Egy leszakadó ember

Egyáltalán nem magától értetődő, hogy egy művészeti alkotás évszázadok vagy akár néhány évtized elteltével átmegy-e a tű fokán. Az aranykeretes szemüveg 1958-ban jelent meg először, a Giulio Einaudi nevét viselő, a kor szépirodalmi, tudományos és politikai mesterműveit publikáló könyvkiadó adta ki Torinóban.

Azóta számtalanszor – újabb és újabb tipográfiai köntösben – került az olvasóközönség kezébe, legutóbb, éppen tavaly spanyol, idén pedig holland fordítással gazdagodott a felsorolás. Az Európa Könyvkiadó, amely a közelmúltban – a holland kiadáshoz hasonlatos fotóval a borítóján – magyarul megjelentette a művet, ráérzett Giorgio Bassani művének vélt reneszánszára vagy tudatosan eltervezett másodvirágoztatására. Az, hogy a mű jól megírt alkotás, csak ráadás.

Bassani, akinek a prózaírói és lírai munkásságát is megbecsülés övezi, két olyan embert rak az olvasó elé, akik valamilyen okból kifolyólag teljes mértékben tolerálhatatlannak számítanak a rendszer számára. Legalábbis a fasiszta államvezetés számára, a második világháborút közvetlenül megelőző időszakban. A 2000-ben elhunyt olasz író elbeszélése akronologikusan bánik a történettel: Athos Fadigati gégészprofesszor neve a múlt homályából dereng fel a narrátor számára, és az olvasó mindenekelőtt azt tudja meg róla, hogy életét tragikusan végezte be, holott akkoriban, amikor áttelepült szülővárosából, Velencéből a választott lakhelyére, Ferrarába, még úgy tetszett, mindent elérhet. Ennél fogva a kisregény – a Roland Barthes-i elbeszélőirodalmi felosztás szerinti – hermeneutikai kódja abban rejlik, hogy mi történhetett azzal a nagyreményű, soha-nem-fiatalnak tűnő férfival, aki végül megszégyenült, majd alábukott. Az aranykeretes szemüveg tehát nem hagyományos értelembe vett rejtéllyel, hanem egy szimpla narratológiai csellel operál. (Más műfaji és stílusrétegi példa a helyzet megvilágítására: a Columbo-sorozatban az izgalmat az adja, hogy a rossz szemű hadnagy miként bizonyítja, ki a gyilkos, hiszen az elkövető személye a kezdetektől világos, tehát ebben a krimiszériában – meglepő módon – nem az a hermeneutikai rejtély, hogy ki a tettes.)

Ahogy arra utaltam, az elbeszélő és az elbeszélés ideje között jelentős a távolság (egyébként is kevés a jelen idejű elbeszélés az irodalomban), hiszen Eraldo Deliliers, a főszereplő-narrátor abba az egykor volt időbe réved vissza, amikor a felnőtté válás küszöbén állva – egy közös, rendszeres úti cél miatt – közelebbről megismerhette a doktort. A muzsikáló elbeszélés egyik bravúrja az, hogy szinte kizárólag a két férfialakra fókuszál. (Zsámboki Zoltán magyar fordítása sajnos nem hibátlan, de apró tévesztései, mellékvágányra vezető mondatai nem szemet szúróak.) Fadigati előbb köztiszteletben álló figuraként tűnik fel. Olyasvalakinek, aki előtt orvosi praxisa miatt sokan kalapot emelnek, s aki nem pusztán jól nevelt, vonzó férfiként vonja magára a figyelmet, hanem azzal is, hogy mutatós férfiként agglegény maradt. Eleinte azt gyanítják, talán az ápolónőivel folytat diszkrét viszonyt, később azonban kiderül, hogy nem véletlenül nem kötelezte el magát: a tartózkodó viselkedés mögött homoszexualitása áll. Bassani pazarul mutatja be, miként változik meg Fadigati doktor megítélése azt követően, hogy kiderül a titka. Deliliers számtalan szöveghelyen megerősíti, hogy arcátlan társaival együtt egyre kevesebb tiszteletet éreztek és tanúsítottak a gégész iránt, aki mintapolgárból hirtelen egy szánni való, esendő alakká változott a szemükben. (Nem lehet figyelmen kívül hagyni itt, hogy egyik szereplő sem túlzottan szimpatikus alak.) A két kulcsszereplő között egyfajta idealizált alakmás viszony is megfigyelhető, de a tükörmás értelmezés analógiái több ponton kisiklanak, hiszen még az idősebb maximálisan elfogadja a másság miatti stigmát, addig a zsidó származású elbeszélő a történet előrehaladtával egyre vehemensebben kezd lázadni az egyre fokozódó etnikai kirekesztés ellen.

Az aranykeretes szemüveg túlmutat a homoszexuálisokat és zsidókat ért kirekesztés témakörén, hiszen egyetemes üzenete azt kommunikálja szimbolikusan, hogy bizonyos korokban nehéz az orrunk hegyétől távolabbra látni. Az olasz nép, mondhatni csak belesodródott az elkorcsosult fasizmusba, bizonyos eseményekre pedig nem reagált, helyette kizárta a valóságot az életéből - ezt sugallja a kisregény. És az, hogy az ifjúság elvirágzása valóban az ártatlanság korának lezárásával párosul, csak erősíti ezt a képletet. A tulajdonképpeni cselekmény jelentősége vissza is szorul, a szöveget nem történetek lassítják, hanem leírások, amelyek a modernista regények mintájára alapvetően fragmentumokat tárnak az olvasó elé.

Giorgo Bassani a kézenfekvő megoldások elvét alkalmazta, a rövid terjedelem pedig még könnyebben fogyaszthatóvá teszi az alapjáraton is gördülékeny szöveget. A könyv alapján nehéz megérteni, miért számít irodalmi sikerműnek Az aranykeretes szemüveg. Az 1987-es filmváltozat elkészítésének indokai sem teljesen világosak, hacsak nem arról van szó, hogy Giuliano Montaldo mozgóképéhez Ennio Morricone újabb kiváló filmzenét írhatott. Mindenesetre, hatvanévnyi várakozás után először találkozhatunk egy olyan világgal, amely a Halál Velencében és a Szoba kilátással cselekmény- és szövegvilágát is megidézi. Nem fogja megülni az ember gyomrát, de attól még lehet élvezni.

(Giorgio Bassani: Az aranykeretes szemüveg. Európa Kiadó, 2018)