Ha valaki azt mondja nekem, egyszer azt fogom leírni egy Transformers-moziról, hogy jó, nyilvánvalóan cinikus mosollyal díjaztam volna az információközlést és biztosan direkt provokációnak éltem volna meg. Bár ez sosem történt meg, tessék, itt a sors fintora: a Transformers széria hatodik egész estés darabja, az Űrdongó nemhogy jó, hanem nagyon jó. Sőt, a maga nemében kifejezetten remek.
Még mielőtt mindenki kétségbe esne amiatt, hogy akkor most be kell pótolnia öt darab rettenetesen hangos, intellektuális szinten fájdalmasan üres, érzelmi szempontból pedig totálisan rideg és érdektelen Michael Bay rendezte Transformers mozit, gyorsan nyugodjon meg. Erre semmi szükség, mivel az Űrdongó tökéletesen alkalmas arra, hogy önállóan megállja a helyét. Ennek prózai oka, hogy a történet 1987-ben játszódik és ennek megfelelően az első, 2007-ban készült Transformers produkció előzményfilmje. Amúgy meg az öt gyűlölt darab (bocsánat, Michael Bay) cselekménye tényleg tőmondatokban elintézhetők: vannak az autobotok, a jófiúk és az álcák, akik a gonoszok. Minkét robotikus faj az úgynevezett Kibertron bolygóról származnak, ahol dúl a háború. A harcok néha a Földre is átterjednek, de mindig akad valaki, aki megmenti a világot. Tulajdonképpen ez a felállás az Űrdongóra is igaz, csak itt valamilyen érdekes módon történetet és érzelmeket írtak bele.
A Kibertronon kezdünk, ahol elesik az autobot ellenállás és Űrdongó (akkor még B-127 néven) a Földre érkezik, ahol miután végez az őt súlyosan megsebesítő, őt követő álcával, szkenneli egy Volkswagen bogár külsőjét, kikapcsol. Később egy roncstelepen talál rá a „kocsira” a tizennyolc éves, apja elvesztését feldolgozni nem képes, The Smiths-ért rajongó, hobbi-szerelőzseni Charlie (Hailee Stainfield már A magányos tinédzserben bizonyította, hogy képes elvinni a hátán egy filmet), aki némi bütykölés után beindítja a szerkezetet. Egyszóval Űrdongó magához tér: ám, mivel a memóriája kiégett és beszélni sem tud, úgy viselkedik, mint egy ártatlan kisgyerek. Akit, ugye, Charlie felkarolhat. Ezután a játékidő jelentős résészében egy coming of age és buddy-movie keverékét látjuk, melyben Charlie és Űrdongó bosszút áll az apró gonoszságok miatt mindenkin, aki azt megérdemli. Persze a végén jön két álca, akiktől csak meg kell védeni a világot. Az új szuperpáros ezt is megoldja, miközben Charlie-nak sikerül túllépnie a gyász okozta frusztrációin, és Űrdongó is visszanyeri katona-harcos életét.
Persze ez a sztori is sablonosnak tűnhet így első olvasatra, de az a truváj, hogy az Űrdongót nem a mindent elfuseráló Michael Bay rendezte, hanem Kubo és a varázshúrok című animációs művet is jegyző Travis Knight, aki szemmel láthatóan zseniális váltás volt: nála jobb dolog nem történhetett a franchise-al. Képes volt arra, hogy komolyan és hitelesen megidézze a nyolcvanas éveket. Olyan brutális jó dalokkal nyomta tele a filmet, hogy évek óta először gondolok arra, hogy meg kellene venni a filmzenét CD-n. (Na, kazettán, azért túlzás lenne.) Sőt, sikerült megidéznie a korszak legjobb filmjeit, például az E.T. – A földönkívülit, meg még felsorolhatatlanul sok minden mást, de nem utalások szintjén, mint nemrég a Ready Plyayer One, hanem szívben. Nem győzöm hangsúlyozni, továbbra is egy Transformers moziról beszélek, mely, nem mellékesen sokkal jobb Spielberg film lett, mintha maga Spielberg dirigálta volna le. Ez pedig, pestiesen szólva: nem semmi!
Info:
Űrdongó
Forgalmazza a UIP
