Őszintén

Nem lenne semmi probléma, ha minden civil szervezet olyan lenne, mint a CÖF. Ők bevallottan kormánypártiak, ha kell, Békemenetet szerveznek, ha arra van szükség, levelet írnak a hazánkat bíráló uniós politikusoknak. Mindig lehet rájuk számítani. Ellentétben a hatalommal szembenálló, nyilvánvalóan bevándoláspárti és még nyilvánvalóbban Soros György akaratát megtestesítő csoportosulásokkal. Amelyek ugyan gyakran tagadják, hogy a milliárdos pénzeli őket, vagy hogy az ő utasításai szerint járnak el, de ezt persze senki sem hiszi el nekik.
Miattuk kénytelen fokozott éberséget tanúsítani a Miniszterelnökség civil és társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára is. Nagy szerencse, hogy Szalay-Bobrovniczky Vince a külügyminisztériumban és bécsi nagykövetként is jól megtanulta, miképpen ne engedje megvezetni magát. Az már meglepőbb, hogy őszintén beszél is róla. Midőn az ugyancsak nem a kormánnyal szembenálló Echo TV-ben a nonprofit szervezeteknek meghirdetett pályázatról (alá)kérdezték, egy pillanatig nem kertelt. Közölte: igyekeznek kiszűrni minden olyan szervezetet, amely „alapvetően olyan politikai célokat akar megvalósítani, amikkel nem értünk egyet”. 
Ez világos beszéd. Aki támogatást szeretne – bármihez –, az álljon be a sorba. Tevékenységével bizonyítsa, hogy nem ellensége édes hazánknak – jelesül az azt megtestesítő pártnak és kormánynak -, ne is próbálkozzon olyasmivel, ami nem tetszik a hatalomnak. Vegyen példát a Civil Összefogás Fórumról, vagyis a CÖF-ről, ami annál is könnyebb, mivel a támogatásról a Nemzeti Együttműködési Alap erre illetékes tanácsa dönt, annak élén pedig – minő véletlen – Csizmadia László áll. Aki egyébként a CÖF egyik alapítója, szóvivője, arca. Így kerek a történet, a szálak összeérnek. Ha a helyettes államtitkár véletlenül nem venne valamit észre, akkor még őrt áll a Békemenetek harcos szervezője. 
A civilek meg jobban teszik, ha elgondolkodnak mindezen. Kaphatnak pénzt, ha – politikailag - a jó oldalon állnak. Nem nagy ügy.

Kard vagy olajfaág?

Egy Budapestre utazó algériai minisztert kísértem ki a repülőtérre, ahogy a diplomáciai protokoll előírja. A várakozóban félrehúzott, négyszemközt akart kérdezni valamit. - Van-e kapcsolata a magyarországi zsidó szervek vezetőivel? - Természetesen – válaszoltam – miről van szó? - Szeretném felkérni őket, hogy magyarázzák meg az izraeli kormánynak, rossz úton jár. Hajlandók volnánk közvetíteni a béke ügyében. - Miniszter úr! - mondottam. Leghőbb vágyam, hogy Kissinger szerepét eljátsszam, de Budapest nem New York, és a magyar zsidók befolyása nem hasonlít az amerikaiakéhoz. 
A miniszter tudta, hogy némi (szerény) szerepem volt az oslói egyezség előkészítésében, de a történelem ritkán ismétli meg önmagát.
A Palesztin Hatóság új nagykövete hasonló illúziókkal érkezhetett Budapestre. A Népszavának adott interjúban "nagyon erős és régi múltra visszatekintő zsidó lobbit" emleget, amelynek szerinte "komoly befolyása van a döntéshozókra". Érdemes lenne felfrissíteni az információit. Éppen napjainkban derült ki, hogy Orbán nagyesküje az antiszemitizmus elleni zéró toleranciáról annyit ér, mint sok más ígérete, Izrael külpolitikáját pedig nagyon kevéssé befolyásolja a magyar zsidóság sorsa – házzal vagy ház nélkül.
Soha nem volt tisztem, hogy tanácsokat osztogassak, huszonöt év múltán még kevésbé az. Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet elnöke nemcsak az ENSZ közgyűlésén példálódzott a fegyver és az olajfaág közti választással, hanem mivel Izrael elutasított minden közvetlen kapcsolatot, zsidó szervezeteket és zsidó értelmiségieket kért fel a tárgyalások elősegítésére. Ezzel kezdődött az Oslóban megkötött, Washingtonban aláírt egyezség.
A nagykövet szavaiból nagyjából és egészében azt olvasom ki, hogy a Palesztin Hatóság továbbra is az Oslóban elfogadott elvek alapján áll, kardcsörtetés helyett a megegyezést keresi. Az Oslóhoz vezető folyamatban a Zsidó Világkongresszus vezetőinek (Nahum Goldmann, Philip Klutznik) valóban fontos szerepe volt, a folyamat azonban megakadt, újraindításában Izrael döntéshozói ellenérdekeltek, kevés nemzetközi szervezetnek vagy kormánynak van ereje vagy szándéka, hogy a helyzeten változtasson. A Fehér Ház gazdájának széke inog, Izraelben választások lesznek, bármilyen koalíció létrejöhet. 
Ilyen helyzetben elismerésre méltó a nagykövet szándéka: "Azt akarom megmutatni, hogy a megszállás és szenvedés nem tarthat örökké". A megszállás és szenvedés olyan szavak, amelyek a magyar közvéleményben és a magyar zsidók körében visszhangra találnak. Ha a változó magyar külpolitikának van változatlan álláspontja, a kétállami megoldás, azaz a biztonságban élő Izrael mellett létrehozandó életképes palesztin állam ilyen. Kár azonban ezt a békét ajánló és méltányosságot követelő beszédet parazita szólamokkal eltorzítani. 
Az oslói szerelvény kisiklott, de a szemben álló felek hivatalos tárgyalásai és a független izraeli és palesztin értelmiségiek találkozói folytatódtak. A palesztin hatóság elnöke, Jasszer Arafat és Ehud Barak izraeli kormányfő Taabában fél lépésnyire került a megoldáshoz. Egyetlen pont maradt függőben, az 1948-1949-es háború menekültjeinek jövője – de ez elégnek bizonyult a majdnem megkötött kompromisszum felborításához. A nemhivatalosan tárgyaló, de a részletkérdésekben szakértőnek elismert értelmiségiek Genfben majdnem minden részletre kiterjedő, reális, megvalósítható terveket dolgoztak ki. A "majdnem" ugyancsak a hajdani menekültek ügye volt.
Az első arab-izraeli háború folyamán mintegy nyolcszázezer palesztinai kényszerült lakóhelyét elhagyni, és a szomszédos államokban menedéket találni. Nagyjából ugyanennyi, az arab országokban élő zsidó menekült Izraelbe. Ha a számokat nézzük, akár lakosságcserének is tekinthetjük, ami történt. Azzal a nagyon is fontos eltéréssel, hogy se a kormányok nem egyeztek meg, se az érdekelteket nem kérdezték meg.
Szomorú, de a huszadik században ez egyáltalán nem szokatlan történet. A palesztinai menekültek – az akkor még Transzjordániának nevezett angol mandátumi fennhatóságú terület kivételével – nem, vagy csak félig olvadtak be. Hetven év alatt számuk több mint három millióra nőtt. Visszatérésüket szorgalmazni Izrael területére a zsidó állam megszűnését jelentené. 
Sok izraelit és világszerte sok zsidót ismerek, akik a békés és méltányos megoldás, és ami az egyetlen járható út: a két állam hívei. Egyetlen épeszű izraelit vagy máshol élő zsidót sem ismerek, aki az egyik állam, Izrael területére három millió arabot telepítene. Aki ilyen "megoldásban" látja a jövőt – lemond a békéről. 
"Amíg a palesztinok nem ismerik el, hogy Nyugat-Jeruzsálem Izrael fővárosa, addig törvényesen nem is lesz az" - fejezi be az interjút a Palesztin Hatóság nagykövete. Bár nem pontosítja, kinek a törvényére céloz, de kimondja a varázsszót: elismerés. Oslóban szitkok helyett tárgyalófélként ismerték el egymást. A békéhez most sem vezet más út.
Frissítve: 2019.01.09. 09:34

A tisztelendő

Uralkodó keresztény? Gazdag keresztény? Olyan nincs, az fogalmi ellentmondás.
Ültünk a diófa alatt. Hűvös napsütésben ragyogott az őszi Balaton-felvidék. Szólítsam Gyurka bácsinak, a tisztelendő úrról hallani sem akart. Pedig végre rehabilitálta az egyház, pár nappal azelőtt mentették fel az eretnekség vádja alól. Hosszú, nehéz évek után kivívta igazát, 1997. szeptember 10-től újra hivatalosan is római katolikus pap volt. Nem mintha sokat számított volna. A ma száz éve született Bulányi György piarista pap-tanár (1919–2010) szerénységével, alázatával, közvetlenségével eleven antitézise volt minden hivatalosságnak.
Halkan beszélt a kerti padon. Arról, hogy a kereszténység az elesettek, üldözöttek, szegények vallása, de az egyház elfordult a jézusi tanítástól, és Nagy Konstantin római császár idejében átpártolt a hatalmasok, elnyomók, gazdagok oldalára. És aztán ott is maradt, immár ezerhétszáz év óta. Fiatal papnövendékként, Horthy alatt rácsodálkozott: ezek nem keresztények, hanem „szenteltvízzel nyakon öntött nacionalisták”. Indulat nélkül, tárgyilagosan mondta. Csöppnyi keserű iróniával.
Az életéről nem mesélt, hiába szerettem volna. A háború alatt szentelték piarista pappá. Rákosi alatt életfogytiglant kapott „államellenes szervezkedésért”. 56-ban kiszabadult, hónapokig bujkált. Megjárta Kádár börtönét is. Utána rakodómunkás. Egyiket sem tartotta említésre méltónak. Volt mire szerénynek lennie.
A hetvenes években a Bokor bázisközösségek alapítója lett. A spontán, önszerveződő katolikus mozgalom tüske volt a rendszer körme alatt, és szálka a klérus szemében. Tagjai lelkiismereti okból, az erőszakmentesség jegyében megtagadták a sorkatonai szolgálatot. Sokan a börtönt is vállalták. Ők így értették az evangéliumi tanítást, így képzelték a kereszténységet. Közben VI. Pál pápa Kádár elvtárssal parolázott a Vatikánban, és rózsafüzért ajándékozott a pártfőtitkár feleségének. A puha diktatúrában az államvédelem kollaboráns püspökökre bízta a páter ellehetetlenítését. Egy írását használták fel ellene, amely szerint az egyháznak „a jövőben más, a maitól eltérő struktúrája is lehet, mégpedig a bázisközösségek alapján” (1980). Eltiltották a misézéstől. Hittételeit a szigorú Ratzinger bíboros vizsgálta, hosszas teológiai levelezést folytattak az eljárásban.
Pál apostolnál tartottunk, elkalandozott a figyelmem. Elnéztem a jámbor öregembert, akit eretnekké nyilvánítottak. A középkorban megégették volna, villant át rajtam. Megborzongtam. Besötétedett, hideg már ülni a diófa alatt. Vége volt az interjúnak. És hamarosan Bulányi György évszázadának is. 
Még megérte, hogy egykori inkvizítorát pápává választották XVI. Benedek néven, a lemondását már nem. Nem kellett hallania a plébánosról, aki felszólította a híveket, hogy a mise után ne adakozzanak a koldusoknak, mert elszaporodnak a hajléktalanok a templomnál. Nem kellett látnia, hogyan válik az egyház újabb hitvány hatalmasok cinkosává.
Frissítve: 2019.01.09. 09:28