Ellenálló-képtelenség: csodára (sztrájkra) várva - friss felmérés

Publikálás dátuma
2019.01.19 08:30

A kormány politikájában csalódott tömegek, civilek, sőt az ellenzék is a szakszervezetektől és egy országos sztrájktól várja a csodát. Közben egyetlen hónap alatt 77-ről 70 százalékra csökkent azoknak a száma, akik ellenzik a túlóratörvényt – derül ki a Publicus Intézet lapunk számára készült kutatásából.
A kutatásból a többi között kiderül, hogy a rabszolgatörvény elfogadottsága – nem meglepő módon – éppen a Fidesz szavazóinak körében a legmagasabb: 66 százalékuk támogatja, pedig ez az arány egy hónappal korábban még csak 57 százalék volt. Vagyis a kormánypárt szavazói egyre biztosabbak abban, hogy jó döntés született, bár valószínűbb, hogy a civil utcai tiltakozások és ellenzéki akciók „megijesztették” és újra viszonylagos egységbe kovácsolták a Fidesz táborát. Az ellenzéki szavazók körében ezzel szemben szinte egyhangú a törvény elutasítása. A szocialista szimpatizánsok 89, a jobbikosok 87 százaléka utasítja el a túlórák számának emelését. Mindezzel összhangban a törvény elfogadása miatti tüntetésekkel és utcai megmozdulásokkal a megkérdezettek 63 százaléka inkább vagy teljesen egyetért, 31 százaléknyi elutasítóval szemben. Leghatározottabban a Jobbik szavazói állnak az utcán demonstrálók pártján – 90 százalékuk ért egyet a tüntetésekkel, míg az MSZP szavazóinak körében ez 74 százalék. Egy esetleges sztrájkot, útlezárásokat viszont már valamivel kevesebben támogatnának: összesen 54 százalék.

Kormánybuktató karakter

A Publicus által megkérdezettek 44 százaléka gondolja, hogy a szakszervezetek képesek megszervezni egy országos sztrájkot, és még a Fidesz szavazóinak 38 százaléka is így vélekedik. „Az elmúlt hetekben az ellenzéki szavazótáborban kialakult egyfajta csodaváró hangulat. Ha már az EU-nak nem ment, most a szakszervezetektől várják, hogy bírják rá Orbán Viktort a politikája megváltoztatására, mi több, a lemondásra. Ezt a hangulatot az ellenzéki pártok is fűtik, amelyek országos sztrájkról beszélnek, és a szakszervezetekre tolják annak felelősségét, hogy ezt sikerül-e megszervezni. Ezért van irányukban egy csalódottság, ami szerintem nem logikus. A szakszervezeteknek soha nincs kormánybuktató karaktere, legfeljebb egyes intézkedések ellen tiltakozhatnak” – mondja Kiss Ambrus politológus, a Policy Agenda vezetője, aki szerint ezért is vált ketté az elmúlt két hétben sok szempontból a szakszervezetek és az ellenzéki pártok útja. „Sztrájkot általában nem a kormány, hanem egy munkáltató ellen szerveznek az emberek, mert vele van érdekkonfliktusuk. Ráadásul a kár is a munkáltatóé, nem a kormányé” – teszi hozzá. (Bár – és ezt már mi fűzzük hozzá, egy országos sztrájk egy regnáló kormánynak is fájdalmas lehet.) A szakszervezeti mozgalom Magyarországon a rendszerváltás után számos politikai vihart és korrupciós botrányt volt kénytelen elviselni. Nem véletlen, hogy mára mindössze 300-320 ezer tagjuk van országosan. A dolgozók körében jó ideje általános az a nézet, hogy a szakszervezetek nem képesek őket érdemben megvédeni, és a bérek is azért alacsonyak, mert nem elég határozottak az érdekvédelmi csoportosulások – állítja a szakértő. A szakszervezetek megítéléséről és az elvárásokról sokat elmond, hogy a Publicus kérdéseire válaszolók 55 százaléka szerint még a jelenlegi, sok tekintetben kevés mozgásteret hagyó törvények mellett is tehetnének többet a munkavállalók képviseletéért.

Nyomáspróba

Mindebből jól látszik, hogy most hatalmas a nyomás az érdekvédőkön, talán nagyobb is, mint indokolt lenne. „Sztrájkot csak olyan helyen lehet szervezni, ahol van valós szakszervezet. A versenyszférában a 100 fő felett foglalkoztató cégeknél összesen 1,1 millió ember dolgozik, valójában ők fogják eldönteni, hogy lesz-e munkabeszüntetés az országban, nem az a nagyságrendileg 10 ezer ember, aki rendszeresen tüntet. A közszolgáltatást végző, például közlekedési cégeknél szinte lehetetlen megszervezni, mivel hosszas procedúra után a bíróság dönti el, hogy mi az az elégséges szolgáltatás, amit muszáj elvégezniük” – mondja Kiss Ambrus, aki szerint egyértelműen a versenyszférában fog eldőlni, hogy van-e értelme sztrájkolni. A Publicus kutatásában megkérdezettek 38 százaléka mondta, hogy a munkahelyén működik szakszervezet, és 14 százalék állította magáról, hogy tag. A valóságban jóval kevesebben vannak: miközben évek óta folyamatosan csökken a szakszervezetek munkahelyi jelenléte (körülbelül a munkahelyek negyedében működik), ezzel együtt a szakszervezeti tagok aránya is, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2015-ös adatai szerint. Amíg 2001-ben a válaszadók 19,7 százaléka vallotta magát szakszervezeti tagnak, addig 2015-ben már csak 9 százalékuk. (2015-ben arra a kérdésre, hogy működik-e munkahelyén szakszervezet, az érintettek 12,5 százaléka nem is tudott válaszolni.) Ezek jóval alacsonyabb számok, mint a fejlettebb nyugati demokráciákban, márpedig kutatások bizonyítják, hogy azokban az országokban, ahol magasabb a szakszervezeti szervezettség, a jövedelmi különbségek is enyhébbek. 1985-ben az OECD-országokon belül nagyjából a dolgozók 30 százaléka volt szakszervezeti tag. Ma ez csak 17 százalék. Ezek az átlagok azonban jelentős különbségeket rejtenek az országok közt. Észtországban csupán a dolgozók 4,5, Törökországban 6, míg Svédországban, Finnországban és Dániában 65, Izlandon pedig 92 százaléka szakszervezeti tag. 

Úttörők kerestetnek

Az alkalmazottként dolgozók 30 százaléka mondta a Publicus kérdésére, hogy részt venne egy országos általános sztrájkban, további 22 százalék úgy nyilatkozott, hogy bár nem venne részt, támogatná a munkabeszüntetőket és kifejezné a szolidaritását. 45 százalékuk viszont ellenzi a sztrájkot. „A dolgozói társadalom nagy része még nem érzi, hogy a túl­óratörvény miatt rosszabb helyzetbe kerülne – mondja Kiss Ambrus. – Már csak azért sem, mert egyre több hír szól arról, hogy mely cégeknél nem vezetik be a törvény intézkedéseit. Egy ágazatokon átívelő sztrájkhoz kellenének olyan élcsapatok, amelyek elsőként lépnek. Akkor valószínűleg többen csatlakoznának, de még nem látszik, kik lehetnek az úttörők” – teszi hozzá. Az ellenzéki pártok szinte semmit nem kockáztatnak azzal, hogy napirenden tartják ezt a témát, a szakszervezeti vezetőknek viszont sok vesztenivalójuk van. Egy elhamarkodottan, rosszul megszervezett munkabeszüntetés, amin kevesen vesznek részt, nagy kárt okozhat. A kutatás azt is igyekezett kideríteni, hogy az emberek mennyire támogatnák bizonyos „érzékeny” területen dolgozók munkabeszüntetését. Míg a nagyüzemek dolgozóit 58, a közlekedési vállalatok alkalmazottait 52, a tanárokat pedig 55 százalék támogatná, ha sztrájkolni szeretnének. Az orvosokkal kevésbé megértőek, munkabeszüntetésüket csupán 34 százalék támogatná, további 19 százalék pedig csak abban az esetben, ha biztosítanának egyfajta csökkentett szolgáltatást. „Nem meglepő, hogy az egészségügyi sztrájkot utasítják el a legtöbben, hiszen ott az ellátásnak mindenképpen működnie kell. De összességében a kutatás elég magas támogatottságot mutat, hiszen a közlekedési vállalatok esetében például az 52 százaléknyi egyértelmű támogató mellett van további 14 százalék, aki csökkentett szolgáltatás mellett a sztrájkolók mellett állna. Pedig a közlekedés egy olyan terület, ami nagyon sokakat érint” – mondja Kiss Ambrus. A jelenlegi helyzet sorsdöntő lesz a szakszervezeti mozgalom számára, ez az a pillanat, amikor a munkaerőhiány miatt jóval erősebb a tárgyalási pozíciójuk, mint korábban. Nagy figyelem övezi őket, és ha most sikerül eredményeket elérniük és jól élniük ezzel a helyzettel, sokat változtathatnak az alapvető megítélésükön. „Attól függ, mi a siker mércéje. Ha azt várják tőlük, hogy kergessék el a kormányt, a kudarc szinte borítékolható. De ha azt tekintjük sikernek, hogy a munkáltatók végül nem lesznek képesek bevezetni a túlóratörvény intézkedéseit, mert a szakszervezetek ezt elérik cégenként, bebizonyítják, hogy van értelme a dolgozói önszerveződésnek” – összegez a szakértő.

Odaát lelkesebbek

Vannak országok, ahol a sztrájk szinte mindennapos. A munkavállalóknak van merszük és lehetőségük ezzel a módszerrel tiltakozni, ellenállni és jobb munkafeltételeket kiharcolni maguknak. A hét elején például egy németországi munkabeszüntetés hatásai érték el Magyarországot (is) – repülőjáratokat kellett törölni, kedden ugyanis nyolc nemzetközi repülőtéren tartottak sztrájkot a biztonsági szolgálatok dolgozói. Január elején pedig a német pénzszállítók éltek a munkabeszüntetés jogával. Vagyis Németországban már két jelentősebb munkabeszüntetés is zajlott idén, pedig még három hét sem telt el az új évből. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerit – amit a HVG Ténytár rovata idézett – tavaly összesen 1170 munkabeszüntetés volt a németeknél, de még náluk is többször sztrájkoltak Lengyelországban, ahol 1556-szor tették le a munkát különböző ágazatokban. Ráadásul nem a lengyel vagy német munkavállalók sztrájkolnak a legtöbbet a kontinensen. Az European Trade Union Institute adatai szerint az élen Franciaország áll, ahol az ezer munkavállalóra jutó le nem dolgozott napok száma átlagosan 125 volt 2010 és 2017 között. Ezzel szemben Magyarországon összesen 5(!) sztrájk volt 2017-ben, 2011-ben és 2013-ban csupán egy-egy, de valójában az egész kelet-­európai régió nem jeleskedik ebben a műfajban (a lengyelek kivételével). „A francia munkavállalók tudatossága, illetve érdekérvényesítő képessége lényegesen magasabb szintű, mint a magyaroké – mondja dr. Kéri Ádám ügyvéd, munkajogi szakértő. – Amikor 2010-ben szigorították a sztrájktörvényt, valóban lényegesen megnehezítették egy munkabeszüntetés megszervezését, nehezebb ugyanis jogszerűen sztrájkot tartani, illetve bizonyos szektorokban az elégséges szolgáltatás nyújtásának kötelezettsége a végtelenségig el tudja húzni a sztrájk szervezését. Mégis, azt gondolom, hogy alapvetően mentalitásbeli különbségről van szó” – teszi hozzá a munkajogász, aki szerint nem igaz, hogy ne lehetne Magyarországon eredményesen sztrájkolni a jelenlegi törvényi szabályozás mellett. A magyar munkavállalók hajlamosak mástól, leginkább felülről várni a segítséget. Ha ugyanakkor a munkavállalók kellően nagy tömegben lépnének fel az érdekeikért, és erősebb lenne a társadalmi szolidaritás ezekben az esetekben, a munkaadók kénytelenek lennének meghajolni a dolgozók akarata előtt, de minimum tárgyalnának velük. „A magyar ember azonban jellemzően tartózkodik a közösségi cselekvéstől, a szakszervezetek taglétszáma ezért is meglehetősen alacsony” – mondja Kéri Ádám. Állítja: nem meglepő, hogy a sztrájkhajlandóság is hagyományosan alacsony a magyarok körében, a Liga Szakszervezetek egy korábbi felmérése szerint az emberek jelentős része a saját érdekében sem nyúlna ehhez a nyomásgyakorlási módszerhez, más munkavállalók érdekében pedig végképp nem állnának ki ilyen módon. Így viszont a szakszervezetek képtelenek erőt mutatni, jobbára csak fenyegetőznek a sztrájkkal, a munkáltatók pedig addig mennek el, amíg elmehetnek, egészen addig, amíg jelentős tömeg nem áll „szemben” velük. F. SZ. K.

Néhány emlékezetesebb hazai munkabeszüntetés

1995. április 20–23. A kollektív szerződés hiánya miatt országos sztrájkot tartottak a vasutasok. Minimális szolgáltatásként minden vonalon csak két-két vonatpár közlekedett. A sztrájkban a 72 ezer vasutas 30 százaléka vett részt, köztük az összes mozdonyvezető. A sztrájk sikeres volt, a vonatközlekedés április 24-én helyreállt. A MÁV adatai szerint a 86 órás sztrájk 663 millió forint bevételkiesést okozott. 1999. január 4–8. Részleges sztrájk a MÁV-nál, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete szervezésében. A cég a szakszervezet 21 százalékos bérkövetelésével szemben csupán 16 százalékot ajánlott. A sztrájk idején dolgozószobájában elhunyt Sipos István, a MÁV vezérigazgatója. Január 8-án a Fővárosi Munkaügyi Bíróság első fokon jogellenesnek nyilvánította a sztrájkot, s a döntés ismeretében a szakszervezet még aznap felfüggesztette a megmozdulást. 2001. február 5–11. A Malév repülőgépeinek karbantartását végző Aeroplex Kft. dolgozói sztrájkba léptek, a cég 7 százalékos béremelési ajánlatával szemben 15 százalékos emelést követeltek. Február 9-én már nem indult egy Malév-járat sem Ferihegyről. 11-én megszületett a megállapodás, a dolgozók elérték céljukat. 2004. július 9. Kétórás figyelmeztető sztrájkot tartottak a MÁV Kórház és Központi Rendelőintézet dolgozói, mivel az intézmény március 31-én kinevezett vezetése még aznap felmondta a kórház érvényes kollektív szerződését. Két héttel később a szegedi tudományegyetem 11 klinikáján tartottak 2 órás figyelmeztető sztrájkot az egészségügyi dolgozók. Ugyanebben az évben októberben és novemberben is voltak sztrájkok az egészségügyben: ezekhez több mint tízezren csatlakoztak. 2008. február 1.–december 22. A VDSZSZ határozatlan idejű, úgynevezett gördülősztrájkja. A szakszervezet 250 ezer forintot a MÁV Cargo privatizációs bevételéből, továbbá – a megajánlott 6,9 százalékos bérfejlesztés mellett – 10 százalékos többletbérfejlesztést követelt dolgozóinak. 2008. április 18. A BKV szakszervezetei egész napos sztrájkot szerveztek. A tervezett járatritkítások visszavonását és a vállalat gazdasági helyzetének stabilizálását követelték. 2016 áprilisában az elmúlt húsz év legnagyobb országos közoktatási sztrájkját hirdette meg a Pedagógusok Szakszervezete. 25 ezer tanár sztrájkolt, forgalomlassító menet indult a városban, több helyszínen ötperces néma csenddel készültek délre, bírók is támogatták a sztrájkolókat. (Ezt megelőzően 1995 decemberében volt hasonló méretű akció, az egész napos figyelmeztető sztrájkban a pedagógusok 80 százaléka vett részt.) Az utolsó nagy munkabeszüntetés a 2017-es Tesco-sztrájk volt. A két kereskedelmi szakszervezet a megnövekedett terhelés és a lassan növekvő bérek miatt hirdetett munkabeszüntetést. Szeptember 8-9. között a cég csaknem másfél milliárdos kiesést könyvelhetett el. Az események hatására megindult a bérmozgás szinte valamennyi kiskereskedelmi láncnál. A résztvevők számát és hatását tekintve is az egyik legjelentősebb rendszerváltás utáni sztrájk volt. K. P. 

Frissítve: 2019.01.19 13:00

Duce-lincs post mortem

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:33

Fotó: Leemage/ AF
Húsvét vasárnapja 1946-ban is április 21-re esett. Az akkor 26 éves, politikusi álmokat dédelgető Domenico Leccisi a milánói Musocco-temető 16-os parcellájából kilopta Benito Mussolini holttestét.
„Mérhetetlenül ostoba volnék, ha azt kérném, hogy a halálom után hagyjanak békében. A nagy átalakulásokra, forradalmakra buzdító vezérek sírjai körül nem lehet nyugalom” – írta Mussolini 1932-ben egy öccsének címzett levélben, mintegy Kasszandra-jóslatként előrevetítve a jövőt. Azt, hogy „életművét” kvázi befejezettnek tekinti, már 1943 szeptemberében sem rejtette véka alá. Amikor a Tölgyfa-hadművelet során a németek kiszabadították a III. Viktor Emánuel parancsára letartóztatott Ducét grand-sassói fogságából, állítólag így sóhajtott fel: „ez aztán tényleg nem hiányzott”. Két nappal korábban még az ereit is megpróbálta felvágni a borotvájával, ami slendriánságának és az egyik őt őrző katona szemfülességének köszönhetően végül csak öngyilkossági kísérletként került be a fasiszta diktátor portfóliójába. Szűk két évvel később, rövid életű másodvirágzásnak, no meg a háborúnak végén azonban már nyilvánvaló volt, nincs más választása, mint menni vagy meghalni – ha nem is kimondottan rejtői értelemben. Ő az előbbit választotta, és menekülőre fogta. A konvojt Mussónál, a Comói-tó mellett állította meg a Garibaldi partizánbrigád, akiknek, ha lehet hinni a történelemkönyveknek, sejtésük sem volt róla, mekkora zsákmányt fogtak. Azt mondják, elsőre fel sem ismerték a páncélozott autóban német egyenruhában kuporgó Mussolinit és szeretőjét, Claretta Petaccit, olyan viaszfehér volt az arcuk és zavaros a tekintetük. Letartóztatásuknak azonnal híre ment, de hogy hol tartják fogva őket, az arra a két napra, amíg még életben voltak, titok maradt. Hogy egészen pontosan mi minden történt, mielőtt a milánói Loreto téren fellógatták őket, máig nem egyértelműen tisztázott – a hivatalos verzió szerint a Villa Belmonte kapujában egész egyszerűen agyonlőtte őket Pedro, a partizánparancsnok. A kivégzés helyén egyébként, hozzávetőleges hitelesítésként, a mai napig egy tábla díszeleg, melynek szövege rejtélyes mértéktartással fogalmaz: „Történelmi esemény helyszíne, 1945. 04. 28.”

Könyörgöm, akasszuk fel!

Az sem teljesen egyértelmű, hogy kerültek a tetemek a Comói-tó mellől Milánóba, de azt, hogy bizonyos Walter Audisio, becenevén Valerio ezredes kiteríti őket a Loreto tér kövére, már filmfelvételek bizonyítják. Figyelem! A tizennyolcas karikát idézve, itt hívjuk fel kedves olvasóink figyelmét, hogy a következő mondatok a nyugalom megzavarására alkalmas írói képeket tartalmaznak, továbbá a személyiséget károsító magatartásmintákat mutatnak be. A videón jól látszik, ahogy a partizánkordon igyekszik távol tartani a holttestektől a felbőszült tömeget, de azért az ügyesebbek utat tudnak vágni maguknak, hogy a Mussolini-test közelébe férkőzzenek és alaposan megköpködjék, urambocsá, picit megrugdossák. Egy teherautó is átverekszi magát a kordonon, megáll a fasiszta diktátor és fegyverhordozói – többet is kivégeztek eddigre – mellett, és a sofőr Mussolinire lépve száll ki. A tömeg ezen a jeleneten felbuzdulva egységes masszaként szakítja át a partizánkordont, a Loreto téren pedig elszabadul a pokol. Akik nem sokkal azelőtt még istenítették a Ducét, most elborult elmével ütik, vágják, rúgják és lövik cafatokra. Borotvált feje pillanatok alatt a felismerhetetlenségig torzult, a törött koponya repedései mentén szivárogni kezdett az agyvelő. (Nem holmi hatásvadászatból idézem ennyire részletesen az anamnézist, ennek később, keretes írásunkban még jelentősége lesz.) A tömeg egyre megfékezhetetlenebbnek tűnt, ezért néhányan úgy döntöttek, hogy a hullákat fejjel lefelé felkötik a téren lévő Esso-benzinkút tetőszerkezetére. Bár az emberek dühe alól némiképp sikerült kiszabadítani a tetemeket, a fellógatással rájuk nyomták a lehető legnagyobb gyalázat hentesbélyegét.

Lírai hullarablás

Mussolini és Clara Petacci holtteste a csak imitt-amott összecsengő beszámolók szerint a La Pace Hotelbe került, ahol először megmosták és felöltöztették, majd a halottasházba szállították őket. A boncolási jegyzőkönyv szerint Mussolini arca a felismerhetetlenségig roncsolódott, a feje deformálttá vált, a gerince teljesen összeomlott, állkapcsa szilánkokra tört, a mellkasát és a hátát lövések bemeneti és kimeneti nyílásai „díszítették”. A boncolás amúgy rendkívül vidám, kedélyes hangulatban zajlott – a végén az ott lábatlankodó újságírók és a boncnokok rembrandti csoportképben elevenítették fel dr. Tulp anatómiáját. A testet a milánói központi temető 16-os parcellájában, egy jeltelen sírban hantolták el, nagy sietve s talán még nagyobb titokban, remélvén, hogy ezzel lezártnak tekinthetik a sok szempontból kényelmetlen Mussolini-dossziét. Domenico Leccisi azonban nem így gondolta, és közel egy éven át, minden áldott este, amikor elvonatozott a temető mellett, azon gondolkodott, hogyan írhatná tovább a folytatást. 1946 áprilisában, nem sokkal húsvét előtt a temető hatalmas, megvilágított keresztje az ő elméjében is lámpást gyújtott: elhatározta, hogy húsvét vasárnapján „kiszabadítja” a tetemet a jeltelenségből és méltó végtisztességet követel neki. Alig volt pár napja felkészülni az akcióra – április 21-én, sötétedés után három társával együtt beszökött a temetőbe, és kiásta Mussolini holttestét. Visszaemlékezésében élete legjelentősebb, felejthetetlen, már-már lírai eseményeként emlékszik a történtekre: „csak úgy zengett a csákány alatt a föld, mint az ágyúdörgés a csendes éjszakában”. Szintén ő maga számol be arról, miként másztak át a Duce földi maradványait tartalmazó kézikocsival a temető falán, s hogyan kötötték a kocsit egy Apriliához, de ennek valóságtartalmát az időben egyre cifrábbra érő szubjektív emlékezet talán már némiképp átszínezte. A belügyminisztériumba két nappal később, április 23-án érkezett feljelentés a lopásról – a kiérkező hatóságok a sírban Mussolini hűlt helyét és egy gépelt üzenetet találtak: „Benito Mussolini maradványai fölött a Demokratikus Fasiszta Párt aktivistái átvették az ellenőrzést. A Duce ismét köztünk van!” Az országos nyomozással párhuzamosan azonnal megkezdődtek a civil találgatások is: a holttestről az emberek tudni vélték, hogy egy kereskedelmi hajó fedélzetén elhagyta Genova kikötőjét, hogy diplomáciai postával érkezett Rómába, biztonságban van külföldön vagy a római San Lorenzo pályaudvar raktárában. A legmerészebb ötletelők szerint akár fel is támadhatott… 

Összehajtogatva egy mosóládában

A nyomozás három hónapja alatt számtalan gyanúsnak tűnő neofasiszta elemet letartóztattak, míg végül, július 31-re, a hatóságoknak sikerült Domenico Leccisihez is eljutniuk. Ő bevallotta, hogy a holttestet egyik társa hegyi házában rejtették el, ám amikor Mauro Ranát letartóztatták, megkérte Enrico Zuzza atyát, hogy az erősen bomló Mussolinit fogadja be a csendőrségi főparancsnokságtól amúgy pár száz méterre lévő Sant’Angelo-kolostor. Befogadta. A Leccisivel villámsebesen kapcsolatba hozott szerzetesek egy darabig, Isten nevében, mindent tagadtak, de mivel viszonylag könnyedén meg tudták őket szorongatni, végül hajlandóak voltak alkut kötni az állammal: átadják a holttestet, cserébe garanciát kapnak a keresztény temetésre. Állítólag a falba rejtett mosóládában, a gondosan összehajtogatott test mellett egy levélkét is találtak: „kinyitni csak e maradványok, Benito Mussolini földi maradványainak újratemetésekor szabad” felirattal. Az ügy lezárult, az állam végre fellélegezhetett, a nyomozást végző vizsgálóbírót előléptették teljhatalmú főprefektussá, később rendőrkapitány-helyettessé. A bűn­­ré­szességgel vádolt szerzeteseket felmentették, és Leccisi is – bár elsőre elítélték – amnesztiát kapott. Igaz, később hat évre bekasznizták pénzhamisításért. Az utolsó fényképek az azonosításkor, 1946. augusztus 14-én készültek a Ducéról, akit magzati pózban örökítettek meg a rendőrségi fotósok. A jobb keze hiányzott, a két szemgödre üresen tátongott. Az azonosításról szóló jelentés, a fényképek és a ládába visszahajtogatott holttest ezután újabb évekre eltűnt szem elől, ezúttal már államérdekből. A vizsgálóbizottság rendeletét, vagyis, hogy el kell temetni a tetemet, nem hajtották végre. Rachele Mussolininak, aki száműzetése helyéről küldött táviratot a rendőrfőnöknek, melyben kérte férje tetemének kiadatását, a belügyminiszter egy egyszerű összetett mondattal üzente meg, „hogy jelen körülmények között nincs lehetőség a kérése teljesítésére, ugyanakkor egy későbbi, megfelelőbb időben elképzelhető a holttest kiadása a család számára”. Csak egy nagyon szűk vezetőréteg tudta, hogy a holttest a Cerro Maggiore kapucinus kolostorba került, alig 15 km-re a sírtól, amelyből Leccisiék kilopták. A megfelelő idő végül 1957-ben érkezett el – a Cerro Maggiore szerzetesei a legnagyobb diszkrécióban adták át a családnak a szappanos ládát és benne a fasizmus atyjának földi maradványait, aki így, ládástul került a családi kripta szarkofágjába. A temetésen tobzódó tömeg egységes jobb karlendítéssel üdvözölte a fasiszta diktátoroknak is kijáró végtisztesség megadását. Sírhelye azóta is zarándokhely, az el(v)kötelezett odalátogatók számát évente 50 ezerre becsülik.

Egyesek látni vélték, hogy a Loreto téren történt megaláztatások közben, a dühödt tombolás hevében az amerikaiak mintát vettek Mussolini véréből és agyvelejéből, hogy kiderítsék, vajon tényleg szifiliszben szenvedett-e az egykori vezér, ahogy azt akkoriban – mint később kiderült, tévesen – feltételezték róla. Nagy valószínűséggel ezek, vagy inkább ennek a legendának az alapján kreált minták bukkantak fel 2009-ben az eBayen eladási tételként.

Frissítve: 2019.04.22 14:29

„Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” - Államügyek a faluvégről

Publikálás dátuma
2019.04.22 10:52

Szépné Rózsa Judit somogyvámosi nyugdíjas talán nem tudja megmenteni Magyarországot a dugába dőléstől, és talán Európán sem segíthet. De amit az államügyekért a kis konyhájából elszeparált asztalkánál megtehetett, megtette. Nemrég európai parlamenti képviselőknek írt levelet migrációügyben, az Orbán-kormány ultrapopulista retorikájára válaszul.
Judit nénit délelőtt hívni nem ildomos. Ki szeretné, ha felvernék legmélyebb álmából? A 69 éves nyugdíjas kakaskukorékoláskor indul aludni, hogy kipihenje az éjszakát, amikor állampolgári aktivitása a legélénkebb. Későn kezdődik számára a nap, ekkor a hírekben hallott tartalmakat beszéli meg a közélet iránt hasonló érdeklődést mutatókkal, köztük újságírókkal, akikkel barátságba került mint olvasóilevél-író. „Azt kellene tudatosítani az emberekben...”, így a megszokott kezdés. „De mindig előre bocsátom, hogy kettő perc lesz vagy öt, és akkor le is teszem, nem akarok senkinek a terhére lenni” – mondja Judit néni, és ez olykor igaz. De ha nem kettő meg öt az a perc, megéri.  

Ovális szoba-konyha

Néró, a környék alighanem legcsúnyább, de ismerősökkel legkedvesebb kutyája kötelességszerű ugatással köszönt. Judit nénivel az államügyek intézésére kialakított „news room”-ban ülünk le, újságok, tévé, telefon, laptop kéznyújtásnyira. Az antivilágban egy jobb amerikai elnök sem üzemelt ekkora infrastruktúrával. A térelválasztón cetlik, az egyiken: INNI – napi három liter. Hiába, no, az államügyekkel élve lehet a leghatékonyabban foglalkozni. Mielőtt félreértés esnék, nincs cinizmus e sorokban, Judit nénit csodálom. Amíg a hozzá hasonló tudatos és magabiztos állampolgárból kevés van szerte az országban, és egyre kevesebb, és aki annak mondható, az is „kussol inkább” a családjára, a szomszédjára, a tanáraira meg ki tudja, kire tekintettel, addig nagy a baj. És hát látjuk, hogy nagy. Látnunk kell azt is, hogy ezt a „világra szóló förtelmet”, amit illiberalizmus címen művel a kormány, megette sok millió ember, a többi sok millió pedig kevés kivétellel csöndben nézi. Változtatni kell tehát az emberek tudatosságán, ez a felelős nyugdíjas krédója. Judit néni világéletében fogékony volt a jóra, az elesettek támogatására. Gyermekkorában éveket töltött nevelőotthonban, kitűnő tanuló volt, de kitűnni nem akart, és bár alapvetően visszahúzódónak ismerték, gyakran az igazság bajnokaként védte meg magát vagy társait, amikor éppen nem korrepetálta őket. Vallásos neveléséből a kötelességtudat és a légy jó parancsa ivódott belé. Az ötvenes-hatvanas évek filmhíradóin nőtt fel, ismerős volt a mozi jegyszedője, de csak felnőtt fejjel értette meg, hogy a kommunizmusban, később a szocializmusban messze nem minden működött tökéletesen. Az sem, idézi, ahogy a nyolcszobás kúriájából 1954-ben kitelepített arisztokrata szomszédasszonnyal elbánt a rendszer. 

Orbán bűnlajstroma

Ha valamivel, akkor a pártállam tájékoztató gyakorlatával a ’70-es, ’80-as években mint munkavállaló elégedett volt. A nyugdíjrendszer változásait például felelősen és kimerítően magyarázták minden fórumon. Ezt tette maga is nyugdíjügyi előadóként. Ez az igényfelvevői pozíció ahhoz is teret adott, hogy sokféle emberi sorssal, kisiparosokkal, kiskereskedőkkel, egykori téesztagokkal ismerkedjen meg, miközben együtt morzsolgatta velük az éveket. Mindenkit egyenlő mércével kell mérni, tanulta meg ekkor. „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak, hogy ezt a társadalombiztosítási rendszert szétrobbantották”, jegyzi meg, s teszek egy strigulát Judit néni „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” kezdetű, vaskos sérelemgyűjteményéhez. Ezután a három nagyobb Budapest környéki téesz közül a 3600-as taglétszámú Rozmaringban dolgozott. A fejlesztést segítő részjegyek és célrészjegyek bevezetéséről esett szó egyszer egy gyűlésen, amikor szemet szúrt neki, hogy a tervezet a módosabbaknak lehetőségként 12, a szegényebbeknek kötelezően 5 százalékos részesedést ígér. Mivel senki nem szólt az aránytalanság miatt, ezért úgy érezte, neki kell megtennie, s ezzel kijárta a kedvezőbb feltételt. Ekkortájt gyakorló bagolyként az éjszakai televíziós műsorsáv egyre értelmesebb programjait nézte, ilyenek voltak A Hétből ismert Hajdú János interjúi és Sára Sándor dokumentumfilmjei is, melyek szélesebb kitekintést engedtek a világra. A rendszerváltozás idején Judit néni élénken figyelte az ellenzéki kerekasztal tárgyalásairól szóló híreket. Egy Buda-környéki nagyközségben magától értetődően ment el meghívás nyomán a helyi ellenzéki kerekasztal-fórumra, ahol az alakuló pártok az első szabad parlamenti választások teendőit egyeztették. A KDNP ekkor lopta ki magát a szívéből, mert miután kiderült, hogy saját maga képviseletében van jelen, a helyi kereszténydemokrácia ki akarta küldeni. „Én? Dehogy mentem, sőt felszólaltam és javasoltam, hogy a civileknek is szervezzenek fórumot. Meg is tartották, elmentem oda is. Azt tapasztaltam, hogy régiek és újak csak »az aki kapja, marja« elven működnek, amiben nem kívántam részt venni”, emlékszik. Ezek után Judit néni 1990 és 2005 között jószerével csak német adókat nézett, köszönhetően egy jóval korábbi négyéves NDK-s tartózkodáson szerzett nyelvtudásnak. A helyi önkormányzatiság nyegle működése döbbentette rá, hogy ismét porszem került a gépezetbe. Egy neki küldött határozatban olvasta, hogy az állampolgároknak semmi tennivalójuk nincs egy tér átnevezésével kapcsolatban. „Már azt is ostobaságnak tartottam, miért kell a Szabadság teret Templom térre átnevezni, mi baj van a szabadsággal? De hogy semmi tennivaló nem lenne egy közterület átnevezése után? Őrület!”, magyarázza felháborodása okát. 

Búcsú a népbutítástól

A 2010-es fordulatot már élénk figyelemmel követte. Olvasóként a megyei napilap rendszeres levelezője, a rovat gyakori szerzője lett. Leggyakrabban a vidéket érintő hátrányok ­miatt ragadott tollat, később laptopot. Az országos híreket megelőzve írta meg például, hogy az ATM-ek hiánya ­miatt másodrendű állampolgárok lettek a falun élők. Somogyvámosra egykori szomszédja révén került, ahol német falubelijének segített majd’ százezer forintot visszaperelni a közműszolgáltatóktól. Ugyanez a hölgy egyszer, felbátorodva a sikeren, 380 forintos vitás összeget akart vele január elsején bepanaszoltatni. „Január elsején 380 forintért még magamnak sem mozdulnék meg!”, nevet a történeten. A napilappal kötött barátsága Mészáros Lőrinc tulajdonosi befolyásával szakadt meg. Tűrte, ameddig tűrhette, mondhatnánk Arannyal, s hónapokig tűrte is. Ekkor megírta búcsúlevelét a szerkesztőségnek. Az alkalmasint szofisztikált Judit néni „Behányok az Önök népbutító lapjától” című levelét később a Magyar Narancs közölte. „Nem az ára miatt szakítunk, hanem a tartalma miatt, ami hetek óta hol dühít, hol végtelenül elszomorít, esetleg mindkettőt egy időben. Én »megpróbáltam szeretni«, mindhiába, ma a nemzeti konzultációs oldalakkal már betelt a mérték… Számomra teljesen elfogadhatatlan az a mértéktelenül népbutító, végletekig egyoldalú, megosztásra törekvő, ellenséggyártó szándék, melyet a tulajdonosváltás óta a lap sugároz.” Judit néni szerint a propaganda,a „sorosozók fröcsögése” gátlástalanul árad a lapból, eltékozolva az adómilliárdokat ahelyett, hogy azokat a közjóra fordítanák. 

Népet a hatalomhoz

Judit néni lap nélkül maradt. De a lapok nem maradtak nélküle: minden hónapban a független sajtót támogatja a korábbi előfizetés mértékéig. Közéleti érdeklődését választások idején, állampolgári kötelességként a falusi fórumok látogatásával elégíti ki. Ült már egyedül is politikussal szemben, s volt, hogy harmadmagával tette. Szinte szégyellte magát mások érdektelensége miatt. „A polgár közönye a demokrácia gyilkosa”, írja erről az Állampolgárképzőben. Egy kaposvári szabadegyetemen tett egész évados látogatásai, s különösképpen Kiss László alkotmányjogász előadása nyomán elhatározta, hogy ismeretterjesztő céllal papírra veti a demokrácia működésével kapcsolatos tudnivalókat. Rutinos szerzőként másfél oldalnak szánta, kilenc lett belőle. Három hétig fésülgette, barátok véleményét kikérve. Kiveri a frász a médiából áradó idegen szavaktól – mert ennek a számlájára írja sokak értetlenségét –, ezért egyszerűen, világosan vetette papírra gondolatait a „Demokráciához (néphatalomhoz) nép is kell” alcímmel, a biztos tudásra alapozott polgári öntudat fölébresztésének a szándékával. „Senki ne jöjjön itt azzal, hogy minden polgármesteri hivatalban olvasható az Alaptörvény, a folyosón van széke és asztala (szőttes terítővel), mert én élő embert ott ülni még nem láttam! Bár éreztem kísértést, én sem tettem. Vidéki vagyok, rossz a közlekedés, nem lesz később buszom”, írta egy némiképp epés piszkozatban. Judit néni az államtól azt várja, hogy a polgárok életét befolyásoló döntéseket megfelelő időben, közérthetően és elérhetően hirdesse ki ahelyett, hogy bírságokkal és a kritikusok levadászásával töltené az idejét. „A tisztességes tájékoztatást az önmagát emberszámba vevő népnek nem pusztán joga, de egyenesen feladata számon kérni. Ha ezt a feladatát elmulasztja, akkor önként vállalja a birka létformát, ami nyilvánvalóan ostoba döntés. Egyenes derékkal kell kiállni a jogokért...” Idén ellenzéki európai parlamenti képviselőknek írt levelet. Szerinte a határon túli magyarság támogatása már most is, egy esetleges befogadási kényszer miatt pedig a jövőben akkora teher lehetne, hogy ezzel mindenkorra mentesülnünk kellene a bevándorlók szétosztásának bármikor felmerülő kötelezettségétől. Kész, passz, nincs migránstéma. Hogy ez ilyen egyszerű-e, nehéz eldönteni, de Judit néni legalább megpróbálta. „Nem ülhetek, mint Szent Gug a faluvégen”, magyarázza az aktivitás kötelességét ismeretlen eredetű, de érthető szólással. Miután a Google értetlenül állt a keresés előtt, Judit néni bevallotta, hogy kár szépíteni, ez a szent szar (Kurt Vonnegut – a szerk.) szalonképes változata.