Fridával álmodtam

Nem sokat törődtem vele, amíg élt, el kell ismernem. Pedig a nagynénikém volt, és apám halála után már csak ő maradt a családjukból. De mindig jöttek fontosabb dolgok, gyerekek, munka - mindig vannak fontosabb dolgok, amikért a fontos dolgokat elhanyagoljuk. És ő olyan asszony volt, aki soha nem panaszkodott, nem hiányolta a figyelmet, úgy élte az életét, hogy neki ez jutott. 
Mesélhetett volna, de nem mesélt. 
Megmenekülhetett volna a borzalmaktól, de rosszul párosította össze a jellemet a körülményekkel, nem tudta, hogy a jellemnek csak akkor van értelme, ha bizonyos körülményekkel párosul. Ő akkor is erkölcsösen viselkedett, amikor nagyon sokan nem viselkedtek erkölcsösen. A vállalatnál, ahol fiatal gépírólányként dolgozott, volt egy nem zsidó, de nem is nőtlen főmérnök, Komronczy, akinek nagyon tetszett Frida, néha hazakísérte, és udvarolni is próbált, szeretem magát, mondta neki egy városligeti padon, és a kezét is megfogta, de Frida visszahúzta a kezét, mert ennél tovább, mint hogy egy városligeti padon üldögéljen egy nős férfivel, nem volt hajlandó elmenni. Még azt is mondta Fridának, hogy válik a feleségétől, és hajlandó lenne vele elmenni Portugáliába, ott várt  a kapu előtt a taxival, Frida azonban hajthatatlannak bizonyult, az ember nehéz időkben se engedjen az erkölcsi elveiből, mondta. 
Túlélte. Vagy azért, mert kemény volt és elszánt, vagy azért lett kemény és elszánt, mert túlélte.
Ápolta Hannát, a beteg nagymamát, aki a háború óta ágyban feküdt, nem szólt senkihez, csak nézett maga elé. Frida esténként az ágya szélén ült és felolvasott neki. Tudta, hogy Hanna nem nem érti, talán nem is hallja, de az nem számított. Napközben járta a kórházakat, de reménytelen esetnek tartották, csak a körzeti orvos ment el néha sajnálkozni. 
Soha nem kérte számon az elmaradt és lemondott látogatásokat, soha nem kért segítséget, és hálás volt minden kis ajándékért. Amikor külföldön voltam, nem írtam neki, pedig mindig megígértem. Szerette a gyerekeimet, örült, ha egy pár percre felmentek hozzá. Marasztalta őket, de mindig megértette, amikor azt mondták, hogy sietniük kell. Hiszen gyerekek. Tulajdonképpen a sajátjaim, mondta.  
Amikor meghalt a nagymama, Frida egyedül maradt a Thököly úti lakásban. Takarított, főzött, mosott, vasalt, esténként verseket, klasszikus regényeket olvasott, és zenét hallgatott. Csak Hanna, ő hiányzott neki. Az ápolás. 
Aztán egyszer összeesett az utcán. Pedig nem voltam beteg egész életemben, mondta a mentőknek. Talán ez volt az utolsó mondata. 
Most, sok évvel a halála után, egyszercsak álmodtam vele. Magam is meglepődtem, hogy milyen pontosan emlékszem a részletekre. Nem hiszek az álmokban, és nem is szeretek mesélni róluk, de azért ez más. Azt álmodtam, hogy egy hideg téli napon vár a kapu előtt, ahol lakott, a Thököly úton, sápadt,  kendőt visel, kezében egy kis papírt tart.
- Azért felírtam neked a titkos telefonszámomat. Hívjál fel, ha egyszer szükséged lenne rám.
És ezzel eltűnt.
Szerző
Odze György
Frissítve: 2019.01.14. 09:50

Önök kérték?

Hosszas kutatómunkát követelt, míg kiderült, hogy a rabszolgatörvényt kik is kérték. De mielőtt a helyes megfejtést elárulnánk, érdemes végigkísérni a közfelháborodást kiváltó döntés felelősségáthárítási folyamatának rövid történetét. 
Kezdetben a kormány a tömeges munkavállalói igényekre hivatkozott, míg ki nem derült: a dolgozóknak elenyészően kis hányada kíván többletmunkával keresethez jutni. Ezután a multinacionális munkáltatókra, elsősorban az autógyárakra és az üzletláncokra szállt át az ötletadás vádja, de ez sem állta ki az igazság próbáját: az eddig engedélyezett éves 300 órás túlóra keretet általában meg sem közelítették.  A megoldással végül miniszterelnök állt elő: "Azt az illúziót fel kell adnunk, hogy a mai gazdasági növekedésünk új emberek munkába állításával érhető el. Nem érdemes olyan gazdaságpolitikát csinálni, ami ennél több ember munkáját igényli." A rabszolgatörvényt azért hozták - érvelt Orbán -, mert "sok vállalkozónak stikliket kell alkalmaznia, ha túlórában akarja alkalmazni az embereket. Ezen segít ez a törvény." 
A vállalkozói szervezetek azonban élénken tiltakoztak a meggyanúsítás ellen. Érdekképviselőik eskü alatt vallották: eszük ágában sem volt az illegális túlóráztatás törvényesítése. Viszont azt tapasztalták, hogy az egyre növekvő munkaerőhiány miatt a túldolgoztatott emberek tömegei váltanak munkahelyet, ezzel nehéz helyzetbe hozzák a tulajdonosok által kitűzött célok teljesítésére képtelen vezetőket, akik ezért maguk is gyakran vándorbotot vettek a kezükbe. A gazdaság bővülése, a kormányfő unalomig ismételt víziója, így lelassul. 
S hogy kik vágytak a rabszolgatörvényre? Hát a gázszerelők! Akiket ha napestig túlóráztatnának, akkor sem tudnának minden igényt időben kielégíteni. Viszont egyikük már a leggazdagabbak toplistájának az élére hágott.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.01.12. 09:33

Újévi csodatétel

Nem hatottak a varázsszavak. Pedig Kásler Miklós miniszter jogszabállyal tette kötelezővé, hogy január elsejétől legyen rend a kórházak sürgősségi osztályain. Aki odamegy, az öt percen beül tudja meg, hogy mi lesz vele, szüksége van-e komolyabb ellátásra. Ha pedig nincs, akkor az úgynevezett „akut alapellátási egységen” keresztül - akár orvosi vizsgálat nélkül is – bocsássák haza, így rövidítve a sort a leterhelt sürgősségi orvosoknál.
Aki régóta figyeli az egészségügy folyamatait, eleve tudhatta, hogy a megoldás azért nem lehet ennyire egyszerű. A sürgősségi osztályokon gyűlt fel ugyanis a magyar egészségügy szinte összes nyavalyája, itt vált láthatóvá az is, hogy nincs normális háziorvosi rendszer, 24 órás szakellátás. De azok sem lehettek igazán meglepve, akik csak pár hónapja figyelik, mi folyik az egészségügyben. Az októberi államtitkár-krízis alaposan megtépázta Kásler Miklós tekintélyét, létkérdés volt tehát számára néhány gyors siker az egészségügyben - a kormány hamarosan el is fogadta a sürgősségi ellátás reformjáról szóló koncepcióját. 
Ami utána történt, az viszont híven mutatta, hogy mivel jár, ha a politikai igényeket nem korlátozzák a józan szakmai megfontolások. A miniszter ugyan egyeztetett a sürgősségi orvoslás szakmai testületeivel, de javaslataik nem befolyásolták rapid intézkedését. A szakemberek óvatosabban korrigáltak volna, így például kezdetben csak hat-nyolc sürgősségi centrumban próbálták volna ki az új ellátásszervezési elemeket, és előbb egységesítették volna a betegosztályozást, triázsolást is, ugyanis a magyar kórházakban ma még ahány ház, annyiféle módon döntenek arról, mi sürgős és mi halasztható. 
De Kásler rendelete közvetlenül karácsony előtt megjelent, és január elsejével új világot hirdetett. Beszédes, hogy maga Bognár Zsolt, a Magyar Sürgősségi Orvostani Társaság elnöke nyilatkozta pénteken a kormánylapnak, hogy „egyetlen egészségügyi szolgáltatótól sem lehet elvárni, hogy tíz munkanap alatt egy pluszszolgáltatást elindítson a nulláról.” Semmi meglepő nincs hát abban, hogy nem is sikerült ennyi idő alatt új orvosokat, nővéreket, mentőtiszteket szerződtetni, új triázsolókat kiképezni. És persze az ellátást sokkal részletesebben dokumentáló szoftver sem készült el. 
Formailag persze mindenütt igyekeztek eleget tenni az előírásnak. Találtak ajtót, amire ráírhatták: akut alapellátási egység. És azt is kitalálták, hogy munkatársaik szükség szerint hogyan váltsanak szerepet, legyenek ápolók, triázsolók, betegirányítók. Ám volt főigazgató, akinek ilyen körülmények között sem engedte a szakmai lelkiismerete, hogy orvosi szemle nélkül engedje el a beteget. Így náluk az akut alapellátási egységhez sorolt könnyű páciensek is beállnak egy – igaz, másik - sorba a sürgősségi orvoshoz.
A tárca persze várja az eredményt, és kéri a pontos adatokat arról, hogy mennyire gyorsult az ellátás. Ám kész csoda lenne, ha a kórházakban még arra is akadna ember, hogy ezeket az adatokat összevadássza a napi több száz páciens papírjaiból.
Szerző
Danó Anna
Frissítve: 2019.01.12. 09:34