Demokratikus tanösvény

A diktatúra és demokrácia közti egyik jellegzetes különbség, hogy az utóbbit tanulni kell. A tanulás eredménye az a tüntetésen felzendülő, önbizalommal teli kiáltás, ami lelkesíti a tömeget a változás felé vezető úton. A demokratikus jelleg elvesztésével járó közöny és belenyugvás, amik csírájában fojtják meg a változás, a kiáltás lehetőségét, nem tanulásból, hanem abból az elnyomásból fakadnak, amit ránk kényszerítettek. De kitől lehetne megtanulni kiáltani?
A tüntetők között akad egy kis csoport, akik – az ellenzéki képviselőkhöz hasonlóan – a lakájmédia és a feljelentések kíméletlen össztüzében állnak: a külföldi diákok. Ők azok, akik a tüntetésen mindig távol állnak a pártzászlóktól. Ha a zászlók elöl vannak, akkor ők hátul. Ha jobboldalon lengenek, őket balra találni. A tüntetéssel együtt vonulnak, igyekeznek magyarul skandálni, de külön szerveződnek. Olyan taktikákat alkalmaznak, amik kínosan hiányoznak a magyar tüntetői repertoárból: ilyen volt az egy hétig tartó köztér foglalás (occupy). De a legfigyelemreméltóbb, ahogyan egy magyar ismerősöm megfogalmazta: látszólag semmi dolguk a magyar rabszolgatörvénnyel. Eredetileg a CEU miatt kezdtek szerveződni, mostanra viszont kiállnak a munkásokért is. Ezek a diákok egy gyakorlatilag ismeretlen viselkedésformát képviselnek, amit határokon átívelő, osztályközi szolidaritásként lehetne meghatározni. Az a különös helyzet állt elő, hogy külföldi diákok mennek ki tüntetni a magyar dolgozók jogaiért.
Egyikőjüket, a belga-kanadai Adrient letartóztatása után nyolc év börtönbüntetés fenyegeti kafkai vádak alapján. De miért csinálják? Miért kockáztatnak, ha nem is érinti őket a rabszolgatörvény? Ezek a kérdések hátborzongatóan hasonlítanak azokra, amiket anno a CEU-t illetően kaptam. „Ha te nem mész Bécsbe, akkor rendben vagy nem? Akkor téged nem érint.” Ez a hozzáállás kortól független, és árulkodik a demokratikus gondolkodás patológiás állapotáról. Úgy gondolkodunk a demokráciánkról, akár a fogfájásról. Amíg nem fáj annyira, hogy már végképp nem tudunk enni, inkább nem törődünk vele. 
A demokrácia tanulási folyamat, hosszú évtizedek kellenek hozzá, hogy az egyének megszokják, van beleszólásuk a döntésekbe. Benne foglaltalik a felismerés, hogy az államhatalom egy viszony, ami a véleményünktől (vagy közönyünktől) függ, nem pedig független létező, amit az uralkodó a az alávetettek hozzájárulása nélkül gyakorol. Az egymás véleménye felé történő, érdeklődő odafordulás szintén nem valami genetikai örökletességből származik, hanem egy sérülékeny tanulási folyamat eredménye. Ezt a tanulási folyamatot Magyarországon eltérítették – és nem csak az Orbán-kormány –, így nem tudott lezajlani.
Adrien és a tüntető külföldi diákság nem véletlen lett a mocskolódó kormánypropaganda egyik elsőszámú célpontja: ők azok a szereplők, akiktől tanulni lehet, mert nemcsak akkor vonulnak utcára, mikor személy szerint őket éri igazságtalanság, hanem akkor is, ha másokat. Az ő gondolkodásmódjuk az, ami túlmutat a NER esetleges megdöntésén, ami nem cél, csak egy állomás a cél felé vezető évtizedes úton. Míg a tévészékháznál a képviselők lerántották a demokrácia álcáját az állami erőszak felvillantásával, és elindultak a változás felé vezető úton, a diákok kiállása már azokra a „kései, keserű léptekre” oktat minket, amiket egyszer rég meg kellett volna tennünk. 
A propagandisták a boszorkányüldözők hisztériájával sütnek rájuk egyszerre húszféle billogot: hópihék, Soros-bérencek, idegen ügynökök, genderanarchisták, keresztényellenes felforgatók, liberális vandálok. Valójában nem arról van szó, hogy a tüntető külföldi diák tökéletes ellenségkép. Arról van szó, hogy a tüntető külföldi diák tökéletes minta. Egy olyan demokratikus viselkedés példáját állítja elénk a fagypont alatti tereken és a rendőrsorfalak előtt dideregve, amitől joggal retteghet bármely diktatúra: az összefogás és a szolidaritás melletti, és az igazságtalansággal szembeni feltétlen kiállás felszabadító példáját.
2019.01.11 08:57
Frissítve: 2019.01.11 09:02

Blöff

Nem tudni, volt-e akár csak egyetlen igaz pillanata is annak a néppárti választmányi ülésnek, ahol végül a Fidesz tagságának felfüggesztéséről döntöttek. Arra viszont nyugodtan föltehetünk egy nagyobb összeget, hogy az Orbán-féle, az utólagos kommunikációban drámainak lefestett végjáték a bohózat kategóriába tartozik. 
„Ott volt a kezemben a Fidesz kilépéséről szóló levél a vita során” - mondta erről a miniszterelnök az Origónak; az idézetet a hirado.hu (a közmédia hírportálja) is átvette, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy rákérdezzenek, mit is tartott a markában a kormányfő. Kilépési nyilatkozatot biztosan nem, hiszen – amint azt a Népszava megírta – a kormánypárt egyetlen illetékes testülete sem hozott döntést sem a kilépésről, sem a bent maradásról, anélkül pedig bármilyen dokumentum legfeljebb annyit ér, amennyit a papír, amire ráírták. 
Tudjuk, hogy Orbán Viktor szereti azonosítani magát a Fidesszel – olykor a nemzettel meg az országgal is -, de ha tényleg valamiféle papír lobogtatásával befolyásolta az Európai Parlament legnagyobb képviselőcsoportjának határozatát, akkor jogi értelemben csupán ügyesen blöffölt. Bár kevéssé valószínű, hogy erre az ügyességre európai párttársai büszkék lesznek, és nekünk, magyar választóknak sincs okunk rá. A trükk körülbelül annyira volt tisztességes, mint az az újabban terjedő csalási forma, amikor rovott múltú autónepperek a megvásárolandó kocsi hűtővizébe fáradt olajat öntve próbálnak árcsökkentő „géphibát” mímelni. 
De korántsem biztos, hogy ez volt az egyetlen, vagy akár a legnagyobb átverés a kérdéses ügyben. Magyarországon egyre többen értik – sőt ez a német közszolgálati tévé Orbán-kabaréjának tanúsága szerint Európában is elég ismert ahhoz, hogy poénokat lehessen felhúzni rá –, hogy a 2010 óta tartó pávatánc lényege: az EU látszatkeménykedések után rendre tudomásul veszi az Orbán-kormánynak az uniós szabályokat meg a magyarok jogait durván sértő húzásait, cserébe az európai (főként német) cégeknek Magyarországon biztosított előnyökért. Az már a mi szegénységi bizonyítványunk, hogy ezt a produkciót a hazai közönségnek gazdasági szabadságharc címmel lehetett eladni. Az úgynevezett uniós alapértékek szempontjából sem érdektelen ugyanakkor, hogy a biznisz a fenti feltételekkel azért működhetett, mert Brüsszelben az Európai Néppárt – Kereszténydemokraták nevű pártcsoport védőernyőt tartott a jogtipró kormány fölé. 
Ezúttal azonban nem az a kérdés, hogy mennyire tartjuk a fenti gyakorlatot gusztusosnak (semennyire), vagy hogy látunk-e érdemi különbséget a Fidesz-EPP összjáték szereplői és mondjuk az újkori gyarmatosítók meg a nekik rabszolgákat eladó afrikai törzsfőnökök morálja között (nem). Hanem az, hogy működik-e az a bizonyos védőernyő most, a Fidesz állítólagos felfüggesztése idején is. Ez a következő hetekben-hónapokban ki fog derülni, sőt vasárnap, amikor Orbán már megint úgy Brüsszelezett, mint aki tudja, hogy kamu az egész, talán már látszott is. Ebben az esetben a néppárt nem áldozat, hanem társtettes a szélhámosságban.
2019.03.26 09:00
Frissítve: 2019.03.26 09:15

Keresztényvédők

A menekültügyi szigorítások mindenkit egyformán érintenek. A keresztényeket ugyanúgy a határon létrehozott tranzitzónába kényszerítik, és ugyanolyan rossz bánásmódban részesítik őket, mint bárki mást. A kormány inkább csak a határokon túl tartja fontosnak a keresztények védelmét – mondta Pardavi Márta, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke, amikor már létezett a helyettes államtitkárság, amit a kormány az üldözött keresztények megsegítésére hozott létre.
Idézhetjük akár Gábor György vallásfilozófust is, aki szerint a kormány elvileg nem tehetné meg, hogy preferálja valamelyik vallási irányzatot: az államnak minden üldözöttet kötelessége segíteni. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a hatalom az itthoni keresztények között is különbséget tesz, akkor még nehezebb erkölcsi talapzatot ácsolni a kormány keresztényvédő buzgalmának.
A különbségtétel ugyanis a politikai lojalitáson alapszik. A baráti felekezetekhez dől a költségvetési támogatás. A renitenskedők viszont pórul járnak. Iványi Gáborék egyháza, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség hosszú évek óta jogfosztott állapotban kénytelen működni.
A Népszava adatigénylése és kormányrendeletek alapján a kabinet eddig mintegy 5 milliárdot költött az üldözött keresztények (távoli) védelmére. A külügyér Szijjártó Péter korábban bedobta, hogy a vallásuk miatt világszerte meggyilkoltak négyötöde keresztény. Olyan statisztikát, amely alátámasztaná állítását, nem sikerült találnunk. Az üldöztetésnek ráadásul sokféle formája létezik. A nemzetközileg elfogadott definíció szerint „minden olyasmi üldözésnek számít, ami miatt az emberek félnek láthatóan megélni hitüket”.
Senki ne sajnálja azt a pénzt, ami nem bürokráciára vagy kamurendezvényekre megy, hanem valóban háborútól és nélkülözéstől sújtott, földönfutóvá vált emberek helyzetén javít. Minden erre elköltött forint jó célt szolgál. A magyar kormánytól csupán annyit kérünk, hogy a keresztényvédő intézkedésekkel dicsekvő propaganda mögött időnként mutasson valamit a keresztényi szeretetből is.
2019.03.26 09:00
Frissítve: 2019.03.26 09:16