranzitzóna. Átmenet. Emlékszem még, hogy honnan jövök. De nem látom, hogy merre megyek.
Most még itt, két kontinens határán. Róma lángokban. Néró pengeti a lantját. Énekel a rabszolgák unokáinak.

Papp Sándor Zsigmond: Új év, rövidebb szavak

Publikálás dátuma
2018.12.31. 18:00
FRICSKÁNAK JÓ, DE TASZÍTÓ AZ ÚJ JELSZÓ - Lop, csal, hazudik. Csak egyszerűbben. Tömörebben
Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Év vége van, csöndben zakatol mellettem a leltárgép. Mi volt jó, mi rossz, egyáltalán milyen volt ez a 2018-as, kissé szürke, kissé püffedt, elmosódó esztendő. Talán úgy fogok emlékezni rá, hogy ekkor veszítettem el a politikához fűződő megmaradt illúzióimat, azt a keveset is, ami nem morzsolódott le, hogy aztán az utolsó napokban mégis visszajöjjön valamilyen reményhez hasonlító érzet. Ebben az évben lettem apolitikus, teljesen közömbös az ország s benne a saját sorsom iránt, elhittem, amit el akartak hitetni velem: nem tudok többé beleszólni a körülöttem zajló folyamatokba, legfeljebb a saját buborékomon belül csökkenthetem azon értékek erózióját, amelyekben hiszek.
Sok jelzőt és meghatározást lehet ráaggatni a mai hatalomra, de az biztos, hogy nem a pezsgő sokszínűségben bízik, nem kívánja kihasználni az országban rejlő potenciált és felhajtóerőt, csak lelakja, mint egy bérleményt, rátelepszik és uralja, hangoskodva és gőgösen. Az idei választáson a részvételi adatok egy pillanatra reménykeltőnek tűntek, de aztán gyorsan kiderült, mindez csupa naivitás volt: sokan elegendőnek tartották, hogy jól karbantartott félelemből voksoljanak. Ezért még haragudni sem lehet senkire, hiszen a félelem nem racionális, a félelem semmi másról nem szól csak önmagáról, abroncsként szorít, s minél láthatatlanabb, annál jobban, legyen a képletben bármi: a mumus, a világvége vagy a migránsok. Ilyenkor az a nyerő, aki a félelem szálait mozgatja, a többit, aki valamiért átlát a szitán, lekenyerezi, kizsarolja vagy egyszerűen megveszi. És akkor még nem beszéltünk az önkéntesek hadáról, mert nincs az a borzalom, amelyhez ne találnánk önként jelentkezőket, akik a saját illúziójuk és előnyeik védelmében ne fordítanák el a fejüket a valóságtól, amikor és ahol kell. Hosszú, békebeli évek várnak tehát ránk, csak hinni kell benne, ebben kell hinni, és meglesz a jutalom.
Két országban élünk, két nyelvet beszélünk, talán okosabb lenne ebbe lassan beletörődni, mint újabb és újabb meséket szőni a talán sosem volt közös nevezőről, az aranyhajú királylányról, aki közelebbről megnézve se nem aranyhajú, se nem királylány.
Sokat gondolok mostanában egy régi emlékre. Szatmárnémetiben, amikor már Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben „lezajlott” a forradalom nagyja, néhány ember kiment az új főtérre, a csupa beton tapstérre zászlókat lengetni, beszédeket hallgatni. Apámmal mi is odakeveredtünk valahogy, de amikor én közelebb akartam menni, jobban beleolvadni a tömegbe, osztozni a felszabadító örömben, apám visszahúzott. Maradjunk csak itt, mondta. Így aztán ott is voltunk, meg nem is, tüntettünk meg nem is. Ha fordul a kocka, nehezen bizonyítottak volna ránk bármit is. A bámészkodás még nem rendszerellenes bűntett. Én akkor ezt gyávaságnak éreztem, apám nyilván óvatosságnak. Zavaros volt akkor még minden. Bukarestben egymást lőtték a katonák nem létező „terroristákkal” harcolva, Szatmár utcáin is néha végigjárt egy autó hangosbeszélővel, hogy ne igyunk a vízből, mert mérgezett.
Az a legrosszabb, hogy végül apámnak lett igaza. A következő hónapokban a forradalmat elcsaklizták, az új arcok már nem a demokratikus átmenetben, hanem a hatalmuk megtartásában lettek érdekeltek. S amikor le akarták őket váltani, elindult az első bányászjárás a sokadikból: megint ellenség lett az, aki másként gondolkodott. Tizennyolc voltam akkor, és apám jobban féltett engem, az én jövőmet, mint a még meg sem született demokráciát. Talán ez is amolyan ká-európai tapasztalat, itt a győztesek is csakhamar vesztessé teszik az alattvalóikat. Itt nem egyébről szól a forradalom (legyen az fülke- vagy utcai), mint puszta elitváltásról, az „engem vigyen fel a padlásra” csöndes nyavalygásáról. Jól látható, hogy a mai kormányerőknek is csak az lehetett a bajuk a kommunizmussal, hogy nem ők voltak a kommunisták: az egyenlőbbek az egyenlők között.
De fejezzük be a reménnyel. Az utóbbi napok mégis csak azt mutatták, hogy nincs egészen veszve a köztársaság, vagy egyszerűbben az a politikai berendezkedés, amelyért így vagy úgy, de mégiscsak megharcoltunk ’89-ben. Mégiscsak van valamiféle jól látható ellenállás. Mégsem akar mindenki apátiával válaszolni vagy birkamód bólogatni. Persze nem mindennel tudok most sem azonosulni. Az új jelszó, vagy minek is nevezzem (O1G), talán fricskának, a feszültség levezetésének jó, ám engem mégis taszít. Azon kajánkodtam magamban, hogy ha majd a jövő romlatlan ifjúságának tanítani kell történelem gyanánt ezeket a napokat, hogyan adják majd vissza a jövő pedagógusai ezt az egyáltalán nem iskola-kompatibilis szót. Két eset lehetséges. A rosszabbik, hogy addigra ez már bevett stílus lesz, a mindennapi beszédmód része politikában, társas érintkezésben, felületes csevejben. Az egy geci, mondja az egyik jelölt a másikról a híradóban, és akkor tudni fogjuk, hányadán is állunk. Lop, csal, hazudik. Csak egyszerűbben. Tömörebben.
Kár, hogy én, ha úgy tetszik, a fecsegésben, a sokkal hosszabb szavakban hiszek. Még ha tudom is, hogy nem ezekkel lehet megnyerni a mindenkori csatát.
Frissítve: 2019.01.01. 12:07