Kard vagy olajfaág?

Egy Budapestre utazó algériai minisztert kísértem ki a repülőtérre, ahogy a diplomáciai protokoll előírja. A várakozóban félrehúzott, négyszemközt akart kérdezni valamit. - Van-e kapcsolata a magyarországi zsidó szervek vezetőivel? - Természetesen – válaszoltam – miről van szó? - Szeretném felkérni őket, hogy magyarázzák meg az izraeli kormánynak, rossz úton jár. Hajlandók volnánk közvetíteni a béke ügyében. - Miniszter úr! - mondottam. Leghőbb vágyam, hogy Kissinger szerepét eljátsszam, de Budapest nem New York, és a magyar zsidók befolyása nem hasonlít az amerikaiakéhoz.

A miniszter tudta, hogy némi (szerény) szerepem volt az oslói egyezség előkészítésében, de a történelem ritkán ismétli meg önmagát.

A Palesztin Hatóság új nagykövete hasonló illúziókkal érkezhetett Budapestre. A Népszavának adott interjúban "nagyon erős és régi múltra visszatekintő zsidó lobbit" emleget, amelynek szerinte "komoly befolyása van a döntéshozókra". Érdemes lenne felfrissíteni az információit. Éppen napjainkban derült ki, hogy Orbán nagyesküje az antiszemitizmus elleni zéró toleranciáról annyit ér, mint sok más ígérete, Izrael külpolitikáját pedig nagyon kevéssé befolyásolja a magyar zsidóság sorsa – házzal vagy ház nélkül.

Soha nem volt tisztem, hogy tanácsokat osztogassak, huszonöt év múltán még kevésbé az. Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet elnöke nemcsak az ENSZ közgyűlésén példálódzott a fegyver és az olajfaág közti választással, hanem mivel Izrael elutasított minden közvetlen kapcsolatot, zsidó szervezeteket és zsidó értelmiségieket kért fel a tárgyalások elősegítésére. Ezzel kezdődött az Oslóban megkötött, Washingtonban aláírt egyezség.

A nagykövet szavaiból nagyjából és egészében azt olvasom ki, hogy a Palesztin Hatóság továbbra is az Oslóban elfogadott elvek alapján áll, kardcsörtetés helyett a megegyezést keresi. Az Oslóhoz vezető folyamatban a Zsidó Világkongresszus vezetőinek (Nahum Goldmann, Philip Klutznik) valóban fontos szerepe volt, a folyamat azonban megakadt, újraindításában Izrael döntéshozói ellenérdekeltek, kevés nemzetközi szervezetnek vagy kormánynak van ereje vagy szándéka, hogy a helyzeten változtasson. A Fehér Ház gazdájának széke inog, Izraelben választások lesznek, bármilyen koalíció létrejöhet.

Ilyen helyzetben elismerésre méltó a nagykövet szándéka: "Azt akarom megmutatni, hogy a megszállás és szenvedés nem tarthat örökké". A megszállás és szenvedés olyan szavak, amelyek a magyar közvéleményben és a magyar zsidók körében visszhangra találnak. Ha a változó magyar külpolitikának van változatlan álláspontja, a kétállami megoldás, azaz a biztonságban élő Izrael mellett létrehozandó életképes palesztin állam ilyen. Kár azonban ezt a békét ajánló és méltányosságot követelő beszédet parazita szólamokkal eltorzítani.

Az oslói szerelvény kisiklott, de a szemben álló felek hivatalos tárgyalásai és a független izraeli és palesztin értelmiségiek találkozói folytatódtak. A palesztin hatóság elnöke, Jasszer Arafat és Ehud Barak izraeli kormányfő Taabában fél lépésnyire került a megoldáshoz. Egyetlen pont maradt függőben, az 1948-1949-es háború menekültjeinek jövője – de ez elégnek bizonyult a majdnem megkötött kompromisszum felborításához. A nemhivatalosan tárgyaló, de a részletkérdésekben szakértőnek elismert értelmiségiek Genfben majdnem minden részletre kiterjedő, reális, megvalósítható terveket dolgoztak ki. A "majdnem" ugyancsak a hajdani menekültek ügye volt.

Az első arab-izraeli háború folyamán mintegy nyolcszázezer palesztinai kényszerült lakóhelyét elhagyni, és a szomszédos államokban menedéket találni. Nagyjából ugyanennyi, az arab országokban élő zsidó menekült Izraelbe. Ha a számokat nézzük, akár lakosságcserének is tekinthetjük, ami történt. Azzal a nagyon is fontos eltéréssel, hogy se a kormányok nem egyeztek meg, se az érdekelteket nem kérdezték meg.

Szomorú, de a huszadik században ez egyáltalán nem szokatlan történet. A palesztinai menekültek – az akkor még Transzjordániának nevezett angol mandátumi fennhatóságú terület kivételével – nem, vagy csak félig olvadtak be. Hetven év alatt számuk több mint három millióra nőtt. Visszatérésüket szorgalmazni Izrael területére a zsidó állam megszűnését jelentené.

Sok izraelit és világszerte sok zsidót ismerek, akik a békés és méltányos megoldás, és ami az egyetlen járható út: a két állam hívei. Egyetlen épeszű izraelit vagy máshol élő zsidót sem ismerek, aki az egyik állam, Izrael területére három millió arabot telepítene. Aki ilyen "megoldásban" látja a jövőt – lemond a békéről.

"Amíg a palesztinok nem ismerik el, hogy Nyugat-Jeruzsálem Izrael fővárosa, addig törvényesen nem is lesz az" - fejezi be az interjút a Palesztin Hatóság nagykövete. Bár nem pontosítja, kinek a törvényére céloz, de kimondja a varázsszót: elismerés. Oslóban szitkok helyett tárgyalófélként ismerték el egymást. A békéhez most sem vezet más út.