Kormányzás a kolostorból

Orbán Viktor régi álma teljesült: január elején végre felköltözött a Várba, a karmelita kolostorban berendezett új miniszterelnöki hivatalba. Az épületet, amely az államelnök székhelyével és a volt királyi palotával szomszédos, pénzt és műemlékvédelmet nem kímélve pazar kormányzati centrummá alakították. Ezen túl a miniszterelnök innen irányítja a számára szűkre szabott birodalmat. Lehet-e a kolostorból kormányozni, illetve miként fog működni a hatalom végrehajtó ága a Várhegy magasságából? 
A törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétköltözése mint önigazoló indoklás jól hangzik, de az elkülönülést nem fizikai, hanem jogi-politikai értelemben kell megvalósítani. Lehetnek ők közvetlen szomszédok is az Országházban, ha amúgy a jogállam normái szerint működnek. A kormány és feje a parlamentnek tartoznak felelősséggel és gyakori számadással, szoros kapcsolatuk az Országgyűlés ellenőrző funkciójának erősítését szolgálja. Félő azonban, hogy a pártelnök-miniszterelnök tényleges uralkodó szerepe és kézi irányítása, beleértve a törvényhozás többségének közvetlen dirigálását, cseppet sem változik az új helyszínről. Talán inkább arról van szó, hogy a hajdani kollégiumi szobatársak közül mindenkinek jár egy palota: Kövérnek marad az Országház, Áderé lett a Sándor-palota, Orbán mintegy vigaszágon megkapja a felújított kolostort főbérletként. A többi politikai játékos – Polt, Matolcsy, Handó, miniszterek és államtitkárok, EP-képviselők – már ki vannak stafírozva, a párthű vállalkozókat pedig folyamatosan segíti a „jóisten”.
De hogyan alakul ezután a kormányzati tevékenység? Az ország kormányzása heti ritmusú, operatív munka, amelyet sűrű napi teendők és gyakori külföldi kapcsolatok kísérnek. A kormány minden héten összeül, a miniszterek, államtitkárok pedig napi vendégei a kormányfővel tartott, illetve a körülötte zajló értekezleteknek, egyeztetéseknek. A nagy fekete autók immár a Várba fognak sűrűn szaladgálni fel s le, akadályozva a szűk Hunyadi János úton a turistabuszok forgalmát és megtöltve a kolostor mögötti parkolót. Ráadásként ide is ellátogatnak majd a kormányfő külföldi vendégeit hordozó hosszú kocsisorok. A miniszterelnöki hivatal körül sok a jövés-menés, ami hozzáadódik a szomszédos elnöki palota viszonylag szerényebb protokoll forgalmához. A konvojok zaja és a rendőrségi szirénák sivítása gyakrabban fogja felverni a korlátozott gépkocsi forgalmú Várnegyed békéjét. 
A hegyről való kormányzás élesebb fényt vet a jelenlegi kormány súlyos szerkezeti hibáira. A kormányülések számára a kolostori környezet megfelelő lesz, mivel Európa legkisebb kormányával büszkélkedhetünk. Ha mindenki eljön, aki a fényképes kormányzati weboldalon szerepel, akkor tizenöten ülik körül az asztalt. A miniszterelnök és kabinetfőnöke mellett tizenhárman látnak el miniszteri munkakört (hárman miniszterelnök-helyettesi titulussal, ketten tárca nélkül). Ám ehhez a szerénynek látszó csapathoz óriási rejtett vízfej tartozik: 66 államtitkár és 117 helyettes államtitkár. Eszerint egy-egy miniszter átlagosan öt államtitkárral és kilenc helyettes államtitkárral, összesen 14 vezető munkatárssal végzi a feladatát (titkárságaikat, kabinet-munkatársaikat nem számolva). Ekkora beosztott vezetői apparátus egy világhatalomnak járna. Ha most a kormányfő, valamelyik munkatársa vagy a kormány kollégiuma a népes végrehajtó szinttel óhajt tárgyalni olyan szakkérdésről, ami meghaladja a miniszterek ismereteit, akkor az államtitkárok is futhatnak föl a hegyre seregestül raportra, tovább fokozva a forgalmat a Várnegyedben.
A kormányzati rendszer valójában minden megelőző kabinethez viszonyítva erősen felduzzadt. Nemcsak egyes funkciók átfedése és ismétlése zavaró, hanem fontos kormányzati feladatok méltánytalanul lefokozott szinten, „szuperminisztériumok” belsejébe rejtve léteznek csupán. Ilyen például a gazdaság területén a közlekedés, az energia, a környezetvédelem, az idegenforgalom, az építésügy, vagy a humán tőkét illetően az oktatás, az egészségügy, a foglalkoztatás, a kultúra és sok egyéb. Ehhez a torz felálláshoz képest, európai minták és tapasztalatok alapján, a szakminisztériumok számát mintegy a duplájára kellene emelni, az államtitkárok seregét pedig a felére fogyasztani. Egy ilyen változás közel 50 százalékos létszám megtakarítással járna vezetői szinten, a kiszolgáló személyzet csökkenéséről nem is szólva. 
A Sándor-palota elfoglalásának 2002. évi kudarca után a karmelita kolostor bevétele bizonyítja Orbán mágikus vonzódását a várbeli helyszínhez. Egyben bepillantást enged a kormányzásról vallott felfogásába is: az államelnök mellett, vele egy szinten látja a helyét, ugyanolyan magasságból akarja irányítani az országot. Fizikailag egy lépéssel közelebb került így példaképei – Putyin, Erdogan, Trump és mások – erős elnöki rendszeréhez. A háttérben a volt királyi palota kontúrja és újjászülető melléképületei már csak sejtéseket engednek meg a miniszterelnök vágyairól és önértékeléséről. A jövő építése helyett úgyszintén a múltba menekülést dokumentálja két kulcsminisztérium – a belügy és a pénzügy – felköltöztetése a Várnegyedben lévő hajdani épületeikbe. Ez a mai kor kihívásai közepette ugyanolyan oktalanság, mint a kormányfő elrejtőzése a kolostorban. A karmeliták hajdani házának távolsága és elzártsága jól illusztrálja Orbán görcsös bujkálását a valódi közszereplés, a sajtó és a választók elől, amint megrendezett „országértékelő” beszédei, amelyek konkrét kormányzati számadás helyett csupán távoli víziókban lebegő világképpel szolgálnak.
Vajon a kormány rangos külföldi látogatói ezentúl - a turistákat félresöpörve - a Várba fognak zarándokolni, hogy megcsodálják a magyar miniszterelnök emelkedő hatalmát és a barkácsolt erkélyről nyíló dunai panorámát? Az Európában párját ritkító Országház termeinek pompáját azonban nem pótolja semmi, a tágas Kossuth tér pedig mind a megközelítés, mind a környezet szempontjából egyedülállóan alkalmas fogadási és felvonulási helyszín bármely külföldi vendég számára. Ha a látogatók a kolostorba (is) elzarándokolnak, talán megpillantják majd a szobrot, amely a kormányfői hivatalhoz csatlakozó másik épület sarkán hirdeti: ez itt Szent Mihály arkangyal szállása, aki a magyar címerpajzzsal a kezében, a kereszt hegyével szúrja le a támadó sárkányszerű szörnyet. 
Lehet találgatni, kit vagy mit ábrázol a rút csúszómászó, és vajon kire utal a hős szájbarágós szimbóluma. Ez az odacsempészett műalkotás bizonyosan rokona a Szabadság téren árválkodó, felavatatlan másik angyalfiúnak, akire a minden bűnért felelős német sas csap le tántorgó papagáj képében. És szellemi rokona a sok sanda giccs, Tisza István ízléstelen oszlopzata és tőle néhány méterre a legdeprimálóbb Kossuth-szoborcsoport, amely ábrázolhatná egy kikapott futballcsapat szomorú szurkolóit vagy egy hajnalban hazafelé botladozó részeg társaságot, de Kossuth Lajosnak semmiképpen nem méltó emlékműve a nemzet főterén. 
Szobrot olyan személyeknek szabad építeni, akiket sokan tartanak arra érdemesnek, és szívesen ünnepelnek. Ilyen volt a karácsony idején, a hajnal derengésében tövestől kitépett Nagy Imre emlékmű. Ezekről a kérdésekről is érdemes lenne az embereket meghallgatni és türelmes párbeszédet folytatni velük. Hasonló a helyzet az állami célú épületekkel. Mehet a miniszterelnök új irodába, ha a nép úgy kívánja, de legalábbis vele együtt örül neki. Ám a hatalmi einstanddal megszerzett kolostor, a csillagászati költségek és a közvélemény elől takargatott átépítés nem általános öröm és ünneplés tárgya, kivált úgy, hogy a költözést semmilyen funkcionális kormányzati igény nem támasztja alá, éppen ellenkezőleg. A luxuskolostort a nép elkönyveli a felcsúti stadion, a kisvasút, a magánrepülések és más főúri hobbik mellé. Kevesen helyeslik, mások legyintenek rá, de sokakat irritál. 
Jól kormányozni szerény külsőségek között is lehet. A várbeli új helyszín és környezet a mindennapok problémáitól elemelkedő uralkodási szándékot jelez. Magyarországnak ma nem erre van szüksége.
2019.01.10 09:00
Frissítve: 2019.01.10 09:01

A szabadkai szép szavak hete

Azt állította Orbán Viktor (Szabadkán, a közös magyar-szerb kormányülés után), hogy ő mindig szeret világosan fogalmazni, és hogy „Szerbia a szerbeké.” 
Ezzel szemben a tény az, hogy nemcsak a szerbeké, hanem az ott élő magyaroké is. Hogy lehet, hogy éppen Orbán feledkezik meg erről? Vagy nem feledkezett meg, csak szerb politikusok előtt beszélt? Világosan fogalmazva. 
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyancsak Szabadkán), hogy „ha nem lenne Közép-Európa, akkor nem lenne növekedés az Európai Unióban.”
Ezzel szemben a (már sokszor elismételt) tény az, hogy ez abszolút nem igaz. Kétségtelen, hogy Közép-Európa gazdasága gyorsabban fejlődik, de 2018-ban az Európai Unió GDP-je 2 százalékkal nőtt, ezen belül pedig a 19 tagú euró-övezeté – amelybe nem tartozik bele Lengyelország, Csehország, Magyarország és Románia – 1,9 százalékkal. Ki érti ezt? Orbán biztos nem. 
Azt állította Lomnici Zoltán alkotmányjogász, a Századvég munkatársa (az M1 kormánytévében), hogy Magyarország geopolitikai súlyához mérten sokkal jobban teljesített az Európai Parlamentben, és olyan csatákat tudott megnyerni, amikről sokan álmodni sem mernek.
Ezzel szemben a tény az, hogy geopolitikai súlyunkhoz mérten ugyan valóban állandó szereplők voltunk, csak éppen a csatákat a kormány nem nyerte meg, hanem látványosan elvesztette. Az Európai Parlament például kétharmados többséggel ítélte el a jogállam lebontását Magyarországon, és javasolta a szankciókat tartalmazó hetes cikkely alkalmazását. Erről tényleg sokan nem mertek álmodni sem, aztán mégis sikerült. 
Azt állította Gulyás Gergely miniszter (szokásos sajtótájékoztatóján), hogy az a 300 milliárd forint, amit Magyarország a határvédelemre költött, magyar költségvetési forrásból ment, ebből semmit nem térített meg az Európai Unió.
Ezzel szemben a tény az, hogy az Európai Bizottság idén februárban 20 millió eurót ítélt meg Magyarországnak a határvédelem támogatására, de már korábban, 2015-ben is felajánlottak 6 millió eurónyi külön összeget, ám ennek akkor csupán az egyharmadát vette igénybe a magyar kormány. Ami meg az állítólagos 300 milliárdot illeti, jellemző, hogy már két évvel ezelőtt, 2017-ben 270 milliárdról beszélt Orbán Viktor, miközben 2015-ben, a menekülthullám csúcsán a válság kezelése 85 milliárdba került, és ebből a határzár építése 12,6 milliárd forint volt. Hogy ebből hogyan lett 300 milliárd, azt legföljebb az ügyes könyvelők tudnák megmondani. Ha mernék.  
Azt állította Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági főtanácsadója (aki ezúttal is az M1 kormánycsatornán adott belbiztonsági tanácsokat), hogy valamennyi migrációs csatornán emelkedett az Európába érkezők száma.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem emelkedett, hanem tovább csökkent. Tavaly az év első három hónapjában mintegy 19 ezer menekült vagy migráns jött Európába a tengeren át vagy szárazföldön, idén április közepéig pedig csak 17 és félezer. Az én belbiztonsági tanácsom mindössze annyi: próbáljunk a tényekhez ragaszkodni.
2019.04.20 09:04
Frissítve: 2019.04.20 09:05

Nyuszi, talán beteg vagy?

Valami baj lehet idén a nyúllal. Nem igazán jól alakul a húsvét. Van ilyen, hiszen még a gyerekdal is azon aggódik: „Nyuszi, talán beteg vagy?” Természetesen nem a Nagyhét elején lángra lobbanó Notre Dame félelmetes látványán ízetlenkedem. Az szívszorító dráma volt, ám a tűzoltók küzdelme, a Párizs népét összekovácsoló aggodalom, a segítségre mozduló világ, a francia Muzulmán Szövetségtől a Mazsihiszig, Szegedtől Fehérvárig felajánlott adományok emelkedetté és hősiessé tették. De itthon sikerült a tragédiát komédiává silányítani. Nálunk a nyuszi nem áll a helyzet magaslatán, csak ül a fűben és szundikál, nem gondoskodik az ünnep méltóságáról.
Az alaphangot a miniszterelnökhelyettes adta meg. Kerek-perec kinyilatkozta: a hibás „az a Franciaország, amely megtagadta saját történelmét, saját kereszténységét és hitét”. Épp csak nem tette hozzá: úgy kell nekik! Na persze bűnrészes az egész nyugati kultúra, amelyet -szemben a makulátlan magyar kurzussal - „az apokaliptikus értékvesztés” mételyez. Ez, gondolom, főleg abból áll, hogy sehogy sem bírják respektálni a NER erényeit, és európai ügyészséget meg egyéb istentelen dolgokat forszíroznak. A legsátánibb tettük állam és egyház szétválasztása, amiből aztán egyenesen következik a templomok leégése. Az nem világos, hogy mindez Isten büntetése avagy Semjén gyanúja szerint a tatarozáson spóroló állam szűkkeblűsége, de mindegy is. Ha már a migránsokat sehogy sem sikerült belekeverni, akkor legalább üssük Macront és az átkos liberalizmust. „Ebben a francia szekularista, egyházellenes politika vastagon benne van.” Ha egy picivel több energiát szán rá, simán eljuthatott volna odáig, hogy maga Macron gyújtotta fel a katedrálist. Ha már Soros nem járt arra. Bár lehet, hogy ő fizette a gyújtóst.
E logika erejét némiképp apasztja, hogy ugyanaznap az iszlám szent helyén, a jeruzsálemi Al-Aksza mecsetben is tűz volt (ott sem először). Az iszlám pedig kevésbé hajlamos egyház és állam szétválasztásának rút bűnébe esni, nem világos tehát, Isten miért büntette őket is. És Macront sem látta senki aznap arra járni, kezében hanyagul lóbálva egy nagy doboz háztartási gyufát. Azt már nem is említem, hogy rá két napra a Baross utcában is kigyulladt egy ház tetőszerkezete, pedig a mi kormányunk úgy védi a kereszténységet, hogy még.
Persze nem kell, hogy mindennek értelme legyen. Ha már húsvét meg nyúl, emlékezzünk csak a „Hová mész te kis nyulacska…” kezdetű dalban az „ingyom-bingyom táliber”-re, aminek megfejthetetlensége egész gyerekkoromat befelhősítette. Ez a szegény Semjén meg azt hitte, felnőttként is így kell beszélni, ez a norma. Senki se lepődjön meg, ha egyszer a Parlamentben rákezd az „apacuka fundaluka”-ra.
Nála dúsabb fantáziájú újságírók továbbfejlesztették az elméletét, és bravúrosan megoldották, ami neki még nem sikerült: belekombinálták a migránsokat és migránssimogatókat. Az egyik lap egy hasonló szellemű amerikai forrást tovább színezve az egyik fotón egy sisakos tűzoltó árnyékát turbános arabnak vélte látni. Egy másik teljes pompájában kibontakoztatta a smucig szekuláris állam semjéni teóriáját: a pénzt „biztos, hogy a liberálisok sokallották…Kell a pénz másra, pl. mások integrálására.” Az sem véletlen, hogy a Notre Dame már a francia forradalom alatt is majdnem megsemmisült, „akkor, amikor mindaz elkezdődött, ami Európa mai pusztulásához, rombolásához, leépüléséhez, identitásvesztéséhez, rémséges elpuhulásához, elöregasszonyosodásához vezetett.” Ezt az (elpuhult és leépült) elöregasszonyosodást csak azért nem kérem ki magamnak az érettebb hölgyek nevében, mert nem érek rá. Sürgősen meg kell keresnem a Bourbonokat: azonnal jöjjenek vissza! Ha nincs forradalom, még mindig ők uralkodnának, és akkor sem tűzvész, sem Macron. Milyen szép húsvétunk volna! 
Így viszont a liberalizmus még a legújabb locsolóversekben is szóba kerül. Új műfaj született: a húsvéti politikai rigmusoké, tele van velük a net. Van, ami a helyes irányba orientál: „Nem vagyok én liberális,/ Ezért vagyok ideális./ Szabad-e locsolni?”Nem hallgathatom el azonban, hogy vannak egészen rosszindulatúak is: „Zöld erdőben jártam,/ Tiborcz Istvánt láttam./ A sötétben nem látok,/ Gyere, gyújtsál világot!” Ugyanerre a rigmusra egy jobbikos drukker: „Svéd erdőben jártam,/Semjén Zsoltot láttam,/Lelőtte a nyuszikát./ A Jobbiknak puszikát!” Jellemző a közmorál hanyatlására, hogy még az ártatlan egészségügyi panaszokra is („Kék erdőben jártam,/ Zöld ibolyát láttam./ Holnap megyek a szemészetre!”) olyan negatív kommentek érkeznek, mint „hüvelygombára rövidebb a várólista!” meg „orvos legközelebb Bécsben!”.
A kormányfő persze nem tölti ilyen léhaságokkal az időt. Szabadkán megtartotta az első hivatalos kampánygyűlést. Azzal lepett meg mindenkit, hogy „már kevesebben mennek külföldre munkát vállalni, mint amennyien visszajönnek”. Aha. És még tutáliber máliber. Amíg távol volt, mások elintézték, hogy a Hvg címlapjait eztán ne lehessen kiplakátolni. Az ő nyuluk ilyenkor sem szundikál. „Nyuszi hopp,/ Nyuszi hopp,/ Máris egyet elkapott.”
2019.04.20 09:03
Frissítve: 2019.04.20 09:06