Felvirrad a második harminc

Az Orbán kormány demokratikus ellenzéke mindmáig nagy késésben volt a nagyvilág átalakulásaihoz képest, sőt még nagyobb késésben a saját helyzetéhez, a hazai autoriter rendszer kifejlődéséhez képest. Ez abban is megmutatkozott, hogy 2010 óta most, a harmadik csúfosan elvesztett választás után bontakozik ki először vita a rendszer természetéről, jóllehet ez a vita a nemzetközi sajtóban legalább egy évtizede folyik, még a magyar helyzet kapcsán is.

Úgy tűnik, hogy az politikai rendszer ellenzéki képviselői és a széles közvélemény csak most csodálkoznak rá arra, hogy a még megmaradt, de már roskadozó demokratikus díszletek ellenére ez nem egy demokratikus rendszer, hanem az autoriter vonások elmélyítésén fáradozik, ahogy a legutóbbi napok eseményei is mutatják. Pedig az ellenzék új horizontjának feltárásához legalább annak a kimondása kellett, hogy az orbáni visszarendeződés már régen átlépte a demokratikus rendszer kereteit; ezt már a korábbi tüntetések résztvevői is felismerték, ám a politikusok és az elemzők jórészt még csak most ízlelgetik az autoriter vagy autokrata kifejezéseket, amelyeket a nemzetközi sajtóban már régóta használnak a magyar helyzet jellemzésére.

Persze a médiában sokféle elnevezés kavarog, minden ismert publicistának és közéleti szereplőknek megvan a maga kedvenc terminusa. A maffia kifejezés különösen jól hangzik a publicisztikában, és meg is van a helye az egyes ügyek leírásában a haveri kapitalizmus széles terepén, viszont nem mondja ki, nevezi meg egyértelműen az egész autoriter rendszer antidemokratikus jellegét.

A „minek nevezzelek” össztársadalmi játékot végig kell játszani, mert a szavaknak súlya és orientáló jellege van, így különös jelentősége van a most ébredező vitának is arról, hogy az Orbán-rendszer versengő vagy választási autokrácia. Hiszen az előbbiben még van esély a választásokon való győzelemre, mert a hatalmon lévők a formális szabályokat valamennyire betartják, az erőszak minimális, és lényegében az őrző-védő bandériumokra „privatizálják”. Az utóbbiban viszont nincs, vagy alig van már esélye az ellenzéknek a választások megnyerésére, mert ezt strukturálisan kizárják, és a formális demokrácia szabályai is sérülnek. Az erőszak nemcsak közvetett, hanem közvetlen állami eszközökkel is érvényesül, behatolnak az ellenzéki pártokba, és állami-jogi eszközökkel is akadályozzák azok sikeres választási szereplését. Az Orbán rendszer most billeg a két típus között, és éppen csúszik át a választási autokráciába.

Az összes kelet-közép-európai országon, nem csak Magyarországon, a 2010-es évtizedben politikai cunami söpört végig, ami többnyire elsodorta az első pártrendszert, a rendszerváltás kezdetén létrejött pártokat, vagy legalábbis erősen megtépázta és háttérbe szorította őket. A második generációs pártok léptek a helyükbe, amelyek Gólem pártoknak nevezhetőek, mert az óriási testükkel a politika mellett átfogják és uralják a gazdaság és a média széles szektorait is, s ezzel homlokzattá redukálják a már korábban is gyengélkedő, kaotikus demokráciát. Korunk hősei - úgymond - azok, akik a kemény autoriter rendszerek felé vitték az országaikat, mint Orbán, Babis és Kaczynski, súlyos konfliktusokat vállalva az EU-val is. Hazai kínjaink miatt úgy érezzük, hogy Magyarország különleges eset, pedig ez a politikai betegség az egész régiónkban elterjedt, bár csak nálunk vált igazán jól kiépített rendszerré. Ennek következtében Magyarországon elég látványos politikai vákuum jött létre az ellenzéki oldalon 2010 után, bár a karácsonyi tüntetéssorozat után most már ébredezik nálunk a harmadik pártrendszer.

Furcsán hangzik ugyan, de a második pártrendszer valamennyi pártja komoly politikai szereplőként 2010 után valójában már megszűnt. A Fidesz nevű Gólem párt már elvesztette párt jellegét, s még a támogatói számára is egyre inkább egy államilag szervezett elnyomó gépezet képét ölti, éppen ezzel nyerte ezidáig a választásokat. Az MSZP 2010 után hosszú évekre eltűnt, hiszen elvesztette a mozgalmi dimenzióját és fejlesztési narratíváját, nem volt vezetés, csak napi-politikai tengődés és zűrzavar a párt körül. A Párbeszéddel való szövetségig fényes elszigeteltsége volt a fiatal generációtól, nemcsak szervezetileg, hanem mentalitásban is, és csak most kezd újjászerveződni. Az SZDSZ szinte kevésbé szűnt meg, mert az ellenzéki térfélen domináns maradt a narratívában, a neoliberális jegyekkel megterhelt uniós alternatíva életben tartásában. Ez viszont „városi ideológiaként” nem volt alkalmas a teljes lakosság megszólítására és az európai integrációt követő pártok megújítására, ezért kellett a 2018-as választási vereség után rádöbbenni a vidéki Magyarország nyomorúságára. A DK-nak nincs is saját politikai arculata, csak pillanatnyi fellobbanásai a Gyurcsány beszédekkel a médiában. Nem hozott be politikai innovációt, és nem volt képes a 2010 előtti időszak kritikai áttekintésére sem. Ezért strukturálisan megzavarta az ellenzéki együttműködést, és nyilvánvalóvá vált, hogy nincs jövője, mert rövidesen demográfiai szakadékba zuhanhat a választói tábora elöregedésével.

A Fidesz az utóbbi években sokkal jobban behatolt a Jobbik és az LMP belső életébe, mint ahogy a látványos és rendszeres botrányok révén kívülről ezt látni lehetett, és belülről szétrohasztotta őket. Utólag kitűnik, hogy a Fidesz nagyarányú győzelmének ez is az egyik fontos tényezője volt. Hiszen ezzel érdemben meg tudta akasztani az ellenzéki együttműködést, végül is ez a durva beavatkozás hozta meg az újabb kétharmadot, ami már minimális további együttműködéssel megakadályozható lett volna. Nem tudni, hogy jelenleg a Jobbik és az LMP mennyire létezik egyáltalán működőképes pártként. Ki tudja, maradtak-e még a Fidesznek belső hadállásai bennük, avagy képesek-e talpra állni és újraszerveződni, s végül milyen politikai profilt alakítanak ki a gyorsan változó ellenzéki pártközi együttműködésben. Azt sem tudni még, hogy a Momentum mennyire „van”, de egyre bizonyosabb, hogy „lesz”, bár a saját markáns európai és demokratikus profilja még nem formálódott ki egy világos pártidentitássá, pedig rövidesen jön a május az EP-választással.

A legutóbbi kétharmados győzelem után a Fidesz elvesztette párt jellegét, és az elnyomó állami erőszakszervezet vezetőjeként Orbán kimondta, hogy a határ a csillagos ég. A Fidesz vezetői elkezdtek arab multimilliomos uralkodók módjára viselkedni, megirigyelték azok hivalkodó fogyasztását és nyíltan felvállalt nepotizmusát. Az április utáni időszakot a haveri kapitalizmus szemérmetlen kitárulkozása, a növekvő médiauralom, az államgépezet teljes kontrollja és a kulturális szféra felfokozott gyarmatosítása jellemzi. A legutóbbi események azt mutatják, hogy a közvetett uralom eszközrendszere egyre inkább átcsap közvetlen erőszakba. A Fidesznek számos jogi és erőszakos eszköze van még, de ez számára is egy csapdahelyzet, amiből nehezen tud kiszabadulni, mert a „bársonyos diktatúra” demokratikus homlokzata már omladozik, és a lakájmédiában is egyre nehezebben legitimálható. Mindenesetre a Fidesz már nem dob be jutalomfalatkákat az ellenzéknek, inkább új retorikai fogásokat próbálgat a hazugsággyárban azzal, hogy a karaktergyilkosságnak az egyes ellenzéki politikusokról az egész „erőszakos ellenzékre” való kiterjesztésével kísérletezik.

A 2019-es év a nevelő idő a harmadik pártrendszer kialakulásában, ami új horizontot nyithat meg a demokratikus ellenzék számára. Emlékeztetni kell arra, hogy Dahrendorf hajdanán sokat emlegetett - ám azóta elfeledett - tézise szerint a teljes rendszerváltáshoz hatvan év kell, vagyis két generáció ideje. Harminc év után most éppen azt látjuk, hogy belép az újabb generáció és próbálgatja az új pártrendszert, a nyolcvanas évek vége óta immár a harmadikat. Kezdődik a második harminc év, belép a második generáció, ami már elkezdte a történelmi szégyentáblára felírni az Orbán rendszer viselt dolgait. József Attilával szólva, „Csak ami nincs, annak van bokra,/ csak ami lesz, az a virág,/ ami van, széthull darabokra.”