Demokratikus tanösvény

A diktatúra és demokrácia közti egyik jellegzetes különbség, hogy az utóbbit tanulni kell. A tanulás eredménye az a tüntetésen felzendülő, önbizalommal teli kiáltás, ami lelkesíti a tömeget a változás felé vezető úton. A demokratikus jelleg elvesztésével járó közöny és belenyugvás, amik csírájában fojtják meg a változás, a kiáltás lehetőségét, nem tanulásból, hanem abból az elnyomásból fakadnak, amit ránk kényszerítettek. De kitől lehetne megtanulni kiáltani?
A tüntetők között akad egy kis csoport, akik – az ellenzéki képviselőkhöz hasonlóan – a lakájmédia és a feljelentések kíméletlen össztüzében állnak: a külföldi diákok. Ők azok, akik a tüntetésen mindig távol állnak a pártzászlóktól. Ha a zászlók elöl vannak, akkor ők hátul. Ha jobboldalon lengenek, őket balra találni. A tüntetéssel együtt vonulnak, igyekeznek magyarul skandálni, de külön szerveződnek. Olyan taktikákat alkalmaznak, amik kínosan hiányoznak a magyar tüntetői repertoárból: ilyen volt az egy hétig tartó köztér foglalás (occupy). De a legfigyelemreméltóbb, ahogyan egy magyar ismerősöm megfogalmazta: látszólag semmi dolguk a magyar rabszolgatörvénnyel. Eredetileg a CEU miatt kezdtek szerveződni, mostanra viszont kiállnak a munkásokért is. Ezek a diákok egy gyakorlatilag ismeretlen viselkedésformát képviselnek, amit határokon átívelő, osztályközi szolidaritásként lehetne meghatározni. Az a különös helyzet állt elő, hogy külföldi diákok mennek ki tüntetni a magyar dolgozók jogaiért.
Egyikőjüket, a belga-kanadai Adrient letartóztatása után nyolc év börtönbüntetés fenyegeti kafkai vádak alapján. De miért csinálják? Miért kockáztatnak, ha nem is érinti őket a rabszolgatörvény? Ezek a kérdések hátborzongatóan hasonlítanak azokra, amiket anno a CEU-t illetően kaptam. „Ha te nem mész Bécsbe, akkor rendben vagy nem? Akkor téged nem érint.” Ez a hozzáállás kortól független, és árulkodik a demokratikus gondolkodás patológiás állapotáról. Úgy gondolkodunk a demokráciánkról, akár a fogfájásról. Amíg nem fáj annyira, hogy már végképp nem tudunk enni, inkább nem törődünk vele. 
A demokrácia tanulási folyamat, hosszú évtizedek kellenek hozzá, hogy az egyének megszokják, van beleszólásuk a döntésekbe. Benne foglaltalik a felismerés, hogy az államhatalom egy viszony, ami a véleményünktől (vagy közönyünktől) függ, nem pedig független létező, amit az uralkodó a az alávetettek hozzájárulása nélkül gyakorol. Az egymás véleménye felé történő, érdeklődő odafordulás szintén nem valami genetikai örökletességből származik, hanem egy sérülékeny tanulási folyamat eredménye. Ezt a tanulási folyamatot Magyarországon eltérítették – és nem csak az Orbán-kormány –, így nem tudott lezajlani.
Adrien és a tüntető külföldi diákság nem véletlen lett a mocskolódó kormánypropaganda egyik elsőszámú célpontja: ők azok a szereplők, akiktől tanulni lehet, mert nemcsak akkor vonulnak utcára, mikor személy szerint őket éri igazságtalanság, hanem akkor is, ha másokat. Az ő gondolkodásmódjuk az, ami túlmutat a NER esetleges megdöntésén, ami nem cél, csak egy állomás a cél felé vezető évtizedes úton. Míg a tévészékháznál a képviselők lerántották a demokrácia álcáját az állami erőszak felvillantásával, és elindultak a változás felé vezető úton, a diákok kiállása már azokra a „kései, keserű léptekre” oktat minket, amiket egyszer rég meg kellett volna tennünk. 
A propagandisták a boszorkányüldözők hisztériájával sütnek rájuk egyszerre húszféle billogot: hópihék, Soros-bérencek, idegen ügynökök, genderanarchisták, keresztényellenes felforgatók, liberális vandálok. Valójában nem arról van szó, hogy a tüntető külföldi diák tökéletes ellenségkép. Arról van szó, hogy a tüntető külföldi diák tökéletes minta. Egy olyan demokratikus viselkedés példáját állítja elénk a fagypont alatti tereken és a rendőrsorfalak előtt dideregve, amitől joggal retteghet bármely diktatúra: az összefogás és a szolidaritás melletti, és az igazságtalansággal szembeni feltétlen kiállás felszabadító példáját.
2019.01.11 08:57
Frissítve: 2019.01.11 09:02

A város színe

Ha rajtam múlna, rövidebb mandátumot adnék csak a főpolgármesternek. Nem mintha nagyon hiányolnám a kampánnyal járó hercehurcát, de az ilyenkor szokásos ötletelés kifejezetten felfrissíthetné azoknak a politikusoknak a gondolkodását, akiket foglalkoztat a város jövője. Persze még fél évtized sem elég hosszú idő ahhoz, hogy az elképzeléseit valaki meg tudja valósítani, de túlságosan is elegendő a tespedéshez. Lássuk, mire képes az új seprű, és ha jól végzi a dolgát, folytassa, ha nem, jöjjön valaki más.
Innen nézve persze ez túl egyszerűnek látszik. Elő lehet állni olyan eszetlen ötletekkel is, mint például a várospolitikusként nevesincs jelentkező, aki azt gondolja, hogy fejvesztve szaladunk majd az urnákhoz, hogy rá és a Sétáló Budapest programjára szavazzunk. Járja csak le a lábát ő mindennap a Fővám tértől a Jászai Mari térig, a Budai Vártól az Erzsébet térig, ha azt vette a fejébe, hogy a belvárost egy nagy sétálóövezetté alakítja! Úgy van ezzel ő is, mint a nyuszi a zsiráffal az egyszeri történetben. A zsiráf azzal büszkélkedik, milyen jó, amikor a nyári kánikulában a fagylalt szép lassan csúszik le a hosszú torkán egészen a gyomráig. A nyuszi csak csóválja a fejét, és megkérdi: zsiráf, te hánytál már? Puzsér úrnak hasogatott már a lába néhány perc gyaloglástól?
A szokatlan ötletekről persze később kiderülhet, hogy nem is annyira ördögtől valók. Tallinnban már öt éve bevezették az ingyenes közösségi közlekedést minden helyi lakcímmel rendelkező állampolgár számára, így csökkentve az autók számát és a levegőt rontó gázok mennyiségét a városban. A sikert látva tovább léptek, hamarosan az egész országban ingyenes lesz a közösségi közlekedés. Nálunk bezzeg kinevették a két ciklussal ezelőtt ugyanezzel kampányoló Horváth Csabát, igaz, az ő elképzelése mögül fájón hiányzott az, ami az észteknek megvolt: a törvényileg bebetonozott állami támogatás. Pedig ha az is megvan, talán ebben, és nem az egy főre jutó stadionok számában lehettünk volna világelsők, miközben drasztikusan csökkent volna a város szmogterhelése is. 
Minden világvárosnak kifejezetten jót tesz, ha valamiben egyéni arculata van. Hágában és Prágában egyre-másra feltűnnek az öreg veteránautók, amelyeket nagyon kedvelnek a belvárosi látnivalókra kíváncsi turisták. De nem kell olyan messzire mennünk, Bécsben a konflisok jelentik a látnivalót. Nem állítom, hogy ennek minden bécsi polgár örül, de a fogatokat, a bakon ülő bajszos, köpönyeges kocsisokat szájtátva bámulják az idegenek. A háttérben ott is folyik a hatóság és a vállalkozók csatája, de a közös érdekeket mindkét fél tiszteli.
Nálunk sem veterán autók, sem konflisok nincsenek. A közelmúltban még némi színt hoztak a nyári utcaképbe az időnként feltűnő sörbiciklisek, de lakossági tiltakozásra hamarosan le is zavarták ezeket a járgányokat a főútvonalakról. És bizony a lassan világhírű romkocsmáink fennmaradására sem mernék nagyobb tétben fogadni, már ha változik az önkormányzat összetétele.
Mindenesetre itt az idő: most kéne végre valami jó ötlettel kampányolni.
2019.01.17 09:35
Frissítve: 2019.01.17 09:51

A korrupció kivégzése

Nem érdemes túlságosan nagy nemzetközi kitekintést tenni, ha az első magyar kormányzatilag korrupt államot akarjuk tanulmányozni, de azt leszögezhetjük, hogy ez általában a populista diktátorok műfaja. A magyar korrupt állam annyiban is sajátos, hogy a 2010-ben alkotmányozó többséget szerzett populista népvezér az egész államrezont a kormányzati bűnözés szolgálatába rendelte. Vagyis a kormányzati korrupció alkotmányosan űzhető gazdasági ágazattá vált. További sajátosság, hogy a haszonélvező – csaknem teljes egészében – a végrehajtó hatalom feje. 
Ilyen körülmények között természetes, hogy az igazságszolgáltatás minden kulcspozíciója a diktátortól függő helyzetben van. Vagy úgy, hogy részesül a zsákmányból, vagy úgy, hogy zsarolható. O1G esetében biztosak lehetünk benne, hogy duplán van biztosítva a függés. 
Nem kis jelentősége van annak, hogy milyen az ország helyzete, vagyis van-e mit ellopni. Volt idő, amikor a nyugdíjkasszát kellett lenyúlni, sőt olyan is, amikor aprópénzért baltás gyilkost árusítottunk. Ilyen tekintetben a legszerencsésebb időszak a mostani volt, a „számolatlanul” beözönlő uniós pénzek miatt. A bűnözés szempontjából igen kedvező politikai konstelláció alakult ki: a pályáztatást és a felhasználást lényegében senki sem kéri számon. Az e célból (késve) alapított európai ügyészséghez pedig nem kötelező csatlakozni. 
Sajnos arra nincs esély, hogy a meglovasított milliárdok valahogy visszakerülhessenek oda, ahonnan hiányoznak. Arra van valamicske, hogy a mi gazfickóink – ahogyan például a macedón Gruevszki - elcsíphetők legyenek, de biztosan még erre sem alapozhatunk. Elejét kell tehát vennünk, hogy mindez folytatódjon, illetve megismétlődhessen. Már ha egyszer sikerülne valahogy megállítani a „jelen gonoszt.”
A kormányzati korrupció megszüntetésének első lépcsője lehetne az, hogy a népképviseletben döntéshozói, illetve végrehajtó szerepet vállalni szándékozók ne rendelkezzenek semmiféle honi vagy külföldi gazdasági kapcsolattal. Zéró toleranciát kell bevezetni. Vagyis aki választott politikai tisztségre pályázik, ne lehessen magyar vagy külföldi gazdasági társaság tulajdonosa, tisztségviselője, alkalmazottja, tanácsadója. Továbbá csak egyetlen, magyarországi bankszámlája legyen. Sajnos O1G rendszere szertefoszlatott minden bizalmat, ezért nemcsak a képviselőjelöltet kell „átvilágítani”, hanem a széles pereputtyot és a baráti kört is, hogy ne termelődhessen újra a jelenlegi stróman szisztéma. De emellett azt is elvárhatnánk, hogy a politikusjelölt (plusz pereputty és baráti kör) legalább öt évre visszamenőleg tudja igazolni, hogy nem volt valamilyen cég vagy cégcsoport meghatározó szereplője. 
Egy ilyen szabályozás - nem mellesleg – azt az előnyt is adná, hogy csak a köz szolgálata iránt igazán elkötelezett hölgyek és urak céloznák meg a politikusi karriert. 
A második lépcsőben pedig a pártfrakciók által irányított területi önkormányzati rendszer gyökeres átépítésére volna szükség. Ugyanis a városi, és különösen a budapesti képviselő-testületekben – az utóbbi években – az országgyűlési szavazat-arányok képeződnek le, miáltal az önkormányzat (és a polgármester) „főmunkaidőben” csak a kormányzat kiszolgálására rendezkedik be. A városi önkormányzatok helyzete egyébként is katasztrofálisan rossz, hiszen bevételeiknek erősen túlnyomó részét a központi kormányzat ragadja el, és egy velejéig korrupt, inverz visszaosztást erőltet az országra abból, ami a direkt rablás után még marad. Visszaállt tehát a tanács-rendszer és a pártállami működés.
A hatósági és a közigazgatási korrupció is hitelteleníthet egy politikai rendszert, azonban nem veszélyezteti a hatalom-megosztás demokratikus viszonyait. Azon kívül ezek visszaszorítása lényegesen egyszerűbb. „Csak” tisztességes jövedelmi viszonyok és polgárbarát törvénykezés kell hozzá.
2019.01.17 09:34
Frissítve: 2019.01.17 09:50