Kifelé a mocsárból

Soros György pénzéből szervezik a tüntetéseket, azért, hogy Magyarországból is bevándorlóországot csináljanak - közölte Hollik István kormányszóvivő szombaton, és nemcsak ő ragadt bele a sorosista-bevándorláspárti ragacsba, hanem Deutsch Tamás európai parlamenti képviselővel bezárólag a teljes kormánypropaganda. Természetfeletti képességei vannak ennek a Sorosnak, aki még a hideg, januári szélben is komoly sétára tudja bírni azt a tízezres tömeget, amely nem látszik kifulladni a decemberi megmozdulásokat követő karácsonyi-újévi csendben, és szombaton megint a Hősök terétől az Oktogonon át – ahol a diákok csatlakoztak –, a Kossuth térre vonult. Ennek a nem először és nem utoljára magát megmutató tömegnek a láttán sírni valóan együgyű és üres már a kormánypropaganda. Mert üres a kormánypolitika, amely az utóbbi hetekben nem csak hogy egymás mellé sodorta a parlamenti pártokat, de parlamenti aktivizmusuk kitartásra ösztökélte az utcai tiltakozókat is. Az eredetileg a rabszolgatörvény ellen a szakszervezetek által meghirdetett demonstrációk követelései gyorsan kiegészültek az általános rendszerellenes szlogenekkel, egy európai Magyarország megteremtésének akaratával. Nem kellett ahhoz Soros pénze, hogy a tiltakozók végigfussanak a logikai soron, és a túlóratörvénytől, a politikai kisebbség parlamenti jogfosztásától eljussanak a rendszer egészének elutasításáig. A kormány beleragadt saját kommunikációjának ragacsába, amit megtetézett a minimálbér-emelést kísérő vita. Az egyezményt a legnagyobb szakszervezet nem írta alá, a többi tagsága pedig most nem érti: a sajátjaik hogyan fogadhatták el a kormányzat háttérdiktátumát? Most nincs megállás. A kormány nem visszakozhat, mert a túlóratörvény visszavonása a gyengeség jele volna. Az ellenzék oldalán pedig a szakszervezetek - bármily nehéz is - nem tehetnek mást, mint hogy országos sztrájkot hirdetnek. Elsőként, figyelmeztetésnek január 19-én demonstrálnak: ha nem ezt teszik, a rendszerváltás óta alaposan megkopott arcukat is elvesztik, míg egy országos sztrájk esetén megsűrűsödhetnek a soraik, és egy bármilyen színezetű következő kormány esetében nagyobb önálló erővel tudnának érdekképviseletként azért kiállni, ami a dolguk. Minden munkavállalóért. Ami pedig a pártokat illeti: valamennyi ellenzéki pártnak teljes egységben kell fellépnie. Lassan nemcsak az EP-választásokra – ahol az Unió sorsa a tét -, vagy az önkormányzati választásokra kell figyelniük, hanem azon kellene dolgozniuk, hogy létrehozzanak egy ellenzéki kerekasztalt, amely előkészíti a szabad választásokat, az alkotmányozó nemzetgyűlést, a IV. Köztársaság megszervezését. Az egypárti parlament többpárti visszavételét. A harcot, mind a Házban, mind az utcán, folytatni kell. A kormány meg vergődjön csak saját ragacsában, ahonnan többé nem szabadulhat: méltatlan a hatalomra, és már nem is hisznek neki. Az utcai tömeg lassan kimondja: nemcsak nem tud, de nem is akar – ahogyan az egyik szombati felszólaló mondta - az orbáni mocsár-Magyarországon élni.
Szerző
Friss Róbert

Focilabirintus

December végén jelent meg a Magyar Közlönyben, hogy a társasági adóból (tao) a kiemelt látványsportokra fordítható támogatási összegeket megfelezik. Míg 2016-ban 113,milliárd, de még 2017-ben is 93 milliárd forintot költöttek erre, addig a 2019-2020-as időszakban legföljebb 50 milliárd közvetett állami támogatást kaphat a labdarúgás, a kosárlabda, kézilabda, vízilabda, röplabda, valamint a jégkorong. A kormányrendelet szerint viszont ezentúl a sportegyesületek az elnyert tao pénzekből már nemcsak az utánpótlás nevelésre, fejlesztésekre költhetnek, hanem például a stadionok fenntartására, működtetésére is.
A váratlan fordulatnak az lehet az oka, hogy aki jól viselkedik, az kap ugyan egy stadiont ajándékba (copyright by szombathelyi polgármester, Puskás Tivadar), de az első öröm elmúltával kénytelen a zsebében kotorászni az évi néhány százmilliós vagy egy-két milliárd forintos fenntartási költség kiguberálása végett. Ezt viszont előbb vagy utóbb a ”keményen dolgozó kisemberek” zokon veszik, és számon kérik a kormánypárti helyi hatalmasságokon.
Ez a rendelet gyakorlatilag annak a beismerése, hogy bár a miniszterelnök mert nagyot álmodni a világszínvonalú magyar fociról, ami majd tömegeket vonz a korszerű stadionokba, de még ő is kénytelen volt felébredni. A lelátókon alig lézeng néhány mazochista drukker, a legnépszerűbb sportág, a labdarúgás - talán egyedüliként a világon - Magyarországon képtelen eltartani magát, és miközben az adófizetők nyögik a csilivili stadinonok terheit, a magyar foci a futottak még mezőny alsó harmadban tanyázik. 
De legyünk méltányosak. Ha a teljesítmény javulása egyelőre az óriási ráfordítás ellenére sem látható szabad szemmel, legalább a pályán ténfergő „profik” éves jövedelmének adómentes felső határa 250 millióról 500 millióra emelkedett. Persze ezt a számlát is mi fizetjük.
Szerző
Bihari Tamás
Frissítve: 2019.01.05. 09:17

Hallgatnak a fegyverek

Ritkán fordítja maga ellen az ember a saját fegyverét, vagy engedi meg azt, hogy mások ellene fordítsák. Különösen igaz ez a Fideszre, amely annak idején ellenzékből a vizitdíjas, kórházi napidíjas és tandíjas népszavazással (2008) tudott végül kormányt buktatni, és a régi parlamenti választási szabályok szerint kétharmados többséghez jutni (2010). A népszavazás ugyanis nemcsak mozgósításra és a szavazótábor egyben tartására jó, hanem a mélyen szunnyadó népharag előcsalogatására is, amivel könnyedén kilőhetők a legóvatosabb kormányzati lépések is, mint azt a 300 forintos vizitdíj esete mutatta.
Úgy kellene az ilyen lehetőség az ellenzéknek, mint egy falat kenyér, de a magát előszeretettel a nép barátjának beállító Fidesz még véletlenül sem engedi ki a kezéből a népszavazás fegyverét. A kormány szempontjából sokkal jobb manipulatív és olcsó konzultációval vagy drága tájékoztató kampányokkal szórakoztatni az illiberális demokráciára fogékony tömegeket, aztán ráfogni, hogy az intézkedéseket az emberek kérték. A kormánypártok így nyugodtan hátradőlhetnek a foteljukban, miközben a háttérharcot a jogászok szépen megvívják a választási bizottságban, az NVB-ben. Abban a testületben, amely tavaly a benyújtott több mint 60 népszavazási kérdésből – két, nem érdemi felvetés kivételével – mindent elutasított.
Nem ment át itt semmi, amiről kötelező erejű vélemény lehetne: letelepedési kötvények, Paks 2, Európai Ügyészség, korkedvezményes nyugdíj, minden ment a levesbe, még ha utóbb a Kúria néhány esetben másként döntött is. Népszavazni ugyan 2010 előtt sem volt könnyű, hiszen sok kérdés hosszú ideig keringett a különböző jogorvoslati fórumokon, de akkor végül több ellenzéki próbálkozás átjutott a szűrőn.
Most ilyen hibát nem engednek meg. Ha esetleg valamilyen kérdés mégis révbe érne, azaz elkezdődhetne róla az aláírásgyűjtés, akkor erővel lépnek fel (kopaszbalhé), és gyorsan visszakoznak (vasárnapi boltzár ügye). Esetleg megvárják, amíg összegyűlnek az aláírások, és utána fújnak visszavonulót (olimpia elleni kezdeményezés), vagy még azelőtt jogszabályt módosítanak, és látszólag a kezdeményezés élére állnak, hogy az ellenzék akcióba lendülhetne (a korrupciós bűncselekmények elévülésének 12 évre emelése). Vagy egyszerűen megvárják, amíg egy gyűjtés érdektelenségbe fullad (állami cégvezetők kétmilliós bérplafonja). 
Kimondhatjuk: nem lehet népszavazás semmiről az országban, kivéve, ha az illiberális hatalom azt akarja, hogy valamiről legyen. Csakhogy ezt meg nem akarja. A 2016-os, a migránsok kényszerbetelepítéséről szóló népszavazás is inkább kormánypárti mozgósítás volt, és hiába zárult érvénytelenül, komplett kampányt építettek rá. Az pedig egyre reménytelenebbnek tűnik, hogy az ellenzék jogi eszközökkel küzdjön a jogállamot felszámoló rezsimmel szemben, ahol a parlament legfeljebb a színjáték terepe: az ellenzéki javaslatokat napirendre sem veszik, a rendkívüli üléseket bojkottálják, kitiltanak, bírságolnak. És még a fegyverüket is maguknál tartják.
Szerző
Markotay Csaba
Frissítve: 2019.01.05. 09:17