Demokratikus tanösvény

A diktatúra és demokrácia közti egyik jellegzetes különbség, hogy az utóbbit tanulni kell. A tanulás eredménye az a tüntetésen felzendülő, önbizalommal teli kiáltás, ami lelkesíti a tömeget a változás felé vezető úton. A demokratikus jelleg elvesztésével járó közöny és belenyugvás, amik csírájában fojtják meg a változás, a kiáltás lehetőségét, nem tanulásból, hanem abból az elnyomásból fakadnak, amit ránk kényszerítettek. De kitől lehetne megtanulni kiáltani?
A tüntetők között akad egy kis csoport, akik – az ellenzéki képviselőkhöz hasonlóan – a lakájmédia és a feljelentések kíméletlen össztüzében állnak: a külföldi diákok. Ők azok, akik a tüntetésen mindig távol állnak a pártzászlóktól. Ha a zászlók elöl vannak, akkor ők hátul. Ha jobboldalon lengenek, őket balra találni. A tüntetéssel együtt vonulnak, igyekeznek magyarul skandálni, de külön szerveződnek. Olyan taktikákat alkalmaznak, amik kínosan hiányoznak a magyar tüntetői repertoárból: ilyen volt az egy hétig tartó köztér foglalás (occupy). De a legfigyelemreméltóbb, ahogyan egy magyar ismerősöm megfogalmazta: látszólag semmi dolguk a magyar rabszolgatörvénnyel. Eredetileg a CEU miatt kezdtek szerveződni, mostanra viszont kiállnak a munkásokért is. Ezek a diákok egy gyakorlatilag ismeretlen viselkedésformát képviselnek, amit határokon átívelő, osztályközi szolidaritásként lehetne meghatározni. Az a különös helyzet állt elő, hogy külföldi diákok mennek ki tüntetni a magyar dolgozók jogaiért.
Egyikőjüket, a belga-kanadai Adrient letartóztatása után nyolc év börtönbüntetés fenyegeti kafkai vádak alapján. De miért csinálják? Miért kockáztatnak, ha nem is érinti őket a rabszolgatörvény? Ezek a kérdések hátborzongatóan hasonlítanak azokra, amiket anno a CEU-t illetően kaptam. „Ha te nem mész Bécsbe, akkor rendben vagy nem? Akkor téged nem érint.” Ez a hozzáállás kortól független, és árulkodik a demokratikus gondolkodás patológiás állapotáról. Úgy gondolkodunk a demokráciánkról, akár a fogfájásról. Amíg nem fáj annyira, hogy már végképp nem tudunk enni, inkább nem törődünk vele. 
A demokrácia tanulási folyamat, hosszú évtizedek kellenek hozzá, hogy az egyének megszokják, van beleszólásuk a döntésekbe. Benne foglaltalik a felismerés, hogy az államhatalom egy viszony, ami a véleményünktől (vagy közönyünktől) függ, nem pedig független létező, amit az uralkodó a az alávetettek hozzájárulása nélkül gyakorol. Az egymás véleménye felé történő, érdeklődő odafordulás szintén nem valami genetikai örökletességből származik, hanem egy sérülékeny tanulási folyamat eredménye. Ezt a tanulási folyamatot Magyarországon eltérítették – és nem csak az Orbán-kormány –, így nem tudott lezajlani.
Adrien és a tüntető külföldi diákság nem véletlen lett a mocskolódó kormánypropaganda egyik elsőszámú célpontja: ők azok a szereplők, akiktől tanulni lehet, mert nemcsak akkor vonulnak utcára, mikor személy szerint őket éri igazságtalanság, hanem akkor is, ha másokat. Az ő gondolkodásmódjuk az, ami túlmutat a NER esetleges megdöntésén, ami nem cél, csak egy állomás a cél felé vezető évtizedes úton. Míg a tévészékháznál a képviselők lerántották a demokrácia álcáját az állami erőszak felvillantásával, és elindultak a változás felé vezető úton, a diákok kiállása már azokra a „kései, keserű léptekre” oktat minket, amiket egyszer rég meg kellett volna tennünk. 
A propagandisták a boszorkányüldözők hisztériájával sütnek rájuk egyszerre húszféle billogot: hópihék, Soros-bérencek, idegen ügynökök, genderanarchisták, keresztényellenes felforgatók, liberális vandálok. Valójában nem arról van szó, hogy a tüntető külföldi diák tökéletes ellenségkép. Arról van szó, hogy a tüntető külföldi diák tökéletes minta. Egy olyan demokratikus viselkedés példáját állítja elénk a fagypont alatti tereken és a rendőrsorfalak előtt dideregve, amitől joggal retteghet bármely diktatúra: az összefogás és a szolidaritás melletti, és az igazságtalansággal szembeni feltétlen kiállás felszabadító példáját.
Szerző
Szegőfi Ákos
Frissítve: 2019.01.11. 09:02

Kiszolgáltatva

A nézők számára követhetetlenül és kiszámíthatatlanul vándorolnak a sportközvetítési jogok a televíziós csatornák, és ezzel egy időben a szolgáltatók között. Miközben egy-egy jog megszerzése vagy elvesztése a csatornáknak csupán papírmunka, a néző helyzete ennél sokkal nehezebb. A spanyol futball szerelmeseinek túlnyomó többsége ebben a szezonban nem láthatta az első öt bajnoki forduló mérkőzéseit, mert a jogokat megszerző Spíler 2 ekkor csak Dombóváron és környékén volt elérhető. 
A TV2 Csoport tulajdonában lévő Spílerek napokon belül elérhetők lesznek a Digi hálózatában is. A megállapodás része, hogy a Spíler 1-en látható angol bajnoki meccsek harmada-fele átkerül a DigiSportra. Attól kezdve, hogy a Spíler megjelenik a Digi csatornakínálatában. A brit foci szerelmesei pedig imádkozhatnak, hogy ne az ő kedvenceik mérkőzése szerepeljen a DigiSporton, mert ha más szolgáltatónál van előfizetésük, akkor nem fogják látni a találkozókat.
Aki 2016 nyarán lemondta a Digit - ekkor kerültek át onnan a Premier League mérkőzései a Spíler TV-re –, és átszerződött másik szolgáltatóhoz, amelynél tovább nézhette kedvenceit, mostantól két szolgáltatói szerződést kénytelen kötni, ha biztosra akar menni az angol mérkőzésekkel. Vagy kiszáll a jelenlegi megállapodásából - a hűségidő miatt több tízezres kötbért fizetve -, és átmegy a Digihez. Bízva abban, hogy a szolgáltatói üzleti érdekek nem változnak, és legalább a szezon végéig itt maradnak a mérkőzések. Vagy keres egy internetes oldalt, ahol talán nem fagy le az élő közvetítés.
Az igazán értékes közvetítési jogok megszerzése létfontosságú egy-egy sportcsatorna számára: ez a túlélés záloga. Milliárdos üzlet, amiben mindenki jól akar járni. Akivel senki sem törődik, sem szolgáltató, sem televíziós csatorna, az a tévénéző. Akinek a havi befizetéseiből ez az egész rendszer működik.
Frissítve: 2019.01.11. 09:02

A gazda szeme

Tejsavót kell venni a disznóknak, idős helyi bácsik szerint a tejsavó úgy megpattintja a súlynövekedést, hogy állataink szinte a szemünk előtt kerekednek majd ki. Persze hozzátették – mert gyanakvó természetűek a helyi idős bácsik –, hogy ugye tudjuk: nem a gazda szeme hizlalja a jószágot, hanem a borsós takarmány meg a darált kukorica.
Érdekes státuszunk van itt. „Gyüttmentek” vagyunk persze, de nem abból a fajtából, aki a városi panelt „falusi panelre” váltja, vagyis csak helyrajzilag változtat státuszt, kulturálisan továbbra is egy helyben marad. Az ilyen eleve nem vesz olyan házat, aminek nagy kertje van, vagy ha mégis kénytelen, akkor befedi a hátsó részt gyepszőnyeggel, rosszabb esetben műfűvel, előre meg tuját ültet, jó sokat, nehogy belássanak az utcáról. Mindent a „nagybótban” vásárol – így hívják az itteni öregek a közeli város hipermarketjét –, az őslakosokkal nem üzletel, hátha a tojásuk szalmonellás, a tejük meg bacis. Az utcán nem beszélget, a postást is csak a kapuig engedi. 
Ám a mi házunk előtt a helyiek lassítanak, amikor kaszával vagy kapával a vállukon, ilyenkor, télen pedig a trágyával vagy épp a begyűjtött hulladékfával megpakolt kiskocsikat görgetve maguk előtt mennek ki a szőlők alatti rétre, zöldségeskertekbe. Néha meg is állnak, aztán két-három alkalommal később szóba is elegyednek. 
Először persze odaszúrják, hogy az ő disznójuk kétszer akkora, mit kétszer, legalább háromszor, és ők nem hagyják szabadon kószálgatni, pláne nem a kutyával együtt kergetőzni a sajátjukat, jól is néznének ki, hisz amit reggel megesznek, délre le is tornázzák, az ilyen állatnak hiába minőségi minden egyes falatja, de maga a falat elég soványka, mondják, s mindeközben félig szánakozó, félig dicsekvő pillantásokkal méregetnek. Azon kissé elálmélkodnak, amikor a dédszülői ágon vadkan ősöket felmutató koca tenyérből eszi a kukoricát, néhány egyszerű szó hallatán pedig oldalára fekszik, és két mellső lábát úgy tartja a magasba, hogy a lehető legnagyobb felületen lehessen dögönyözni a hónalját – tényleg, melyik testrész a „hón”, aminek alja van, s egyáltalán malacoknál létezik-e ilyesmi? –, de ezt betudják egyszerű értelmiségi hóbortnak. 
Ilyen-olyan „bolondok” egyébként is vannak a faluban, az egyik köveket ment meg, hogy abból faragjon szobrot, a másik barokk székeket újít fel, a harmadik sci-fit gyűjt, a negyedik meg éjszakánként művészfilmeket néz. A simogatható és kézből etethető malacokkal szépen beálltunk mi is a sorba, bár azt még emésztik, hogy minket kutyasétáltatáskor a macska is elkísér, s egyáltalán, minek egy kutyát sétáltatni, ha ekkora udvart birtokol, ráadásul nincs is kikötve. 
A bizalom köreinek legszélsőjébe azért mégiscsak betettük a lábunkat: megtudtuk a titkot, hol lehet tejsavót szerezni fillérekért, mekkora demizsonnal kell odamenni, sőt még azt is, hogy ha marad némi felesleg, akár karburátort is tisztíthatunk vele – de erről a folyóról majd akkor beszélünk, ha már beleléptünk, mi több, át is léptünk rajta.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.01.11. 09:01