„s ahogy a nők tudnak csupán sírni
ahogy a nők tudnak csupán hinni”
(Röhrig Géza: Zsanett)
A me too egy éve alatt megtanultuk a külföldi hírességek és celebek nevét, az áldozatok és a zaklatók is ismertté váltak, mindezek a tudások viszont rendszerszintű változtatásokat önmagukban alig eredményeznek. Aktorok kellenek, mozgalmiság, olyan szereplők bevonása és aktivitása, akik elsőre nem éreznék magukénak a probléma priorizálását.
Mindez különösen Magyarországon lehet fontos, ahol nem tudunk hosszú listákat sorolni az érintettekről, hiszen Sárosdi Lilla színésznőn kívül nem nagyon vállalta fel senki az áldozat hálátlan szerepét. Persze ne feledkezzünk el Németh Pálma önkormányzati anyakönyvvezetőről se, aki a tyukodi polgármestert jelentette fel zaklatásért. És sajnos itt szinte be is fejeződik a sajtót megjárt esetek ismertetése.
Miközben a me too világjelenséggé vált 2017-2018 során, addig Magyarországon nem tudott érdemben kilépni a művészvilág miliőjéből. Inkább csak mindennapi tapasztalataink és sejtéseink voltak és vannak a nők elleni erőszakról, de a me too egy éves évfordulójára szerencsére már számok is a rendelkezésünkre álltak ebben az örök vitában. A Magyar Szakszervezeti Szövetség Női Tagozatának megrendelésére elkészült egy problémafeltáró kutatás, amely a nők elleni erőszak és zaklatás területeit járta körül a magyar munkahelyeken.
Az IDEA Intézet kutatása azt erősíti meg, hogy a munkavállalók több mint 30 százaléka tapasztalt vagy látott már erőszakot a munkahelyén. Arra a kérdésre, hogy kollégától érkezett-e szexuális zaklatás, a válaszadók 23 százaléka felel igennel, míg ha a közvetlen felettesre kérdeznek rá, 10 százalék válaszol igennel. Mégis, a többségük a hallgatást választja (24 százalék), és csak a kisebbség (14 százalék) jelenti az erőszakot munkahelyén vagy éppen a rendőrségnek.
Arra is kíváncsiak voltunk a kutatás során, hogy áldozattá válás esetén képesek-e beszélni minderről: több mint kétharmaduk nem volt áldozat (70 százalék), 10 százalék később sem képes minderről beszélni, 10 százalék igen, és 5 százalék csak anonim módon, vagy a családnak (4 százalék). Akik azt mérlegelik, hogy a szexuális erőszak vagy zaklatás megtörténte után forduljanak-e bárkihez, aszerint döntenek, hogy a cselekmény súlya mekkora (37 százalék), tartaniuk kell-e a lehetséges következményektől (13 százalék), vagy része-e mindennapjaiknak a támogató munkahelyi környezet (7 százalék). Elgondolkodtató válaszok sora olvasható ki a felmérésből: arra a kérdésre, hogy az áldozatok miért nem lépnek ilyen esetekben, felmerül a félelem a negatív következményektől (77 százalék), a támogató munkahelyi környezet hiánya (47 százalék), vagy éppen az, hogy nem hinnének a válaszadónak (48 százalék).
A kutatás egy újabb visszaigazolása annak – hasonlóan a Závecz Research korábbi felméréséhez –, hogy a me too ügy elérte a magyar nők ingerküszöbét, hiszen a válaszadók több mint a háromnegyede tudta, miről van szó. Mégsem érzik, hogy mindez segítette volna saját munkahelyi helyzetüket (48 százalék). Ahogyan abban a kérdésben is teljes a tanácstalanság, hogy milyen törvények, jogszabályok, munkahelyi programok segítik/segíthetik a nőket ilyen helyzetekben. A megkérdezettek mindössze 13 százaléka ismerte átfogóan a kérdéskör szabályozási hátterét. Arra a kérdésre pedig, hogy van-e működő szabályozás az egész ágazatban, vagy csak az egyes szereplőknél, 87 százalék nem tudott felelni. A többi válaszadó a teljes ágazatot, csak egy-egy munkahelyet, vagy a kollektív szerződéseket tudta megemlíteni mint pozitív ellenpéldákat.
Persze nehéz elvárni a munkavállalóktól, hogy ismerjék e terület szabályozási helyzetét, ha arra sem érkeztek egyértelmű válaszok, hogy mi tekinthető szexuális erőszaknak vagy éppen zaklatásnak. A rendkívül széttartó válaszok azt mutatják, hogy nincs egyértelmű tudás erről. Míg a válaszadók 94 százaléka egyetértett abban, hogy a szexuális szolgáltatás kérése ide sorolandó, addig 72 százalékuk szerint a kéz rátétele a lábra, vagy éppen a női mell bámulása (45 százalék) is tiltott terület. A nők utáni fütyülést 39 százalék sorolta ide, és a szexuális tartalmú viccek mesélése is e kategóriába tartozik sokak szerint (33 százalék). A fogalmi bizonytalanság odavezet, hogy a munkavállaló nem tudja: amit átél vagy másnál tapasztal, az megengedhető magatartás-e.
Fel van adva a lecke a hazai érdekvédelemnek, a számok ugyanis azt bizonyítják, hogy miközben a nők elleni erőszak része a magyar munkahelyi mindennapoknak, addig az ellene való fellépés lényegében feltáratlan vidék a munkavállalónak és a szakszervezeteknek egyaránt. A válaszok is ezt igazolják, hiszen arra a kérdésre, hogy vajon a szakszervezetek mit végeznek/végeztek ezen a területen, a beszédes 81 százalék nem tud semmit említeni. A felvilágosító kampányt, az érzékenyítő képzéseket, a honlapokon fellelhető információkat és kiadványokat sorolják fel azok, akik találkoztak már érdekvédelmi jelenléttel e kérdéskörben. Hasonló számokkal szembesülhetünk, ha a konkrét munkahelyi programokra kérdezünk rá: a válaszadók fele nem ismer ilyet, 42 százalék nem tud a kérdésre válaszolni, és mindössze a válaszadók 8 százaléka tud említeni valamit.
Belehelyezve mindezt a magyar érdekvédelem nem éppen rózsás jelenébe: elöregedő tagság, csekély társadalmi presztízs, érdekvédelmi tárgyalásokat nem sokra becsülő kormányzat – akár legyinthetnénk is.
A nők elleni erőszak, az ellene való célzott fellépés azonban fontos pillanat lehetne a szakszervezetek hosszú menetelése során. Egyrészt egy rendkívül aktuális és nemzetközi jelentőséggel is bíró szemléletformáló ügyben nyílik lehetőség arra, hogy lépjenek a hazai szakszervezetek. Másrészt – a kutatás számai feketén-fehéren jelzik az alapvető ismerethiányt e területen – így az alapoktól induló építkezés kezdődhet el ezen a területen. Kis lépésekkel is nagy hatást lehetne elérni. Azt bizonyítva a magyar munkavállalóknak, hogy mindenkinek joga van a biztonságos munkahelyekhez.