Őszödi cvekedli

Mondjuk ha belegondolok, mennyi rossz kínai csirkét, török padlizsánt és rántással dús gyorsbüfé-főzeléket ettem az elmúlt két évben, amióta ebben a príma belvárosi irodában dolgozom, egyszerűen esz a penész a miniszterelnök úr Gundel-menüje láttán. A választék és az árfekvés is irigylésre méltó, még akkor is, ha speciel a káposztás cvekedlire pont ötven éve rá sem tudok nézni, pedig állítólag a nagymamámé volt a legjobb a Nagykörút mentén. 
Ámde azon azért még milliomodszor is elcsodálkoztam, hogy miből lesz botrány ebben az országban. Hiszen a helyzet a következő: a kormány mindösszesen harminc-negyven milliárd körüli költségvetési forintból nekiállt építkezni a budai Várban. Mivel előtte megszüntette a műemlékvédelmet, senkinek föl sem tűnt, hogy a Világörökség kellős közepére felhúzott egy teljesen új házat. Ezt meg a "puritánul" helyreállított karmelita kolostort berendezte a múzeumokból összemazsolázott és méregdrágán legyártatott bútorokkal és műtárgyakkal. Mintegy mellékesen újraépített egy lovardát, ahol állítólag lovagolni is fognak (kik? minek?!), meg egy őrségépületet, amelynek funkciójáról ennyit sem tudni. Eztán jön még a Pénzügyminisztérium habos-babos homlokzatának visszaállítása, amely projekt annyiban hasonlít az előzőekre, hogy ennek is szigorúan titkos a költségvetése; a Parlament előtti Kossuth szobrot pedig azzal idézi, hogy ezt is utálták azok, akik újkorában látták. 
Végignézve ezt a listát, mégiscsak meglepő, hogy végül épp a 360 forintos káposztás tészta veri ki a biztosítékot. De mit tehetünk: az ellopott-eltérített tízmilliárdok az éteri közpénzből valók, ezt viszont minden állampolgár hozzá tudja mérni a saját ebédjéhez. És ne feledjük, az őszödi beszédből sem a lényeg, hanem a "kurva" meg a "hazudtunk" égett rá arra, aki mondta. De az levakarhatatlanul.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2019.01.08. 13:22

Mehr Licht!

Gőte János, a Pércsi Villamos Művek karbantartója utálta a karácsonyt. Az egész felhajtást, a tolongást az üzletekben, a fölösleges ajándékokat, az állandó zabálást, de legfőképpen a fényfüzéreket, amikkel a felesége díszítette a lakást. A fán természetesen tizennégy füzér volt, egyenként vagy száz égővel, és ha az egyik kiégett, dobhatták ki az egészet. Aztán a lakás legkülönbözőbb pontjain bukkantak fel újabb és újabb füzérek: a konyhában, a vécében, az előszobában, a spájzban és a fürdőszobában. 
Gőte Jánosnak el kellett ismernie, hogy a fényfüzérek önmagukban nem csúnyák, egyik-másik egészen tetszetős volt. A konyhai égők például apró palackokat formáztak. A könyvespolcon elhelyezett darab pedig piros (!) hóembereket, amelyek új korukban kék és zöld fénnyel villództak. A probléma a lekapcsolással volt. Tudniillik esténként Gőténé a fényeken elandalodva, a nappali kanapéján aludt el. Ilyenkor kénytelen volt végigjárni az összes fényfüzért, és egyenként lekapcsolni őket. Negyed órás művelet volt ez, minden este. A legnehezebb a fa volt, mert a tizennégy füzér mindegyike külön elemről működött, és Gőtét minden alkalommal összeszurkálták a tűlevelek. 
Azon az istenverte pénteken (fejben már a fabontást tervezgette) este csöngött a telefon. A vonal végén a főnöke volt, és azonnali hatállyal berendelte Gőtét a központba. „Valami gáz van, főnök?” – kérdezte Gőte, de amaz azt mondta, nem telefontéma. Általában fél óra az út, de most egy kicsit tovább tartott: valami tüntetők mentek a Széchenyi tér felé, mindenféle táblákkal. Gőte nem olvasta el a feliratokat. Azt viszont azonnal észrevette, hogy a környéken nem égnek a lámpák. 
„Maga rendes ember, Gőte, meg fogja érteni, hogy miért fordulok magához – mondta a főnök, és közelebb hajolt a karbantartóhoz. – Most szóltak fentről, hogy nem éghetnek a lámpák, amíg ezek itten randalíroznak.” Gőte nem látott ugyan randalírozást, a lámpákat viszont nagyon is jól ismerte, nemrég cserélték le mindet. Egy darabig pislákoltak, aztán végleg megadták magukat. Mondta is, hogy ezek nem fogják bírni, de nem hallgattak rá. 
„De főnök, ezek már hetek óta nem égnek.” A főnök lehalkította a hangját, és óvatosan körülnézett. „Az a helyzet, Gőte, hogy a Dezsőék két napja dolgoznak rajta, és most szóltak, hogy mindjárt kész. Értse meg, én egyszerűen nem kapcsolhatom vissza, pont most. De tudja, milyen a Dezső. Állandóan politizál. Hát kell az nekem, hogy kiderüljön, hogy már éghettek volna a lámpák, én meg direkt nem engedtem?” 
Így történt, hogy aznap sötétben tüntettek a pércsiek. Gőte ismerte a rendszert, tudta, hol kell belenyúlni. A központban elégedettek voltak. Egészen magas helyen felmerült, hogy a Pércsi Villamos Művek vezetőjét újabb öt évre ki kéne nevezni, bár vannak más jelentkezők is a posztra. 
Gőte János elgondolkodva ért haza. A felesége már aludt a nappaliban. Odakint sötét volt, a lakásban csak a fényfüzérek világítottak. „A fene, aki megette – gondolta Gőte – ha ezt szereti az asszony, hát legyen neki világosság.” Majd reggel lekapcsolja az összeset.
Szerző
Kövesdi Péter
Frissítve: 2019.01.08. 09:25

Le Vak Bélával!

A történelemtanárok Vak Béla-effektusnak hívják azt a jelenséget, amely évtizedek óta akadályozza a tananyagcsökkentést. Jelesül, hogy elméletben mindenki egyetért: ne tanítsuk meg az összes Árpád-házi királyt, mert például erről a szegény Béláról még a középkorászok sem tudnak többet, mint hogy vak volt. Aztán amikor eljön a tankönyvírás ideje, rendre felbomlik a konszenzus: most pont II. Bélát hagyjuk ki? 
Talán távoli a példa, de plasztikus. Legalábbis nekem ez jutott eszembe arról a körvonalazódni látszó kezdeményezésről, hogy az ellenzék közös listát indítson az európai parlamenti választáson. Hiszen ennél logikusabbat elképzelni is nehéz egy olyan történelmi pillanatban, amikor az utcán és a parlamenti padsorokban is egymás mellé fésülődik mindenki, aki a fájdalmasan rövid életéből most már a lehető legkevesebb időt szeretné elpocsékolva látni Orbán Viktor uralma alatt. Mivel a következő megméretés, ahol a hivatalos keretek rámájába lehet önteni ezt a felismerést, az EP-választás, adja magát a gondolat, hogy egy mindenkiért, mindenki egyért. 
A Vak Béla-effektus majd csak ezután következik. A külön indulás mellett is rengeteg érv szól ugyanis. Vegyük csak a legevidensebbet: miközben a Fidesz népszavazásnak és nemzeti konzultációnak álcázva időről időre "méri" a saját népszerűségét a teljes mintán, az ellenzéknek csak a valódi választásokon van esélye visszajelzést kapni arról, melyik pártnak valójában hogyan állnak az esélyei. A Fidesz csalárd választási törvénye által kikényszerített együttműködések miatt pedig eddig épp a tisztán listás európai megméretés volt az, ahol feketén-fehéren megmutatkoztak a számok.  
Egy összefogás most nehéz helyzetet teremthet: nemcsak az Unió az ottani pártszövetségekre fókuszáló választási logikáját kell kerékbe törni, hanem előre, a tárgyalóasztalnál kell lejátszani a tűz és víz házasítását és a nagy bizalmi tőkét feltételező egyezségeket is. Vissza a kezdetekhez - mintha 1989-et írnánk megint. 
Csak most nem a kommunista pártállam lebontása a cél.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2019.01.08. 09:26