Felvirrad a második harminc

Az Orbán kormány demokratikus ellenzéke mindmáig nagy késésben volt a nagyvilág átalakulásaihoz képest, sőt még nagyobb késésben a saját helyzetéhez, a hazai autoriter rendszer kifejlődéséhez képest. Ez abban is megmutatkozott, hogy 2010 óta most, a harmadik csúfosan elvesztett választás után bontakozik ki először vita a rendszer természetéről, jóllehet ez a vita a nemzetközi sajtóban legalább egy évtizede folyik, még a magyar helyzet kapcsán is. 
Úgy tűnik, hogy az politikai rendszer ellenzéki képviselői és a széles közvélemény csak most csodálkoznak rá arra, hogy a még megmaradt, de már roskadozó demokratikus díszletek ellenére ez nem egy demokratikus rendszer, hanem az autoriter vonások elmélyítésén fáradozik, ahogy a legutóbbi napok eseményei is mutatják. Pedig az ellenzék új horizontjának feltárásához legalább annak a kimondása kellett, hogy az orbáni visszarendeződés már régen átlépte a demokratikus rendszer kereteit; ezt már a korábbi tüntetések résztvevői is felismerték, ám a politikusok és az elemzők jórészt még csak most ízlelgetik az autoriter vagy autokrata kifejezéseket, amelyeket a nemzetközi sajtóban már régóta használnak a magyar helyzet jellemzésére.
Persze a médiában sokféle elnevezés kavarog, minden ismert publicistának és közéleti szereplőknek megvan a maga kedvenc terminusa. A maffia kifejezés különösen jól hangzik a publicisztikában, és meg is van a helye az egyes ügyek leírásában a haveri kapitalizmus széles terepén, viszont nem mondja ki, nevezi meg egyértelműen az egész autoriter rendszer antidemokratikus jellegét. 
A „minek nevezzelek” össztársadalmi játékot végig kell játszani, mert a szavaknak súlya és orientáló jellege van, így különös jelentősége van a most ébredező vitának is arról, hogy az Orbán-rendszer versengő vagy választási autokrácia. Hiszen az előbbiben még van esély a választásokon való győzelemre, mert a hatalmon lévők a formális szabályokat valamennyire betartják, az erőszak minimális, és lényegében az őrző-védő bandériumokra „privatizálják”. Az utóbbiban viszont nincs, vagy alig van már esélye az ellenzéknek a választások megnyerésére, mert ezt strukturálisan kizárják, és a formális demokrácia szabályai is sérülnek. Az erőszak nemcsak közvetett, hanem közvetlen állami eszközökkel is érvényesül, behatolnak az ellenzéki pártokba, és állami-jogi eszközökkel is akadályozzák azok sikeres választási szereplését. Az Orbán rendszer most billeg a két típus között, és éppen csúszik át a választási autokráciába.
Az összes kelet-közép-európai országon, nem csak Magyarországon, a 2010-es évtizedben politikai cunami söpört végig, ami többnyire elsodorta az első pártrendszert, a rendszerváltás kezdetén létrejött pártokat, vagy legalábbis erősen megtépázta és háttérbe szorította őket. A második generációs pártok léptek a helyükbe, amelyek Gólem pártoknak nevezhetőek, mert az óriási testükkel a politika mellett átfogják és uralják a gazdaság és a média széles szektorait is, s ezzel homlokzattá redukálják a már korábban is gyengélkedő, kaotikus demokráciát. Korunk hősei - úgymond - azok, akik a kemény autoriter rendszerek felé vitték az országaikat, mint Orbán, Babis és Kaczynski, súlyos konfliktusokat vállalva az EU-val is. Hazai kínjaink miatt úgy érezzük, hogy Magyarország különleges eset, pedig ez a politikai betegség az egész régiónkban elterjedt, bár csak nálunk vált igazán jól kiépített rendszerré. Ennek következtében Magyarországon elég látványos politikai vákuum jött létre az ellenzéki oldalon 2010 után, bár a karácsonyi tüntetéssorozat után most már ébredezik nálunk a harmadik pártrendszer.
Furcsán hangzik ugyan, de a második pártrendszer valamennyi pártja komoly politikai szereplőként 2010 után valójában már megszűnt. A Fidesz nevű Gólem párt már elvesztette párt jellegét, s még a támogatói számára is egyre inkább egy államilag szervezett elnyomó gépezet képét ölti, éppen ezzel nyerte ezidáig a választásokat. Az MSZP 2010 után hosszú évekre eltűnt, hiszen elvesztette a mozgalmi dimenzióját és fejlesztési narratíváját, nem volt vezetés, csak napi-politikai tengődés és zűrzavar a párt körül. A Párbeszéddel való szövetségig fényes elszigeteltsége volt a fiatal generációtól, nemcsak szervezetileg, hanem mentalitásban is, és csak most kezd újjászerveződni. Az SZDSZ szinte kevésbé szűnt meg, mert az ellenzéki térfélen domináns maradt a narratívában, a neoliberális jegyekkel megterhelt uniós alternatíva életben tartásában. Ez viszont „városi ideológiaként” nem volt alkalmas a teljes lakosság megszólítására és az európai integrációt követő pártok megújítására, ezért kellett a 2018-as választási vereség után rádöbbenni a vidéki Magyarország nyomorúságára. A DK-nak nincs is saját politikai arculata, csak pillanatnyi fellobbanásai a Gyurcsány beszédekkel a médiában. Nem hozott be politikai innovációt, és nem volt képes a 2010 előtti időszak kritikai áttekintésére sem. Ezért strukturálisan megzavarta az ellenzéki együttműködést, és nyilvánvalóvá vált, hogy nincs jövője, mert rövidesen demográfiai szakadékba zuhanhat a választói tábora elöregedésével.
A Fidesz az utóbbi években sokkal jobban behatolt a Jobbik és az LMP belső életébe, mint ahogy a látványos és rendszeres botrányok révén kívülről ezt látni lehetett, és belülről szétrohasztotta őket. Utólag kitűnik, hogy a Fidesz nagyarányú győzelmének ez is az egyik fontos tényezője volt. Hiszen ezzel érdemben meg tudta akasztani az ellenzéki együttműködést, végül is ez a durva beavatkozás hozta meg az újabb kétharmadot, ami már minimális további együttműködéssel megakadályozható lett volna. Nem tudni, hogy jelenleg a Jobbik és az LMP mennyire létezik egyáltalán működőképes pártként. Ki tudja, maradtak-e még a Fidesznek belső hadállásai bennük, avagy képesek-e talpra állni és újraszerveződni, s végül milyen politikai profilt alakítanak ki a gyorsan változó ellenzéki pártközi együttműködésben. Azt sem tudni még, hogy a Momentum mennyire „van”, de egyre bizonyosabb, hogy „lesz”, bár a saját markáns európai és demokratikus profilja még nem formálódott ki egy világos pártidentitássá, pedig rövidesen jön a május az EP-választással.
A legutóbbi kétharmados győzelem után a Fidesz elvesztette párt jellegét, és az elnyomó állami erőszakszervezet vezetőjeként Orbán kimondta, hogy a határ a csillagos ég. A Fidesz vezetői elkezdtek arab multimilliomos uralkodók módjára viselkedni, megirigyelték azok hivalkodó fogyasztását és nyíltan felvállalt nepotizmusát. Az április utáni időszakot a haveri kapitalizmus szemérmetlen kitárulkozása, a növekvő médiauralom, az államgépezet teljes kontrollja és a kulturális szféra felfokozott gyarmatosítása jellemzi. A legutóbbi események azt mutatják, hogy a közvetett uralom eszközrendszere egyre inkább átcsap közvetlen erőszakba. A Fidesznek számos jogi és erőszakos eszköze van még, de ez számára is egy csapdahelyzet, amiből nehezen tud kiszabadulni, mert a „bársonyos diktatúra” demokratikus homlokzata már omladozik, és a lakájmédiában is egyre nehezebben legitimálható. Mindenesetre a Fidesz már nem dob be jutalomfalatkákat az ellenzéknek, inkább új retorikai fogásokat próbálgat a hazugsággyárban azzal, hogy a karaktergyilkosságnak az egyes ellenzéki politikusokról az egész „erőszakos ellenzékre” való kiterjesztésével kísérletezik.
A 2019-es év a nevelő idő a harmadik pártrendszer kialakulásában, ami új horizontot nyithat meg a demokratikus ellenzék számára. Emlékeztetni kell arra, hogy Dahrendorf hajdanán sokat emlegetett - ám azóta elfeledett - tézise szerint a teljes rendszerváltáshoz hatvan év kell, vagyis két generáció ideje. Harminc év után most éppen azt látjuk, hogy belép az újabb generáció és próbálgatja az új pártrendszert, a nyolcvanas évek vége óta immár a harmadikat. Kezdődik a második harminc év, belép a második generáció, ami már elkezdte a történelmi szégyentáblára felírni az Orbán rendszer viselt dolgait. József Attilával szólva, „Csak ami nincs, annak van bokra,/ csak ami lesz, az a virág,/ ami van, széthull darabokra.”
Szerző
Ágh Attila politológus
Frissítve: 2019.01.16. 09:08

Gyakorlati multikulti

A csapatjátékokban az országos vagy nemzeti jelleg hordozói a válogatottak. Ezzel szemben a klubcsapatok a lokális és a globális megtestesítői. A klubok számára kiírt országos, európai vagy világszintű kupák és bajnokságok résztvevői nem nemzetek, hanem városok vagy városrészek. 
A nagy klassziscsapatok szurkolótábora is nemzetközi: az FC Barcelonának Magyarországon, Kenyában és Japánban is vannak hívei. A szurkolás ott is multikulturális, ahol a nézőközönség még nem az: Nyugatról kölcsönzött dallamok és rigmusok, lemásolt viselkedésminták, a rasszista szurkolói „kemény magok” internacionalizmusa jól jelzi ezt. Jellemző, hogy még a leginkább „nemzeti” klubcsapatunk, a Fradi szervezett szurkolói is „Green Monsters” vagy „Green Eagles” feliratokkal tüntetnek – így, angolul. 
A játékosállomány már a második és harmadik vonalban is multikulturális, akárcsak az edzői kar. A remek győri Audi ETO Bajnokok Ligáját nyert kézilabda csapatában, a pályán lévő hét játékos közül ritkán több a magyar, mint egy vagy kettő. Kosárlabdában vagy kézilabdában az időkérés során az edző angolul adja utasításait, tanácsait Magyarországon is. Olykor a tulajdonos is külföldi. Még „legnemzetibb” sportágunkban, a vízilabdában is szerb, román, ausztrál, horvát játékosok vannak - a magyarok mellett. Az európai színvonalúnak hitt falusi „akadémia” ellenére a felcsúti futballcsapat is telistele külföldivel. Az egykori legendás Wembley stadion helyén Londonban ma az Emirates, az Üllői úton az Albert stadion helyén a Groupama aréna áll. Az egyik jeles spanyol klubot azerbajdzsán olajcég, a londoni Arsenalt orosz milliárdos birtokolja. 
Nem azt állítom, hogy ez baj vagy jó – ilyen a világ –, csak azt, hogy ez a világ globalizált, nemzetek feletti. Mindenki tudja ezt, kivéve a magyar szurkolókat és sportvezetőket. Pedig nemzetközi összehasonlító, tudományos vizsgálatok szerint mi, magyarok, semmivel sem vagyunk nacionalistábbak, mint a legtöbb európai nép - és „nemzeti nihilisták” sem vagyunk. Beleillünk az európai átlagba. 
Az előbb említett győri csapat mezén nemzeti színű szalag látható. A debreceni kézilabdás lányokén rovásírásos felirat. Egy Fradi – Újpest focimeccs előtt a közönség elénekli a himnuszt, habár a játékosok kétharmada és mindkét edző külföldi, a másik csapat pedig szintén magyarországi, csak épp egy másik budapesti városrészből. A minap lépett pályára az EHF-kupáért a Siófok csapata. Tor Odvar Moen edző legénysége, azaz „leánysága” nagyjából a Solberg – Bőhme, Gonzalez, Kobetic, Khmyrova, Jezic, Nze Minko összeállításban játszott. Igaz, csereként játszott Perianu, sőt pár percre szóhoz jutott Geiger is – egy magyar lány. Ám mindegyik játékos mezén magyar nemzeti szín szalag, a közönségben egy lelkes szurkoló magyar zászlót lenget.
Nehogy félreértsen az olvasó! Nem a nemzeti jelképek fájnak nekem, hanem azok inflációja. Nze Minko tehetséges játékos, remek sportember. De piros–fehér–zöld szalagnak a mezén szerintem semmi keresnivalója nincs.
Szerző
Ujlaky István tanár
Frissítve: 2019.01.15. 09:14

És Mária mit tegyen?

Máriának, a kórházi ápolónak a 2018. évi CXVI. törvénynek, azaz a „rabszolgatörvény” rendelkezésének megfelelően az orra alá dugnak egy papírt, hogy írja alá, miszerint 150 óra önként vállalt túlmunkát kell végeznie. Ha már az évi 250 óra rendkívüli munkaidőt, meg persze a normál munkaidőt és az ügyeletet letöltötte. Az önkéntesség elvének szigorú betartásával persze.
A munkaadó és a menedzsment, ha törik, ha szakad, végre fogja hajtani a törvényt. Nem kérdez vissza, hogy megfelel-e a munkaidőre és a részmunkaidőre vonatkozó, 1993-ban és 1997-ben megfogalmazott uniós irányelveknek. A vezetés Máriával fogja megvívni a maga ketrecharcát, a betegek felett. Hogyan értelmezzék, mi minek minősül? Ha Máriának félórát ott kell maradni, mert nem érkezik a váltás, azért nem kap semmi kompenzációt. Nincs, aki megmondja, mi minősül túlmunkának, mert a kétkezi munkát soha nem látott képviselők csak pont a nemzetközi szakirodalom szókészletét felejtették el alkalmazni. 
Áder János köztársasági elnök pedig kijelentette: „összevetettem az új túlóra-szabályozás rendelkezéseit más európai országokéval. Megállapítottam, hogy számos országban (például Egyesült Királyság, Dánia, Írország, Csehország) a túlóra mértéke a magyarországival megegyező, vagy azt meghaladó mértékű.” Csakhogy a heti munkaidő Dániában 37, Franciaországban 35, Belgiumban 38 óra. Egy ápoló mindenhol 6 beteget lát el egy műszakban, a magyarországi 40 beteg helyett. Az 1000 lakosra jutó ápolók száma Dániában 16,9, Belgiumban 11,1 Franciaországban 10,5, Magyarországon 6,4. ( OECD 2016) Egy orvosra nálunk, 1,2 ápoló jut, Európában 5-9 fő ápoló teljesíti az utasításait ugyanolyan műszakban.
A törvény nem írja körül a "normális” órák pontos fogalmát. Nem tudni, percre pontosan mennyi a munkaidő, a norma, amely után a "túlóra" elnevezésű órák kezdődhetnek. Mária és a többiek nem tudják, mit vállalnak. Eszükbe sem jut, hogy felpanaszolják, hogy rengeteg "extra időt" töltenek a munkahelyükön. Olyan munkaórákat, amelyek a szokásos munkaidőt meghaladják ugyan, de egy küszöbérték alatt vannak, pl. 40 perc az időtartamuk. Nem tervezhetők, kiszámíthatatlanok. Ezek a „meghosszabbított” órák egyszerűen eltűnnek. 
Az a több tízezer egészségügyi dolgozó sem számít, akik részmunkaidőben dolgoznak. Róluk tökéletesen megfeledkeztek. De nem így az uniós direktívákban, melyek szerint a részmunkaidős munkavállalókat nem szabad kedvezőtlenebb módon kezelni, mint a teljes munkaidőseket.
Bár kötelező, hogy a dolgozó a kórházban bejelentse, hogy átmegy egy másik intézetbe dolgozni, a valóságban ez nincs így. Ha pedig a plázába megy pakolni, ugyan kit érdekel? A bérnővéreket alkalmazó emberkereskedőkről már nem is beszélek. Így azt sem tudjuk, hogy ha az ápoló az egészségügyben különböző munkahelyeken dolgozik, hány órát teljesíthet anélkül, hogy az a betegbiztonságot veszélyeztetné.
A dolgozók állítólag még örülnek is, hogy most a saját munkahelyükön túlórázhatnak. Az egészségügyben évek óta évi 416 óra a munkáltató oldaláról egyoldalúan elrendelhető ügyelet és túlmunka. Ezen felül lehet további 416 óra az önként vállalható túlmunka, vagy 832 ügyelet. Ez együtt 1248 óra a törvényes munkaidőn felül évente. De ápolásetikusként nem tudom elfogadni, hogy embereket kizsigerelje a politika, és végtelenül kiszolgáltatottá tegye őket. Ez a törvény nem szolgálja a betegek biztonságát, a dolgozók egészségét, a családok egybemaradását. Én azt akarom hallani, hogy a dolgozók a megélhetéshez szükséges jövedelmet a főmunkaidőben szerzik meg.
Annak meggondolása sem látszik, hogy ha hirtelen megnövekszik a munkateher, vagy folyamatossá válik a túlmunka - különösen a sürgősségin -, akkor emelkedne a túlmunka díjazása vagy kompenzálása. Közben azt sem tudják, hány szakdolgozó van az országban. Ha mindenki mindenhol minden papírt aláír a túlmunkáról, akkor a kórházigazgatók fogják egymás haját tépni; ha pedig nem engedik a magánellátásba maszekolni a dolgozókat, akkor az a rendszer fog összeomlani. 
Mária nem tudja, hogyan kérdezze meg a szakszervezetis Cser Ágnestől, milyen egyeztetési folyamatot harcoltak ki. Hogyan szabotálhatták el a kormányok az elmúlt 20 év alatt az ápolókra vonatkozó ILO nemzetközi ajánlások aláírását? A bérmegállapodásokat illetően eltérőek a nemzeti rendszerek. Munkabéke csak azokban az országokban van, ahol kollektív tárgyalásokon állapodtak meg, és nem kizárólag a jogszabályi rendszerek döntenek mindenről. Magyarországon viszont még odáig sem jutott el a hatalom, hogy a fogalmakat tisztességesen definiálja, azok tartalmában megegyezésre jussanak a felek, és ezek a közvélemény előtt is ismertté váljanak. 
A szabályozás szinte minden apró részlete a kétharmados felhatalmazású jogalkotó hatáskörében van. Költői hát a kérdés, hogy kinek a felelőssége, ha Mária nem tudja, mit írjon alá.
Szerző
Rozsos Erzsébet ápolásetikus
Frissítve: 2019.01.15. 09:13