Jön a génmódosított emberek kora?

Publikálás dátuma
2019.01.13. 08:43

Fotó: Marabu
He Jiankui, a sencseni egyetem kutatója a napokban jelentette be, hogy egy anyának génmódosított ikrei születtek, s a genetikai beavatkozást ő maga végezte egy manapság kurrens technológiát alkalmazva.
 A bejelentés villámgyorsan bejárta a földgolyót, napokig vezető hírként bolondítva meg a médiát. A laikusok és a tudományos kutatók soha nem látott egységben ítélték el a nemzetközi normákkal ellentétes emberkísérletet.
Nézzük meg, mit hozhat a jövő: engedélyezik-e a majd a genetikailag tervezett babákat, biztonságos és etikus-e egy ilyen beavatkozás?
Mi történt?

A kínai kutató egy Hongkongban tartott konferencián tette a bejelentést, mely szerint asszisztálásával egy genetikailag módosított ikerpár született. A szűk szakmai közönség döbbenten hallgatta a hírt, de a konferenciateremben még nem robbant az információs bomba. A He Jiankui által a YouTube-ra feltett videó által viszont igen. Hatalmas, világméretű felháborodás keletkezett, a tudomány embereivel a frontvonalban. Közben felröppent a hír, hogy útban egy újabb génmódosított baba, aki szintén a Jiankui laborban fogant. A nemzetközi sajtó szerint Kínában nem léteznek az ember genetikai módosítására vonatkozó jogszabályok, ám az ázsiai ország hatóságai szerint törvényeket sértett a kísérlet, és vizsgálat folyik a docens beosztású kutató ellen. Talán ezzel van összefüggésben az a hír, hogy He eltűnt, és senki nem tudja, jelenleg hol tartózkodik. Mindenesetre, a fejlett világ törvénykezése szigorúan szabályozza az emberi sejtekbe géntechnológiával történő beavatkozást, génmódosított ember előállítására pedig még soha nem adtak ki engedélyt, igaz talán nem is igen kértek ilyet mindeddig.
A génterápia két formája

Ha a sejtekbe való génbevitel célja betegségek gyógyítása, génterápiáról beszélünk. E módszernek két fő típusa van. Az ún. szomatikus génterápia során egy felnőtt szervezet valamely szervének sejtjeiben végezzük a genetikai módosítást, ami lehet idegen gének bevitele, vagy a saját DNS módosítása. A csíravonal génterápia esetében az egy- vagy néhány sejtes embrió DNS-ét módosítjuk, melynek eredményeként a test összes sejtje tartalmazza a genetikai változtatást, ideértve az ivarsejtképző sejteket is; tehát az ilyen típusú genetikai módosítás örökíthető is.
Génterápiával az AIDS vírusa ellen

A kínai kutató ez utóbbi módszert alkalmazva, HIV elleni rezisztenciát alakított ki egy ikerpárban. Az AIDS vírusa kétféle sejtfelszíni receptorhoz (CD4+ és CCR5) kapcsolódva jut be az immunsejtekbe (helper T sejtekbe). Létezik olyan természetes CCR5 variáns, amelyben egy mutáció ellenállóvá teszi a hordozót az AIDS-szel szemben. He Jiunkai ugyanebben a génben hozott létre egy hasonló mutációt. Állítólag azért választotta a HIV vírus elleni védettséget, mert az apa AIDS-es, és mert Kínában elterjedőben van e betegség (a népesség 0,1 százaléka HIV pozitív).
Több probléma is van ezzel. Először is a HIV fertőzés megakadályozására már ma is létezik gyógyszeres megoldás, tehát az apától nem kapta volna el sem az anya, sem a gyermekek; másrészt a beavatkozás nem egy betegséget gyógyított meg, hanem csupán megelőzni szándékozott azt. Tegyük, hozzá, hogy ez a mutáció csak a HIV gyakoribb variánsával szemben véd meg, és csakis abban az esetben, ha a CCR5 gén mindkét (anyai és apai) kópiájában jelen van a genetikai módosítás. Azt is megfigyelték viszont, hogy e gén természetes mutáns változata fogékonyabbá tesz a krími-kongói vírus fertőzéssel szemben, ami persze nem olyan jelentős betegség, mint az AIDS. A genetikai beavatkozást az utóbbi évek favorit technológiájával a CRISPR módszerrel végezték (lásd keretes írásunk). A CRISPR-ról azt kell tudni, hogy e rendszer segítségével igen nagy gyakorisággal és pontossággal lehet genetikai változtatásokat véghezvinni a DNS-ben.
Kutatói aggodalmak

A genetikai módosítással szembeni aggályok először a tudomány világából érkeztek még a ’70-es évek elején. Az ún. rekombináns géntechnológiát kifejlesztő kutatók aggodalmaskodni kezdtek azt illetően, hogy valamilyen veszélyes génmódosított kórokozót szabadítanak a világra, ezért egy rövid időre moratóriumot hirdettek a technika gyakorlását illetően. A nevezetes Asilomar-konferencián (1975) döntöttek arról, hogy a maximális biztonság betartásával folytatják a munkát. A félelem alaptalan volt, az eltelt évtizedek során sem maga a technológia, sem a genetikailag módosított szervezetek (GMO-k) nem okoztak semmilyen említésre méltó galibát.
GMO-hiszti

A DNS-be való belepiszkálással szemben igen nagy lett a bizalmatlanság a közvéleményben és ebből kifolyólag a törvényeket alkotó politikai elitben is. Érdekes módon, a laikus aggodalmak nem a génmódosított mikrobákat illetően keletkeztek, hanem a növényi táplálékok „génszennyezettsége” miatt. GMO-kon ma a közbeszéd a génmódosított haszonnövényeket ért. A GMO-kkal szembeni hisztéria több forrásból származik. Vannak, akik úgy vélik, hogy nem ildomos az Anyatermészet bölcsességét kétségbe vonni a fajok génkészletének kialakulását illetően. Mások mérgezőknek vélik őket, vagy attól tartanak, hogy kiszorítják a természetes fajokat, illetve, hogy az idegen gének elszaporodhatnak. Extrém álláspontot képvisel az a nézet, mely szerint a probléma az, hogy a GMO-kban gének vannak. A lényeg, hogy a fejlett világ közvéleménye irracionálisan viszonyul a géntechnológiához és az általa előállított termékekhez, az államok pedig szigorú törvényekkel szabályozzák e területet. Hazánk az alaptörvénybe foglalt korlátozással világelső lett a szigorúság terén. Sajnos, ez a hozzáállás az EU mezőgazdaságát versenyképtelenné teszi a problémához ésszerűbben viszonyuló harmadik világbeli országokkal szemben.
Génkorrekcióval a betegségek ellen

Állatmodelleken már évtizedek óta gyakorolják a gének kiütését (KO állatok) és az idegen gének bevitelét (transzgenikus állatok), az utóbbi években elsősorban a CRISPR technológia alkalmazásával. Az emberi alkalmazásokra jóval szigorúbbak az előírások, még a szomatikus génterápiát illetően is. Néhány szerencsétlen esetet követően felfüggesztették a klinikai kipróbálásokat. Ilyen volt például a világhírnévre szert tett Jesse Gelsinger esete, aki az ammónia lebontásában szerepet játszó gén (OTC) mutációját hordozta. Egy adenovírus vektorral próbálták bevinni az OTC gén működő változatát a fiú szervezetébe, de a vírussal szemben keletkezett erős immunválasz következtében a fiatal páciens meghalt.
Néhány éve újra lehet humán kísérletekre engedélyeket kapni. Egyelőre egyetlen mutáns gén által okozott betegségeket próbálnak gyógyítani. A csontvelőben képződő vérsejtek a legjobb célpontok erre, mivel viszonylag könnyen hozzáférhetőek, de gyógyítottak már májbetegséget (Hunter-szindróma) is, éppen a CRISPR technológiával. Noha a vírusok igen hatékony génbeviteli rendszerek, az ellenük képződő immunválasz és az esetleges toxikus hatásuk miatt nem a legideálisabbak erre a célra A nemrégiben kifejlesztett nanorészecskéken alapuló technika lehet a vírusok mellékhatás nélküli alternatívája. Az egygénes betegségek esetében a fő problémát az jelenti, hogy ezek az összes genetikai háttérrel rendelkező betegségnek mindössze két százalékát teszik ki. A várakozások szerint azonban a sok gén által meghatározott komplex betegségek (szív-és érrendszeri betegségek, rák, depresszió, stb.) egy része is gyógyítható lesz egyszerű módszerekkel, talán egyetlen gén bevitelével is.
Génkozmetika

Sokan a betegségek gyógyítását illetően elfogadnák a csíravonal génterápiát, de az ember testi és szellemi sajátságainak genetikai módosítását már nem. Elrettentő példaként hozzák fel a szemszín megváltoztatását, vagy az izomzat, illetve a mentális képességek javítását. A genetikailag tervezett babák elleni legfontosabb érv itt is az, hogy a DNS-ünkbe való beavatkozás szentségtörés, hiszen úgy vannak jól a dolgok, ahogyan azt a Teremtő vagy a Természet megalkotta. Vajon a nők mit tesznek, amikor kifestik magukat és csábosan öltözködnek, vagy a férfiak, amikor gyúrják a testüket? Az elménk tanulással való csiszolása is javítás az öröklött állapoton. A modern orvoslás, sőt maga a tudományos-technológiai progresszió éppen arról szól, hogy nem hagyjuk a természetre a dolgokat. Vannak, akik azzal az abszurd állítással állnak elő, hogy a genetikai módosítás a gyermekek jogainak csorbítása. Ez az érv ott sántít, hogy a partnerünk kiválasztásával mi magunk is alapvetően meghatározzuk a gyermekeink testi és észbeli sajátságait, de senkinek nem jutna eszébe ezt a még meg sem született gyermekek jogaival összefüggésbe hozni. Túlreagáljuk a genetikával kapcsolatos dolgokat.
A beavatkozások kockázata

A CRISPR technika eléggé biztonságos, de az állatokon végzett kísérletek azt mutatják, hogy esetenként nem kívánt genetikai változások is bekövetkeznek a DNS-ben. Az emberi genomról tudni kell, hogy a mutációk nagy többsége semmilyen negatív következményekkel nem jár. A DNS-ünk mindössze egyetlen százaléka kódol fehérjéket és még ebben a kis régióban is sok mutáció következmények nélkül marad. A maradék 99 százalék ugyan nem teljesen funkció nélküli, de a bázisok sorrendje javarészt lényegtelen. Állítólag megvizsgálták a génmódosított ikreket, és nem történt semmilyen nem-kívánt genetikai változás. A modern technológiákkal szemben igen gyakran a teljes kockázatnélküliséget követelik meg az ellenzők. A helyzet az, hogy lényegében mindennek van bizonyos szintű rizikója. Például, jelenleg a hagyományos orvoslásnak igen magas szintű a kockázata, hiszen sokan halnak meg, vagy betegszenek meg pl. gyógyszermellékhatások, kórházi fertőzések vagy gyógyítási hibák miatt.
Tehát a kérdés nem az, hogy van-e kockázat, hanem, hogy az mekkora. Azt kell elérni, hogy minimálisra csökkentsük a modern genetikai technikák kockázatát. Jelenleg még ott tartunk, hogy próbáljuk megbecsülni, mekkora ez a kockázat. A helyes nézőpont kialakítása szempontjából ismét megemlítem a partnerválasztást, amely valóban nagy rizikótényezőt jelent. Minden emberben számos káros mutáció fordul elő, s nem megfelelő partnerválasztással igen kockázatos kombinációkat képezhetünk a gyermekeink DNS-ében. Ez a veszély jóval nagyobbnak tűnik, mint a kínai kutató által alkalmazott módszer, mégsem háborgunk a felelőtlen emberi magatartásokon. Természetesen, nem lehet bármit megtenni egy emberrel, ezért szükségesek a törvények. Ezeket viszont úgy kellene alakítanunk, hogy a modern genetikai technológiákkal az emberiség javát szolgálhassuk. A modern orvoslás jótékony az egyén számára, de hosszú távon káros az emberi populációra nézve, hiszen kikapcsolja a természetes szelekciót, ezért az előnytelen mutációk feldúsulnak a genetikai állományunkban. A csíravonal génterápiával azonban a modern gyógyítás orvosolhatná a maga által kreált problémát. Ne parázzuk túl a genetikát; a jövő orvoslásának legfőbb eszközével állunk szemben.

Mi a CRISPR-Cas9?

Ez a rendszer eredetileg egyes baktériumok „immunrendszereként” szolgál az őket támadó vírusokkal (fágok) szemben. A baktérium DNS-ben van egy régió, ahová a sejtbe bejutó fágokból egy DNS-darab beépül, majd a szomszédos szekvenciákkal együtt RNS molekulaként leíródik. A leíródó RNS-nek a vírusból származó szakasza az újonnan fertőző fág DNS-ét ismeri fel, a baktériumból származó része pedig egy másik RNS-t, ami a sejtben jelenlévő Cas9 enzimhez kapcsolódik. Ez az enzim elvágja a fág DNS-t és ezáltal elpusztítja a vírust. A molekuláris biológusok különféle átalakításokat végeztek a rendszerrel, ami által lehetővé vált, hogy precíz genetikai módosításokat hajthassanak végre: mutációkat és idegen szekvenciákat lehet bevinni a gazda DNS bármely pontjára.

Egy volt uralkodóház felszámolása

Publikálás dátuma
2019.01.12. 18:10
A hannoveri családi fészek, a Marienburg-kastély
Fotó: Julian Stratenschulte / AFP
Ernő Ágost hannoveri herceg úgy szabadulna a családi rezidenciától, mint rab a börtönből; a Marienburg-kastély eladását a karácsonyi ünnepeket megelőzően maga jelentette be az északnyugat-német sajtónak. Az alsó-szászországi Pattensen közelében álló (Hannovertől sem távol lévő) épületet jelképes vételárért, mindössze egy euróért ajánlotta fel megvételre a tartomány tudományos és kulturális tárcájának, amely elfogadta az ajánlatot. Mint az előző hónapban, a kastély lovagtermében tartott rövid, lényegre összpontosító beszédében a harmincöt éves nemes megfogalmazta, az állami kézbe adással olyan megoldásra lelt, amely továbbra is látogathatóvá tenné a kastélyt és annak páratlan gyűjteményét, hiszen ez a Hannover-ház szívügye évek óta. De ami a családi állapotokat és a nemes múltat illeti, voltak szebb napok is a família történetében.
Ahány ház, annyi szokás, tartja a közmondás, és ez különösen igaz a Hannover család tagjaira. A dinasztia – a német-római királyokat és császárokat is adó Welf-ház kadétága – alapítója György Braunschweig-Lüneburg hercege volt, aki a 16. század második felében látta meg a napvilágot, hogy végül Calenberg hercegség uralkodójaként végezze be. Kezdetben elsőszülött utódai, majd hetedik gyermeke, Ernő Ágost örökölte a hannoveri székhelyű hercegség jelentős részét, őt később I. Lipót német-római császár, az érte tett erőfeszítései méltányolásaként Hannover választófejedelmévé nevezte ki. És ezzel kezdetét vette egy família egészen páratlan felemelkedése. Ugyanis Ernő Ágost herceg azt a pfalzi Zsófiát, született cseh királyi hercegnőt vezette oltár és anyai örömök elé, aki Stuart Jakab angol király leányunokája volt. Ennélfogva kilenc gyermekük közül a legidősebb György, aki az apja után Braunschweig-Lüneburg hercegi és a választófejedelmi címét örökölte, anyai ágon az angol trónra formálhatott igényt. És egy napon mit ád az isten? Nos, azt, hogy a katolikus Stuartok öröklésből való kizárásával az angol 1701-es örökösödési törvénynek (Act of Settlement) köszönhetően előbb a Csatorna másik felén élő, rendkívül korosnak számító Anna anyahercegné, majd később Zsófia révén maga György került a szigetországi trónszék közelébe. És amikor 1714-ben gyermektelenül elhalálozott Anna, a Stuart-ház utolsó uralkodója, Zsófia fia, a protestáns hitű hannoveri választófejedelem fejére került Szent Eduárd koronája.
Hannover-házi György élete hátralévő időszakát Angliában töltötte, bár öt alkalommal huzamosabb időre hazalátogatott Hannoverbe, ahol felvilágosult udvarában  értelmiségiekkel és művészekkel vette körül magát. Szinte a közelmúltig élt a mendemonda arról, hogy az angol nyelv alkalmazásában hiányosságokat mutatott, mára azonban bizonyossá vált, hogy nem voltak számottevő nehézségei. Halálát követően hat Hannover-házbeli uralkodó követte az angol trónon, köztük III. György, az „elmebajos”, aki a napóleoni háborúk lezárását követően, 1814-ben létrehozott Hannoveri Királyság első, de már angol anyanyelvű uralkodója lett (Hannoverben egyetlenegyszer sem járt), valamint az utolsó hannoveri, Viktória királynő. Nem sokkal az új állam megalapítását követően kettévált a család: az egyik németes angol herceg IV. Vilmos néven foglalta el az angol trónt, egy másik németes angol herceg, történetesen az előbbi öccse, pedig I. Ernő Ágost néven lett Hannover királya. A brit uralkodócsalád előbb a Szász-Coburg-Gotha, később pedig Windsor néven vészelte át a történelem viharait, Európa másik felén a nevet megőrizve maradt fenn a Hannover család, viszont 1866-ban Poroszország annektálta a kis birodalmat. A királyság egyenes ági örököseinek ez nem jelentett gondot arra nézve, hogy apáról fiúra örökítsék a hercegi címet és jószerivel kizárólag az Ernő Ágost nevet.
Azzal, hogy a leendő házfő, az előtagként a VI. sorszámnevet viselő Ernő Ágost most megválik a szépapja, V. György utolsó hannoveri uralkodó által a szépanyja, Mária királyné számára a monarchia végnapjaiban építtetett Marienburg kastélykomplexumtól, szimbolikus gesztust tesz. Egyrészt belátja saját anyagi korlátait, másrészről továbbviszi ősei értékteremtő tradícióját; az állami pénzekből átcsoportosított 27 millió euróból - a 2020-ban rajtoló renoválás és állagmegőrzés után - nem csak eredeti fényében fog tündökölni a gótikus épület, hanem múzeum, illetve luxushotel is helyet kap benne.
Ugyanakkor az átruházással akár pont kerülhet a fiatal herceg és édesapja, V. Ernő Ágost, a Hannover-ház jelenlegi vezetője között dúló elmérgesedett viszonyra. A hatvannégy éves német kékvérű, aki papíron Caroline monacói hercegnő házastársa, de valójában évek óta jelennek meg róla őt különböző életkorú és foglalkozású hölgyek társaságában félreérthetetlen szituációkban megörökítő fotók a lapokban, 2004-ben adta át az ősi családi fészket a fiának. Az akkor 22 éves örököst nem merő atyai jóindulatból ajándékozta meg, döntése mögött vélhetően vaskos pénzügyi okokat, leginkább adóelkerülési szándékot kell keresni. Mindenesetre nem sokkal később az idősebb, egyébként botrányhős Ernő Ágost úgy döntött, telekürtöli a médiát azzal, hogy az átíratás nem volt jogszerű, a fiatalabb Ernő Ágost – aki bevallása szerint 44 millió euró értékben adott el a családi kincstár féltve őrzött ritkaságaiból azért, hogy kifizesse a család adósságait, és részben helyreállítsa a kastélyt – viszont jogi iratokkal, földhivatali adatokkal kívánja igazolni, hogy az épület legálisan áll a birtokában. A história sajátos folytatása, hogy 2012-ben az idősebb Ernő Ágostot eltávolították egy prosperáló családi alapítvány elnökségéből, helyére fia került.
És ami a megátalkodott tényeket illeti, az idősebb herceg évek óta nem áll szóba örökösével, aki a közelmúltban anélkül vette feleségül orosz származású, Londonban dolgozó divattervező menyasszonyát, Ekaterina Malisevát, hogy az örömapa jelen lett volna a hatszáz vendéget számláló ceremónián. Ugyanakkor az sem disputa tárgya, hogy az idősebb Ernő Ágostnak, aki vert már paparazzót és vizelt már nyilvánosan világkiállítási pavilonban, komoly alkohol- és dohányproblémái vannak. Tavaly például Keresztély nevű másodszülöttje és Alessandra de Osma perui ügyvéd limai házasságkötésekor állítólag „ételmérgezés” miatt vesztette eszméletét, de brit és német pletykalapok szerint masszív italfüggőségével magyarázható a kómába esése. (Évekkel korábban heveny hasnyálmirigy-gyulladással szállították a monacói kórházba, akkor ugyancsak mély kómában töltött több napot.).
Mindenesetre, a Marienburg kastélynak évi kétszázezer civil látogatója akad, de a százharmincöt szobás egykori főlakban ezentúl is fenn kívánják tartani a Hannover-ház lakosztályát. Arra azonban még várni kell, hogy apa és fia azonos időben tartózkodjon egy fedél alatt.

A zseni, aki nekünk nem kellett

Publikálás dátuma
2019.01.12. 16:05

Fotó: Alan Richards / IAS
Izgalmas és megfejthetetlen a gondolat. A 20. század elején egy igen jómódú budapesti családnak három fiúgyermeke születik, egyenként négy-négy év korkülönbséggel. Mindnyájan ugyanazt a neveltetést kapják, méghozzá kitűnőt, német, francia, angol nyelvű nevelőnőkkel. A kor kiváló iskolájába járhatnak.
A két fiatalabból rendes, jól működő orvos, illetve ügyvéd lesz. Megállják a helyüket új hazájukban is, az USA-ban, életük is ott végződik. Rendes, átlagos értelmiségi emberek. 

A legidősebb fiú

Hanem a legidősebb! Aki ráadásul nagyon korán, még 54. életévének betöltése előtt halálozik el! Ő világraszóló matematikus, fogadott hazájának a legmagasabb állami kitüntetéssel megtisztelt polgára, korszakos új elméletek alkotója és azok gyakorlati megvalósítója. Emellett életvidám, társaságban jól mozgó, hihetetlen energiájú, magas pozíciók sorát vállaló és azokban kiválóan teljesítő ember. A zsurnaliszták a számítógép atyjaként szeretik emlegetni, holott legalább ekkora jelentőségű a játékelmélet megalkotása, ami forradalmi újításokat hozott a közgazdaságtan elméletébe, vagy hozzájárulása a kvantummechanika matematikai megalapozásához, nem kevésbé alkotó részvétele a nukleáris technika fejlesztésében. Igaz, ez utóbbi nem annyira emberséges hozzájárulás, mert az atom- és részben a hidrogénbomba létrehozását segítette elő, és ő maga sokkalta inkább héjaként, mint galambként szerepelt a közéletben.
A Neumann család harmadik (vagyis a születésük sorrendjét tekintve első) fia minden idők egyik legnagyobb zsenije. Összehasonlíthatatlan és bámulatos teljesítmények megvalósítója. Rendkívül izgalmas a kérdés: mitől, hogyan lesz valaki zseni? Hogyan lesz zseniális költő, a nemzet büszkesége egy írástudatlan szerb parasztasszony és egy mészáros idősebbik fiából, Sándorból, vagy egy mosónő és szappangyári munkás gyerekéből? Ezt a kérdést próbálta megválaszolni a kiváló genetikus, a nemrég eltávozott Czeizel Endre is. Saját bevallása szerint, végső soron sikertelenül. Leírni, körüljárni a kérdést lehet, de megfejteni nem.
Egy minap megjelent könyvben a szerző érdekes eszközökkel mutatja be ezt a hazánkfiának mondott, mert itt született, és gyermekkorát is Magyarországon töltő, de végső soron sokkalta inkább Németországban, majd az USA-ban élő-dolgozó zsenit, Neumann Jánost (Wisinger István: Egy elme az örökkévalóságnak). Irányadó a könyv alcíme is: Neumann János regényes élete. Valóban, regényes, mert érdekes képet kapunk benne az emberről, a hihetetlen energiájú, a sokoldalúan alkotó emberről. Anélkül, hogy tudományos eredményeinek a mindennapi ember számára bizony nehezen megérthető, alig feldolgozható tételeibe és eredményeibe mélyebben belemenne a szerző.

Marslakók között

Izgalmas könyv ez az életregény. Nemcsak a zseni-kérdés megoldhatatlansága, hanem a magyar történelmi sorskérdések nyomán is. Mert miért az Egyesült Államokat (és előtte, amíg lehetett, Németországot) gazdagította tudásával Neumann? Sőt, nem is ő egyedül. Érdekes, sőt meglepő, hogy vele szinte egy időben, néhány év eltéréssel még további, természettudományokban jeleskedő zsenik születtek Magyarországon, a 19. század legvégén és a 20. század elején. Ahogyan ma hívjuk őket -- elsősorban a kiváló fizikusnak és szakírónak, Marx Györgynek köszönhetően --: a marslakók. Születésük időrendjében: Kármán Tódor, Szilárd Leó, Gábor Dénes, Wigner Jenő, Neumann János, Teller Ede. (Kétségtelen, hogy Kármán némileg kilóg a sorból, mert őt, születését tekintve, csaknem három évtized választja el a legifjabbtól, Tellertől.) Matematikusok, fizikusok, mérnökök, közülük nem egynek több végzettsége is volt. Mindnyájan zseniálisak, akiket nemcsak óriási tehetségükért bámultak külhoni kollégáik, hanem azért is, mert ha egymással beszélgettek, valamilyen furcsa, semmire sem hasonlító nyelven társalogtak. Feltehetőleg a marslakók nyelvén…
Ám ezek a kiváló tehetségek mind külföldön bontakoztak ki. A XX. század első évtizedeiben Németországban, a természettudományok akkori világhatalmában, majd, szerencsés módon elkerülve a hitleri uralmat és gyilkolást, az óceán vagy a Csatorna túlpartján. Első eltávozásukat nemcsak a német tudomány nagyszerűsége indokolta, hanem az akkori magyarországi rendszer is. Az elvetélt polgári, majd kommunista forradalmat követő fehérterrorból kinövő Horthy-rendszerben törvénybe iktatták a numerus clausust, vagyis a zsidó származású diákok számának korlátozását a felsőoktatásban, de az is előfordult, hogy személyes támadásokkal üldözték őket, mint például Wigner Jenő megveretése esetében.
A harmincas évek elején Európa – és benne Magyarország – elhagyása máig kiható, hatalmas veszteséget jelentett a kontinensnek és hazánknak egyaránt. Mert nem csak zsenik, marslakóink, hanem jó átlagos képességekkel rendelkező értelmiségiek, sőt jó szakmunkások is elvándoroltak, mentvén az életüket. Az USA számára óriási szellemi betáplálást hozott, máig is tartó hatással. Elég csak arra utalni, hogy az addig Németországot illető „központi hatalom” a fizikában, a kémiában és a matematikában immár véglegesen áthelyeződött Amerikába. Érdemes erre egy anekdotaszerű esetet elmondani. Valamikor a nyolcvanas években Magyarországon járt egy matematikus, aki fiatalon rövid ideig dolgozott is Neumann János mellett. A Természet Világa interjút készített vele, amelyben elmondta, neki ifjan egyik feladata lett, hogy az amerikai nyomdai szedőket megtanítsa bonyolult képletek kiszedésére. Ugyanis, míg a német szaklapoknál ez mindennapi rutint jelentett, az amerikaiaknál nem ismerték, nem fordultak elő. Mára pedig minden magára adó tudós szerző amerikai folyóiratokban publikál, mivel azok a jegyzett, elismert források.
Wisinger István könyve meggyőzően érdekes képet mutat az olvasónak arról, milyen megbecsülésben részesítették az USA-ban a hozzájuk érkezett tudósokat, elsősorban persze a Neumann János-féle óriásokat, beleértve a számos Nobel-díjast is. (Közbevetőleg: nem minden szakmára érvényes ez a megállapítás, ismervén például Bartók Béla hányatott sorsát Amerikában.) Ám a hátrahagyott világ már nem bizonyult ennyire nagyvonalúnak. A legenda szerint ugyan Göring miniszterelnök, maga is mérnök, nagyon szerette volna visszahívni Kármánt Németországba, ismerve kiváló eredményeit és munkáját a repülés terén fontos tudományágban, de szerencsére sikertelenül. Ám a hátramaradottak sorsa közössé vált a többiekével, a meghurcoltakkal, sőt meggyilkoltakkal.

Elvetélt MTA-tagság

Neumann egyébként eléggé gyakran járt vissza az óhazába, rendszeres kapcsolatot tartott kiemelkedő magyar tudósokkal. De a hivatalos Magyarországnak nem kellett. Hargittai István és Hargittai Magdolna kémikusok, akadémikusok kiváló könyvéből (Budapesti séták a tudomány körül. Akadémiai Kiadó, 2015.) tudhatjuk meg, mi lett a sorsa annak az ajánlásnak, amit nyolc magyar tudós tett annak érdekében, hogy Neumannt megválasszák a Magyar Tudományos Akadémia tagjának.
Idézem: „1934-ben nyolc tekintélyes fizikus, mérnök és matematikus akadémikus jelölte akadémiai tagságra Neumann Jánost, aki akkor már nemzetközileg elismert alapvető eredményeket ért el. Az aláírók mind olyan szakemberek voltak, akik érdemben meg tudták ítélni Neumann teljesítményét. (…) A következők írták alá Neumann ajánlását: Bláthy Ottó Titusz, Rados Gusztáv, Kövesligethy Radó, Tangl Károly, Fejér Lipót, Pogány Béla, Rybár István és Ortvay Rudolf. Neumannt nem választották meg, de ő már a jelölést is nagy elismerésnek tekintette. Neumann 1937-ben amerikai állampolgár lett, és ugyanabban az évben megválasztották az USA Nemzeti Tudományos Akadémiája tagjának.” Nem, a Magyar Tudományos Akadémia még napirendre sem tűzte Neumann felvételét, holott a javaslatot tevő tudósok nemcsak abban a korszakban bizonyultak kiemelkedőnek a természet- és műszaki tudományokban, hanem nemzetközileg is elismertek voltak. A háború után még egy kísérlet történt, ezúttal Szent-Györgyi Albert próbálkozott 1947-ben. Ugyanúgy sikertelenül.
Kétségtelen, ma már nagy tisztelet veszi körül Neumann Jánost Magyarországon. Tudományos társaság, egyetemi kar, iskolák, díjak viselik a nevét. Mindez aligha pótolja az említett méltánytalanságot. Ámbár, kétségtelen, az emberiség szempontjából sokkalta hasznosabb, hogy egy világhatalom földjén bontakozhatott ki munkássága, mint itt, a fél-periférián.
Igen olvasmányos könyv Wisinger Istváné. Szórakoztató, de egyúttal tanulságos is. Nemcsak azért, mert közel kerülhet hozzánk egy minden idők legnagyobbjai közé tartozó csodálatos elme élete és tudományos alkotásai, hanem azért is, mert itt és most nagyon is aktuális jelenség ismétlődésére is felhívja a figyelmet. Meglehet ugyanis, hogy a napjainkban a boldogulásukat más országokban kereső, nagy számban eltávozó magyar tudósok között hasonló képességű honfitársunk is akad, aki elsősorban új hazáját gazdagítja majd tudásával. Félő, hogy a tudományos kutatás elleni mostani támadások fel is erősítik ezt a hatást.
Info Wisinger István: Egy elme az örökkévalóságnak - Neumann János regényes élete. Athenaeum, 2018
A Népszava Visszhang rovatában további írások olvashatóak a témában.
Frissítve: 2019.01.12. 16:18