A gazda szeme

Tejsavót kell venni a disznóknak, idős helyi bácsik szerint a tejsavó úgy megpattintja a súlynövekedést, hogy állataink szinte a szemünk előtt kerekednek majd ki. Persze hozzátették – mert gyanakvó természetűek a helyi idős bácsik –, hogy ugye tudjuk: nem a gazda szeme hizlalja a jószágot, hanem a borsós takarmány meg a darált kukorica.

Érdekes státuszunk van itt. „Gyüttmentek” vagyunk persze, de nem abból a fajtából, aki a városi panelt „falusi panelre” váltja, vagyis csak helyrajzilag változtat státuszt, kulturálisan továbbra is egy helyben marad. Az ilyen eleve nem vesz olyan házat, aminek nagy kertje van, vagy ha mégis kénytelen, akkor befedi a hátsó részt gyepszőnyeggel, rosszabb esetben műfűvel, előre meg tuját ültet, jó sokat, nehogy belássanak az utcáról. Mindent a „nagybótban” vásárol – így hívják az itteni öregek a közeli város hipermarketjét –, az őslakosokkal nem üzletel, hátha a tojásuk szalmonellás, a tejük meg bacis. Az utcán nem beszélget, a postást is csak a kapuig engedi.

Ám a mi házunk előtt a helyiek lassítanak, amikor kaszával vagy kapával a vállukon, ilyenkor, télen pedig a trágyával vagy épp a begyűjtött hulladékfával megpakolt kiskocsikat görgetve maguk előtt mennek ki a szőlők alatti rétre, zöldségeskertekbe. Néha meg is állnak, aztán két-három alkalommal később szóba is elegyednek.

Először persze odaszúrják, hogy az ő disznójuk kétszer akkora, mit kétszer, legalább háromszor, és ők nem hagyják szabadon kószálgatni, pláne nem a kutyával együtt kergetőzni a sajátjukat, jól is néznének ki, hisz amit reggel megesznek, délre le is tornázzák, az ilyen állatnak hiába minőségi minden egyes falatja, de maga a falat elég soványka, mondják, s mindeközben félig szánakozó, félig dicsekvő pillantásokkal méregetnek. Azon kissé elálmélkodnak, amikor a dédszülői ágon vadkan ősöket felmutató koca tenyérből eszi a kukoricát, néhány egyszerű szó hallatán pedig oldalára fekszik, és két mellső lábát úgy tartja a magasba, hogy a lehető legnagyobb felületen lehessen dögönyözni a hónalját – tényleg, melyik testrész a „hón”, aminek alja van, s egyáltalán malacoknál létezik-e ilyesmi? –, de ezt betudják egyszerű értelmiségi hóbortnak.

Ilyen-olyan „bolondok” egyébként is vannak a faluban, az egyik köveket ment meg, hogy abból faragjon szobrot, a másik barokk székeket újít fel, a harmadik sci-fit gyűjt, a negyedik meg éjszakánként művészfilmeket néz. A simogatható és kézből etethető malacokkal szépen beálltunk mi is a sorba, bár azt még emésztik, hogy minket kutyasétáltatáskor a macska is elkísér, s egyáltalán, minek egy kutyát sétáltatni, ha ekkora udvart birtokol, ráadásul nincs is kikötve.

A bizalom köreinek legszélsőjébe azért mégiscsak betettük a lábunkat: megtudtuk a titkot, hol lehet tejsavót szerezni fillérekért, mekkora demizsonnal kell odamenni, sőt még azt is, hogy ha marad némi felesleg, akár karburátort is tisztíthatunk vele – de erről a folyóról majd akkor beszélünk, ha már beleléptünk, mi több, át is léptünk rajta.