Egy volt uralkodóház felszámolása

Publikálás dátuma
2019.01.12. 18:10
A hannoveri családi fészek, a Marienburg-kastély
Fotó: Julian Stratenschulte / AFP
Ernő Ágost hannoveri herceg úgy szabadulna a családi rezidenciától, mint rab a börtönből; a Marienburg-kastély eladását a karácsonyi ünnepeket megelőzően maga jelentette be az északnyugat-német sajtónak. Az alsó-szászországi Pattensen közelében álló (Hannovertől sem távol lévő) épületet jelképes vételárért, mindössze egy euróért ajánlotta fel megvételre a tartomány tudományos és kulturális tárcájának, amely elfogadta az ajánlatot. Mint az előző hónapban, a kastély lovagtermében tartott rövid, lényegre összpontosító beszédében a harmincöt éves nemes megfogalmazta, az állami kézbe adással olyan megoldásra lelt, amely továbbra is látogathatóvá tenné a kastélyt és annak páratlan gyűjteményét, hiszen ez a Hannover-ház szívügye évek óta. De ami a családi állapotokat és a nemes múltat illeti, voltak szebb napok is a família történetében.
Ahány ház, annyi szokás, tartja a közmondás, és ez különösen igaz a Hannover család tagjaira. A dinasztia – a német-római királyokat és császárokat is adó Welf-ház kadétága – alapítója György Braunschweig-Lüneburg hercege volt, aki a 16. század második felében látta meg a napvilágot, hogy végül Calenberg hercegség uralkodójaként végezze be. Kezdetben elsőszülött utódai, majd hetedik gyermeke, Ernő Ágost örökölte a hannoveri székhelyű hercegség jelentős részét, őt később I. Lipót német-római császár, az érte tett erőfeszítései méltányolásaként Hannover választófejedelmévé nevezte ki. És ezzel kezdetét vette egy família egészen páratlan felemelkedése. Ugyanis Ernő Ágost herceg azt a pfalzi Zsófiát, született cseh királyi hercegnőt vezette oltár és anyai örömök elé, aki Stuart Jakab angol király leányunokája volt. Ennélfogva kilenc gyermekük közül a legidősebb György, aki az apja után Braunschweig-Lüneburg hercegi és a választófejedelmi címét örökölte, anyai ágon az angol trónra formálhatott igényt. És egy napon mit ád az isten? Nos, azt, hogy a katolikus Stuartok öröklésből való kizárásával az angol 1701-es örökösödési törvénynek (Act of Settlement) köszönhetően előbb a Csatorna másik felén élő, rendkívül korosnak számító Anna anyahercegné, majd később Zsófia révén maga György került a szigetországi trónszék közelébe. És amikor 1714-ben gyermektelenül elhalálozott Anna, a Stuart-ház utolsó uralkodója, Zsófia fia, a protestáns hitű hannoveri választófejedelem fejére került Szent Eduárd koronája.
Hannover-házi György élete hátralévő időszakát Angliában töltötte, bár öt alkalommal huzamosabb időre hazalátogatott Hannoverbe, ahol felvilágosult udvarában  értelmiségiekkel és művészekkel vette körül magát. Szinte a közelmúltig élt a mendemonda arról, hogy az angol nyelv alkalmazásában hiányosságokat mutatott, mára azonban bizonyossá vált, hogy nem voltak számottevő nehézségei. Halálát követően hat Hannover-házbeli uralkodó követte az angol trónon, köztük III. György, az „elmebajos”, aki a napóleoni háborúk lezárását követően, 1814-ben létrehozott Hannoveri Királyság első, de már angol anyanyelvű uralkodója lett (Hannoverben egyetlenegyszer sem járt), valamint az utolsó hannoveri, Viktória királynő. Nem sokkal az új állam megalapítását követően kettévált a család: az egyik németes angol herceg IV. Vilmos néven foglalta el az angol trónt, egy másik németes angol herceg, történetesen az előbbi öccse, pedig I. Ernő Ágost néven lett Hannover királya. A brit uralkodócsalád előbb a Szász-Coburg-Gotha, később pedig Windsor néven vészelte át a történelem viharait, Európa másik felén a nevet megőrizve maradt fenn a Hannover család, viszont 1866-ban Poroszország annektálta a kis birodalmat. A királyság egyenes ági örököseinek ez nem jelentett gondot arra nézve, hogy apáról fiúra örökítsék a hercegi címet és jószerivel kizárólag az Ernő Ágost nevet.
Azzal, hogy a leendő házfő, az előtagként a VI. sorszámnevet viselő Ernő Ágost most megválik a szépapja, V. György utolsó hannoveri uralkodó által a szépanyja, Mária királyné számára a monarchia végnapjaiban építtetett Marienburg kastélykomplexumtól, szimbolikus gesztust tesz. Egyrészt belátja saját anyagi korlátait, másrészről továbbviszi ősei értékteremtő tradícióját; az állami pénzekből átcsoportosított 27 millió euróból - a 2020-ban rajtoló renoválás és állagmegőrzés után - nem csak eredeti fényében fog tündökölni a gótikus épület, hanem múzeum, illetve luxushotel is helyet kap benne.
Ugyanakkor az átruházással akár pont kerülhet a fiatal herceg és édesapja, V. Ernő Ágost, a Hannover-ház jelenlegi vezetője között dúló elmérgesedett viszonyra. A hatvannégy éves német kékvérű, aki papíron Caroline monacói hercegnő házastársa, de valójában évek óta jelennek meg róla őt különböző életkorú és foglalkozású hölgyek társaságában félreérthetetlen szituációkban megörökítő fotók a lapokban, 2004-ben adta át az ősi családi fészket a fiának. Az akkor 22 éves örököst nem merő atyai jóindulatból ajándékozta meg, döntése mögött vélhetően vaskos pénzügyi okokat, leginkább adóelkerülési szándékot kell keresni. Mindenesetre nem sokkal később az idősebb, egyébként botrányhős Ernő Ágost úgy döntött, telekürtöli a médiát azzal, hogy az átíratás nem volt jogszerű, a fiatalabb Ernő Ágost – aki bevallása szerint 44 millió euró értékben adott el a családi kincstár féltve őrzött ritkaságaiból azért, hogy kifizesse a család adósságait, és részben helyreállítsa a kastélyt – viszont jogi iratokkal, földhivatali adatokkal kívánja igazolni, hogy az épület legálisan áll a birtokában. A história sajátos folytatása, hogy 2012-ben az idősebb Ernő Ágostot eltávolították egy prosperáló családi alapítvány elnökségéből, helyére fia került.
És ami a megátalkodott tényeket illeti, az idősebb herceg évek óta nem áll szóba örökösével, aki a közelmúltban anélkül vette feleségül orosz származású, Londonban dolgozó divattervező menyasszonyát, Ekaterina Malisevát, hogy az örömapa jelen lett volna a hatszáz vendéget számláló ceremónián. Ugyanakkor az sem disputa tárgya, hogy az idősebb Ernő Ágostnak, aki vert már paparazzót és vizelt már nyilvánosan világkiállítási pavilonban, komoly alkohol- és dohányproblémái vannak. Tavaly például Keresztély nevű másodszülöttje és Alessandra de Osma perui ügyvéd limai házasságkötésekor állítólag „ételmérgezés” miatt vesztette eszméletét, de brit és német pletykalapok szerint masszív italfüggőségével magyarázható a kómába esése. (Évekkel korábban heveny hasnyálmirigy-gyulladással szállították a monacói kórházba, akkor ugyancsak mély kómában töltött több napot.).
Mindenesetre, a Marienburg kastélynak évi kétszázezer civil látogatója akad, de a százharmincöt szobás egykori főlakban ezentúl is fenn kívánják tartani a Hannover-ház lakosztályát. Arra azonban még várni kell, hogy apa és fia azonos időben tartózkodjon egy fedél alatt.

A zseni, aki nekünk nem kellett

Publikálás dátuma
2019.01.12. 16:05

Fotó: Alan Richards / IAS
Izgalmas és megfejthetetlen a gondolat. A 20. század elején egy igen jómódú budapesti családnak három fiúgyermeke születik, egyenként négy-négy év korkülönbséggel. Mindnyájan ugyanazt a neveltetést kapják, méghozzá kitűnőt, német, francia, angol nyelvű nevelőnőkkel. A kor kiváló iskolájába járhatnak.
A két fiatalabból rendes, jól működő orvos, illetve ügyvéd lesz. Megállják a helyüket új hazájukban is, az USA-ban, életük is ott végződik. Rendes, átlagos értelmiségi emberek. 

A legidősebb fiú

Hanem a legidősebb! Aki ráadásul nagyon korán, még 54. életévének betöltése előtt halálozik el! Ő világraszóló matematikus, fogadott hazájának a legmagasabb állami kitüntetéssel megtisztelt polgára, korszakos új elméletek alkotója és azok gyakorlati megvalósítója. Emellett életvidám, társaságban jól mozgó, hihetetlen energiájú, magas pozíciók sorát vállaló és azokban kiválóan teljesítő ember. A zsurnaliszták a számítógép atyjaként szeretik emlegetni, holott legalább ekkora jelentőségű a játékelmélet megalkotása, ami forradalmi újításokat hozott a közgazdaságtan elméletébe, vagy hozzájárulása a kvantummechanika matematikai megalapozásához, nem kevésbé alkotó részvétele a nukleáris technika fejlesztésében. Igaz, ez utóbbi nem annyira emberséges hozzájárulás, mert az atom- és részben a hidrogénbomba létrehozását segítette elő, és ő maga sokkalta inkább héjaként, mint galambként szerepelt a közéletben.
A Neumann család harmadik (vagyis a születésük sorrendjét tekintve első) fia minden idők egyik legnagyobb zsenije. Összehasonlíthatatlan és bámulatos teljesítmények megvalósítója. Rendkívül izgalmas a kérdés: mitől, hogyan lesz valaki zseni? Hogyan lesz zseniális költő, a nemzet büszkesége egy írástudatlan szerb parasztasszony és egy mészáros idősebbik fiából, Sándorból, vagy egy mosónő és szappangyári munkás gyerekéből? Ezt a kérdést próbálta megválaszolni a kiváló genetikus, a nemrég eltávozott Czeizel Endre is. Saját bevallása szerint, végső soron sikertelenül. Leírni, körüljárni a kérdést lehet, de megfejteni nem.
Egy minap megjelent könyvben a szerző érdekes eszközökkel mutatja be ezt a hazánkfiának mondott, mert itt született, és gyermekkorát is Magyarországon töltő, de végső soron sokkalta inkább Németországban, majd az USA-ban élő-dolgozó zsenit, Neumann Jánost (Wisinger István: Egy elme az örökkévalóságnak). Irányadó a könyv alcíme is: Neumann János regényes élete. Valóban, regényes, mert érdekes képet kapunk benne az emberről, a hihetetlen energiájú, a sokoldalúan alkotó emberről. Anélkül, hogy tudományos eredményeinek a mindennapi ember számára bizony nehezen megérthető, alig feldolgozható tételeibe és eredményeibe mélyebben belemenne a szerző.

Marslakók között

Izgalmas könyv ez az életregény. Nemcsak a zseni-kérdés megoldhatatlansága, hanem a magyar történelmi sorskérdések nyomán is. Mert miért az Egyesült Államokat (és előtte, amíg lehetett, Németországot) gazdagította tudásával Neumann? Sőt, nem is ő egyedül. Érdekes, sőt meglepő, hogy vele szinte egy időben, néhány év eltéréssel még további, természettudományokban jeleskedő zsenik születtek Magyarországon, a 19. század legvégén és a 20. század elején. Ahogyan ma hívjuk őket -- elsősorban a kiváló fizikusnak és szakírónak, Marx Györgynek köszönhetően --: a marslakók. Születésük időrendjében: Kármán Tódor, Szilárd Leó, Gábor Dénes, Wigner Jenő, Neumann János, Teller Ede. (Kétségtelen, hogy Kármán némileg kilóg a sorból, mert őt, születését tekintve, csaknem három évtized választja el a legifjabbtól, Tellertől.) Matematikusok, fizikusok, mérnökök, közülük nem egynek több végzettsége is volt. Mindnyájan zseniálisak, akiket nemcsak óriási tehetségükért bámultak külhoni kollégáik, hanem azért is, mert ha egymással beszélgettek, valamilyen furcsa, semmire sem hasonlító nyelven társalogtak. Feltehetőleg a marslakók nyelvén…
Ám ezek a kiváló tehetségek mind külföldön bontakoztak ki. A XX. század első évtizedeiben Németországban, a természettudományok akkori világhatalmában, majd, szerencsés módon elkerülve a hitleri uralmat és gyilkolást, az óceán vagy a Csatorna túlpartján. Első eltávozásukat nemcsak a német tudomány nagyszerűsége indokolta, hanem az akkori magyarországi rendszer is. Az elvetélt polgári, majd kommunista forradalmat követő fehérterrorból kinövő Horthy-rendszerben törvénybe iktatták a numerus clausust, vagyis a zsidó származású diákok számának korlátozását a felsőoktatásban, de az is előfordult, hogy személyes támadásokkal üldözték őket, mint például Wigner Jenő megveretése esetében.
A harmincas évek elején Európa – és benne Magyarország – elhagyása máig kiható, hatalmas veszteséget jelentett a kontinensnek és hazánknak egyaránt. Mert nem csak zsenik, marslakóink, hanem jó átlagos képességekkel rendelkező értelmiségiek, sőt jó szakmunkások is elvándoroltak, mentvén az életüket. Az USA számára óriási szellemi betáplálást hozott, máig is tartó hatással. Elég csak arra utalni, hogy az addig Németországot illető „központi hatalom” a fizikában, a kémiában és a matematikában immár véglegesen áthelyeződött Amerikába. Érdemes erre egy anekdotaszerű esetet elmondani. Valamikor a nyolcvanas években Magyarországon járt egy matematikus, aki fiatalon rövid ideig dolgozott is Neumann János mellett. A Természet Világa interjút készített vele, amelyben elmondta, neki ifjan egyik feladata lett, hogy az amerikai nyomdai szedőket megtanítsa bonyolult képletek kiszedésére. Ugyanis, míg a német szaklapoknál ez mindennapi rutint jelentett, az amerikaiaknál nem ismerték, nem fordultak elő. Mára pedig minden magára adó tudós szerző amerikai folyóiratokban publikál, mivel azok a jegyzett, elismert források.
Wisinger István könyve meggyőzően érdekes képet mutat az olvasónak arról, milyen megbecsülésben részesítették az USA-ban a hozzájuk érkezett tudósokat, elsősorban persze a Neumann János-féle óriásokat, beleértve a számos Nobel-díjast is. (Közbevetőleg: nem minden szakmára érvényes ez a megállapítás, ismervén például Bartók Béla hányatott sorsát Amerikában.) Ám a hátrahagyott világ már nem bizonyult ennyire nagyvonalúnak. A legenda szerint ugyan Göring miniszterelnök, maga is mérnök, nagyon szerette volna visszahívni Kármánt Németországba, ismerve kiváló eredményeit és munkáját a repülés terén fontos tudományágban, de szerencsére sikertelenül. Ám a hátramaradottak sorsa közössé vált a többiekével, a meghurcoltakkal, sőt meggyilkoltakkal.

Elvetélt MTA-tagság

Neumann egyébként eléggé gyakran járt vissza az óhazába, rendszeres kapcsolatot tartott kiemelkedő magyar tudósokkal. De a hivatalos Magyarországnak nem kellett. Hargittai István és Hargittai Magdolna kémikusok, akadémikusok kiváló könyvéből (Budapesti séták a tudomány körül. Akadémiai Kiadó, 2015.) tudhatjuk meg, mi lett a sorsa annak az ajánlásnak, amit nyolc magyar tudós tett annak érdekében, hogy Neumannt megválasszák a Magyar Tudományos Akadémia tagjának.
Idézem: „1934-ben nyolc tekintélyes fizikus, mérnök és matematikus akadémikus jelölte akadémiai tagságra Neumann Jánost, aki akkor már nemzetközileg elismert alapvető eredményeket ért el. Az aláírók mind olyan szakemberek voltak, akik érdemben meg tudták ítélni Neumann teljesítményét. (…) A következők írták alá Neumann ajánlását: Bláthy Ottó Titusz, Rados Gusztáv, Kövesligethy Radó, Tangl Károly, Fejér Lipót, Pogány Béla, Rybár István és Ortvay Rudolf. Neumannt nem választották meg, de ő már a jelölést is nagy elismerésnek tekintette. Neumann 1937-ben amerikai állampolgár lett, és ugyanabban az évben megválasztották az USA Nemzeti Tudományos Akadémiája tagjának.” Nem, a Magyar Tudományos Akadémia még napirendre sem tűzte Neumann felvételét, holott a javaslatot tevő tudósok nemcsak abban a korszakban bizonyultak kiemelkedőnek a természet- és műszaki tudományokban, hanem nemzetközileg is elismertek voltak. A háború után még egy kísérlet történt, ezúttal Szent-Györgyi Albert próbálkozott 1947-ben. Ugyanúgy sikertelenül.
Kétségtelen, ma már nagy tisztelet veszi körül Neumann Jánost Magyarországon. Tudományos társaság, egyetemi kar, iskolák, díjak viselik a nevét. Mindez aligha pótolja az említett méltánytalanságot. Ámbár, kétségtelen, az emberiség szempontjából sokkalta hasznosabb, hogy egy világhatalom földjén bontakozhatott ki munkássága, mint itt, a fél-periférián.
Igen olvasmányos könyv Wisinger Istváné. Szórakoztató, de egyúttal tanulságos is. Nemcsak azért, mert közel kerülhet hozzánk egy minden idők legnagyobbjai közé tartozó csodálatos elme élete és tudományos alkotásai, hanem azért is, mert itt és most nagyon is aktuális jelenség ismétlődésére is felhívja a figyelmet. Meglehet ugyanis, hogy a napjainkban a boldogulásukat más országokban kereső, nagy számban eltávozó magyar tudósok között hasonló képességű honfitársunk is akad, aki elsősorban új hazáját gazdagítja majd tudásával. Félő, hogy a tudományos kutatás elleni mostani támadások fel is erősítik ezt a hatást.
Info Wisinger István: Egy elme az örökkévalóságnak - Neumann János regényes élete. Athenaeum, 2018
A Népszava Visszhang rovatában további írások olvashatóak a témában.
Frissítve: 2019.01.12. 16:18

Sebes György: Legyen ön is... Gundi!

Publikálás dátuma
2019.01.12. 15:30

Fotó: TV2
Már családi kapcsolata miatt is forog a neve. Az étterem, amelyet dédnagyapja tett világhírűvé, a héten is a hírek élén szerepelt. Ezúttal történetesen azért, mert mostantól az ő főztjüket eszi a kormányfő is. Hivatalosan: elnyerték a jogot, hogy mostantól üzemeltessék a Miniszterelnökség új konyháját. És láss csodát: amit a Városligetben nagy pénzért adnak, azért a Várban sokkal kevesebbet kérnek. Természetesen nem ugyanazt kínálják, de az árszint különbsége mégis figyelemre méltó.
Minderről persze hősünk éppúgy nem tehet, mint arról, hogy néhány hónapja a sportújságok hasábjain szerepelt. Mint büszke apa. Legkisebb fia ugyanis bemutatkozhatott csapatában, az Újpestben az NB I-ben. Tehetséges kapus ugyanis és kiérdemelte, hogy előre lépjen. Ám Gábor saját jogon is gyakran felhívja magára a figyelmet, ehhez sem Károly dédnagyapa étterme, sem Bence fiú védeni tudása nem szükséges. Még a Posta Biztosító reklámja sem, amelynek pedig már hosszú ideje arca és hangja.
Gundel Takács Gábor ezúttal - és nem is először – nagy fába vágta a fejszéjét. Most azzal kísérletezik, hogy feledtesse Vágó Istvánt. Vagy ha jobban tetszik, bebizonyítsa, hogy ő is képes ugyanolyan jól vezetni a Legyen Ön is milliomos! című népszerű vetélkedőt, mint nagy elődje. Ehhez a TV2 teremt számára terepet, ami nyilvánvalóan felveti a kérdést: vajon azonosul-e a csatorna nyíltan kormánypárti kötődésével. Amire ő azt mondja, hogy nem akar politikát látni ott, ahol nem feltétlenül szükséges, ez egy vetélkedő, nem több és nem kevesebb és annak vezetésére kérték fel. „Vannak műfajok, amiket távol kell tartani a politikától” – vallja.
Higgyük el, hogy ezt komolyan gondolja, még akkor is, ha mindjárt az első adások egyikében az egyik kérdés miatt kormánypárti propagandával vádolták meg. A tartós tej áfájának csökkenését kellett ugyanis a versenyzőnek kitalálnia. Tudni kell, hogy a kérdéseket nem a műsorvezető fogalmazza meg, ő csak felteszi őket. És azt is érdemes felidézni, hogy a királyi tévével azután szakított, amikor a Maradj talpon! című vetélkedőben politikai alapon nem engedtek valakit játszani. Az illető a Jobbik ifjúsági tagozatának alelnöke volt – mellesleg a neve és az arca nem volt ismert -, s a Facebookon meg is írta a történteket. Gundel Takács úgy vélte, ha ezek után is marad, akkor – mint a műsor arca – legitimmé teszi a döntést, amivel nem akart azonosulni. Inkább távozott.
Nem először egyébként. Hiszen a Magyar Televízióban kezdett. Megjárta a szamárlétrát, külsős ügyelőből lett riporter, a sportosztályra került. Ám egy idő után úgy érezte, nagyobb kihívásoknak is eleget tudna tenni. Ám akkori vezetője, Vitray Tamás azzal szerelte le: úgy látja, hogy képességeinek megfelelő feladatokat kap. Mint utóbb mesélte, ez a mondat fájó volt és elhatározásra késztette. Továbblépett és neki lett igaza. Az Eurosportnál komolyabb közvetítéseket bíztak rá, közben műsort vezetett a Rádió Bridge-en és a Danubius rádióban is. Aztán volt a Sport TV és a TV2 munkatársa is. Egyre többet és egyre jobban közvetített, foci Eb-ről és világbajnokságról, valamint olimpiáról is. Az Áll az alku című vetélkedő első szériájában pedig kiderült, hogy ezt a műfajt is élvezetesen képes csinálni. Ami szintén nem csoda, hiszen egykor az MTV-ben már vezette a Játék határok nélkül című műsort is. Néhány kanyar után aztán visszatért „anyaintézményéhez”, ahonnan két éve távozott ismét.
Rengeteg műsort készített tehát az utóbbi több mint húsz évben és nem csupán magának, valamint egykori főnökének, hanem mindenkinek megmutatta, valóban érdemes rábízni nagyobb feladatokat is. Profi módon képes közel kerülni az emberekhez. Néhány szóval, sosem „intimpistáskodva” mutatja be a vetélkedők játékosait. Finoman és lényegre törően kérdez, sikeresen oldja a versenyzők kameralázát. Közben nem szakított a sporttal sem. Egy időben ő közvetítette a magyar labdarúgó válogatott mérkőzéseit, és kiderült, jól megtanulta azt a szakmát, amelyet olyan nagy elődök (is) műveltek, mint Vitray. Napjainkban a Spíler TV-ben a Bajnokok Ligája mérkőzések stúdióbeli műsorvezetője. Ez ugyan nem nagy kihívás számára, de elegánsan és tartalmasan oldja meg.
Egy interjúban plasztikusan foglalta össze, hogy mit tart legfontosabbnak a szakmájában: „Az fáj, hogy a szocializmusban ugyanúgy odaküldte a párt a maga emberét a kupac tetejére, alatta viszont szakemberek dolgoztak, jó műsorok születtek, és fontos volt a szakmaiság”. De ez még nem minden: ”Értem én, hogy a hatalom kontrollálni akarja a híreket, de az miért nem fontos, hogy a tartalom szakmai legyen?” Nos, ez a két mondat teszi hitelessé Gundel Takács Gábort a mai TV2-ben is. Ezért nem akadunk fenn azon sem, ha az UHT tej áfája szerepel a kérdésekben.
Nem kis teljesítmény, hogy hősünk ezzel a névvel elérte, önmagáért és nem a családi kapcsolatok miatt figyelünk rá. S mindig jó őt látni, mert egy profivá érett műsorvezetőről van szó. Bár tudjuk, egy-egy program sikere sok emberen múlik a televízióban, Gundel Takács Gábornak – Gundinak - kiemelt szerepe van abban, hogy a nézők odakapcsolnak, ha az ő adásait láthatják. Ennél nagyobb dicséret pedig aligha létezik napjainkban.