Atombizonytalan

Ugyanúgy sunyít, lapít, kamuzik, alibizik, stiklizik és terel Paks 2-ügyben most a Fidesz és Orbán Viktor, amiként azt tették a Putyinnal öt éve megkötött puccspaktum előtt. Az ígéretek elmismásolása, a teljesítmény hiányának elkenése, a számonkérés kisiklatása a Nemzeti Együttműködés Rendszerének fő tartópillérei. De itt mégiscsak egy atomerőműről, egy orosz állami kölcsönből tervezett, három-hatezer milliárdos magyar állami beruházásról lenne szó.

A hazai energialobbi anyagában atompárti, kifejezetten érzéketlen a világ fejlődésére. Így, miután - a 90-es években nyilván atomellenes - Fideszt is meggyőzték, a bővítés eldőlt. Az ügyet mégis máig szerencsétlenkedés övezi. 2009-ben szinte a teljes parlament egy olyan dodonai atompárti nyilatkozatot fogadott el, amire Orbánék bővítési hozzájárulásként hivatkoznak. Aztán tanulmányok, közpénzek ide-oda, ahogy kell. Majd egyre későbbre ígért pályázati időpont. Aztán jött 2013 végén egy rapid bizottsági ülésen Lázár János rizsája, amiből kétségkívül kihámozható, hogy a pályázatnak annyi, és jöhetnek az oroszok.

Miután ezzel a maguk részéről letudták a közvélemény tájékoztatását, Orbán és Putyin a Magyar Népköztársaság Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége 1966-os egyezményének meghosszabbítása keretében kezet ráz a bővítésre, és ennek érdekében egy közel 3 ezer milliárdos orosz állami hitelre. E puccsra a szakértők hada mellett az ellenzék is oly hevesen reagál, hogy még az MSZP is levedlette atompártiságát. De Orbán megmakacsolta magát, az „évszázad üzletét”, olcsóbb áramot és először 2023-as átadást ígérve.

Majd újabb bizottságok, tárcák, cégek, tanulmányok, lobbisták, közpénzek ide-oda. Szokás szerint az EU is hosszasan kotlott az ügyön, hogy aztán apróbb változtatásokkal továbbengedje azt, de ez senkit se lephetett meg. Igaz, a piaci kamatok már ezalatt az „évszázad” orosz hitele alá szálltak, és nem lehetett nem észrevenni az átadás beígért időpontjának folyamatos csúszását sem. Eladdig, hogy Orbán Viktor tavaly ősszel Moszkvában a határidőket már másodlagosnak nevezte. Emberei gyorsan beleálltak a patópálúri iránymutatásba: köreikben a 2032 se szitokszó. Bár a kormányfő a késedelemért az EU-t kárhoztatja, rajta kívül mindenki tudja, hogy a valós ok az orosz tervek és a magyar szabályok közötti űr. Ez végeláthatatlan egyeztetéseket igényel. De a már engedélyezett, tavaly év elejére ígért felvonulási épületek érdekében se történt még egy kapavágás se.

Mindez erősíti azokat a kezdettől fogva hallható hangokat, hogy Orbán sose akart atomerőművet építeni, hisz az ő szakterülete a zavarosban halászás.

Ha ez így van, ne örüljünk. Hisz 2030 után valahonnan mégis csak kell áram. Bár az energialobbinál visszafogottabb hisztivel, ám mégis jelezni szükséges, hogy az egyéb lehetőségek egyelőre nem képesek üzembiztosan kiváltani ekkora termelést. Az árakról nem is beszélve.

Bár erre valószínűleg már nem Orbánnak kell megoldást találnia.