Szamár a végállomás

Gyerekkoromban volt egy játék, úgy hívtuk, szamár a végállomás. Tízen-húszan egymás mellé ültünk, a sor végén valaki súgott egy mondatot a mellette ülő fülébe, az pedig tovább adta a szomszédjának. Mire a sor végére ért a mondat, valami egészen más, valami oltári nagy baromság keveredett ki belőle. Jót nevettünk rajta. 
Innen nézve most nincs kedvem nevetni a szájról szájra terjedő híreken, mert a végén kikerekedő hazugságok megmérgezik az életünket. A minap jó néhányan várakoztunk a kerületi rendelő laboratóriumában, hogy egy pár köbcenti vérünktől megszabadítsanak. Néhányan még a vattát szorították a karjukra, mi hárman ott ültünk az ügyeletes „vámpír” előtt, és szorongva vártuk a tűszúrást. A „ketteske”, egy ötvenes férfi (nem nevezem úrnak), talán zavarában, hangosan mesélni kezdte, hogy ő ma reggel azt olvasta az újságban, hogy Németországban rendeletet adtak ki, mindenkinek be kell fogadnia egy-egy migráns családot a lakásába, Párizsban pedig azért van a balhé, mert a kormány elrendelte, hogy a francia nők nem szülhetnek. Migráns gyerekeket kell örökbe fogadniuk a családoknak. A három nővér meg a közönség szörnyülködni kezdett, elégedetten nyugtázták: jó, hogy ettől minket megvédenek.
Tényleg jó, hogy nálunk nem enged a kormány a „Soros-bérenceknek, akik nekünk is albérlőként migránsokat szabadítanának a nyakunkba”, a kormány nem tiltja meg a magyar asszonyoknak a szülést, sőt kifejezetten erre buzdítanak minden termékeny nőt. Csak az a baj, hogy sem a németeknek, sem a franciáknak nem jutott eszükbe ilyen marhaság. Jó hangosan meg is kérdeztem az emberemet, hogy melyik újságban olvasta ezeket a sületlenséget, mire kissé meglepődött ugyan, de feltalálta magát: ő valójában nem olvasta, csak hallotta valakitől. Ott a rendelőben vagy tízen „hallottuk” tőle a „hírt”, és nem vagyok benne biztos, hogy nem akad közöttünk is valaki, aki néhány órával később majd úgy adja tovább, mintha ő maga olvasta volna.
Attól tartok, az a „játék”, amit most a kormánypropaganda folytat velünk, éppen erről szól. Valaki súg valamit az ügyeletes kormányzati papagájnak, az tovább adja a hírügynökség szerkesztőjének, az a központi média illetékesének, a bemondó bemondja, az újságíró leírja, a nyomdász kinyomja, az a gondolkodásra képtelen lény pedig ott a lánc végén fűnek fának elkezdi terjeszteni a hazugságot.
Ebben nem az a legnagyobb baj, hogy a hír nem igaz, de az ilyen „füllentések” nyomot hagynak az emberekben. Lehet, hogy valaki elgondolkodik, talán sántít is neki a dolog, ám „nem zörög a haraszt” alapon, gyanú ébred benne. Hátha mégis? És akkor meglát egy fejkendős asszonyt, aki a fodrásztól lép ki, és rendőrt hív rá, hátha a kendő nem kendő, hanem burka. A fogadós meghív a panziójába egy menekült családot, kiszúrják az autója kerekét, mert úgy gondolják, ha egy családot beengednek, jönnek utánuk a többiek, és beköltöznek a házaikba, elveszik a munkájukat… Nem folytatom, ismerjük.
Sajnálom, hogy a „szamarakból”, a megfertőzött lelkű emberekből, túl sok van a hírlánc végén.
Szerző
Somfai Péter

Kard vagy olajfaág?

Egy Budapestre utazó algériai minisztert kísértem ki a repülőtérre, ahogy a diplomáciai protokoll előírja. A várakozóban félrehúzott, négyszemközt akart kérdezni valamit. - Van-e kapcsolata a magyarországi zsidó szervek vezetőivel? - Természetesen – válaszoltam – miről van szó? - Szeretném felkérni őket, hogy magyarázzák meg az izraeli kormánynak, rossz úton jár. Hajlandók volnánk közvetíteni a béke ügyében. - Miniszter úr! - mondottam. Leghőbb vágyam, hogy Kissinger szerepét eljátsszam, de Budapest nem New York, és a magyar zsidók befolyása nem hasonlít az amerikaiakéhoz. 
A miniszter tudta, hogy némi (szerény) szerepem volt az oslói egyezség előkészítésében, de a történelem ritkán ismétli meg önmagát.
A Palesztin Hatóság új nagykövete hasonló illúziókkal érkezhetett Budapestre. A Népszavának adott interjúban "nagyon erős és régi múltra visszatekintő zsidó lobbit" emleget, amelynek szerinte "komoly befolyása van a döntéshozókra". Érdemes lenne felfrissíteni az információit. Éppen napjainkban derült ki, hogy Orbán nagyesküje az antiszemitizmus elleni zéró toleranciáról annyit ér, mint sok más ígérete, Izrael külpolitikáját pedig nagyon kevéssé befolyásolja a magyar zsidóság sorsa – házzal vagy ház nélkül.
Soha nem volt tisztem, hogy tanácsokat osztogassak, huszonöt év múltán még kevésbé az. Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet elnöke nemcsak az ENSZ közgyűlésén példálódzott a fegyver és az olajfaág közti választással, hanem mivel Izrael elutasított minden közvetlen kapcsolatot, zsidó szervezeteket és zsidó értelmiségieket kért fel a tárgyalások elősegítésére. Ezzel kezdődött az Oslóban megkötött, Washingtonban aláírt egyezség.
A nagykövet szavaiból nagyjából és egészében azt olvasom ki, hogy a Palesztin Hatóság továbbra is az Oslóban elfogadott elvek alapján áll, kardcsörtetés helyett a megegyezést keresi. Az Oslóhoz vezető folyamatban a Zsidó Világkongresszus vezetőinek (Nahum Goldmann, Philip Klutznik) valóban fontos szerepe volt, a folyamat azonban megakadt, újraindításában Izrael döntéshozói ellenérdekeltek, kevés nemzetközi szervezetnek vagy kormánynak van ereje vagy szándéka, hogy a helyzeten változtasson. A Fehér Ház gazdájának széke inog, Izraelben választások lesznek, bármilyen koalíció létrejöhet. 
Ilyen helyzetben elismerésre méltó a nagykövet szándéka: "Azt akarom megmutatni, hogy a megszállás és szenvedés nem tarthat örökké". A megszállás és szenvedés olyan szavak, amelyek a magyar közvéleményben és a magyar zsidók körében visszhangra találnak. Ha a változó magyar külpolitikának van változatlan álláspontja, a kétállami megoldás, azaz a biztonságban élő Izrael mellett létrehozandó életképes palesztin állam ilyen. Kár azonban ezt a békét ajánló és méltányosságot követelő beszédet parazita szólamokkal eltorzítani. 
Az oslói szerelvény kisiklott, de a szemben álló felek hivatalos tárgyalásai és a független izraeli és palesztin értelmiségiek találkozói folytatódtak. A palesztin hatóság elnöke, Jasszer Arafat és Ehud Barak izraeli kormányfő Taabában fél lépésnyire került a megoldáshoz. Egyetlen pont maradt függőben, az 1948-1949-es háború menekültjeinek jövője – de ez elégnek bizonyult a majdnem megkötött kompromisszum felborításához. A nemhivatalosan tárgyaló, de a részletkérdésekben szakértőnek elismert értelmiségiek Genfben majdnem minden részletre kiterjedő, reális, megvalósítható terveket dolgoztak ki. A "majdnem" ugyancsak a hajdani menekültek ügye volt.
Az első arab-izraeli háború folyamán mintegy nyolcszázezer palesztinai kényszerült lakóhelyét elhagyni, és a szomszédos államokban menedéket találni. Nagyjából ugyanennyi, az arab országokban élő zsidó menekült Izraelbe. Ha a számokat nézzük, akár lakosságcserének is tekinthetjük, ami történt. Azzal a nagyon is fontos eltéréssel, hogy se a kormányok nem egyeztek meg, se az érdekelteket nem kérdezték meg.
Szomorú, de a huszadik században ez egyáltalán nem szokatlan történet. A palesztinai menekültek – az akkor még Transzjordániának nevezett angol mandátumi fennhatóságú terület kivételével – nem, vagy csak félig olvadtak be. Hetven év alatt számuk több mint három millióra nőtt. Visszatérésüket szorgalmazni Izrael területére a zsidó állam megszűnését jelentené. 
Sok izraelit és világszerte sok zsidót ismerek, akik a békés és méltányos megoldás, és ami az egyetlen járható út: a két állam hívei. Egyetlen épeszű izraelit vagy máshol élő zsidót sem ismerek, aki az egyik állam, Izrael területére három millió arabot telepítene. Aki ilyen "megoldásban" látja a jövőt – lemond a békéről. 
"Amíg a palesztinok nem ismerik el, hogy Nyugat-Jeruzsálem Izrael fővárosa, addig törvényesen nem is lesz az" - fejezi be az interjút a Palesztin Hatóság nagykövete. Bár nem pontosítja, kinek a törvényére céloz, de kimondja a varázsszót: elismerés. Oslóban szitkok helyett tárgyalófélként ismerték el egymást. A békéhez most sem vezet más út.
Szerző
Márton László író
Frissítve: 2019.01.09. 09:34

A tisztelendő

Uralkodó keresztény? Gazdag keresztény? Olyan nincs, az fogalmi ellentmondás.
Ültünk a diófa alatt. Hűvös napsütésben ragyogott az őszi Balaton-felvidék. Szólítsam Gyurka bácsinak, a tisztelendő úrról hallani sem akart. Pedig végre rehabilitálta az egyház, pár nappal azelőtt mentették fel az eretnekség vádja alól. Hosszú, nehéz évek után kivívta igazát, 1997. szeptember 10-től újra hivatalosan is római katolikus pap volt. Nem mintha sokat számított volna. A ma száz éve született Bulányi György piarista pap-tanár (1919–2010) szerénységével, alázatával, közvetlenségével eleven antitézise volt minden hivatalosságnak.
Halkan beszélt a kerti padon. Arról, hogy a kereszténység az elesettek, üldözöttek, szegények vallása, de az egyház elfordult a jézusi tanítástól, és Nagy Konstantin római császár idejében átpártolt a hatalmasok, elnyomók, gazdagok oldalára. És aztán ott is maradt, immár ezerhétszáz év óta. Fiatal papnövendékként, Horthy alatt rácsodálkozott: ezek nem keresztények, hanem „szenteltvízzel nyakon öntött nacionalisták”. Indulat nélkül, tárgyilagosan mondta. Csöppnyi keserű iróniával.
Az életéről nem mesélt, hiába szerettem volna. A háború alatt szentelték piarista pappá. Rákosi alatt életfogytiglant kapott „államellenes szervezkedésért”. 56-ban kiszabadult, hónapokig bujkált. Megjárta Kádár börtönét is. Utána rakodómunkás. Egyiket sem tartotta említésre méltónak. Volt mire szerénynek lennie.
A hetvenes években a Bokor bázisközösségek alapítója lett. A spontán, önszerveződő katolikus mozgalom tüske volt a rendszer körme alatt, és szálka a klérus szemében. Tagjai lelkiismereti okból, az erőszakmentesség jegyében megtagadták a sorkatonai szolgálatot. Sokan a börtönt is vállalták. Ők így értették az evangéliumi tanítást, így képzelték a kereszténységet. Közben VI. Pál pápa Kádár elvtárssal parolázott a Vatikánban, és rózsafüzért ajándékozott a pártfőtitkár feleségének. A puha diktatúrában az államvédelem kollaboráns püspökökre bízta a páter ellehetetlenítését. Egy írását használták fel ellene, amely szerint az egyháznak „a jövőben más, a maitól eltérő struktúrája is lehet, mégpedig a bázisközösségek alapján” (1980). Eltiltották a misézéstől. Hittételeit a szigorú Ratzinger bíboros vizsgálta, hosszas teológiai levelezést folytattak az eljárásban.
Pál apostolnál tartottunk, elkalandozott a figyelmem. Elnéztem a jámbor öregembert, akit eretnekké nyilvánítottak. A középkorban megégették volna, villant át rajtam. Megborzongtam. Besötétedett, hideg már ülni a diófa alatt. Vége volt az interjúnak. És hamarosan Bulányi György évszázadának is. 
Még megérte, hogy egykori inkvizítorát pápává választották XVI. Benedek néven, a lemondását már nem. Nem kellett hallania a plébánosról, aki felszólította a híveket, hogy a mise után ne adakozzanak a koldusoknak, mert elszaporodnak a hajléktalanok a templomnál. Nem kellett látnia, hogyan válik az egyház újabb hitvány hatalmasok cinkosává.
Szerző
Bártfai Gergely
Frissítve: 2019.01.09. 09:28