A gazda szeme

Tejsavót kell venni a disznóknak, idős helyi bácsik szerint a tejsavó úgy megpattintja a súlynövekedést, hogy állataink szinte a szemünk előtt kerekednek majd ki. Persze hozzátették – mert gyanakvó természetűek a helyi idős bácsik –, hogy ugye tudjuk: nem a gazda szeme hizlalja a jószágot, hanem a borsós takarmány meg a darált kukorica.
Érdekes státuszunk van itt. „Gyüttmentek” vagyunk persze, de nem abból a fajtából, aki a városi panelt „falusi panelre” váltja, vagyis csak helyrajzilag változtat státuszt, kulturálisan továbbra is egy helyben marad. Az ilyen eleve nem vesz olyan házat, aminek nagy kertje van, vagy ha mégis kénytelen, akkor befedi a hátsó részt gyepszőnyeggel, rosszabb esetben műfűvel, előre meg tuját ültet, jó sokat, nehogy belássanak az utcáról. Mindent a „nagybótban” vásárol – így hívják az itteni öregek a közeli város hipermarketjét –, az őslakosokkal nem üzletel, hátha a tojásuk szalmonellás, a tejük meg bacis. Az utcán nem beszélget, a postást is csak a kapuig engedi. 
Ám a mi házunk előtt a helyiek lassítanak, amikor kaszával vagy kapával a vállukon, ilyenkor, télen pedig a trágyával vagy épp a begyűjtött hulladékfával megpakolt kiskocsikat görgetve maguk előtt mennek ki a szőlők alatti rétre, zöldségeskertekbe. Néha meg is állnak, aztán két-három alkalommal később szóba is elegyednek. 
Először persze odaszúrják, hogy az ő disznójuk kétszer akkora, mit kétszer, legalább háromszor, és ők nem hagyják szabadon kószálgatni, pláne nem a kutyával együtt kergetőzni a sajátjukat, jól is néznének ki, hisz amit reggel megesznek, délre le is tornázzák, az ilyen állatnak hiába minőségi minden egyes falatja, de maga a falat elég soványka, mondják, s mindeközben félig szánakozó, félig dicsekvő pillantásokkal méregetnek. Azon kissé elálmélkodnak, amikor a dédszülői ágon vadkan ősöket felmutató koca tenyérből eszi a kukoricát, néhány egyszerű szó hallatán pedig oldalára fekszik, és két mellső lábát úgy tartja a magasba, hogy a lehető legnagyobb felületen lehessen dögönyözni a hónalját – tényleg, melyik testrész a „hón”, aminek alja van, s egyáltalán malacoknál létezik-e ilyesmi? –, de ezt betudják egyszerű értelmiségi hóbortnak. 
Ilyen-olyan „bolondok” egyébként is vannak a faluban, az egyik köveket ment meg, hogy abból faragjon szobrot, a másik barokk székeket újít fel, a harmadik sci-fit gyűjt, a negyedik meg éjszakánként művészfilmeket néz. A simogatható és kézből etethető malacokkal szépen beálltunk mi is a sorba, bár azt még emésztik, hogy minket kutyasétáltatáskor a macska is elkísér, s egyáltalán, minek egy kutyát sétáltatni, ha ekkora udvart birtokol, ráadásul nincs is kikötve. 
A bizalom köreinek legszélsőjébe azért mégiscsak betettük a lábunkat: megtudtuk a titkot, hol lehet tejsavót szerezni fillérekért, mekkora demizsonnal kell odamenni, sőt még azt is, hogy ha marad némi felesleg, akár karburátort is tisztíthatunk vele – de erről a folyóról majd akkor beszélünk, ha már beleléptünk, mi több, át is léptünk rajta.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.01.11. 09:01

Színeváltozás

Egy hajón vagyok – a recsegős telefonvonal végén Pákh Imre műgyűjtőnek ezt az egy mondatát sikerült megértenem. Azért hívtam, mert Gulyás Gergely kancelláriaminiszter bejelentette: a kormány hárommilliárd forintért megvásárolta tőle Munkácsy Mihály festményét, a Golgotát. 
Furcsa helyzet: az eladó valahol a tengeren, a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programjáról, ami elvileg az állami festményvásárlásokat intézi, pedig egy szó se esik. Munkácsy Krisztus-trilógiájának másik festményét, a Krisztus Pilátus előttőt még az Értéktár program vásárolta meg 2015-ben 5,7 millió dollárért (mintegy 1,6 milliárd forintért). 
Pákh 2003-ban vette meg a Golgotát, és a Magyar Nemzeti Galéria egy évre rá négy Munkácsy-képet adott neki kölcsön annak fejében, hogy nem viszi el Magyarországról. A gyűjtő 2014-ben állítólag megegyezett Lázár Jánossal és L. Simon Lászlóval, hogy 9 millió dollárért (mintegy 2,5 milliárd forintért) eladja a magyar államnak a festményt, de aztán jött az Értéktár program 6 millió dolláros (mintegy 1,7 milliárd forintos) ajánlata, és Lázár János is hangnemet váltott. Nem rejtette véka alá: a kormány azért kezdeményezte a Golgota védetté nyilvánítását, hogy Pákh kötélnek álljon. Nem állt, ment a bíróságra. 
Mikor tavaly szeptemberben a műgyűjtő elfogadta Gulyás Gergely immár tízmillió eurós (3,2 milliárd forintos) ajánlatát, az első gondolatom az volt: nyugtával dicsérjük a napot. A Christie's és a Sotheby's aukciósház szakértőinek értékbecslésére hivatkozva Pákh épp ilyen árról beszélt 2015 júniusában, mire az Értéktár program vezetője úgy reagált: a műgyűjtő „gusztustalanul hazudozik”. Gulyás most mégis azt állította, a becslések igazolják a vételárat.
Hogy a történet miként vett most ilyen fordulatot, rejtély. Meglehet, az is nyomott a latban, hogy a Pákh-gyűjteményre alapozó - trilógia nélküli - Munkácsy-kiállítást tavaly több mint egymillióan nézték meg a szentpétervári Ermitázsban. Azaz: Munkácsy már nem csak nekünk, magyaroknak érdekes – és ha nő az ázsiója, felmegy a képei ára is.
Frissítve: 2019.01.11. 09:01

Szamár a végállomás

Gyerekkoromban volt egy játék, úgy hívtuk, szamár a végállomás. Tízen-húszan egymás mellé ültünk, a sor végén valaki súgott egy mondatot a mellette ülő fülébe, az pedig tovább adta a szomszédjának. Mire a sor végére ért a mondat, valami egészen más, valami oltári nagy baromság keveredett ki belőle. Jót nevettünk rajta. 
Innen nézve most nincs kedvem nevetni a szájról szájra terjedő híreken, mert a végén kikerekedő hazugságok megmérgezik az életünket. A minap jó néhányan várakoztunk a kerületi rendelő laboratóriumában, hogy egy pár köbcenti vérünktől megszabadítsanak. Néhányan még a vattát szorították a karjukra, mi hárman ott ültünk az ügyeletes „vámpír” előtt, és szorongva vártuk a tűszúrást. A „ketteske”, egy ötvenes férfi (nem nevezem úrnak), talán zavarában, hangosan mesélni kezdte, hogy ő ma reggel azt olvasta az újságban, hogy Németországban rendeletet adtak ki, mindenkinek be kell fogadnia egy-egy migráns családot a lakásába, Párizsban pedig azért van a balhé, mert a kormány elrendelte, hogy a francia nők nem szülhetnek. Migráns gyerekeket kell örökbe fogadniuk a családoknak. A három nővér meg a közönség szörnyülködni kezdett, elégedetten nyugtázták: jó, hogy ettől minket megvédenek.
Tényleg jó, hogy nálunk nem enged a kormány a „Soros-bérenceknek, akik nekünk is albérlőként migránsokat szabadítanának a nyakunkba”, a kormány nem tiltja meg a magyar asszonyoknak a szülést, sőt kifejezetten erre buzdítanak minden termékeny nőt. Csak az a baj, hogy sem a németeknek, sem a franciáknak nem jutott eszükbe ilyen marhaság. Jó hangosan meg is kérdeztem az emberemet, hogy melyik újságban olvasta ezeket a sületlenséget, mire kissé meglepődött ugyan, de feltalálta magát: ő valójában nem olvasta, csak hallotta valakitől. Ott a rendelőben vagy tízen „hallottuk” tőle a „hírt”, és nem vagyok benne biztos, hogy nem akad közöttünk is valaki, aki néhány órával később majd úgy adja tovább, mintha ő maga olvasta volna.
Attól tartok, az a „játék”, amit most a kormánypropaganda folytat velünk, éppen erről szól. Valaki súg valamit az ügyeletes kormányzati papagájnak, az tovább adja a hírügynökség szerkesztőjének, az a központi média illetékesének, a bemondó bemondja, az újságíró leírja, a nyomdász kinyomja, az a gondolkodásra képtelen lény pedig ott a lánc végén fűnek fának elkezdi terjeszteni a hazugságot.
Ebben nem az a legnagyobb baj, hogy a hír nem igaz, de az ilyen „füllentések” nyomot hagynak az emberekben. Lehet, hogy valaki elgondolkodik, talán sántít is neki a dolog, ám „nem zörög a haraszt” alapon, gyanú ébred benne. Hátha mégis? És akkor meglát egy fejkendős asszonyt, aki a fodrásztól lép ki, és rendőrt hív rá, hátha a kendő nem kendő, hanem burka. A fogadós meghív a panziójába egy menekült családot, kiszúrják az autója kerekét, mert úgy gondolják, ha egy családot beengednek, jönnek utánuk a többiek, és beköltöznek a házaikba, elveszik a munkájukat… Nem folytatom, ismerjük.
Sajnálom, hogy a „szamarakból”, a megfertőzött lelkű emberekből, túl sok van a hírlánc végén.
Szerző
Somfai Péter