Jénai vendég, törékeny Újpest

Publikálás dátuma
2019.01.19. 16:23

Fotó: ARCANUM
A magyar labdarúgás időszámítása akár két szakaszra is osztható. A Marseille előttire és a Marseille utánira. Aki nem nem volt még legalább kiskamasz 1969 decemberében, az csak elgondolni tudja, átérezni nem, milyen hangulat uralta Magyarországot a csehszlovákoktól a vb-pótselejtezőn elszenvedett 1:4 után. Addig el sem lehetett képzelni, hogy hazánk válogatottja nem vesz részt egy világbajnokságon, amelyre benevezett. Akkor viszont bekövetkezett a „lehetetlen”, pedig a hazai pályákon még mindig extraklasszisok serege futballozott, s nem papagáj propagandisták tömjéneztek sokadrangú labdarúgókat.
A helyzet megértéséhez legyen elég annyi: az előző, 1966-os vb-n egyetlen másodpercet sem játszott három olyan ragyogó csatár, mint Göröcs János, Varga Zoltán és Tichy Lajos, ám a válogatott – fenomenális játékkal – 3:1-re legyőzte a nagy tornán az 1954, a szintén a magyaroktól elszenvedett 2:4 óta veretlen, 1958-ban és 1962-ben egyaránt aranyérmes brazilokat. Igaz, a liverpooli brazil-verők közül Marseille-ben már csak Mészöly Kálmán, Bene Ferenc és Farkas János játszott – Albert azért nem, mert Koppenhágában, a dánok elleni 2:3 alkalmával súlyosan megsérült –, de olyan labdaművészek tartoztak a kerethez, mint Fazekas László, Kocsis Lajos, Zámbó Sándor, hogy a hatvanhatban „elfelejtett” Göröcsről ne is beszéljünk. A kudarcot követő döbbenetre jellemző: a világbajnokság előtti vb-búcsú következtében négy nappal később összesen 12 400 néző – átlagban 1550 – ment ki a nyolc NB I-es mérkőzésre; a Honvéd–FTC rangadón (5:2) ezren voltak a Népstadionban. Az efféle adatokra már régóta fel sem kapjuk a fejünket, de akkoriban értelmezhetetlenek voltak e szokatlan, szomorú számok.
Ezért aztán a jelentőségénél nagyobb horderejűvé vált a Carl Zeiss Jena–Újpest EVK (UEFA)-kupa párbaj, amelyet 1970 januárjában rendeztek. A lila-fehér vezérkar két okból egyezett bele, hogy a találkozókat az év első hónapjában tartsák. Egyrészt, mert az NDK válogatottja 1969. december 6-án két és fél hetes iraki és egyiptomi túrára utazott, és a keletnémet keretben sorakoztak a jénai játékosok (Wolfgang Blochwitz, Harald Irmscher, Helmut Stein, Peter Rock, valamint a két testvér, Peter és Roland Ducke). Másrészt azért, mert nem vették kellőképpen komolyan az ellenfelet. Az NDK labdarúgását minálunk mindig is másodrendűnek minősítették, s ezen a véleményen még az sem változtatott, hogy 1969 őszén a Magdeburg ejtette ki a KEK-ből az MTK-t. Igaz, az 1974-es vb keletnémet hőse, az NSZK ellen Hamburgban látványos győztes gólt szerző Jürgen Sparwasser a 113. percben lőtte tovább csapatát a Hungária körúton...
Amilyen lazán kezelték a vetélytársat az újpestiek, olyan tisztelettel nyilatkoztak róluk Jénában. Peter Ducke így beszélt a párviadal előtt: „Marseille ellenére nagyra értékeljük a magyar labdarúgókat. Sokszor kaptunk keserű leckét tőlük.” A honfitársainktól tartó csatár azért volt csak 68-szoros válogatott, mert 1966 januárjában, az NDK legjobbjainak mexikói túráján kettős lábszártörést szenvedett, és azért nem lett a Werder Bremen játékosa, mert 1962-ben 80 ezer nyugatnémet márkáért és egy vadonatúj Mercedesért sem „disszidált”.
A jénai szerénység megejtő volt, a csapat ugyanis addig gólt sem kapott az EVK-ban: az Altay Izmirt 0-0-lal és 1-0-lal, a Cagliarit 2-0-lal és 1-0-lal búcsúztatta. Az elsőre a belgrádi Partizant kiejtő Újpest viszont úgy jutott tovább az FC Bruges-zsel szemben, hogy Belgiumban Fazekas a 90. percben szépített 2:5-re, majd a Megyeri úton Kurt Tschenscher nyugatnémet játékvezető az első félidő végén, 0:0-nál két percet hosszabbított, és Fazekas a szünet előtti utolsó pillanatokban megszerezte a vezetést. Erre a bruges-i meccsen duplázó svéd Tom Turesson lökdösni kezdte a mérkőzés bíráját, mire Tschenscher kiállította a skandináv légióst. A teljes második félidőt létszámfölényben játszó lilák 3:0-ra nyertek, s az idegenben elért több góllal versenyben maradtak.
Az NDK-ban aztán már a meccs előtt megjárták: tizenhat óra alatt jutottak el a Jénától hatvan kilométernyire lévő Gerába, ahol elszállásolták őket. (A visszaútjuk sem sikerült jobban. Már közvetlenül a mérkőzés után haza akartak utazni, de csak Erfurtig jutottak el, mert a berlini repülőtér – a zord időjárás miatt – egyetlen gépet sem fogadott. A lilák küldöttsége így részint a tranzitban, részint egy hotelben töltötte az éjszakát, és csak másnap délután érkezett meg Budapestre.) A pályán is volt csúszás bőven, a havas talaj egyáltalán nem kedvezett a finom kombinációkra építő vendégeknek. Az meg végképp nem könnyített a helyzeten, hogy Bene gólját nem adta meg Boosten holland játékvezető, s hogy Dunai Antal hiába cselezte ki Blochwitz kapust is, mellé lőtt. S miként az gyakran megesik, egy perccel a befejezés előtt döntő fordulat állt be: Werner Krauss bevágta a találkozó egyetlen gólját...
A visszavágó előtt így már nem volt abszolút esélyes az Újpest (amelyben a cselművész Zámbó Jénában és a Megyeri úton is középső védőt játszott). A lilák labdarúgói nem is látogattak el a Szikra filmszínház délelőtti, illetve az Uránia mozi délutáni előadásaira, a Maga tetszik nekem című NDK-film vetítésére. A jénai játékosok meg nem edzettek odahaza, mivel városukban mínusz 17 fokos hideg tombolt. Ennél itthon jobb idő volt, de a Megyeri úti pályáról többször is le kellett tolni a fehér takarót az ismétlődő havazás miatt. Utóbb az újpesti futballistákat tolták le, mert az 5. percben gólt szerző vendégek annyira felszabadultak, hogy az 55. percben már 3-0-ra vezettek. Göröcs a meccs után csak annyit mondott: „Megáll az ész.” A Magyar Nemzet pedig így vont párhuzamot: „A második félidőben a Dózsa labdarúgói már teljesen a marseille-i mérkőzést idézték.” Baróti Lajos edző ellenben kiállt játékosai mellett: „A csapat feltétlen bizalmamat élvezi. Tudom, hogy a néhány váratlan eredmény nem tartós visszaesés, hanem átmeneti megingás.” (Kétségtelen: a lilák 1969 és 1975 között szériában hétszer voltak bajnokok, és három évvel a Jena elleni bukás után elődöntőt vívtak a BEK-ben.)
A Jena a Johan Cruyff-féle Ajaxszal szemben esett ki úgy, hogy otthon bő fél óra múltán 3-0-ra vezetett, majd a hollandok jugoszláv válogatott légiósa, Velibor Vaszovics a 90. percben szépített, és a visszavágón 0-1-ről 5-1-re nyert az amszterdami együttes. Az 1970-es alulmaradást 1971-es diadal követte. A Carl Zeiss üveg- és optikai gyár vezetőségét és kutatóit az amerikaiak a Heidenheim melleti Oberkochenbe telepítették át a második világháború után, a munkások viszont az orosz megszállási zónába kerülő Jénában maradtak. A gyártás mindkét helyen folytatódott, és csak hetvenegyben született meg a megállapodás: Nyugaton az oberkocheniek, a KGST-ben a jénaiak használják a Carl Zeiss nevet.
Amely az Újpest elleni összesített 4-0 nyomán a korábbiaknál is jobban csengett...

ÚJPEST–CARL ZEISS JENA 0-3 (0-2)

EVK-mérkőzés, 1970. január 21., Megyeri út, 10 000 néző. Jv.: De Marchi (olasz).
Újpest: Borbély – Káposzta, Solymosi, Zámbó, Noskó – Dunai III, Göröcs – Fazekas, Bene, Dunai II, Nagy László (Bánkuti, 46.).
CZ Jena: Blochwitz – Irmscher, Rock, Stempel, Krauss – Stein, Werner, Roland Ducke – Schlutter, Peter Ducke, Scheitler.
Gól: Scheitler (5.), Stein (44.), Peter Ducke (55.).

Szerző

Félévszázados barátság (a 80 éves Kenyeres Zoltán köszöntése)

Kenyeres Zoltánt a hatvanas évek közepén ismertem meg, midőn némi kerülők után visszatértem az akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkatársai közé. A forradalom után ott töltöttem gyakornoki évemet, majd ötvenhatos tevékenységem miatt letartóztatásba, végül internálótáborba kerültem, később még évekig voltam rendőri felügyelet alatt. Végül Sőtér István, Béládi Miklós, Bodnár György és Rába György jóvoltából kerültem vissza az akadémiai kutatóintézet munkatársai közé. Zoltán barátom akkor már ott dolgozott. Mindezt avégett mondom el, hogy jelezzem, a hatvanas években kötött barátságunknak, mondhatni, történelmi háttere volt. Ezt a hátteret jelölték meg mindkettőnk számára irodalmi mestereink, így Babits Mihály, Illyés Gyula és Németh László, illetve azok az írók, akikre mindketten felnéztünk: Weöres Sándorra, Vas Istvánra, Sőtér Istvánra, Juhász Ferencre és másokra gondolok.
Hosszú évtizedeket töltöttünk ezen a szép és nem éppen könnyű (mert mindig szakmai és politikai vitákat gerjesztő) pályán: könyvek sora áll mögöttünk, irodalomtörténeti tanácskozásokat szerveztünk és ültünk együtt végig, számos alkalommal jártunk idegen országokban, nem csak hivatali kötelezettségeink miatt, például rendszeresen az újvidéki egyetem magyar tanszékén, hanem a nagyvilág által kínált élményekre szomjas turistaként is – például Velencében és Izraelben. Mindkét közös utazásunk feledhetetlen élményekkel szolgált. Egy kis személyes „Baedekert” tudnánk összeállítani ezeknek az élményekben és tapasztalatokban gazdag világjárásainknak a nyomán.
Mára ő is felsorakozott mesterei mellé
Most, hogy Kenyeres Zoltán 80. születésnapja alkalmából lejegyzem ezt a kis köszöntőt, magam elé halmoztam barátom könyveit – nem kívánom idejegyezni valamennyiük címét, csak néhányét: Gondolkodó irodalom, A lélek fényűzése, Etika és esztétizmus, Korok, pályák, művek, Harmadik csengetés (Visszaharmonizálási kísérletek), Megtörtént szövegek. Már ez a rövid lista is jelzi, hogy ezekben a könyvekben a szövegelemzés, az írói pályák és életművek és a korszaktörténetek együttes igénye működik. Akár a leginkább nagyra tartott irodalomtörténet-írók (Horváth János, Sőtér István, Bóka László) esetében: azért is írom ide az előbbiek nevét, mert, ahogy gondolom, ők voltak Kenyeres Zoltán mesterei. Akik mellé mára ő is felsorakozott.
Kenyeres Zoltán nagyjából ugyanazokat a magyar írókat szerette, azokhoz ragaszkodott, akik közel állottak az én szívemhez is – Arany Jánosra, Ady Endrére, Babits Mihályra, Illyés Gyulára, Weöres Sándorra, Juhász Ferencre (és másokra) gondolok. Egy barátság története természetesen nem azonos egy irodalmi ízlés és vonzódás történetével, ennél sokkal több és mélyebb, és nem azonos a közösen töltött órák, évek, évtizedek történetével sem. Számtalan kisebb-nagyobb személyes esemény, adalék tartozik hozzá, például az a pillanat, amikor évtizedekkel ezelőtt egy súlyos, életveszélyes autóbaleset után Zoltán (másik barátom: a kitűnő költő, Kormos István kísértében) meglátogatott a ceglédi baleseti kórház sebészeti osztályán, és elhozta nem csak kollégáim jókívánságait, hanem a maga éltető biztatását is: minden baljós fordulat után van még remény.
Igen, azt mondhatnám, hogy a barátságoknak talán ez ad igazán tartalmat és értelmet: segítenek megőrizni a reményt. Kenyeres Zoltán barátsága (és persze irodalomtörténet-írói munkássága) is ilyen reményt adó erőforrást jelent számomra. Sok-sok évtized maradt mögöttünk, de ez a reménység még eleven. Tudjuk, hogy amíg élünk, dolgoznunk kell és dolgozni is fogunk. „Ora et labora” – tanultam még a piarista gimnázium kisdiákjaként – mindig tudtam, hogy a munka egyszersmind imádság, és ennek a fogalmi azonosságnak a szép példáját jelenti Kenyeres Zoltán munkás, termékeny élete is.
Szerző

Bihari Tamás: Egy születés előzményei

"Könyörgöm, vedd már le azt a lemezt" – mondta határozottan Ági. Kezét óvó mozdulattal szorította a hasára, mintha hamarosan megszületendő gyermekünk fülét szerette volna befogni. Kétségtelen, hogy csehszlovák gyártmányú sztereó lemezjátszónkon már szinte tövig kopott a tű, szinte berekedt a piköp, mert jószerivel folyamatosan az A.E. Bizottság (Albert Einstein Bizottság) nagylemezét nyomtam rajta. Egyszerűen nem tudtam betelni Wahorn, fe Lugossy, ef Zámbó, Bernáth(y) és a többiek avantgardista, underground őrületével.
Ági viszont féltette leendő gyermekünket. Az orvostudomány már akkor úgy vélte, a magzat az anyaméhben hallja a külvilág zajait, így a zenét is és az hat is rá. Ági szerint egy nyolcadik hónap végén, kilencedik elején járó magzat számára talán a klasszikusok, Bach, Beethoven, vagy legalábbis a konszolidáltabb pop-rock elfogadható prenatális zenei előműveltség. Ha nehéz szívvel is, de ideiglenesen papírtasakba zártam a saját meghatározásuk szerint „undorgrund” stíl jeles képviselőit. Bár őszintén szólva nehezen viseltem a „Na ne hülyéskedj!”, az „Egy lány kéne nékem” című opusok, vagy nagy kedvencem a „Szerelem, szerelem” kényszerű nélkülözését. De első a család.
Teltek a napok. Vidéki riportról hazatérve, meglehetősen fáradtan dőltem az ágyba. Mélyen aludtam, amikor valamikor éjfél után valaki rázott és sürgetett, hogy induljunk. Ági később azt mesélte, hogy percekig nem tudtam hol vagyok és ő mit akar tőlem. Nagyon tanácstalan képet vághattam. Nagy nehezen felfogtam, hogy megkezdődtek a fájások, vagyis jó lesz, ha kapjuk magunkat, és rohanás a Kútvölgyibe Blazsej dokihoz.
Gyorsan tisztázzunk valamit. A Kútvölgyi akkor a párt- és állami nomenklatúra kiemelt egészségügyi intézménye volt. Én azonban még KISZ-tag sem voltam és miniszterséggel sem kínált meg a kádári diktatúra. Viszont a mama nyugdíj mellett asszisztensként dolgozott Sz. urológus főorvos mellett, s így némi protekcióra kétségtelenül szert tettünk. Blazsej doktornak is volt polgári neve, amit már akkor sem tudtam megjegyezni, de a szülész-nőgyógyász nagyon hasonlított a népszerű csehszlovák „Kórház a város szélén” című szocialista-szürrealista szappanopera egyik frontemberére.
Szóval összekapartam magam és Ágival kiléptünk a kispesti Villanytelep utcai albérlet kapuján. Szerencsére az Üllői úti fák alatt éppen arra kószált egy álmatlanságban szenvedő taxis. A szabad jelzés már messziről világított a korszerű szovjet Lada gépkocsi tetején. Bevágódtunk a hátsó ülésre és én csöndben azért fohászkodtam, hogy a pici bírja ki a kórházig. Kibírta.
A SZERZŐ FELVÉTELE
Az ügyeletes szülész-nőgyógyász megvizsgálta Ágit és közölte: „a kedves apuka nyugodtan hazamehet, mert a baba talán egy-két nap múlva jön világra”. Ágit jó kezekben tudva, hazaindultam. Vállalati fotósból akkor vedlettem át üzemi újságíróvá és bár a kollektíva nagyon jó volt, a fizetésemről ezt már nem állíthattam. Ági pedagógus bére pedig még az enyémnél is vékonyabb hangon cincogott a zsebében.
Osztottam-szoroztam, majd úgy döntöttem, heti egy taxizás éppen eléggé lemerítette a büdzsénket. Így azon az október 22-i szombat hajnalon elindultam távoli albérletünk felé. Végigballagtam a Kútvölgyi úton, a Szilágyi Erzsébet fasoron. A Moszkva téren csak néhány hajléktalan, illetve kései vagy korai(?) részeg bolyongott. Még az első villamos sem indult el felém. Ballagtam végig a csöndes és kihalt budai utcákon, majd a Petőfi hídon át a Ferenc körútra, majd az Üllői útra. Csak tettem egyik lábam a másik elé és félig-meddig újra álomba merültem. Fogalmam sincs, mikor értem a Villanytelep utcai ház kertkapuja elé. Mindenesetre valahogy eljutottam az ágyamig és eldőltem, mint az a bizonyos darab fa.
Mikor néhány órás félig-alvás után felébredtem, már a hasamra sütött volna a nap, ha süt. Felkeltem, összekapartam magam, mintha élnék, hogy egy akkori népszerű kifejezéssel éljek, amelyet akkor használtunk, ha valaki úgy vánszorgott, mint egy ólomtetű, amit menet közben is meg lehetne operálni. (Na, mindjárt két autentikus szólás a múltból.)
Azon a csöndes szombaton az 50-es tujával bevillamosoztam a város pereméről a 3-as metró Határ úti megállójáig. Onnan már csak 20-25 perc és csöngettem a Szt. István körúti öreg és hatalmas bérház negyedik emeleti lakásának ajtaján. Mama nyitott ajtót és ragyogó arccal felkiáltott: "Gratulálok a kislányodhoz!" Én még félig kómában hirtelen azt sem tudtam, miről beszél az én drága mamám. Tőle tudtam meg, hogy egy 2800 grammos, 48 centis kislány papája lettem.
Erre már felébredtem és rohantam az ABC-be gyümölcslevet, meg mit tudom még mit venni Áginak. Aki elmondta, hogy Blazsej doki népes társasággal a nyaralójában töltötte az éjszakát, utolsó pillanatban riasztották, így a szülés levezetésére már odaért, addig pedig a szülésznők próbálták tartani a lelket az izguló kismamában. Néhány nap múlva Ági és a baba is elhagyhatta a kórházat és Misi barátom, aki akkor taxizott, hazavitt minket.
Nem tudom, az A.E. Bizottság mennyiben ludas benne, de a lányunk nemigen tűrte a szűkre szabott korlátokat, a konvenciókat, és igyekezett saját szabályai szerint élni.
Szerző