Alibi

Az az állítás, hogy „még mindig nem egyértelmű, nem akarják-e a szakszervezetek elalibizni a rabszolgatörvény ellen kialakult ellenállást” semmivel sem áll gyengébb (vagy erősebb) lábakon annál, mint hogy „még mindig nem egyértelmű, nem akarják-e az ellenzéki pártok elalibizni a 2019-ben esedékes választásokat”. 
A látszat – és minden bizonnyal a valóság is – az, hogy vannak közöttük, akik bizony a legszívesebben hagynák az egészet a fenébe. És ahhoz, hogy így tegyenek, még csak nem is kell a kormánypárt megvett ügynökeinek lenniük. A Fidesz a kétharmados teljhatalmával élve úgy alakította a játékszabályokat, hogy a túlparti szereplőknek (ellenzéknek, szakszervezeteknek) látszólag, a primer pénzügyi önérdekük alapján megérje karba tett kézzel várakozni: könnyen alakulhat ki bennük az a képzet, hogy minden opció rosszabb annál, mint ha a fideszes szabálykönyvet követve a kivárásra játszanak. 
Két súlyos érv mond ellent ennek a megfontolásnak. Az egyik, hogy az érintettek – t. i. szakszervezetek, illetve ellenzéki pártok – a sors szeszélye folytán éppen egy-egy olyan szektorban tevékenykednek, hogy jelenleg, amikor helyzet van, sajnos nem alibizhetnek az árulás (vagy a „fogottság”) megalapozott gyanúja nélkül. A másik, hogy ha létezik a részükről olyan tevékenység mostanában, amire nincs közönségigény, az éppen az alibizés. Elég megnézni, hol tart azoknak a pártoknak a népszerűsége 2018 áprilisához képest, akik így-úgy, de beleálltak a stratégiai cél, vagyis a Fidesz-hegemónia megtörésére alkalmasnak tűnő koordináció megvalósításába, és hol tart azoké, akik valamilyen indokkal elmismásolták. 
Annak, hogy a nagyközönség most nem fogadja el a kamu érdekvédelmet, illetve ellenzékiséget, kézenfekvő oka van. A Fidesz-kommunikáció advent óta arra épült, hogy dübörög a gazdaság, nagy a jólét (ismerős valahonnan?), a dolgozó néposztálynak nincs oka panaszra – aki mást mond, az nyilván sorosista. Aztán kijött egy statisztikai adat, amely szerint szemben a kormány által a bérharc napjaiban sulykolt állítással (kevesen élnek minimálbérből, nagyon erősek a munkavállalók alkupozíciói) a magyar dolgozók közel fele, 42-43 százaléka minimálbért kap. Minimálbérért, a törvényesen adható legalacsonyabb fizetésért csak azt lehet dolgoztatni, akinek nincs más választása, legfeljebb a közmunka - ennyit az erős alkupozícióról. 
De a minimálbéresek mindent felülmúló tömegéből más is adódik. Például az, hogy valahol legfelül, a bérpiramis csúcsán kell lennie egy szűk, de irdatlanul sokat kereső rétegnek, akiknek a bevételei valahogy ellensúlyozzák az éhbérből élő milliók jövedelmét a statisztikai átlagban. Meg az is, hogy itt valójában a szegénység bővített újratermelése folyik: ha egyre szélesedik a minimálbérért foglalkoztatottak köre, az nem a jólét terjedésére utal; és akik után csak a minimálbér erejéig fizetik a járulékokat, azok a – megint mondjuk - milliók nyugdíjban is (azaz a halálukig) szegények lesznek. 
Ehhez pedig aligha asszisztálhat büntetlenül a szakszervezeti szféra meg az ellenzék.

Kard vagy olajfaág?

Egy Budapestre utazó algériai minisztert kísértem ki a repülőtérre, ahogy a diplomáciai protokoll előírja. A várakozóban félrehúzott, négyszemközt akart kérdezni valamit. - Van-e kapcsolata a magyarországi zsidó szervek vezetőivel? - Természetesen – válaszoltam – miről van szó? - Szeretném felkérni őket, hogy magyarázzák meg az izraeli kormánynak, rossz úton jár. Hajlandók volnánk közvetíteni a béke ügyében. - Miniszter úr! - mondottam. Leghőbb vágyam, hogy Kissinger szerepét eljátsszam, de Budapest nem New York, és a magyar zsidók befolyása nem hasonlít az amerikaiakéhoz. 
A miniszter tudta, hogy némi (szerény) szerepem volt az oslói egyezség előkészítésében, de a történelem ritkán ismétli meg önmagát.
A Palesztin Hatóság új nagykövete hasonló illúziókkal érkezhetett Budapestre. A Népszavának adott interjúban "nagyon erős és régi múltra visszatekintő zsidó lobbit" emleget, amelynek szerinte "komoly befolyása van a döntéshozókra". Érdemes lenne felfrissíteni az információit. Éppen napjainkban derült ki, hogy Orbán nagyesküje az antiszemitizmus elleni zéró toleranciáról annyit ér, mint sok más ígérete, Izrael külpolitikáját pedig nagyon kevéssé befolyásolja a magyar zsidóság sorsa – házzal vagy ház nélkül.
Soha nem volt tisztem, hogy tanácsokat osztogassak, huszonöt év múltán még kevésbé az. Jasszer Arafat, a Palesztinai Felszabadítási Szervezet elnöke nemcsak az ENSZ közgyűlésén példálódzott a fegyver és az olajfaág közti választással, hanem mivel Izrael elutasított minden közvetlen kapcsolatot, zsidó szervezeteket és zsidó értelmiségieket kért fel a tárgyalások elősegítésére. Ezzel kezdődött az Oslóban megkötött, Washingtonban aláírt egyezség.
A nagykövet szavaiból nagyjából és egészében azt olvasom ki, hogy a Palesztin Hatóság továbbra is az Oslóban elfogadott elvek alapján áll, kardcsörtetés helyett a megegyezést keresi. Az Oslóhoz vezető folyamatban a Zsidó Világkongresszus vezetőinek (Nahum Goldmann, Philip Klutznik) valóban fontos szerepe volt, a folyamat azonban megakadt, újraindításában Izrael döntéshozói ellenérdekeltek, kevés nemzetközi szervezetnek vagy kormánynak van ereje vagy szándéka, hogy a helyzeten változtasson. A Fehér Ház gazdájának széke inog, Izraelben választások lesznek, bármilyen koalíció létrejöhet. 
Ilyen helyzetben elismerésre méltó a nagykövet szándéka: "Azt akarom megmutatni, hogy a megszállás és szenvedés nem tarthat örökké". A megszállás és szenvedés olyan szavak, amelyek a magyar közvéleményben és a magyar zsidók körében visszhangra találnak. Ha a változó magyar külpolitikának van változatlan álláspontja, a kétállami megoldás, azaz a biztonságban élő Izrael mellett létrehozandó életképes palesztin állam ilyen. Kár azonban ezt a békét ajánló és méltányosságot követelő beszédet parazita szólamokkal eltorzítani. 
Az oslói szerelvény kisiklott, de a szemben álló felek hivatalos tárgyalásai és a független izraeli és palesztin értelmiségiek találkozói folytatódtak. A palesztin hatóság elnöke, Jasszer Arafat és Ehud Barak izraeli kormányfő Taabában fél lépésnyire került a megoldáshoz. Egyetlen pont maradt függőben, az 1948-1949-es háború menekültjeinek jövője – de ez elégnek bizonyult a majdnem megkötött kompromisszum felborításához. A nemhivatalosan tárgyaló, de a részletkérdésekben szakértőnek elismert értelmiségiek Genfben majdnem minden részletre kiterjedő, reális, megvalósítható terveket dolgoztak ki. A "majdnem" ugyancsak a hajdani menekültek ügye volt.
Az első arab-izraeli háború folyamán mintegy nyolcszázezer palesztinai kényszerült lakóhelyét elhagyni, és a szomszédos államokban menedéket találni. Nagyjából ugyanennyi, az arab országokban élő zsidó menekült Izraelbe. Ha a számokat nézzük, akár lakosságcserének is tekinthetjük, ami történt. Azzal a nagyon is fontos eltéréssel, hogy se a kormányok nem egyeztek meg, se az érdekelteket nem kérdezték meg.
Szomorú, de a huszadik században ez egyáltalán nem szokatlan történet. A palesztinai menekültek – az akkor még Transzjordániának nevezett angol mandátumi fennhatóságú terület kivételével – nem, vagy csak félig olvadtak be. Hetven év alatt számuk több mint három millióra nőtt. Visszatérésüket szorgalmazni Izrael területére a zsidó állam megszűnését jelentené. 
Sok izraelit és világszerte sok zsidót ismerek, akik a békés és méltányos megoldás, és ami az egyetlen járható út: a két állam hívei. Egyetlen épeszű izraelit vagy máshol élő zsidót sem ismerek, aki az egyik állam, Izrael területére három millió arabot telepítene. Aki ilyen "megoldásban" látja a jövőt – lemond a békéről. 
"Amíg a palesztinok nem ismerik el, hogy Nyugat-Jeruzsálem Izrael fővárosa, addig törvényesen nem is lesz az" - fejezi be az interjút a Palesztin Hatóság nagykövete. Bár nem pontosítja, kinek a törvényére céloz, de kimondja a varázsszót: elismerés. Oslóban szitkok helyett tárgyalófélként ismerték el egymást. A békéhez most sem vezet más út.
Frissítve: 2019.01.09. 09:34

A tisztelendő

Uralkodó keresztény? Gazdag keresztény? Olyan nincs, az fogalmi ellentmondás.
Ültünk a diófa alatt. Hűvös napsütésben ragyogott az őszi Balaton-felvidék. Szólítsam Gyurka bácsinak, a tisztelendő úrról hallani sem akart. Pedig végre rehabilitálta az egyház, pár nappal azelőtt mentették fel az eretnekség vádja alól. Hosszú, nehéz évek után kivívta igazát, 1997. szeptember 10-től újra hivatalosan is római katolikus pap volt. Nem mintha sokat számított volna. A ma száz éve született Bulányi György piarista pap-tanár (1919–2010) szerénységével, alázatával, közvetlenségével eleven antitézise volt minden hivatalosságnak.
Halkan beszélt a kerti padon. Arról, hogy a kereszténység az elesettek, üldözöttek, szegények vallása, de az egyház elfordult a jézusi tanítástól, és Nagy Konstantin római császár idejében átpártolt a hatalmasok, elnyomók, gazdagok oldalára. És aztán ott is maradt, immár ezerhétszáz év óta. Fiatal papnövendékként, Horthy alatt rácsodálkozott: ezek nem keresztények, hanem „szenteltvízzel nyakon öntött nacionalisták”. Indulat nélkül, tárgyilagosan mondta. Csöppnyi keserű iróniával.
Az életéről nem mesélt, hiába szerettem volna. A háború alatt szentelték piarista pappá. Rákosi alatt életfogytiglant kapott „államellenes szervezkedésért”. 56-ban kiszabadult, hónapokig bujkált. Megjárta Kádár börtönét is. Utána rakodómunkás. Egyiket sem tartotta említésre méltónak. Volt mire szerénynek lennie.
A hetvenes években a Bokor bázisközösségek alapítója lett. A spontán, önszerveződő katolikus mozgalom tüske volt a rendszer körme alatt, és szálka a klérus szemében. Tagjai lelkiismereti okból, az erőszakmentesség jegyében megtagadták a sorkatonai szolgálatot. Sokan a börtönt is vállalták. Ők így értették az evangéliumi tanítást, így képzelték a kereszténységet. Közben VI. Pál pápa Kádár elvtárssal parolázott a Vatikánban, és rózsafüzért ajándékozott a pártfőtitkár feleségének. A puha diktatúrában az államvédelem kollaboráns püspökökre bízta a páter ellehetetlenítését. Egy írását használták fel ellene, amely szerint az egyháznak „a jövőben más, a maitól eltérő struktúrája is lehet, mégpedig a bázisközösségek alapján” (1980). Eltiltották a misézéstől. Hittételeit a szigorú Ratzinger bíboros vizsgálta, hosszas teológiai levelezést folytattak az eljárásban.
Pál apostolnál tartottunk, elkalandozott a figyelmem. Elnéztem a jámbor öregembert, akit eretnekké nyilvánítottak. A középkorban megégették volna, villant át rajtam. Megborzongtam. Besötétedett, hideg már ülni a diófa alatt. Vége volt az interjúnak. És hamarosan Bulányi György évszázadának is. 
Még megérte, hogy egykori inkvizítorát pápává választották XVI. Benedek néven, a lemondását már nem. Nem kellett hallania a plébánosról, aki felszólította a híveket, hogy a mise után ne adakozzanak a koldusoknak, mert elszaporodnak a hajléktalanok a templomnál. Nem kellett látnia, hogyan válik az egyház újabb hitvány hatalmasok cinkosává.
Frissítve: 2019.01.09. 09:28