Az idő nem eladó, avagy Clint Eastwood zseniális

Publikálás dátuma
2019.01.10 11:00
Allison Eastwood és édesapja, Clint Eastwood a film egyik jelenetében
Fotó: Claire Folger
A csempész című alkotásban Clint Eastwood rendezőként és színészként is bizonyítja, hogy ő a legnagyobb.
Foglalkozása: színész-filmrendező. Nem is gondolnánk, hogy milyen sokan jogosultak manapság valami ilyesmit íratni a névjegyükre. Ha megpróbálunk a káoszban rendet rakni, és a rendezői sikerek és kvalitások szerint szeretnénk felállítani egyfajta sorrendet, akkor a lista elejére minden bizonnyal Clint Eastwood kerülne. Noha a nyolcvankilenc éves művész színészként is filmtörténelmet írt, az igazi szenzáció vele kapcsolatban, hogy rendezőként sikerült a saját jelentőségét is túlszárnyalnia, és úgy tudott megöregedni, hogy az ezredfordulóra a tengerentúli mozgóképművészet legnagyobb élő alakjává nőtte ki magát.
A színész Eastwood már azzal beírta magát történelembe, hogy az ő alakjához kötjük az 1960-as évek névtelen pisztolyhősét, aki Sergio Leone klasszikus spagettiwestern-trilógiájában belovagolt a képkompozícióba, igazságot szolgáltatott, majd sorsszerűen továbbállt, ellovagolva az ismeretlenbe. Ugyanígy hozzá fűződik a hetvenes évek amerikai mozijának „bekeményedése” is: Piszkos Harryként, 45-ös Magnumjával, cinikus megjegyzéseivel ő lett az a zsaru, aki, ha szükséges – értsd: ha a törvény nem eléggé hatékony – akkor egyszemélyben rendet tesz. Ugyanekkor kezdett el rendezni is (1971-ben debütált a Játszd le nekem a Mistyt! című drámával), de csak sokkal később kezdték igazán komolyan venni ezt az oldalát. Karrierje szempontjából több mint beszédes, hogy színészként sosem kapott Oscart, de rendezőként kétszer is: 1993-ban a Nincs bocsánatért, 2005-ben pedig a Millió dolláros bébiért. (Két további rendezői jelölést is begyűjtött a Titokzatos folyóért és a Levelek Ivo Dzsimáért.) Aztán jött a bejelentés: a 2008-ad Gran Torinóban áll utoljára a kamerák elé és csak rendezőként és producerként tevékenykedik tovább. Az ígéretet először 2012-ben szegte meg, amikor korábbi asszisztense, Rober Lorenz kedvéért beugrott Az utolsó csavar főszerepére. De ez semmi ahhoz képes, hogy csaknem kilencven évesen vállalta, hogy ismét önmagát dirigálja a kamera mögül: a végeredmény a most mozikba kerülő A csempész, amely csodálatos pillanatokkal, jelenetekkel teli alkotás.
A csempész megtörtént eseményt dolgoz fel: címszereplője a kilencven éves koreai háborús veterán Earl Stone (Eastwood), aki egész életében inkább ismeretlenekkel bulizott, mintsem a családtagjaival törődött volna. Egyetlen állandó hobbija, hogy virágokat termeszt, még akkor is, ha emiatt csődbe megy. Unokája esküvői elővacsoráján aztán robban a bomba: volt felesége beolvas neki, a lánya (akit egyébként Clint egyik valódi lánya, Allison Eastwood alakít) szó nélkül elmenekül előle, az unoka pedig csalódott, hiszen üres kézzel érkezett a nagyapja. Aztán az egyik felszolgálólány pasija ad Earlnek egy telefonszámot, ahol kaphat munkát. Csak néhány táskát kell Mexikóból Chicagóba szállítania. Így lesz végül Earl kokaincsempész, aki a bevételből megoldja az unoka esküvőjét, egyetemi tandíját, felújítja a leégett veteránközpontot – tehát a piszkos pénzt nemes célokra használja.

A nemes szó itt a fontos, mert A csempész különlegessége épp a finomságaiban rejlik. A sötét és drámai témát Eastwood bölcsességgel átitatott humánus humorral teszi egyszerre könnyűvé, szerethetővé és végtelenül méllyé. A tabutémákkal elegáns könnyedséggel bánik, a szemmel láthatóan konzervatív Earl úgy használja a tiltott szavakat, hogy közben nem lehet haragudni rá. Mindemellett Eastwood rendezőként és színészként egyaránt zseniálisan mutatja azt a folyamatot, ahogy egy az életét elfuseráló ember feje lágya öregkorára csak benő, rájön az élet értelmére és azon fakad ki, hogy nem tud több időt vásárolni magának. Elismerem, túl nagy szavak ezek így papíron, a vásznon Clint Eastwood sokkal hitelesebb ebben a műfajban. Jelenleg mindenkinél.

Infó

A csempész
Forgalmazza az InterCom

Frissítve: 2019.01.10 11:00

Bartókot Bartókkal a Fesztiválzenekar estjén

Publikálás dátuma
2019.03.22 21:06

Fotó: Budapesti Fesztiválzenekar/Facebook
A Fesztiválzenekar estjén két Bartók is bemutatkozott. A parasztzene rajongó-feldolgozó és az egyéni világú zeneszerző közötti kapcsolódási pontok is világossá váltak.
Néhány éve Eötvös Péter úgy gondolta megoldani azt a problémát, hogy A kékszakállú herceg vára mellett a műsorban kell, hogy legyen valami, hogy komponált egy operát, amely szorosan kapcsolódik Bartók művéhez. A dolog azért nem olyan súlyos, hogy ilyen radikális módon lehessen csak megoldani. Mint a Fesztiválzenekar hangversenyének Várkonyi Tamás által írt, kivételesen hasznos információkat közlő műsorfüzetének egyik képmellékletéből – amelyen az ősbemutató plakátja látható – is tudható, az operaházi, 1918-as ősbemutatón A fából faragott királyfi követte az operát. Most pedig népzenei feldolgozásokat hallottunk előtte, az első részben.
Bartók maga – és ez is tudható a műsorfüzetből – jobban szerette, pontosabbnak tartotta a parasztzene kifejezést a népzenénél, de ez a lényegen nem változtat. Miután népdalok, néptáncok százait gyűjtötte össze ő és Kodály, ki kellett dolgozniuk azokat a műzenei formákat is, amelyek révén az általuk felbecsülhetetlen értékűnek tartott kincs eljuthat a zeneértő városi polgárokhoz. Ilyen volt például az a fajta zenekari feldolgozás, ami a Román népi táncok és a Magyar parasztdalok sajátja, gyakorlatilag egy az egyben hangzanak el a dallamok a kor zenekari stílusában meghangszerelve, és persze a bartóki zsenialitással megfejelve.

Olyan műsort már hallottam – az Óbudai Danubia Zenekar és a Muzsikás együttes játszott –, amelyben a Román népi táncokban szereplő dallamokat eredeti formában hegedű-brácsa-bőgő felállású népiegyüttes mutatta be a feldolgozott változat előtt. Akkor azonban azt kellett gondolnom – a dolog minden jó szándéka ellenére is –, hogy tévedés az eredeti bármilyen hűnek is tűnő másolatát ősforrásként bemutatni. A Fesztiválzenekar variációja annyival tetszett jobban, hogy a „népzenészek” a zenekar tagjai voltak, és utána beültek megfelelő helyükre a zenekarba Bartók művét is eljátszani. Már az eredetit megszólaltató játékukon is érezhető volt ez a fajta kettősség, a népzenész és a diplomás zeneművész – micsoda ellentmondás! – jótékony együttműködése, ami kiszabadította az elgondolást az előbb említett csapdából, adott egy ki csavart az egésznek.
A Magyar parasztdalok forrásainak megszólaltatójaként Sebestyén Márta magabiztosan hozta azokat a manírjait, amiket vagy szeretünk, vagy nem, de évtizedek óta sajátjai, azonban produkciójának nyilvánvalóan nem lehetett része az említett kétértelműség. Bartók csak feldolgozásaiban használt kifejezetten népzenét, azonban más – sokkal nagyobb számú és jelentősebb – alkotásait is rengeteg olyan megoldás szövi át, amelyekhez az ihletést onnan kapta. A zenekar Kékszakállú-játékában amely a részletek hatalmas gazdagságát tárta fel, ezekre is rácsodálkozhattunk. És most végre elmaradt az utóbbi évek Müpa-előadásait jellemző koncepció, a félszcenizálás. A nagyon nagy zenekar teljesen betöltötte a színpadot, nem az árokban ültek a zenészek, az énekesek jól láthatóan, hallhatóan az előtérben álltak, és nem volt feliratozás sem, figyelni csak kés kizárólag a zenére, a szereplőkre kellett, ami nem vált az előadás kárára. Alapként a zenekari szövet minden nüansza jól hallható volt, önmagában is szinte hiánytalanul illusztrálta a drámát.

Vizin Viktória egészen kiváló Judit volt, hősnő a szó valódi értelmében, aki énekesnő mivoltában is az est hősévé tudott válni. A mély hangjait tekintve kissé korlátosabb Cser Krisztián éppen megfelelő társa volt, az ötödik ajtó kinyitásakor nagyon is meggyőző erővel tudott megszólalni, a zenekari háttér hangtömege előtt: „Lásd ez az én birodalmam…”. De nem csak a Kékszakállú, Bartók birodalma is feltárult ezen az estén.
Infó: Bartók Román népi táncok Magyar népdalok Bartók Magyar parasztdalok Bartók A kékszakállú herceg vára Sebestyén Márta ének Kádár István, Szabó András, Fejérvári Zsolt népi hangszerek Vizin Viktória mezzoszoprán Cser Krisztián basszus Budapesti Fesztiválzenekar, karmester: Fischer Iván Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2019. március 21.

Másfél óra Mahler egy perc unalom nélkül

Egy héten belül két nagy Mahler-szimfóniát hallhattunk a Müpában, két magyar zenekartól, két magyar karmester vezényletével, nagyon jó előadásokban. Nem akármilyen teljesítményeknek voltunk tanúi.
Három olyan zenekarunk biztosan van – a Fesztiválzenekart is ide értve –, amely bizonyítottan magas színvonalú Mahler-előadásokra képes, ez akár nem mindennapinak is mondható egyetlen város esetében. De nem is a számháború a lényeg, hanem ami mögötte van: a hangszeres – például zongorista, hegedűs, csellós – és énekes szólistákat is beleértve országunknak olyan elit zenészcsapata van, amire joggal lehetünk büszkék. Most a Magyar Rádió művészeti együttesei bizonyítottak Vajda Gergely vezényletével.
Mahler maga mondta, hogy műveiben mindig van valami triviális, de a Harmadik szimfóniában túlmegy minden határon. Ugyanakkor mindig találhatunk nála földöntúlian szép részleteket (minden további jelző nélkül), a nagyjából százperces műben gyakran váltogatják egymást hol a harsányan szóló részletek – nyolc kürt fortissimójával kezdődik a mű –, hol pedig – főleg a vonósok által megszólaltatott –, nyugalmat sugárzó részleteket, mint a hatodik tétel kezdetén. És lehetnek ezek a szólamok tudatosan vállaltan földhözragadtak, lehetnek éteri tisztaságúak és persze kétértelműek, kétélűek is. Ez a sűrű változatosság is lehet az oka, amiért sokan idegenkedhetnek a Mahler zenéjétől. De nem a mi dolgunk, hogy Mahler titkait most itt megfejtsük, jobb, ha azt a zenészekre, karmesterekre bízzuk.
A Rádiózenekar és Vajda Gergely mindenesetre mindent megtett, hogy olyan előadását nyújtsa a műnek, amelyben minden részlet a maga jelentőségének megfelelően szólaljon meg. Említettük a kürtöket, beleértve a többi rézfúvóst is, ha kellett nagyon félelmetesek voltak, említettük a vonósokat, akik végig nagyon szépen, egységes hangzással szóltak, az itt sokszor különösen fontos ütősök is meghatározó jelentőségüknek megfelelően peregtek, dobbantottak, csaptak le, és a fafúvósok is remekeltek, és az elsők között köszönhette meg a tapsot a színpad elejére kijőve a harmadik tétel kitűnő szólótrombitása. Wiedemann Bernadett a nietzschei szöveg mélységeire rámutatón énekelt, a felnőtt kórus női kara és a gyerekek szépen, üdén dalolták a Csodakürt-dal naivabb, de bizakodóbb sorait. A szimfónia rendkívül összetett mű, három évig írta Mahler – aki jobbára csak a színháztól megszabadulva a nyári szünetekben tudott dolgozni – a hattételes alkotást, amelyben Nietzsche, és a Fiú csodakürtje gyűjtemény szövegei is felhangzanak. Rendkívüli feladat tehát előadása, annak idején is csak hat évvel megírása után került sor bemutatására 1092-ben.
Vajda Gergely, aki jelenleg amerikai zenekarokkal dolgozik, de volt már a Rádiózenekar élén is, megtalálta a hangot zenészeivel. A szimfónia külsőségeinek megszólaltatása mellett, ami alapfeladatnak sem semmiség, több mint másfél órán keresztül sikerült fenntartania a feszültséget, bemutatnia azt a gondolati gazdagságot, ami Mahler szimfóniájában jelen van, és amit igen, nehéz is lehet követni, de ilyen, az út minden szépségét, különlegességét feltáró kalauzolás ellett érdemes.
Témák
zene
Frissítve: 2019.03.22 12:00