Kormányzás a kolostorból

Orbán Viktor régi álma teljesült: január elején végre felköltözött a Várba, a karmelita kolostorban berendezett új miniszterelnöki hivatalba. Az épületet, amely az államelnök székhelyével és a volt királyi palotával szomszédos, pénzt és műemlékvédelmet nem kímélve pazar kormányzati centrummá alakították. Ezen túl a miniszterelnök innen irányítja a számára szűkre szabott birodalmat. Lehet-e a kolostorból kormányozni, illetve miként fog működni a hatalom végrehajtó ága a Várhegy magasságából? 
A törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétköltözése mint önigazoló indoklás jól hangzik, de az elkülönülést nem fizikai, hanem jogi-politikai értelemben kell megvalósítani. Lehetnek ők közvetlen szomszédok is az Országházban, ha amúgy a jogállam normái szerint működnek. A kormány és feje a parlamentnek tartoznak felelősséggel és gyakori számadással, szoros kapcsolatuk az Országgyűlés ellenőrző funkciójának erősítését szolgálja. Félő azonban, hogy a pártelnök-miniszterelnök tényleges uralkodó szerepe és kézi irányítása, beleértve a törvényhozás többségének közvetlen dirigálását, cseppet sem változik az új helyszínről. Talán inkább arról van szó, hogy a hajdani kollégiumi szobatársak közül mindenkinek jár egy palota: Kövérnek marad az Országház, Áderé lett a Sándor-palota, Orbán mintegy vigaszágon megkapja a felújított kolostort főbérletként. A többi politikai játékos – Polt, Matolcsy, Handó, miniszterek és államtitkárok, EP-képviselők – már ki vannak stafírozva, a párthű vállalkozókat pedig folyamatosan segíti a „jóisten”.
De hogyan alakul ezután a kormányzati tevékenység? Az ország kormányzása heti ritmusú, operatív munka, amelyet sűrű napi teendők és gyakori külföldi kapcsolatok kísérnek. A kormány minden héten összeül, a miniszterek, államtitkárok pedig napi vendégei a kormányfővel tartott, illetve a körülötte zajló értekezleteknek, egyeztetéseknek. A nagy fekete autók immár a Várba fognak sűrűn szaladgálni fel s le, akadályozva a szűk Hunyadi János úton a turistabuszok forgalmát és megtöltve a kolostor mögötti parkolót. Ráadásként ide is ellátogatnak majd a kormányfő külföldi vendégeit hordozó hosszú kocsisorok. A miniszterelnöki hivatal körül sok a jövés-menés, ami hozzáadódik a szomszédos elnöki palota viszonylag szerényebb protokoll forgalmához. A konvojok zaja és a rendőrségi szirénák sivítása gyakrabban fogja felverni a korlátozott gépkocsi forgalmú Várnegyed békéjét. 
A hegyről való kormányzás élesebb fényt vet a jelenlegi kormány súlyos szerkezeti hibáira. A kormányülések számára a kolostori környezet megfelelő lesz, mivel Európa legkisebb kormányával büszkélkedhetünk. Ha mindenki eljön, aki a fényképes kormányzati weboldalon szerepel, akkor tizenöten ülik körül az asztalt. A miniszterelnök és kabinetfőnöke mellett tizenhárman látnak el miniszteri munkakört (hárman miniszterelnök-helyettesi titulussal, ketten tárca nélkül). Ám ehhez a szerénynek látszó csapathoz óriási rejtett vízfej tartozik: 66 államtitkár és 117 helyettes államtitkár. Eszerint egy-egy miniszter átlagosan öt államtitkárral és kilenc helyettes államtitkárral, összesen 14 vezető munkatárssal végzi a feladatát (titkárságaikat, kabinet-munkatársaikat nem számolva). Ekkora beosztott vezetői apparátus egy világhatalomnak járna. Ha most a kormányfő, valamelyik munkatársa vagy a kormány kollégiuma a népes végrehajtó szinttel óhajt tárgyalni olyan szakkérdésről, ami meghaladja a miniszterek ismereteit, akkor az államtitkárok is futhatnak föl a hegyre seregestül raportra, tovább fokozva a forgalmat a Várnegyedben.
A kormányzati rendszer valójában minden megelőző kabinethez viszonyítva erősen felduzzadt. Nemcsak egyes funkciók átfedése és ismétlése zavaró, hanem fontos kormányzati feladatok méltánytalanul lefokozott szinten, „szuperminisztériumok” belsejébe rejtve léteznek csupán. Ilyen például a gazdaság területén a közlekedés, az energia, a környezetvédelem, az idegenforgalom, az építésügy, vagy a humán tőkét illetően az oktatás, az egészségügy, a foglalkoztatás, a kultúra és sok egyéb. Ehhez a torz felálláshoz képest, európai minták és tapasztalatok alapján, a szakminisztériumok számát mintegy a duplájára kellene emelni, az államtitkárok seregét pedig a felére fogyasztani. Egy ilyen változás közel 50 százalékos létszám megtakarítással járna vezetői szinten, a kiszolgáló személyzet csökkenéséről nem is szólva. 
A Sándor-palota elfoglalásának 2002. évi kudarca után a karmelita kolostor bevétele bizonyítja Orbán mágikus vonzódását a várbeli helyszínhez. Egyben bepillantást enged a kormányzásról vallott felfogásába is: az államelnök mellett, vele egy szinten látja a helyét, ugyanolyan magasságból akarja irányítani az országot. Fizikailag egy lépéssel közelebb került így példaképei – Putyin, Erdogan, Trump és mások – erős elnöki rendszeréhez. A háttérben a volt királyi palota kontúrja és újjászülető melléképületei már csak sejtéseket engednek meg a miniszterelnök vágyairól és önértékeléséről. A jövő építése helyett úgyszintén a múltba menekülést dokumentálja két kulcsminisztérium – a belügy és a pénzügy – felköltöztetése a Várnegyedben lévő hajdani épületeikbe. Ez a mai kor kihívásai közepette ugyanolyan oktalanság, mint a kormányfő elrejtőzése a kolostorban. A karmeliták hajdani házának távolsága és elzártsága jól illusztrálja Orbán görcsös bujkálását a valódi közszereplés, a sajtó és a választók elől, amint megrendezett „országértékelő” beszédei, amelyek konkrét kormányzati számadás helyett csupán távoli víziókban lebegő világképpel szolgálnak.
Vajon a kormány rangos külföldi látogatói ezentúl - a turistákat félresöpörve - a Várba fognak zarándokolni, hogy megcsodálják a magyar miniszterelnök emelkedő hatalmát és a barkácsolt erkélyről nyíló dunai panorámát? Az Európában párját ritkító Országház termeinek pompáját azonban nem pótolja semmi, a tágas Kossuth tér pedig mind a megközelítés, mind a környezet szempontjából egyedülállóan alkalmas fogadási és felvonulási helyszín bármely külföldi vendég számára. Ha a látogatók a kolostorba (is) elzarándokolnak, talán megpillantják majd a szobrot, amely a kormányfői hivatalhoz csatlakozó másik épület sarkán hirdeti: ez itt Szent Mihály arkangyal szállása, aki a magyar címerpajzzsal a kezében, a kereszt hegyével szúrja le a támadó sárkányszerű szörnyet. 
Lehet találgatni, kit vagy mit ábrázol a rút csúszómászó, és vajon kire utal a hős szájbarágós szimbóluma. Ez az odacsempészett műalkotás bizonyosan rokona a Szabadság téren árválkodó, felavatatlan másik angyalfiúnak, akire a minden bűnért felelős német sas csap le tántorgó papagáj képében. És szellemi rokona a sok sanda giccs, Tisza István ízléstelen oszlopzata és tőle néhány méterre a legdeprimálóbb Kossuth-szoborcsoport, amely ábrázolhatná egy kikapott futballcsapat szomorú szurkolóit vagy egy hajnalban hazafelé botladozó részeg társaságot, de Kossuth Lajosnak semmiképpen nem méltó emlékműve a nemzet főterén. 
Szobrot olyan személyeknek szabad építeni, akiket sokan tartanak arra érdemesnek, és szívesen ünnepelnek. Ilyen volt a karácsony idején, a hajnal derengésében tövestől kitépett Nagy Imre emlékmű. Ezekről a kérdésekről is érdemes lenne az embereket meghallgatni és türelmes párbeszédet folytatni velük. Hasonló a helyzet az állami célú épületekkel. Mehet a miniszterelnök új irodába, ha a nép úgy kívánja, de legalábbis vele együtt örül neki. Ám a hatalmi einstanddal megszerzett kolostor, a csillagászati költségek és a közvélemény elől takargatott átépítés nem általános öröm és ünneplés tárgya, kivált úgy, hogy a költözést semmilyen funkcionális kormányzati igény nem támasztja alá, éppen ellenkezőleg. A luxuskolostort a nép elkönyveli a felcsúti stadion, a kisvasút, a magánrepülések és más főúri hobbik mellé. Kevesen helyeslik, mások legyintenek rá, de sokakat irritál. 
Jól kormányozni szerény külsőségek között is lehet. A várbeli új helyszín és környezet a mindennapok problémáitól elemelkedő uralkodási szándékot jelez. Magyarországnak ma nem erre van szüksége.
Szerző
Balázs Péter
Frissítve: 2019.01.10. 09:01

Kard vagy olajfaág?

Egy Budapestre utazó algériai minisztert kísértem ki a repülőtérre, ahogy a diplomáciai protokoll előírja. A várakozóban félrehúzott, négyszemközt akart kérdezni valamit. - Van-e kapcsolata a magyarországi zsidó szervek vezetőivel? - Természetesen – válaszoltam – miről van szó? - Szeretném felkérni őket, hogy magyarázzák meg az izraeli kormánynak, rossz úton jár. Hajlandók volnánk közvetíteni a béke ügyében. - Miniszter úr! - mondottam. Leghőbb vágyam, hogy Kissinger szerepét eljátsszam, de Budapest nem New York, és a magyar zsidók befolyása nem hasonlít az amerikaiakéhoz. 
A miniszter tudta, hogy némi (szerény) szerepem volt az oslói egyezség előkészítésében, de a történelem ritkán ismétli meg önmagát.
A Palesztin Hatóság új nagykövete hasonló illúziókkal érkezhetett Budapestre. A Népszavának adott interjúban "nagyon erős és régi múltra visszatekintő zsidó lobbit" emleget, amelynek szerinte "komoly befolyása van a döntéshozókra". Érdemes lenne felfrissíteni az információit. Éppen napjainkban derült ki, hogy Orbán nagyesküje az antiszemitizmus elleni zéró toleranciáról annyit ér, mint sok más ígérete, Izrael külpolitikáját pedig nagyon kevéssé befolyásolja a magyar zsidóság sorsa – házzal vagy ház nélkül.
Soha nem volt tisztem, hogy tanácsokat osztogassak, huszonöt év múltán még kevésbé az. Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet elnöke nemcsak az ENSZ közgyűlésén példálódzott a fegyver és az olajfaág közti választással, hanem mivel Izrael elutasított minden közvetlen kapcsolatot, zsidó szervezeteket és zsidó értelmiségieket kért fel a tárgyalások elősegítésére. Ezzel kezdődött az Oslóban megkötött, Washingtonban aláírt egyezség.
A nagykövet szavaiból nagyjából és egészében azt olvasom ki, hogy a Palesztin Hatóság továbbra is az Oslóban elfogadott elvek alapján áll, kardcsörtetés helyett a megegyezést keresi. Az Oslóhoz vezető folyamatban a Zsidó Világkongresszus vezetőinek (Nahum Goldmann, Philip Klutznik) valóban fontos szerepe volt, a folyamat azonban megakadt, újraindításában Izrael döntéshozói ellenérdekeltek, kevés nemzetközi szervezetnek vagy kormánynak van ereje vagy szándéka, hogy a helyzeten változtasson. A Fehér Ház gazdájának széke inog, Izraelben választások lesznek, bármilyen koalíció létrejöhet. 
Ilyen helyzetben elismerésre méltó a nagykövet szándéka: "Azt akarom megmutatni, hogy a megszállás és szenvedés nem tarthat örökké". A megszállás és szenvedés olyan szavak, amelyek a magyar közvéleményben és a magyar zsidók körében visszhangra találnak. Ha a változó magyar külpolitikának van változatlan álláspontja, a kétállami megoldás, azaz a biztonságban élő Izrael mellett létrehozandó életképes palesztin állam ilyen. Kár azonban ezt a békét ajánló és méltányosságot követelő beszédet parazita szólamokkal eltorzítani. 
Az oslói szerelvény kisiklott, de a szemben álló felek hivatalos tárgyalásai és a független izraeli és palesztin értelmiségiek találkozói folytatódtak. A palesztin hatóság elnöke, Jasszer Arafat és Ehud Barak izraeli kormányfő Taabában fél lépésnyire került a megoldáshoz. Egyetlen pont maradt függőben, az 1948-1949-es háború menekültjeinek jövője – de ez elégnek bizonyult a majdnem megkötött kompromisszum felborításához. A nemhivatalosan tárgyaló, de a részletkérdésekben szakértőnek elismert értelmiségiek Genfben majdnem minden részletre kiterjedő, reális, megvalósítható terveket dolgoztak ki. A "majdnem" ugyancsak a hajdani menekültek ügye volt.
Az első arab-izraeli háború folyamán mintegy nyolcszázezer palesztinai kényszerült lakóhelyét elhagyni, és a szomszédos államokban menedéket találni. Nagyjából ugyanennyi, az arab országokban élő zsidó menekült Izraelbe. Ha a számokat nézzük, akár lakosságcserének is tekinthetjük, ami történt. Azzal a nagyon is fontos eltéréssel, hogy se a kormányok nem egyeztek meg, se az érdekelteket nem kérdezték meg.
Szomorú, de a huszadik században ez egyáltalán nem szokatlan történet. A palesztinai menekültek – az akkor még Transzjordániának nevezett angol mandátumi fennhatóságú terület kivételével – nem, vagy csak félig olvadtak be. Hetven év alatt számuk több mint három millióra nőtt. Visszatérésüket szorgalmazni Izrael területére a zsidó állam megszűnését jelentené. 
Sok izraelit és világszerte sok zsidót ismerek, akik a békés és méltányos megoldás, és ami az egyetlen járható út: a két állam hívei. Egyetlen épeszű izraelit vagy máshol élő zsidót sem ismerek, aki az egyik állam, Izrael területére három millió arabot telepítene. Aki ilyen "megoldásban" látja a jövőt – lemond a békéről. 
"Amíg a palesztinok nem ismerik el, hogy Nyugat-Jeruzsálem Izrael fővárosa, addig törvényesen nem is lesz az" - fejezi be az interjút a Palesztin Hatóság nagykövete. Bár nem pontosítja, kinek a törvényére céloz, de kimondja a varázsszót: elismerés. Oslóban szitkok helyett tárgyalófélként ismerték el egymást. A békéhez most sem vezet más út.
Frissítve: 2019.01.09. 09:34

A tisztelendő

Uralkodó keresztény? Gazdag keresztény? Olyan nincs, az fogalmi ellentmondás.
Ültünk a diófa alatt. Hűvös napsütésben ragyogott az őszi Balaton-felvidék. Szólítsam Gyurka bácsinak, a tisztelendő úrról hallani sem akart. Pedig végre rehabilitálta az egyház, pár nappal azelőtt mentették fel az eretnekség vádja alól. Hosszú, nehéz évek után kivívta igazát, 1997. szeptember 10-től újra hivatalosan is római katolikus pap volt. Nem mintha sokat számított volna. A ma száz éve született Bulányi György piarista pap-tanár (1919–2010) szerénységével, alázatával, közvetlenségével eleven antitézise volt minden hivatalosságnak.
Halkan beszélt a kerti padon. Arról, hogy a kereszténység az elesettek, üldözöttek, szegények vallása, de az egyház elfordult a jézusi tanítástól, és Nagy Konstantin római császár idejében átpártolt a hatalmasok, elnyomók, gazdagok oldalára. És aztán ott is maradt, immár ezerhétszáz év óta. Fiatal papnövendékként, Horthy alatt rácsodálkozott: ezek nem keresztények, hanem „szenteltvízzel nyakon öntött nacionalisták”. Indulat nélkül, tárgyilagosan mondta. Csöppnyi keserű iróniával.
Az életéről nem mesélt, hiába szerettem volna. A háború alatt szentelték piarista pappá. Rákosi alatt életfogytiglant kapott „államellenes szervezkedésért”. 56-ban kiszabadult, hónapokig bujkált. Megjárta Kádár börtönét is. Utána rakodómunkás. Egyiket sem tartotta említésre méltónak. Volt mire szerénynek lennie.
A hetvenes években a Bokor bázisközösségek alapítója lett. A spontán, önszerveződő katolikus mozgalom tüske volt a rendszer körme alatt, és szálka a klérus szemében. Tagjai lelkiismereti okból, az erőszakmentesség jegyében megtagadták a sorkatonai szolgálatot. Sokan a börtönt is vállalták. Ők így értették az evangéliumi tanítást, így képzelték a kereszténységet. Közben VI. Pál pápa Kádár elvtárssal parolázott a Vatikánban, és rózsafüzért ajándékozott a pártfőtitkár feleségének. A puha diktatúrában az államvédelem kollaboráns püspökökre bízta a páter ellehetetlenítését. Egy írását használták fel ellene, amely szerint az egyháznak „a jövőben más, a maitól eltérő struktúrája is lehet, mégpedig a bázisközösségek alapján” (1980). Eltiltották a misézéstől. Hittételeit a szigorú Ratzinger bíboros vizsgálta, hosszas teológiai levelezést folytattak az eljárásban.
Pál apostolnál tartottunk, elkalandozott a figyelmem. Elnéztem a jámbor öregembert, akit eretnekké nyilvánítottak. A középkorban megégették volna, villant át rajtam. Megborzongtam. Besötétedett, hideg már ülni a diófa alatt. Vége volt az interjúnak. És hamarosan Bulányi György évszázadának is. 
Még megérte, hogy egykori inkvizítorát pápává választották XVI. Benedek néven, a lemondását már nem. Nem kellett hallania a plébánosról, aki felszólította a híveket, hogy a mise után ne adakozzanak a koldusoknak, mert elszaporodnak a hajléktalanok a templomnál. Nem kellett látnia, hogyan válik az egyház újabb hitvány hatalmasok cinkosává.
Frissítve: 2019.01.09. 09:28