Barabás Péter: Romló orosz életérzések

Publikálás dátuma
2019.01.06. 10:35

Fotó: Yuri Kabodnov / AFP
Sokan sokféleképpen értékelik mindazt, ami tavaly Oroszországban végbement. A Novaja Gazetában megjelent elemzés két szempontból is figyelemre méltó. Egy magát függetlennek tekintő orgánum osztotta meg egy függetlennek tekintett közvélemény-kutató intézet, a Levada Központ igazgatójának széleskörű felméréseken alapuló véleményét 2018 Oroszországáról. Ez a vélemény sok tekintetben eltér a közvéleménykutató-intézetek korábban közzétett felméréseiből levont következtetésektől.
Lev Gudkov az év egyik fő tendenciájának azt tartja, hogy a hatalom igyekszik fenntartani a lakosság nagyhatalmi érzületét azzal, hogy erősíti a hazafiasság, a Nyugattal való konfrontáció, a militarizmus, a különleges orosz út propagandáját, a nemzeti tradíciók és a konzervatív lelki értékek kultuszát. A másik fő tendencia viszont az, hogy növekszik a szociális ingerültség, az elégedetlenség és a jövőt illetően a bizonytalanság.
Éppen a rendszer népszerűségének két alappillére rendült meg: a jó életszínvonal biztosítása és a nagyhatalmi státusz fenntartása. A családok anyagi helyzete romlott, felük a megélhetési minimum alattinak érzékeli jövedelmét. Az emberek napról napra élnek, takarékoskodásra általában nincsen módjuk. Mindez közrejátszott abban, hogy a márciusi választásokat követően megkezdődött a hatalmi intézmények népszerűségének, a bizalomnak, a támogatásnak a csökkenése. A nyugdíjreform pedig egyenesen a lakosság éles elégedetlenségébe torkollott. Júniusban az oroszok 90 százaléka foglalt állást ellene. Hirtelen mintha az elmúlt esztendők összes baja, gondja tetőzött volna. Különösen a korábban passzív munkások körében a perifériákon. A stabilitásba vetett hit, a hazafias eufória a múlté. A hétköznapi életben az oroszok több mint 60 százaléka depressziót, fáradtságot, szétesettséget, megbántottságot érez.
A legérdekesebbnek azonban azt tartja Gudkov, hogy teljesen váratlanul meggyengült az oroszok fogékonysága a nyugat-ellenes propaganda iránt. Az oroszok 42 százaléka hirtelen pozitívumokat fedezett fel az amerikai kapcsolatok vonatkozásában.
A tüntetések iránti készség is növekedett. Míg 2011-12-ben elsősorban az emberek műveltebb és aktívabb része ment ki az utcára, mára ez a réteg kiszélesült a munkásokkal és alkalmazottakkal.
Mindennek a levét a kormányfő, a kormányzat és a képviselők isszák meg. Putyin személyében a „jó cáratyuska” sem olyan védtelen többé. A júliusi 80 százalékról mostanra 66-ra csökkent a tevékenységét helyeslők aránya. Közben azoké pedig megnőtt, akik személyesen őt teszik felelőssé a negatív tendenciákért. Ezzel együtt csökkent a kül- és a védelmi politikáért felelős minisztériumokba vetett bizalom, Lavrov és Sojgu miniszterek népszerűsége. A gazdaságpolitikán kívül a nagytőkével ápolt kapcsolatot, az erőszakszervekkel és a hadiipari komplexummal kiépített viszonyt, a korrupcióellenes harc kudarcát róják fel Putyinnak.
Míg 2017-ben a nemzetközi elszigeteltség nem nagyon izgatta az oroszokat, ma már jelentősen többen aggódnak emiatt. Korábban azt hitték, hogy Putyin környezetére korlátozódnak a szankciók és azokat értetlenül, felháborodással vagy éppen szkeptikusan fogadták. Akkor változott meg a véleményük, amikor a gazdasági problémákkal nekik is szembesülniük kellett. A szankciók szorításában az Egyesült Államokkal és a NATO-val szembeni konfrontáció is félelmetesebbnek tűnik. A megkérdezettek 57 százaléka tart a világháborútól. Ezért megnőtt az igény arra, hogy normalizálják a nyugati kapcsolatokat.
A Levada Központ felméréséből fény derül arra is, hogy az oroszok szorongása a jövőtől immár elég széleskörű. A háborún kívül leginkább a hozzátartozóikért, a gyerekeikért aggódnak. A bűnözés, a nyilvános megaláztatás, a betegség, a segítőkészség hiánya, az öregség, a hatalom önkénye – mind a listát bővíti. Ebből a szakértők arra következtetnek, hogy az emberekben az az érzés kezd kialakulni, hogy többé nem gazdájuk a saját hazájuknak.
Nagy kérdés, mennyire van igazuk a Levada Központ elemzőinek. A Novaja Gazeta honlapján hozzászólok között például akadt olyan, aki azt állította, vidéken élve ő nem tapasztal változást. Ott továbbra is Oroszország nagyságának, az új nagyszerű fegyverek csodálatának bűvöletében élnek az emberek.
Szerző
Frissítve: 2019.01.06. 14:28

"Nagyon jó az üzleti szimatom" - magyar származású az év embere Ausztriában

Publikálás dátuma
2019.01.06. 09:00

Fotó: HANS KLAUS TECHT / AFP
René Benko, 41 éves üzletember, milliárdos, a tíz leggazdagabb osztrák egyike. Idén őt választotta az „Év emberének” a tekintélyes gazdasági folyóirat, a Trend. Szinte magától értetődően esett rá a választás, fantasztikus üzleteket csinált, vagy tett pontot korábban megkezdett vállalkozásaira 2018-ban.
A Krone-Kurier üzlet

Kezdjük a legutolsó akcióval. November közepén robbant a hír: a tiroli születésű férfiú bevásárolta magát Ausztria legnagyobb példányszámú bulvárlapjába, a naponta kétmillió ember által olvasott Neue Kronen Zeitungba, valamint a hatszázezres olvasótábort felmutató, harmadik legnagyobb napilapba, a Kurierba. A vásárlás úgy történt, hogy Benko (akinek magyar szüleit még Benkőnek hívták) szép csendben fél évig tárgyalt a két lap felét tulajdonló német Funke kiadói csoporttal, a megbeszélések végén övé lett a Krone 24,5, illetve a Kurier 24,22 százaléka. A népszerű napilapok másik fele a Dichand családé, egészen pontosan a nyolc éve elhunyt lapalapító Hans Dichand özvegyének és három gyermekének a tulajdona. Fejenként 12,8 százalékkal rendelkeznek, s a három gyermek legkisebbike, Christoph Dichand a főszerkesztői posztot is betölti a Kronen Zeitungnál. Hans Dichand példátlan befolyású médiacár volt Ausztriában, s jogászkörökben ma is fantasztikusnak tartott szerződést kötött a korábban WAZ-csoportnak nevezett német Funkéval. Kikötötte például, hogy a Krone adott gazdasági eredményeitől függetlenül neki minden évben 10 millió euró elő-nyereség jár. De azt is elérte, hogy ha német partnere eladná tulajdonának a felét, azaz 25 százalékot, akkor a maradékra Dichandékat elővásárlási jog illetné meg.
A Funke az örökös patt miatt régóta próbált szabadulni saját részétől, megválni az eladhatatlan portékától. A sokáig megbonthatatlan Dichand tulajdoni hányad nyolc év után osztódott nemrég négyfelé, ekkor csillant meg a remény, hogy a család tagjai egyszer külön-külön döntenek majd. A német csoport tehát tárgyalást kezdett a Dichand családdal, amely a megbeszélések közben zavartalanul pert indított a Funke ellen valamely korábbi vitás kérdésben. Emiatt a német csoportnál annyira megharagudtak, hogy a kitartóan kopogtató René Benkónak adtak el akkora hányadot, amennyit csak lehetett, állítólag 80 millió euróért.
Benkóról köztudott, hogy nem szereti a kisebbségi tulajdont, hiszen azzal sokat nem tud kezdeni. Rögtön akcióba is lendült, ebédre hívta Christoph Dichandot, s úgy hírlik, ajánlatot tett az osztrák tulajdonrészre. A tulajdonos-főszerkesztő ugyan kikosarazta, de Benko szerint csak egyelőre. A Krone-Kurier-üzlet kitudódásának másnapján a médiától magát addig távol tartó milliárdos – mint minden évben - hatalmas bulit rendezett a tulajdonában lévő bécsi Park Hyatt nevű szállodában, amúgy tiroli módra, ahová a bécsi politikai, üzleti és kulturális élet kitűnőségeit hívta meg. Sebastian Kurz kancellárral az élen számos befolyásos ember elment Benko szállodájába, jóllehet a kartellhivatal még nem adta áldását a lapok megvásárlására. Az ellenséggé vált Dichand házaspár azonban, amelynek különösen női tagja, a Heute című napilapot vezető Eva szeret társaságban forogni, tüntetően távol maradt.
A semmiből kezdte

Miért van szüksége az ingatlanok és a kereskedelem világába naggyá lett újgazdagnak a médiára? Valószínűleg mindenekelőtt azért, adták meg a jól értesültek a választ, hogy a René Benko név végre országos, s ha lehet, messze azon túli ismertségre tegyen szert. Ne csak szűk üzleti körökben legyen köztudott, hogy a zseniális üzleti ötletekre, gyors döntésekre képes ifjú titán tőkeerős is, s vállalkozásai szilárd alapokon állnak. Hadd tekintsék őt komoly bizniszcsinálónak, olyan családi vállalatbirodalom felépítőjének, mint amilyen egykoron az olasz Agnelli-impérium volt.
Benko a semmiből kezdte, önkormányzati alkalmazott apjával, óvónő anyjával tisztes egyszerűségben éltek. A fiú ímmel-ámmal végezte az általános és a középiskolát, az érettségi évében annyi hiányzása volt, hogy nem engedték vizsgázni. Pedig egyáltalán nem ült a fenekén, lepukkadt tetőterek luxuskivitelezésű rekonstrukciójára talált ki ötleteket, ezekből nem csupán egy építési vállalkozó gazdagodott meg, de ő is szép pénzt keresett. Kereskedelmi főiskolára ment a nehezen megszerzett matura után, be már nem fejezte, hívta az üzleti világ. Ismerősei szerint eredeti elképzeléseit mindig is nagyszerű meggyőző erővel tudta előadni. Jövőre az ezredfordulón tákolni kezdett vállalkozása, a Signa Holding, immár milliárdos konszernné válva ünnepli fennállásának 20. évfordulóját. „Nagyon jó az üzleti szimatom, villámgyorsan döntök, ha jó vásárlási lehetőség adódik, s ha a döntés megszületett, azonnal cselekszem” – foglalta össze saját erényeit a sikerember.
Pénze – vagy a sajátja vagy a másé – mindig volt. Még nem volt húszéves, amikor egy tiroli bankár lenyűgözésével meg tudott venni egy teljes egészségügyi központot. Évekig élvezte a tiroli pénzemberek bizalmát, helyükre 24 éves korában Karl Kovarik lépett, a Stroh benzinkútlánc tulajdonosa, aki nem félt 26 millió eurót betenni Benko bizniszébe, s ezzel az ingatlanokban, kereskedelmi üzletekben 50 százalékos részhez jutni. Amikor Kovarik 2009-ben egészségi okokra hivatkozva kiszállt az akkor már felívelő Signából, helyét megint csak egy pár számmal tőkeerősebb üzletemberek vették át.
Előbb egy igazi szupergazdag vállalkozó, a főképpen a hajózási bizniszben utazó görög milliárdos, George Economou bukkant fel, majd később az izraeli börtönöket belülről is ismerő, gyémántkereskedő világutazó izraeli Beny Steinmetz is kedvet kapott a partnerségre. Ők az operatív tevékenységben nem vettek részt, csak a pénzüket adták ingatlanok megvételéhez, fejlesztéséhez, értékesítéséhez. Idővel el is tűntek a tisztulásra vágyó Benko közeléből, átmeneti jelenlétük azonban felélesztette a bankok adakozási kedvét, főként az osztrák Raiffeisen csoport látott fantáziát az üzletemberben, s szívesen adtak pénzt neki biztosítóintézetek, nyugdíjalapok.
Így vált a magyar származású férfi igazi tőkeerős üzletemberré, aki hatalmas pénztömeget tud pillanatok alatt megmozdítani, s ezáltal hirtelen felbukkanó üzleti lehetőségekre lecsapni. Steinmetz kétmilliárd eurója még az ő zsebét nyomta, amikor 2013-ban együtt megkaparintották a német Karstadt cég mind a 17 üzletközpontját. A Karstadt után, s ezt senki nem akarta elhinni, Benko türelemmel kivárta, amíg – harmadik nekifutásra - ölébe hullott a másik német áruház-mamut, a Kaufhof többségi tulajdonrésze is, ezek összevonására ez év novemberében adta áldását a német versenyhivatal. René idén a dél-afrikai multitól, a 60 országban, főként bútorkereskedelemben tevékenykedő Steinhoff Internationaltól „kimentette” az osztrák Leiner-Kika bútoráruház-láncot. Nagy értékű ingatlanokhoz jutott, s az ausztriai munkahelyek megmentése miatt még hősként is ünnepelték. A Leiner megvásárlását 10 nap alatt bonyolította le, 700 millió eurót mozgósított pillanatok alatt a saját számlájáról. Szokatlan megoldásként előbb vette meg a Leiner-lánc ingatlanait, mint magukat az áruházakat. A legjobbnak kikiáltott telek a Mariahilferstrasse elején található, úgy hírlik, ide egy hatalmas luxusáruház települ a Karstadt-Kaufhoz árukészletével.


A Benko-birodalom, miközben egyre nagyobb, egyre átláthatóbb is. Ernyőszervezete a Signa Holding, amelynek „Rene Benko és Családja” a 88 százalékos tulajdonosa. Az üzletember második házasságban él, négy gyermeke van. Felesége egykori modell, aki, ahogy illik, az adakozásban aktivizálja magát, főleg rákos gyerekeket segít. Nyolc százaléka van a holdingban a híres-neves Ernst Tannernek, a világ 120 országában jelenlévő, 175 éves múltú svájci Lindt & Sprüngli csokoládémulti volt vezérének, Ernst Tannernek, 4 százaléka pedig a Fressnapfot alapító német állateledeles Torsten Toellernek.
A Signa Holding jelenleg két fő lábon áll. Egyrészt ott van az áruházakat összefogó Signa Retail - 7 milliárd eurós éves forgalommal, 45 ezer dolgozóval. Másrészt pedig az ingatlancsoport, a 11 milliárdos ingatlanvagyonnal gazdálkodó Signa Prime, illetve a 8 milliárd eurót érő ingatlanfejlesztő cég, a Signa Development. Az előbbiben 30 százalékos tulajdonrészt mondhatnak maguknak olyan osztrák üzleti sztárok, mint Niki Lauda, a Strabag cég tulajdonosa Peter Haselsteiner, s a Novomatic szerencsejáték óriás ura, Johann Graf. Haselsteiner privát stiftungja a fejlesztési részből szakít magának 18,2 százalékot. (Említésre méltó a bécsi belváros, a Kohlmarkt Aranynegyedének nevezett luxusbolt-hálózat, amelyet főleg lefátyolozott szaúdi hölgyek látogatnak, illetve az új bécsi főpályaudvar körül emelkedő 20-30 emeletes irodaépületek, lakótömbök.) Hamarosan integrálják a holdingba a harmadik vállalkozási kört, a médiát, a Kronéval és a Kurierral. Benkonak nagy tervei vannak, az új baráttal, a Funkéval főleg Németországban terjeszkedne tovább. S valamennyi profiljában a digitalizációt akarja mesterfokon érvényesíteni.
A nagytőkéssé vált Benko, aki egyértelműen Sebastian Kurz egyik támogatója, s ugyanúgy jó ismerőse az Alibaba óriásvállalkozás tulajdonosának, Jack Ma-nak, mint a Kaufhofban érdekelt kanadai Hudson Bay Company fejének, Helena Foulkesnek, nem szereti a rivaldafényt. Csak üzleti elképzeléseit, szellemes gazdasági megoldásait tárja szívesen a nyilvánosság elé. S gazdagságának ékköveit. Állítólag már 17 évesen aranyláncban pompázott és lízingelt Ferrarival furikázott. Ma már a komolyabb autókat kedveli, például a Mercedeseket, pompás villái vannak Európa szerte, gyönyörű öltönyökben jár. Van jachtja és persze magánrepülőgépe.
Ő az év embere, s ennek apropóján csak rosszakarói írták meg, hogy 2012-ben 12 hónap felfüggesztett börtönbüntetést kapott, miután 150 ezer euró sikerdíjjal megpróbálta rávenni a több ügyben is elmarasztalt volt horvát miniszterelnököt, Ivo Sanadert, érje már el barátjánál, Silvio Berlusconinál, hogy vegyék le a Signa olasz leányvállalatának adóbotrányát a napirendről. Rég volt, igaz se volt.
René Benko arra a legbüszkébb, hogy ma már egyáltalán nincs banktartozása.

Papp Sándor Zsigmond: Óda a rosszakhoz

Publikálás dátuma
2019.01.05. 17:20
Ki tudna szeretni egy angyalt? A paradicsom nem nekünk való, legalábbis nem itt a földön
Fotó: Shutterstock
Most nem vacakoltam sokat az újévi fogadalmakkal. Vettem egy mély levegőt a pezsgő- és petárdadurranások között, és megfogadtam, hogy nem fogadok meg semmit. Nem fogyok le, nem ígérem meg, hogy belekezdek végre egy asztalt átszakító regénybe, nem leszek figyelmesebb a családtagjaimmal, nem spórolok jobban, hogy legyen valami látszatja is a munkámnak, és nem olvasok kétszer vagy háromszor annyit, hogy megfeleljek a könyvtáram felől érkező csöndes kihívásnak. Nem és nem. Nincs kozmetikázás, nincs korrekció. Ha úgy tetszik, nem leszek jobb ember, jobb tagja a társadalomnak. Amúgy is, ahogy megfigyeltem magamon: az újévi fogadalmak jobbára januári fogadkozások, egy hónap a szavatossági idejük, addig tart ki a lendület, aztán bedarálják mindet a dolgos hétköznapok. A bűnök apránként, lassan szivárognak vissza. Ahogy a folyók, megkeresik régi medrüket.
Miért kellene küzdenem magammal? Azzal, aki fogadalmak nélkül vagyok? Talán mégis az lenne igazán célravezető (s akkor ezt felfoghatjuk burkolt ígéretnek), ha kiegyeznék a lelkiismeretét folyton fogadkozásokkal elcsitítani próbáló énemmel. Mi a gond a rossz tulajdonságokkal? Kicsit olyan ez, mint a híres, agyoncitált idézet az Anna Karenina elejéről: „A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” Kicsit ideigazítva: a jó emberek mind hasonlók, vagyis nincs bennük sok érdekes, a rosszak (vagy esetünkben a gyarlók) viszont a maguk módján érdekesek. Ezért is van, hogy ha igazán jó karaktert keresek a regényekhez, akkor mindig a rossz tulajdonságai felől indulok ki, azokat írom fel akkurátusan, mert sokkal könnyebb a gyengeségei felől jellemezni, megfogni egy embert. Attól lesz élő, ettől veti le magáról a fikció ízét. Sosem fizette vissza idejében az adósságait, és az apró füllentéseit rendszerint egy nagyobbal toldotta meg, ha megérezte a lebukás veszélyét. És hiába voltak álmai, rendkívüli tervei, ha egyikhez sem tudott ragaszkodni, mint ahogy egyetlen szeretője mellett sem volt képes kitartani. Lám, máris jobban látjuk magunk előtt ezt a még névtelen és testetlen embert, mintha csak annyit írtam volna róla, hogy minden szabadidejét a családjával töltötte, idős hölgyeket kísért át az úttesten, és senkivel sem káromkodott.
Nincs mit tenni, a rossz tulajdonságaink tesznek minket igazán egyedivé, egyszeri csodává, bár a jóknak sokkal jobb a píárjuk. Valahogy így alakult ki, azokat jutalmazzuk, azokat dicsérjük és dédelgetjük. Hány elevenebb, füllentőbb, izgágább, a szomszédokat különféle csínyekkel kikészítő gyerek hallotta már mikuláskor és karácsonykor, hogy a rossz gyerekeknek biza semmit sem hoz a minden tetteket megítélő Nagy Ajándékozó. Kizárólag a szófogadó, engedelmes, csendben meghúzódó, idejében betört egyen gyermekek számíthatnak igazán ajándékokra. Bár abból is csak alig, mert ők nyilván szerények, és így mindössze egy vagy két dolgot írtak fel a kívánságlistájukra. És az is beszerezhető a legközelibb áruházból.
Visszatérő alapgondolata a sci-fiknek, hogy az lenne csak az igazán pokoli világ, ha sikerülne egy valóban ideális és pompásan működő utópiát létrehozni. Csak egy példa: a Mátrixban is azért omlottak össze az első, gépek által kreált virtuális álomvilágok, mert a masina nem kalkulált az emberi gyarlósággal, és túl tökéletesre tervezte a valóságot elfedő álmokat. Amint visszatért a képletbe a gyűlölet, az erőszak, az irigység és megannyi viszály, az elemként szolgáló emberiség máris békésen aludt tovább. Vagyis akkor teszünk igazán jót az emberekkel, ha megengedjük nekik, hogy kedvükre legyenek rosszak. Kicsinyesek, önzők, faragatlanok, hitetlenek, és persze legyen egy csokor jó tulajdonságuk is, amelyek ügyesen elfedik, emészthetővé teszik a „hibákat”. De – hiába a vak ajándékozás és felületes dicséret – a valódi szeretet sem lehet meg a hibák nélkül. Sőt már maga a megismerés és velük indul. Akkor mondjuk azt, hogy végre meg- vagy kiismertünk valakit, ha a felület után végre eljutottunk a mélyebben tanyázó rendellenességekig, vagy rossz szokásokig. Nagyvonalú és humoros, de mindig szétdobálja a ruháit, és megfeledkezik a születésnapokról. Az úgymond jellemtelenség felismeréséhez és elfogadásához mindig jóval több és értékesebb idő kell, mint a kirakatok felületes bámulásához. Ha lemondok a rossz tulajdonságaimról, voltaképpen a szerethetőségemről, becses emberi mivoltomról mondok le. Mert ki tudna hosszan szeretni egy minden szabályt betartó, erkölcsös és folyton jól kinéző angyalt? Talán egy másik angyal. Igazából akkor szeretünk ki valakiből, ha meguntuk a hibáit, és más vétkekre vágyunk.
A Paradicsom nem nekünk való, legalábbis nem itt a földön. Talán ha majd az emberi lét súlyaitól megszabadul a lélek, ha már semmilyen kiterjedése, semmilyen valósága nem lesz, akkor megbékélhet a szivárványszínű Sohaországban. A többi árny között keringhet békében a végtelen és csodálatra méltó unalomban. Így aztán én is maradok kissé kövéren, slendriánul és gőgösen szeretteim nagy-nagy örömére. Bár nyilván ők ezt egészen másként fogalmaznák meg.