Elegünk van?

Az elmúlt hetekben és napokban több tüntetésen is részt vettem, elsősorban Budapesten, de néhány vidéki helyszínen is. Meghallgattam a beszédeket, sok résztvevővel beszélgettem. Hazaérve mindig összegeztem magamban a látottakat és főleg a hallottakat. Ezekből igyekeztem levonni a tanulságokat. Az események okai egyértelműek. A robbanást kiváltó szikra az volt, hogy Orbán Viktor, az ő pártja, kormánya és parlamenti többsége a vezér korlátlan önbizalmát követve, a demokrácia írott és íratlan szabályain átgázolva erőltette át a Parlamentben a joggal „rabszolgatörvénynek” nevezett túlóratörvényt. Orbán hatalmi gőgjében elfelejtette saját 2007-es kijelentését, miszerint „egy népnek joga van elzavarni a kormányt egy demokráciában is, ha az a nép akarata ellenére kormányoz, ha az emberek létérdekeit veszélyezteti”. A kérdés csak az, hogy a nép meghatározó része mikor veszi észre, hogy amit a kormány tesz, az kizárólag a kormányfő és családja, baráti köre, az elképesztően gyorsan meggazdagodott oligarchák érdekeit szolgálja. Mikor veszik észre a hazug propagandával megtévesztett milliók, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere az elmúlt nyolc évben eljátszotta azt az esélyt, amit a rendszerváltás, a demokratikus jogállam megteremtése és hazánknak a fejlett, demokratikus országok családjához, az euro-atlanti közösséghez történő csatlakozása jelentett. Eszembe jut Orbán Viktornak egy másik, Magyarország és a nemzetközi környezet viszonyára vonatkozó fontos mondata is. Szó szerint ugyan nem tudom felidézni, de a lényegét igen. Arról szólt, hogy Keletről mindig a zsarnokság, Nyugatról viszont a szabadság érkezett. Ezer évnyi viharos történelmünk után valóban kedvező fordulatot jelentett a csatlakozásunk előbb az Európa Tanácshoz, később a NATO-hoz, majd az Európai Unióhoz. A szovjet blokkhoz tartozó, de a nyolcvanas évek elejétől már óvatosan a Nyugat felé nyitó Magyarország politikusaként, majd a rendszerváltás után előbb a Horn, majd a Medgyessy kormány külügyminisztereként pontosan emlékszem arra, hogy miként változott kedvező irányba hazánk nemzetközi megítélése már a rendszerváltás előtti években és hogy ez hogyan gyorsult fel a rendszerváltást követő húsz évben. 2004 őszétől 2010 tavaszáig Brüsszelben, az Európai Bizottság tagjaként még közelebbről tapasztaltam, hogy milyen esélyt kapott hazánk az euro-atlanti közösség tagjaként. 2010 óta azonban nem győzök válaszolni korábbi és jelenlegi vezető nyugati politikusok kérdéseire, hogy mi történt Magyarországgal, amely az Európai Unióba a csatlakozás után harmonikusan beilleszkedő tagállamból bajkeverő „fekete bárány” lett. 2010 óta több, mint fél millióan elhagyták hazánkat és valamelyik nyugati országban kezdtek új életet. Már gyermekeik is ott születtek. De az nem lehet megoldás, hogy az itthon maradt több mint kilenc millió is az ő példájukat követi. Nem új hazát kell keresni, hanem ezt a hazát kell olyanná alakítani, amelyben mindenkinek nem csak joga, de lehetősége is van az emberhez méltó életre. A mai viszonyok ezt nem garantálják. Amíg millióknak a létfenntartásért kell küzdeniük, addig néhány tízezer oligarcha luxuskörülmények között él. Az egyik oldalon Erzsébet-utalványok, alig érezhető mértékű bér-vagy nyugdíjemelés, a másikon paloták, luxusvillák, magán repülőgépek, helikopterek, luxusjachtok, korrupcióval megszerzett és külföldi bankokban elrejtett milliárdos vagyonok. A tüntetéssorozat ennek a sokak számára reménytelen helyzetnek a felismerését is jelzi. A hatalom oldalán állók pár hétig abban bíztak, a nehezen élők pedig pedig attól tartottak, hogy a tüntetések kifulladnak, de nem ez történt. A korábbi években egymással vetélkedő ellenzéki pártok a jelek szerint felismerték az összefogás szükségességét. Megmozdultak a civil szervezetek és a korábban passzív szakszervezetek is, amelyek ultimátumot adtak a kormánynak és az ország életét megbénító általános sztrájkot terveznek. A tüntetések most nem korlátozódtak Budapestre, országszerte egymást érik. A követelések pedig kezdik túllépni a „rabszolgatörvény” visszavonását, már a kormány lemondását, a rendszer, Orbanisztán felszámolását, a demokratikus jogállam helyreállítását is követelik. Hogy is mondta Orbán Viktor 2007-ben? „Egy népnek joga van elzavarni a kormányt egy demokráciában is, ha az a nép akarata ellenére kormányoz, ha az emberek létérdekeit veszélyezteti”. Szombat este a Parlament előtt a tömeg azt skandálta, hogy „elegünk van!” Magyarország sorsa attól függ, hogy ez mikor lesz egyértelműen a többség véleménye. Mert akkor összeomlik a kevés kiváltságosnak aranybányát jelentő, a többség számára viszont reménytelen jövőt kínáló Orbanisztán és újra felépül a demokratikus jogállam. Magyarországot a vezetői nem a diktátorok illiberális államai felé fogják terelni, hanem a fejlett, demokratikus országok közösségébe kormányozzák vissza. A most elkezdődött új évben két fontos választásra is sor fog kerülni. Tavasszal az Európai Parlament összetételéről születik majd döntés. A tagállamokban az fog eldőlni, hogy a több mint 700 fős testületben azok lesznek e többségben, akik az immár több mint 60 évvel ezelőtt, egy újabb világháború elkerülésének érdekében létrehozott és a világ gazdasági és politikai folyamataiban azóta egyre jelentősebb szerepet játszó Európai Unió további erősítését és nagyobb hatékonyságát akarják szolgálni, vagy azok akik, mint Orbán Viktor és más populista, szélsőjobboldali politikusok, az integráció szétverését tekintik céljuknak. Magyarországnak egyértelműen az Európai Unió erősítése és hatékonyságának növelése az érdeke. Ezért fontos, hogy a májusi választáson az Európai Unió erősítésére törekvő képviselők kerüljenek többségbe a magyar delegáltak soraiban. Az őszi önkormányzati választások tétje az, hogy a helyi közigazgatásban milyenek lesznek az erőviszonyok. Az Orbán kormányt, a mögöttük álló oligarchákat a saját településük, az ott élők érdekeinek rovására is kiszolgáló polgármesterek és önkormányzati képviselők vagy a helyi érdekeket bátran képviselők lesznek-e többségben. A helyi testületek összetétele a következő, 2022-es parlamenti választások eredménye, tehát az egész ország sorsának szempontjából is fontos.
2019.01.06 15:20

Európai törésvonalak

A magyar kormányfő tőle szokatlanul nyugodt beszédet mondott szombaton a budapesti nemzetközi migrációs konferencián. Nem tudni, higgadt érvelésében szerepet játszott-e a Fidesz néppárti  felfüggesztése, s hogy győzelmét ünneplendő szervezték-e meg előre a konferenciát, de visszafogott logikával kritizálta az Uniót, nem ócsárolta Brüsszelt. (A rádióban vasárnap aztán gyorsan "korrigált".) Talán, ha így kezdi, talán, ha nem veszik el saját propaganda-plakáterdejében, talán, ha előbb jut arra, hogy nem veti alá a „hosszú távon fenyegető demográfiai mutatókat” a „hirtelen teendőknek”, annak, hogy saját autoriter hatalmának megerősítésére használja fel a migrációt, akkor másképp alakul Brüsszel és a Fidesz viszonya is. 
Úgy tűnik, Orbán ráébredt, a menekültügy Unió-ellenes propagandája nem húzza ki az EP-választásokig, ami meghozná a jobboldal európai győzelmét, ő pedig elkerülhetné, hogy Európa a menekültkérdéssel palástolni kívánt valódi gonddal, a magyar demokrácia romjaival kezdjen foglalkozni. Az Európai Néppártnak – a Sargentini-jelentést megszavazó EP nyomában - kezdettől ezt kellett volna számon kérnie. Az európai értékeket, a parlamentarizmus lebontását. Mert Európát nem a menekültkérdés kezelése osztja meg, hanem az: akarunk-e nemzetállami polgárok mellett európai polgárok is lenni, vagy elhisszük az autoriter vezetők nemzetállami szuverenitást abszolutizáló meséit, s bezárkózunk a nemzetállami zárványokba, ahol magányos büszkeséggel nemcsak a jövendölt menekültáradattal szemben leszünk kiszolgáltatottak, de mély integráció nélkül életképtelennek is bizonyulnánk. 
Igaz: az Európai Néppárt a Fidesz tagságának felfüggesztésével érdek- és nem értékalapú döntést hozott, amit a közelgő EP-választások diktáltak. Az, hogy a Néppártnak minden szavazatra szüksége lehet, s az, hogy Manfred Weber a szocialisták, liberálisok, zöldek szavazatai nélkül nem lehet Európa következő bizottsági elnöke. 
Ha pedig így van, s a Néppárt nem merte kimondani, hogy a Fidesz politikájának nincs helye Európában, hanem az európai pártpolitika miatt továbbra is modus vivendit keres Budapesttel, akkor megismétli a konzervatívok XX. századi végzetes tévedését. Hogy jobban fél a baloldaltól, mint a jobboldali autoriterektől, akik viszont nem félnek látensen a szélsőjobb felé nyitni, miközben szidják azt. 
Frans Timmermans, az EP szociáldemokrata frakciójának elnöke és csúcsjelöltje a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak azt mondta: jelenleg nem hajlandó tárgyalni a Néppárttal az EU Bizottságának jövendő vezetéséről, mert azt látja, hogy az EPP-ben jobboldali alternatívát keresnek. „Mindaddig, amíg Weber nem mondja ki világosan, hogy nem működik együtt a szélsőjobbal, addig nincs miről beszélnem vele” – mondta.
Az Unió jövőjét meghatározó legfőbb törésvonal, amit a magyar kormányfő a menekültkérdéssel igyekezett elfedni: vagy győznek az európai demokratikus erők májusban, vagy úrrá lesz a kontinensen az autoriter jobboldal, és akkor Orbán minden most kikényszerített higgadt szavát elnyeli az archívumok sötétje.
2019.03.25 09:00
Frissítve: 2019.03.25 09:04

Hídépítő

Manfred Weber, az Európai Néppárt listavezetője rendre elmondja: ha megválasztják a májusi európai parlamenti választás után az Európai Bizottság elnökének, hidakat kíván építeni. Ezekre szükség is van, mert egyre feszültebb a helyzet az Unióban. Nagy a félelem amiatt, hogy az EP mandátumainak harmadát az euroszkeptikus pártok szerezhetik majd meg.
Weber a napokban a Süddeutsche Zeitungnak adott interjújában kijelentette, nem fog együttműködni olyan – óvatos fordításban – „baromarcúakkal”, mint az olasz Liga vagy a lengyel kormánypárt. Ez esetben azonban csak akkor van esélye a megválasztásra, ha a szociáldemokrata és a liberális honatyák is rá szavaznak. Minden mostani fellépése azt a célt szolgálja, hogy meggyőzze a többi pártcsaládot: igenis alkalmas arra, hogy Jean-Claude Juncker örökébe lépjen. Weberrel szemben ugyanis eleve nagy a bizalmatlanság, már csak amiatt is, mert annak a Keresztényszociális Uniónak (CSU) a politikusa, amelyet a liberálisok például egy ókonzervatív, a múltba néző politikai erőnek tartanak.
Az EPP listavezetője azonban a Fidesz néppárti működésének felfüggesztésével, illetve azzal, hogy azon dolgozik: a CEU tovább oktathasson Budapesten, lényegében e két pártcsaládot győzködi arról, hogy a CSU már nem ugyanaz a párt, mint Horst Seehofer szövetségi belügyminiszter elnökségének idején, amikor a magyar kormányfő szívesen látott vendég volt a bajor fővárosban. Weber azt akarja sugallni: a CSU-nál már egyáltalán nem osztják a magyar kormányfő radikális nézeteit.
A terv az, hogy a CEU együttműködne a müncheni egyetemmel, amelynek néhány budapesti karát de facto a bajor kormány tartaná fenn, így már nem vonatkozna rá a lex CEU. Szokatlan felállás bajor szemmel nézve is, mert a müncheni gazdasági minisztérium eddig egyetlen külföldi kart sem finanszírozott. Vagyis a bajor adófizetők pénzén érnék el azt, hogy a Fideszt ne kelljen kizárni az EPP-ből, s hogy Webert megválasszák majd bizottsági elnöknek. 
Hogy ez hídépítés-e, vagy valami más, azt mindenki maga döntse el.
2019.03.25 08:59
Frissítve: 2019.03.25 09:07