Kormányzás a kolostorból

Orbán Viktor régi álma teljesült: január elején végre felköltözött a Várba, a karmelita kolostorban berendezett új miniszterelnöki hivatalba. Az épületet, amely az államelnök székhelyével és a volt királyi palotával szomszédos, pénzt és műemlékvédelmet nem kímélve pazar kormányzati centrummá alakították. Ezen túl a miniszterelnök innen irányítja a számára szűkre szabott birodalmat. Lehet-e a kolostorból kormányozni, illetve miként fog működni a hatalom végrehajtó ága a Várhegy magasságából?

A törvényhozó és a végrehajtó hatalom szétköltözése mint önigazoló indoklás jól hangzik, de az elkülönülést nem fizikai, hanem jogi-politikai értelemben kell megvalósítani. Lehetnek ők közvetlen szomszédok is az Országházban, ha amúgy a jogállam normái szerint működnek. A kormány és feje a parlamentnek tartoznak felelősséggel és gyakori számadással, szoros kapcsolatuk az Országgyűlés ellenőrző funkciójának erősítését szolgálja. Félő azonban, hogy a pártelnök-miniszterelnök tényleges uralkodó szerepe és kézi irányítása, beleértve a törvényhozás többségének közvetlen dirigálását, cseppet sem változik az új helyszínről. Talán inkább arról van szó, hogy a hajdani kollégiumi szobatársak közül mindenkinek jár egy palota: Kövérnek marad az Országház, Áderé lett a Sándor-palota, Orbán mintegy vigaszágon megkapja a felújított kolostort főbérletként. A többi politikai játékos – Polt, Matolcsy, Handó, miniszterek és államtitkárok, EP-képviselők – már ki vannak stafírozva, a párthű vállalkozókat pedig folyamatosan segíti a „jóisten”.

De hogyan alakul ezután a kormányzati tevékenység? Az ország kormányzása heti ritmusú, operatív munka, amelyet sűrű napi teendők és gyakori külföldi kapcsolatok kísérnek. A kormány minden héten összeül, a miniszterek, államtitkárok pedig napi vendégei a kormányfővel tartott, illetve a körülötte zajló értekezleteknek, egyeztetéseknek. A nagy fekete autók immár a Várba fognak sűrűn szaladgálni fel s le, akadályozva a szűk Hunyadi János úton a turistabuszok forgalmát és megtöltve a kolostor mögötti parkolót. Ráadásként ide is ellátogatnak majd a kormányfő külföldi vendégeit hordozó hosszú kocsisorok. A miniszterelnöki hivatal körül sok a jövés-menés, ami hozzáadódik a szomszédos elnöki palota viszonylag szerényebb protokoll forgalmához. A konvojok zaja és a rendőrségi szirénák sivítása gyakrabban fogja felverni a korlátozott gépkocsi forgalmú Várnegyed békéjét.

A hegyről való kormányzás élesebb fényt vet a jelenlegi kormány súlyos szerkezeti hibáira. A kormányülések számára a kolostori környezet megfelelő lesz, mivel Európa legkisebb kormányával büszkélkedhetünk. Ha mindenki eljön, aki a fényképes kormányzati weboldalon szerepel, akkor tizenöten ülik körül az asztalt. A miniszterelnök és kabinetfőnöke mellett tizenhárman látnak el miniszteri munkakört (hárman miniszterelnök-helyettesi titulussal, ketten tárca nélkül). Ám ehhez a szerénynek látszó csapathoz óriási rejtett vízfej tartozik: 66 államtitkár és 117 helyettes államtitkár. Eszerint egy-egy miniszter átlagosan öt államtitkárral és kilenc helyettes államtitkárral, összesen 14 vezető munkatárssal végzi a feladatát (titkárságaikat, kabinet-munkatársaikat nem számolva). Ekkora beosztott vezetői apparátus egy világhatalomnak járna. Ha most a kormányfő, valamelyik munkatársa vagy a kormány kollégiuma a népes végrehajtó szinttel óhajt tárgyalni olyan szakkérdésről, ami meghaladja a miniszterek ismereteit, akkor az államtitkárok is futhatnak föl a hegyre seregestül raportra, tovább fokozva a forgalmat a Várnegyedben.

A kormányzati rendszer valójában minden megelőző kabinethez viszonyítva erősen felduzzadt. Nemcsak egyes funkciók átfedése és ismétlése zavaró, hanem fontos kormányzati feladatok méltánytalanul lefokozott szinten, „szuperminisztériumok” belsejébe rejtve léteznek csupán. Ilyen például a gazdaság területén a közlekedés, az energia, a környezetvédelem, az idegenforgalom, az építésügy, vagy a humán tőkét illetően az oktatás, az egészségügy, a foglalkoztatás, a kultúra és sok egyéb. Ehhez a torz felálláshoz képest, európai minták és tapasztalatok alapján, a szakminisztériumok számát mintegy a duplájára kellene emelni, az államtitkárok seregét pedig a felére fogyasztani. Egy ilyen változás közel 50 százalékos létszám megtakarítással járna vezetői szinten, a kiszolgáló személyzet csökkenéséről nem is szólva.

A Sándor-palota elfoglalásának 2002. évi kudarca után a karmelita kolostor bevétele bizonyítja Orbán mágikus vonzódását a várbeli helyszínhez. Egyben bepillantást enged a kormányzásról vallott felfogásába is: az államelnök mellett, vele egy szinten látja a helyét, ugyanolyan magasságból akarja irányítani az országot. Fizikailag egy lépéssel közelebb került így példaképei – Putyin, Erdogan, Trump és mások – erős elnöki rendszeréhez. A háttérben a volt királyi palota kontúrja és újjászülető melléképületei már csak sejtéseket engednek meg a miniszterelnök vágyairól és önértékeléséről. A jövő építése helyett úgyszintén a múltba menekülést dokumentálja két kulcsminisztérium – a belügy és a pénzügy – felköltöztetése a Várnegyedben lévő hajdani épületeikbe. Ez a mai kor kihívásai közepette ugyanolyan oktalanság, mint a kormányfő elrejtőzése a kolostorban. A karmeliták hajdani házának távolsága és elzártsága jól illusztrálja Orbán görcsös bujkálását a valódi közszereplés, a sajtó és a választók elől, amint megrendezett „országértékelő” beszédei, amelyek konkrét kormányzati számadás helyett csupán távoli víziókban lebegő világképpel szolgálnak.

Vajon a kormány rangos külföldi látogatói ezentúl - a turistákat félresöpörve - a Várba fognak zarándokolni, hogy megcsodálják a magyar miniszterelnök emelkedő hatalmát és a barkácsolt erkélyről nyíló dunai panorámát? Az Európában párját ritkító Országház termeinek pompáját azonban nem pótolja semmi, a tágas Kossuth tér pedig mind a megközelítés, mind a környezet szempontjából egyedülállóan alkalmas fogadási és felvonulási helyszín bármely külföldi vendég számára. Ha a látogatók a kolostorba (is) elzarándokolnak, talán megpillantják majd a szobrot, amely a kormányfői hivatalhoz csatlakozó másik épület sarkán hirdeti: ez itt Szent Mihály arkangyal szállása, aki a magyar címerpajzzsal a kezében, a kereszt hegyével szúrja le a támadó sárkányszerű szörnyet.

Lehet találgatni, kit vagy mit ábrázol a rút csúszómászó, és vajon kire utal a hős szájbarágós szimbóluma. Ez az odacsempészett műalkotás bizonyosan rokona a Szabadság téren árválkodó, felavatatlan másik angyalfiúnak, akire a minden bűnért felelős német sas csap le tántorgó papagáj képében. És szellemi rokona a sok sanda giccs, Tisza István ízléstelen oszlopzata és tőle néhány méterre a legdeprimálóbb Kossuth-szoborcsoport, amely ábrázolhatná egy kikapott futballcsapat szomorú szurkolóit vagy egy hajnalban hazafelé botladozó részeg társaságot, de Kossuth Lajosnak semmiképpen nem méltó emlékműve a nemzet főterén.

Szobrot olyan személyeknek szabad építeni, akiket sokan tartanak arra érdemesnek, és szívesen ünnepelnek. Ilyen volt a karácsony idején, a hajnal derengésében tövestől kitépett Nagy Imre emlékmű. Ezekről a kérdésekről is érdemes lenne az embereket meghallgatni és türelmes párbeszédet folytatni velük. Hasonló a helyzet az állami célú épületekkel. Mehet a miniszterelnök új irodába, ha a nép úgy kívánja, de legalábbis vele együtt örül neki. Ám a hatalmi einstanddal megszerzett kolostor, a csillagászati költségek és a közvélemény elől takargatott átépítés nem általános öröm és ünneplés tárgya, kivált úgy, hogy a költözést semmilyen funkcionális kormányzati igény nem támasztja alá, éppen ellenkezőleg. A luxuskolostort a nép elkönyveli a felcsúti stadion, a kisvasút, a magánrepülések és más főúri hobbik mellé. Kevesen helyeslik, mások legyintenek rá, de sokakat irritál.

Jól kormányozni szerény külsőségek között is lehet. A várbeli új helyszín és környezet a mindennapok problémáitól elemelkedő uralkodási szándékot jelez. Magyarországnak ma nem erre van szüksége.