Önök kérték?

Hosszas kutatómunkát követelt, míg kiderült, hogy a rabszolgatörvényt kik is kérték. De mielőtt a helyes megfejtést elárulnánk, érdemes végigkísérni a közfelháborodást kiváltó döntés felelősségáthárítási folyamatának rövid történetét. 
Kezdetben a kormány a tömeges munkavállalói igényekre hivatkozott, míg ki nem derült: a dolgozóknak elenyészően kis hányada kíván többletmunkával keresethez jutni. Ezután a multinacionális munkáltatókra, elsősorban az autógyárakra és az üzletláncokra szállt át az ötletadás vádja, de ez sem állta ki az igazság próbáját: az eddig engedélyezett éves 300 órás túlóra keretet általában meg sem közelítették.  A megoldással végül miniszterelnök állt elő: "Azt az illúziót fel kell adnunk, hogy a mai gazdasági növekedésünk új emberek munkába állításával érhető el. Nem érdemes olyan gazdaságpolitikát csinálni, ami ennél több ember munkáját igényli." A rabszolgatörvényt azért hozták - érvelt Orbán -, mert "sok vállalkozónak stikliket kell alkalmaznia, ha túlórában akarja alkalmazni az embereket. Ezen segít ez a törvény." 
A vállalkozói szervezetek azonban élénken tiltakoztak a meggyanúsítás ellen. Érdekképviselőik eskü alatt vallották: eszük ágában sem volt az illegális túlóráztatás törvényesítése. Viszont azt tapasztalták, hogy az egyre növekvő munkaerőhiány miatt a túldolgoztatott emberek tömegei váltanak munkahelyet, ezzel nehéz helyzetbe hozzák a tulajdonosok által kitűzött célok teljesítésére képtelen vezetőket, akik ezért maguk is gyakran vándorbotot vettek a kezükbe. A gazdaság bővülése, a kormányfő unalomig ismételt víziója, így lelassul. 
S hogy kik vágytak a rabszolgatörvényre? Hát a gázszerelők! Akiket ha napestig túlóráztatnának, akkor sem tudnának minden igényt időben kielégíteni. Viszont egyikük már a leggazdagabbak toplistájának az élére hágott.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.01.12. 09:33

Örökízű rágógumi

Nincs idő, sokan vagyunk – utasította el csütörtökön a kormányinfón Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért felelős államtitkár, hogy a Reuters öt kérdést tehessen fel. Pedig a híréhség érthető lett volna. Kivételesen ugyanis maga Orbán Viktor kormányfő állt a pulpituson, hogy a megígért december helyett most  válaszoljon a médiának - igaz, a Klubrádió, az Azonnali, a Mérce, vagy a konzervatív Magyar Hang eleve nem nyert bebocsátást a szeánszra. Az okokról a Népszava kérdésére a kormányfő csak annyit mondott: nem akar bikaviadalt vívni az újságírókkal. Ami viszont csak annyit tesz: neki nem kötelessége a közönséget pénteki rádiós szónoklatain túl tájékoztatni.
Most sem kaptunk többet. A gazdaságról fújt rózsaszín köd után jött a készülődés az európai parlamenti választásokra, amiben nem volt, nem lehetett újdonság. Magyarország célja Orbán szerint, hogy az EU minden intézményében kerüljenek többségbe a bevándorlásellenes erők. A kormányfő 2015 januárja óta nem tud szabadulni menekültfóbiájától, de ha tudna sem akarna, hiszen olyan örökízűnek remélt rágógumira lelt akkor, amit szándéka szerint időtlen időkig rághat, elégedetten tekintve mindazokra, akik utánozzák a szájmozgását.
Csütörtökön is ezt rágta: „A migráció nem egyszerűen az európai parlamenti választás fő kérdése lesz. Egy olyan témáról van szó ugyanis, amely mélységében alakítja át a teljes európai politikát. A pártok hagyományos jobb- és baloldali felosztása átadja a helyét a bevándorláspárti-bevándorlásellenes dimenziónak, továbbá a migrációs vita újraértelmezi a kereszténységhez való viszonyt is, a keresztény kultúra védelmét szinte politikai kötelezettséggé teszi. A bevándorlásról szóló vita újraértelmezi a szuverenitásvitát is, a bevándorláspártiak ugyanis nem tartják tiszteletben azoknak a döntését, akik nem akarnak migránsokat befogadni." Mindezek közben nem maradt el a liberalizmus és a liberálisok kitagadása sem a világból.
Feleslegesnek tartjuk a kormányfő szembesítését korábbi liberális önmagával. Az sem vezet sehová, ha leírjuk, hogyan lett nemzetközi szappanopera abból a szimpla átverésből, amely 2015 őszén egy humanitárius katasztrófa képeit közvetítette Budapestről Bécsbe és Berlinbe. Az autoriterré lett Orbán akkor ráébredt élete lehetőségére: a menekültkérdés populista hullámán nemcsak Magyarország, hanem Közép-Kelet Európa, s talán az Unió meghatározó politikusa lehet. Ez az áhított haszon mindent megért: a parlamentarizmus itthoni lebontását, a nemzet gyűlöletbe és félelembe kergetését, a nemzeti szuverenitás délibábjának kergetését, az európai közösség gyalázását - extra élvezet, hogy mindez európai pénzből zajlik.
Ennyi volt a lényeg, a többi a kormánymédiából ömlő mindennapi mellébeszélés. Most egy darabig nélkülözzük Orbán személyes megszólalását az ország és a világ dolgairól, amiből kitetszik: nem sok köze van a valósághoz, annál több saját monomániájához. A következő útmutatás február 10. körül esedékes. Akkor lesz az évértékelő beszéd. De a valóság kérdéseire akkor sem lesznek válaszai.
Szerző
Friss Róbert
Frissítve: 2019.01.11. 09:03

Hírünk a világban

Az utóbbi időben több országban is jártam közösségszervezői és kommunikációs tréningeken, és gyakran előfordult, hogy más országbeliektől hallottam vissza, mit hallottak, és mit gondolnak Magyarországról, valamint rólunk, magyarokról.
Egy szerbiai rendezvényen egy kiberbiztonságról beszélő informatikus, amikor elejtettem, hogy Magyarországról jövök, egy élcelődő megjegyzésben gratulált újonnan befogadott menekültünkhöz - utalva ezzel a Gruevszki-ügyre. Csak kínosan vigyorogtam, nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez most a velünk való együttérzés jele, egyáltalán, el tudja-e választani az ország lakosságát a kormánya intézkedéseitől, és sejtheti-e, hogy én mint civil aktivista a legkevésbé sem örülök egy elítélt bűnöző rejtegetésének hazámban, csak épp nincs eszköztáram fellépni ez ellen.
Egy másik alkalommal Lengyelországban épp ebédhez álltunk sorban, amikor megütötte a fülem, hogy egy menekültekkel foglalkozó spanyol lány előttem azt ecseteli, milyen borzalmasan bánnak a menedékkérőkkel Magyarországon. Valószínűleg a frusztráció okozta, hogy túlzott intenzitással igyekeztem neki később elmagyarázni, az ország lakosságának jelentős része, beleértve engem is, nem ért egyet azzal, ami az országhatáron zajlik.
Legutóbb pedig egy sok európai országból verbuválódott Facebook-csoportba töltött föl egy teheráni férfi egy képet, amely a magyar kormánytól származó hirdetést ábrázolta. A poszt a Guy Verhofstadtot egy korábbi mondatának kiforgatásával lejárató kampány része volt, és alatta az első kommentben egy honfitársunk idegennyelv-tudását megcsillogtatva, de az obligát tripla felkiáltójelet el nem hagyva arról értekezett, hogy a képen direkt előnytelenül, foghibáját kiemelve ábrázolt liberális politikusnak fogorvosra lenne szüksége. A képhez a posztoló egyébként kommentárként azt fűzte, hogy ha már ezek az “őrült magyarok” a belga politikust célozzák meg a hirdetésükkel, legalább valami olyan témában tegyék, amihez tud is valamilyen módon kapcsolódni.
Itt már kifejezetten szégyent és szomorúságot éreztem, mert az általunk szinte megszokott kormányzati propagandát és az arra adott egybites reakciót joggal találta visszataszítónak a bejegyzés közzétevője, akárcsak kommentelői. Sokakkal egyetemben próbáltam azzal árnyalni a képet, hogy "Magyarország" nem így gondolkodik, az ilyesfajta uszítás nem fedi le minden honfitársam véleményét.
Az egyszeri hírfogyasztónak azonban nehéz árnyaltan látnia egy másik ország eseményeit, és nehéz nem kivetíteni az ország lakosaira a kormányuk által hozott,  sokszor a nemzetközi közvélemény nagy része által elítélt intézkedéseket. Ha nem hisszük, gondoljunk bele, hogyan gondolkodunk mi magunk a törökökről vagy az oroszokról, és ez mennyire függ az országuk kormányáról kialakított véleményünktől. Belegondolunk-e mi magunk, hogy vajon az országuk hány százaléka nem ért egyet ezekkel a döntésekkel? 
Ezért ha mérleget vonunk mondjuk a CEU mellett kiálló tüntetéssorozatról, akkor láthatjuk: akármennyire kudarcot vallott is a mozgalom (hiszen a CEU-t így is elüldözték), semmiképpen nem volt hiábavaló és értelmetlen. Hiszen amikor például a New York Times arról ír, hogy mekkora bukás volt az amerikai diplomácia számára a CEU kiebrudalása, akkor illusztrációul ott van egy fotó sok ezer magyarról, akik az intézmény és a többi egyetem szabadsága mellett demonstráltak. Nagyon más úgy beszélni arról, hogy milyen állapotok uralkodnak a hazai közoktatásban, hogy közben meg tudjuk mutatni három óriási diáktüntetés képeit, és a teljesen érthető “mit tesztek ti ott ez ellen?” kérdésre rámutathatunk, hogy ezt, legalábbis ezt próbáljuk. 
Az persze már egészen más kérdés, hogy mennyire van akár a többségnek is eszköztára valami ellen fellépni. De külföldön legalább kevesebben azonosítják a demokráciaellenes illiberalizmust velünk, tízmillió magyarral.
Frissítve: 2019.01.11. 09:03