Ellenálló-képtelenség: csodára (sztrájkra) várva - friss felmérés

Publikálás dátuma
2019.01.19 08:30

Fotó: /
A kormány politikájában csalódott tömegek, civilek, sőt az ellenzék is a szakszervezetektől és egy országos sztrájktól várja a csodát. Közben egyetlen hónap alatt 77-ről 70 százalékra csökkent azoknak a száma, akik ellenzik a túlóratörvényt – derül ki a Publicus Intézet lapunk számára készült kutatásából.
A kutatásból a többi között kiderül, hogy a rabszolgatörvény elfogadottsága – nem meglepő módon – éppen a Fidesz szavazóinak körében a legmagasabb: 66 százalékuk támogatja, pedig ez az arány egy hónappal korábban még csak 57 százalék volt. Vagyis a kormánypárt szavazói egyre biztosabbak abban, hogy jó döntés született, bár valószínűbb, hogy a civil utcai tiltakozások és ellenzéki akciók „megijesztették” és újra viszonylagos egységbe kovácsolták a Fidesz táborát. Az ellenzéki szavazók körében ezzel szemben szinte egyhangú a törvény elutasítása. A szocialista szimpatizánsok 89, a jobbikosok 87 százaléka utasítja el a túlórák számának emelését. Mindezzel összhangban a törvény elfogadása miatti tüntetésekkel és utcai megmozdulásokkal a megkérdezettek 63 százaléka inkább vagy teljesen egyetért, 31 százaléknyi elutasítóval szemben. Leghatározottabban a Jobbik szavazói állnak az utcán demonstrálók pártján – 90 százalékuk ért egyet a tüntetésekkel, míg az MSZP szavazóinak körében ez 74 százalék. Egy esetleges sztrájkot, útlezárásokat viszont már valamivel kevesebben támogatnának: összesen 54 százalék.

Kormánybuktató karakter

A Publicus által megkérdezettek 44 százaléka gondolja, hogy a szakszervezetek képesek megszervezni egy országos sztrájkot, és még a Fidesz szavazóinak 38 százaléka is így vélekedik. „Az elmúlt hetekben az ellenzéki szavazótáborban kialakult egyfajta csodaváró hangulat. Ha már az EU-nak nem ment, most a szakszervezetektől várják, hogy bírják rá Orbán Viktort a politikája megváltoztatására, mi több, a lemondásra. Ezt a hangulatot az ellenzéki pártok is fűtik, amelyek országos sztrájkról beszélnek, és a szakszervezetekre tolják annak felelősségét, hogy ezt sikerül-e megszervezni. Ezért van irányukban egy csalódottság, ami szerintem nem logikus. A szakszervezeteknek soha nincs kormánybuktató karaktere, legfeljebb egyes intézkedések ellen tiltakozhatnak” – mondja Kiss Ambrus politológus, a Policy Agenda vezetője, aki szerint ezért is vált ketté az elmúlt két hétben sok szempontból a szakszervezetek és az ellenzéki pártok útja. „Sztrájkot általában nem a kormány, hanem egy munkáltató ellen szerveznek az emberek, mert vele van érdekkonfliktusuk. Ráadásul a kár is a munkáltatóé, nem a kormányé” – teszi hozzá. (Bár – és ezt már mi fűzzük hozzá, egy országos sztrájk egy regnáló kormánynak is fájdalmas lehet.) A szakszervezeti mozgalom Magyarországon a rendszerváltás után számos politikai vihart és korrupciós botrányt volt kénytelen elviselni. Nem véletlen, hogy mára mindössze 300-320 ezer tagjuk van országosan. A dolgozók körében jó ideje általános az a nézet, hogy a szakszervezetek nem képesek őket érdemben megvédeni, és a bérek is azért alacsonyak, mert nem elég határozottak az érdekvédelmi csoportosulások – állítja a szakértő. A szakszervezetek megítéléséről és az elvárásokról sokat elmond, hogy a Publicus kérdéseire válaszolók 55 százaléka szerint még a jelenlegi, sok tekintetben kevés mozgásteret hagyó törvények mellett is tehetnének többet a munkavállalók képviseletéért.

Nyomáspróba

Mindebből jól látszik, hogy most hatalmas a nyomás az érdekvédőkön, talán nagyobb is, mint indokolt lenne. „Sztrájkot csak olyan helyen lehet szervezni, ahol van valós szakszervezet. A versenyszférában a 100 fő felett foglalkoztató cégeknél összesen 1,1 millió ember dolgozik, valójában ők fogják eldönteni, hogy lesz-e munkabeszüntetés az országban, nem az a nagyságrendileg 10 ezer ember, aki rendszeresen tüntet. A közszolgáltatást végző, például közlekedési cégeknél szinte lehetetlen megszervezni, mivel hosszas procedúra után a bíróság dönti el, hogy mi az az elégséges szolgáltatás, amit muszáj elvégezniük” – mondja Kiss Ambrus, aki szerint egyértelműen a versenyszférában fog eldőlni, hogy van-e értelme sztrájkolni. A Publicus kutatásában megkérdezettek 38 százaléka mondta, hogy a munkahelyén működik szakszervezet, és 14 százalék állította magáról, hogy tag. A valóságban jóval kevesebben vannak: miközben évek óta folyamatosan csökken a szakszervezetek munkahelyi jelenléte (körülbelül a munkahelyek negyedében működik), ezzel együtt a szakszervezeti tagok aránya is, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2015-ös adatai szerint. Amíg 2001-ben a válaszadók 19,7 százaléka vallotta magát szakszervezeti tagnak, addig 2015-ben már csak 9 százalékuk. (2015-ben arra a kérdésre, hogy működik-e munkahelyén szakszervezet, az érintettek 12,5 százaléka nem is tudott válaszolni.) Ezek jóval alacsonyabb számok, mint a fejlettebb nyugati demokráciákban, márpedig kutatások bizonyítják, hogy azokban az országokban, ahol magasabb a szakszervezeti szervezettség, a jövedelmi különbségek is enyhébbek. 1985-ben az OECD-országokon belül nagyjából a dolgozók 30 százaléka volt szakszervezeti tag. Ma ez csak 17 százalék. Ezek az átlagok azonban jelentős különbségeket rejtenek az országok közt. Észtországban csupán a dolgozók 4,5, Törökországban 6, míg Svédországban, Finnországban és Dániában 65, Izlandon pedig 92 százaléka szakszervezeti tag. 

Úttörők kerestetnek

Az alkalmazottként dolgozók 30 százaléka mondta a Publicus kérdésére, hogy részt venne egy országos általános sztrájkban, további 22 százalék úgy nyilatkozott, hogy bár nem venne részt, támogatná a munkabeszüntetőket és kifejezné a szolidaritását. 45 százalékuk viszont ellenzi a sztrájkot. „A dolgozói társadalom nagy része még nem érzi, hogy a túl­óratörvény miatt rosszabb helyzetbe kerülne – mondja Kiss Ambrus. – Már csak azért sem, mert egyre több hír szól arról, hogy mely cégeknél nem vezetik be a törvény intézkedéseit. Egy ágazatokon átívelő sztrájkhoz kellenének olyan élcsapatok, amelyek elsőként lépnek. Akkor valószínűleg többen csatlakoznának, de még nem látszik, kik lehetnek az úttörők” – teszi hozzá. Az ellenzéki pártok szinte semmit nem kockáztatnak azzal, hogy napirenden tartják ezt a témát, a szakszervezeti vezetőknek viszont sok vesztenivalójuk van. Egy elhamarkodottan, rosszul megszervezett munkabeszüntetés, amin kevesen vesznek részt, nagy kárt okozhat. A kutatás azt is igyekezett kideríteni, hogy az emberek mennyire támogatnák bizonyos „érzékeny” területen dolgozók munkabeszüntetését. Míg a nagyüzemek dolgozóit 58, a közlekedési vállalatok alkalmazottait 52, a tanárokat pedig 55 százalék támogatná, ha sztrájkolni szeretnének. Az orvosokkal kevésbé megértőek, munkabeszüntetésüket csupán 34 százalék támogatná, további 19 százalék pedig csak abban az esetben, ha biztosítanának egyfajta csökkentett szolgáltatást. „Nem meglepő, hogy az egészségügyi sztrájkot utasítják el a legtöbben, hiszen ott az ellátásnak mindenképpen működnie kell. De összességében a kutatás elég magas támogatottságot mutat, hiszen a közlekedési vállalatok esetében például az 52 százaléknyi egyértelmű támogató mellett van további 14 százalék, aki csökkentett szolgáltatás mellett a sztrájkolók mellett állna. Pedig a közlekedés egy olyan terület, ami nagyon sokakat érint” – mondja Kiss Ambrus. A jelenlegi helyzet sorsdöntő lesz a szakszervezeti mozgalom számára, ez az a pillanat, amikor a munkaerőhiány miatt jóval erősebb a tárgyalási pozíciójuk, mint korábban. Nagy figyelem övezi őket, és ha most sikerül eredményeket elérniük és jól élniük ezzel a helyzettel, sokat változtathatnak az alapvető megítélésükön. „Attól függ, mi a siker mércéje. Ha azt várják tőlük, hogy kergessék el a kormányt, a kudarc szinte borítékolható. De ha azt tekintjük sikernek, hogy a munkáltatók végül nem lesznek képesek bevezetni a túlóratörvény intézkedéseit, mert a szakszervezetek ezt elérik cégenként, bebizonyítják, hogy van értelme a dolgozói önszerveződésnek” – összegez a szakértő.

Odaát lelkesebbek

Vannak országok, ahol a sztrájk szinte mindennapos. A munkavállalóknak van merszük és lehetőségük ezzel a módszerrel tiltakozni, ellenállni és jobb munkafeltételeket kiharcolni maguknak. A hét elején például egy németországi munkabeszüntetés hatásai érték el Magyarországot (is) – repülőjáratokat kellett törölni, kedden ugyanis nyolc nemzetközi repülőtéren tartottak sztrájkot a biztonsági szolgálatok dolgozói. Január elején pedig a német pénzszállítók éltek a munkabeszüntetés jogával. Vagyis Németországban már két jelentősebb munkabeszüntetés is zajlott idén, pedig még három hét sem telt el az új évből. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerit – amit a HVG Ténytár rovata idézett – tavaly összesen 1170 munkabeszüntetés volt a németeknél, de még náluk is többször sztrájkoltak Lengyelországban, ahol 1556-szor tették le a munkát különböző ágazatokban. Ráadásul nem a lengyel vagy német munkavállalók sztrájkolnak a legtöbbet a kontinensen. Az European Trade Union Institute adatai szerint az élen Franciaország áll, ahol az ezer munkavállalóra jutó le nem dolgozott napok száma átlagosan 125 volt 2010 és 2017 között. Ezzel szemben Magyarországon összesen 5(!) sztrájk volt 2017-ben, 2011-ben és 2013-ban csupán egy-egy, de valójában az egész kelet-­európai régió nem jeleskedik ebben a műfajban (a lengyelek kivételével). „A francia munkavállalók tudatossága, illetve érdekérvényesítő képessége lényegesen magasabb szintű, mint a magyaroké – mondja dr. Kéri Ádám ügyvéd, munkajogi szakértő. – Amikor 2010-ben szigorították a sztrájktörvényt, valóban lényegesen megnehezítették egy munkabeszüntetés megszervezését, nehezebb ugyanis jogszerűen sztrájkot tartani, illetve bizonyos szektorokban az elégséges szolgáltatás nyújtásának kötelezettsége a végtelenségig el tudja húzni a sztrájk szervezését. Mégis, azt gondolom, hogy alapvetően mentalitásbeli különbségről van szó” – teszi hozzá a munkajogász, aki szerint nem igaz, hogy ne lehetne Magyarországon eredményesen sztrájkolni a jelenlegi törvényi szabályozás mellett. A magyar munkavállalók hajlamosak mástól, leginkább felülről várni a segítséget. Ha ugyanakkor a munkavállalók kellően nagy tömegben lépnének fel az érdekeikért, és erősebb lenne a társadalmi szolidaritás ezekben az esetekben, a munkaadók kénytelenek lennének meghajolni a dolgozók akarata előtt, de minimum tárgyalnának velük. „A magyar ember azonban jellemzően tartózkodik a közösségi cselekvéstől, a szakszervezetek taglétszáma ezért is meglehetősen alacsony” – mondja Kéri Ádám. Állítja: nem meglepő, hogy a sztrájkhajlandóság is hagyományosan alacsony a magyarok körében, a Liga Szakszervezetek egy korábbi felmérése szerint az emberek jelentős része a saját érdekében sem nyúlna ehhez a nyomásgyakorlási módszerhez, más munkavállalók érdekében pedig végképp nem állnának ki ilyen módon. Így viszont a szakszervezetek képtelenek erőt mutatni, jobbára csak fenyegetőznek a sztrájkkal, a munkáltatók pedig addig mennek el, amíg elmehetnek, egészen addig, amíg jelentős tömeg nem áll „szemben” velük. F. SZ. K.

Néhány emlékezetesebb hazai munkabeszüntetés

1995. április 20–23. A kollektív szerződés hiánya miatt országos sztrájkot tartottak a vasutasok. Minimális szolgáltatásként minden vonalon csak két-két vonatpár közlekedett. A sztrájkban a 72 ezer vasutas 30 százaléka vett részt, köztük az összes mozdonyvezető. A sztrájk sikeres volt, a vonatközlekedés április 24-én helyreállt. A MÁV adatai szerint a 86 órás sztrájk 663 millió forint bevételkiesést okozott. 1999. január 4–8. Részleges sztrájk a MÁV-nál, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete szervezésében. A cég a szakszervezet 21 százalékos bérkövetelésével szemben csupán 16 százalékot ajánlott. A sztrájk idején dolgozószobájában elhunyt Sipos István, a MÁV vezérigazgatója. Január 8-án a Fővárosi Munkaügyi Bíróság első fokon jogellenesnek nyilvánította a sztrájkot, s a döntés ismeretében a szakszervezet még aznap felfüggesztette a megmozdulást. 2001. február 5–11. A Malév repülőgépeinek karbantartását végző Aeroplex Kft. dolgozói sztrájkba léptek, a cég 7 százalékos béremelési ajánlatával szemben 15 százalékos emelést követeltek. Február 9-én már nem indult egy Malév-járat sem Ferihegyről. 11-én megszületett a megállapodás, a dolgozók elérték céljukat. 2004. július 9. Kétórás figyelmeztető sztrájkot tartottak a MÁV Kórház és Központi Rendelőintézet dolgozói, mivel az intézmény március 31-én kinevezett vezetése még aznap felmondta a kórház érvényes kollektív szerződését. Két héttel később a szegedi tudományegyetem 11 klinikáján tartottak 2 órás figyelmeztető sztrájkot az egészségügyi dolgozók. Ugyanebben az évben októberben és novemberben is voltak sztrájkok az egészségügyben: ezekhez több mint tízezren csatlakoztak. 2008. február 1.–december 22. A VDSZSZ határozatlan idejű, úgynevezett gördülősztrájkja. A szakszervezet 250 ezer forintot a MÁV Cargo privatizációs bevételéből, továbbá – a megajánlott 6,9 százalékos bérfejlesztés mellett – 10 százalékos többletbérfejlesztést követelt dolgozóinak. 2008. április 18. A BKV szakszervezetei egész napos sztrájkot szerveztek. A tervezett járatritkítások visszavonását és a vállalat gazdasági helyzetének stabilizálását követelték. 2016 áprilisában az elmúlt húsz év legnagyobb országos közoktatási sztrájkját hirdette meg a Pedagógusok Szakszervezete. 25 ezer tanár sztrájkolt, forgalomlassító menet indult a városban, több helyszínen ötperces néma csenddel készültek délre, bírók is támogatták a sztrájkolókat. (Ezt megelőzően 1995 decemberében volt hasonló méretű akció, az egész napos figyelmeztető sztrájkban a pedagógusok 80 százaléka vett részt.) Az utolsó nagy munkabeszüntetés a 2017-es Tesco-sztrájk volt. A két kereskedelmi szakszervezet a megnövekedett terhelés és a lassan növekvő bérek miatt hirdetett munkabeszüntetést. Szeptember 8-9. között a cég csaknem másfél milliárdos kiesést könyvelhetett el. Az események hatására megindult a bérmozgás szinte valamennyi kiskereskedelmi láncnál. A résztvevők számát és hatását tekintve is az egyik legjelentősebb rendszerváltás utáni sztrájk volt. K. P. 

2019.01.19 08:30
Frissítve: 2019.01.19 13:00

Még a kockás füzet is eltűnt: nincs, aki átvegye a gazdaságot

Publikálás dátuma
2019.02.17 13:00

Fotó: SHUTTERSTOCK/
A generációváltás évek óta az egyik legégetőbb problémája a magyar mezőgazdaságnak. Nincs, aki átvegye, mert aki átadná, inkább nem adja át a gazdaságot, a tapasztalatokat, a kapcsolatokat, a technológiát.
Két évvel ezelőtt a fiatal gazdákat tömörítő AGRYA külön rendezvényt szentelt a generációváltás kérdésének. Arra biztatta zömmel 40 év alatti tagjait, hogy hozzák el szüleiket, és közösen beszéljék meg, miért olyan nehézkes a birtokok átadás-átvétele. Több mint kétszáz fiatal gazdára mindössze 24 hatvan év feletti gazdálkodó jutott. „Volt olyan résztvevő, aki azt mondta, örült a lehetőségnek, mert az apjával végre jól kiveszekedhették magukat. Így legalább az asztalra került a probléma – meséli dr. Mikula Lajos, az AGRYA ügyvezető elnöke. – Tudniillik otthon addig beszélni se lehetett róla, tabutéma volt.” Ez azért is nagy gond, mert a fiatal gazdálkodó így nem készül fel a váltásra, a papa (vagy a mama) meg sose megy nyugdíjba.

Hiányzó láncszemek

Székely Zoltánt még a nagypapája tanította meg, hogyan kell gyümölcsfákat metszeni, fólia alatt palántázni, kapálni, gyomlálni, almát betakarítani. A rendszerváltás idején egy tagban negyven hektárt sikerült Gyöngyös és Nagyréde között kárpótlásként visszakapniuk, ezen alakították ki azt az ültetvényt, ahol ma már cseresznye, meggy, alma, őszibarack, kajszi és szilva terem. Annak idején akadtak dolgos kezek, s a családtagokon túl napszámosok is segítették a munkát. Mára a napszámosok eltűntek, a legnagyobb dologidőben is legfeljebb három-négy ózdi cigány ember vállal náluk munkát, pedig nagyjából egész évben tudnának biztosítani, akár több embernek is. Az élete derekán járó Székely Zoltán édesapja elfoglalt agrármérnök volt, talán ezért is hárult a nagypapára az unoka betanítása. A férfi azt mondja: az együtt töltött időnek köszönhetően szerette meg annyira a földet, hogy minden nehézség ellenére ma is ebből él, ezzel foglalkozik. Nemcsak ő, öccse is részese a családi gazdaságnak, nyár végén, ősszel pedig, amikor a legtöbb munka van, három gyereket nevelő húguk is besegít. A következő generáció azonban egyelőre fájdalmasan hiányzik a láncolatból. „A fiam úgy döntött, máshol próbál szerencsét, s a fővárosban, más munkakörben akarja kipróbálni magát” – mondja Székely Zoltán, akivel Gyöngyös határában, a mezőgazdasági gépeket forgalmazó Agromir telephelyén találkozunk. Akkora a sár, hogy a gyümölcsfákig biztosan nem tudnánk elmenni, ezért inkább a vadonatúj tűzpiros traktorok árnyékában beszélgetünk. Hasonló gép beszerzéséről ő legfeljebb csak álmodik, a legfiatalabb haszonjárműve is legalább tízéves. A pályázatok nem könnyítik meg az életüket, „vért izzadnak” a legkisebb támogatásért is. Szavai szerint józan ésszel belátható: a fiatalok számára nem jelent perspektívát, hogy apáik, nagyapáik örökségét átvegyék, derékig sárosan, a bürokrácia malmaiban őrlődve, egyről a kettőre alig-alig haladva maguk is agrárdolgozókká váljanak. „Egy mezőgazdasági termelő Hollandiában évi 80 ezer eurónyi értéket állít elő, az uniós átlag 18 ezer euró, a magyar pedig ennek töredéke, 6 ezer euró. Így állunk, ilyenek a gépeink, ilyen a mezőgazdaság szerkezete, ilyenek a szabályzóink, s ennyire futja belőlük. Ne csodálkozzunk, ha egy agrárcsaládból az új generáció tagjai inkább a bankszektorba vágynak” – teszi hozzá. Székely Zoltán szerint az oktatás is „gondoskodott” arról, hogy a fiatalok ne a földből akarjanak megélni. A gyöngyösi főiskola például korábban hagyományosan a szőlészek, borászok, mezőgazdászok képzőhelye volt, de akár a helyi szakközépiskolában is megtanulhatták az alapokat. Ezek a képzések mára leépültek, igazából innovatív tudást nem kapnak itt a fiatalok. Nagypapák, akik megtanítanák őket a föld művelésére, szeretetére, szintén nincsenek: a negyvenévnyi kommunizmus elsöpörte a magángazdálkodást, s vele elveszett az a tudás is, ami még az elődöket jellemezte. Ezt erősíti meg a gépészeti telep tulajdonosa, Előházi János is, aki szerint, ha fel is bukkannak az új generáció tagjai a mezőgazdaságban, nem a szó jó értelmében vett földművesek, hanem inkább újgazdag yuppie-k, akik a hatalmas birtokokat megszerezve, leginkább a földalapú támogatásokra hajtanak.  

A papa autózhatna is a világban

A magyarországi agráriumnak pedig igen nagy szüksége volna a vérfrissítésre, hiszen ma a mezőgazdaság a leginkább elöregedett ágazat. Míg a gazdálkodók 31 százaléka 65 év feletti, addig a 35 év alattiak aránya mindössze 6 százalék. Emellett alacsony a megfelelő végzettségűek aránya is: középfokú végzettséggel 10 százalékuk, felsőfokúval pedig csak 3,4 százalékuk rendelkezik. Miközben a technológia folyamatosan fejlődik, és aki nem képes alkalmazkodni, az menthetetlenül lemarad az egyre élesedő versenyben. A következő években a rendszerváltáskor indult gazdaságok alapító generációja eléri azt az életkort, amikor már természetes módon merülne fel a gazdaság átadása a fiataloknak. Ennek a folyamatnak azonban nincsenek meg a hazai hagyományai, bejáratott rendje. „Aki 1990-ben volt ereje teljében lévő negyvenes, az most jó eséllyel közel van a hetvenhez – mondja dr. Mikula Lajos. – Aki a torgyáni időszakban, ’98-ban a fiatalgazda-támogatást igénybe vette, az még csak 45 éves, de ha most nem kezd el azon gondolkodni, ki viszi tovább a gazdaságot, beleesik apái csapdájába. És ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz ez a kérdés egyre szorítóbb” – teszi hozzá. Az idősebb gazdageneráció idehaza az indokoltnál jobban ragaszkodik ahhoz, hogy az irányítás a kezében maradjon. Érthető. Nekik is úgy kellett kicsavarniuk a kapát a saját apjuk kezéből (kevésbé sarkosan fogalmazva: saját kezükkel építették fel a gazdaságukat, nem csoda, ha ragaszkodnak hozzá). Kevés a jó példa, a legtöbben úgy élik meg, hogy az előre megtervezett átadás a „nem természetes”. „Van a kérdésnek egy pszichológiai oldala is – mondja a fiatal gazdálkodók szervezetének vezetője. – A papa nyugodtan beülhetne a lakóautóba, mint a német gazda, ha eljön az ideje, és körbeautózhatná Európát. Legalábbis sokan megtehetnék. Persze a tehetősebb magyar gazda még nem tölthetné a fél évet Dominikán, mint a nyugdíjas német, de a nyugodt, csendes időskor beleférne. Hogy ezt mégsem teszi, az kulturális kérdés.” (Csak zárójelben: korántsem minden idős gazdálkodó engedheti meg magának a „békés öregkort”. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-es, közös kutatásából kiderül, hogy a gazdák az állam által elvégzendő feladatok egyik legfontosabbikának tartják a nyugdíjkérdés rendezését, mivel annak alacsony összege miatt sokan nem szívesen válnak meg a munkájuktól.) Mi most tartunk ott, ahol néhány fejlettebb gazdálkodási kultúrával rendelkező nyugat-európai ország a ’90-es években. Mesélik, hogy a francia gazdaszervezet akkoriban gyakornoki programokkal próbált vérfrissíteni. A magyar partnerszervezetektől is kértek gyakornokokat, de kizárólag lányokat. Hiányzott a fiatal generáció, és azt remélték, hogy a magyar menyecskék majd nem akarnak hazajönni, ha megízlelik a jó francia konyhát. Ha nem is magyarokkal, de úgy tűnik, sikerrel jártak. A ragaszkodás a földhöz fontos, de végzetes is lehet. Az esetek túlnyomó többségében az átadás nem tervszerűen, hanem egy hirtelen haláleset vagy betegség miatt történik meg. „Sokszor a kockás füzetet sem találják, amiben a papa minden okossága benne volt” – mondja dr. Mikula Lajos. 

A rendszer ellenállása

Nemcsak a hagyomány, a technika is hiányzik a kulturált generációváltáshoz. Nincs egységes check-list, de élő ember sem, aki ma meg tudná mondani, mi a teendője egy fiatalnak, ha át akarja venni szülei gazdaságát. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-ben végzett felmérésében a gazdák a gazdaságátadásban a legsúlyosabbnak az adminisztrációval kapcsolatos problémákat (hatósági engedélyek módosításának nehézségei; a gazdaság eszközeinek átírása; pályázatok, támogatások átadása-átvállalása) tartották. Az általunk megkérdezett gazdálkodók szinte mindegyike példaként említette, hogy amíg a támogatások kifizető ügynökségénél van olyan papír, ami azt mondja meg, mi van, ha meghal a támogatottság jogosultja, a földhivataloknál nincs ilyen összefoglaló anyag. „Nemrég volt egy kárenyhítési ügy – meséli egy neve elhallgatását kérő fiatal gazdálkodó. – A srác átvette az édesanyjától a gazdaságot. A mama előző évben befizette a szükséges összeget, majd az átvétel évében kár érte a gazdaságot. Azt mondták, nem jár neki a pénz, mert az édesanyja volt a kedvezményezett. Ilyenkor mi van? Jogos az igény, már évek óta mindent együtt csinált az édesanyjával, mégsem jut hozzá a pénzhez. Akinek eddig elmondtuk, vakargatta a fejét, hogy hát igen, valamit tenni kéne. Sakk-matt.”  

Párhuzamos folyamatok találkoznak

A helyzet nem túl rózsás, de korántsem reménytelen. Egyszerre két folyamat fut ugyanis egymás mellett. Az öregedés mellett a másik: a birtokkoncentráció. A rendszerváltás idején létrejött családi gazdaságok átlagos mérete éveken keresztül 80-100 hektár volt, ez mára 3-400 hektárra nőtt. Az uniós csatlakozás után, valamikor 2007-2008 környékén még évente 250 ezer területalapú támogatásigénylést nyújtottak be. Idén jó, ha 160 ezret. Akkor a KSH adatai szerint 700 ezer gazdálkodó volt, most kevesebb, mint 500 ezer. Akik korábban a nehézségek miatt elhagyták a szektort, zömmel olyanoknak adták el a földjüket, akik hatékonyabban tudják művelni. Olyan családi gazdaságok jönnek létre, megfelelő erőforrásokkal, amelyek egy család hosszabb távú megélhetését biztosítják. „Zajlik egy tudatos építkezés. A mostani ötvenesek már nem 60 évesen kezdenek gondolkodni azon, hogy ki vegye át a gazdaságot – mondja dr. Mikula Lajos. – Ez a folyamat pedig kitermeli azokat a családokat, amelyekben a gyerek már tudatosan választja a mezőgazdaságot.”
2019.02.17 13:00
Frissítve: 2019.02.17 13:00

Beszélgetni hősökkel és gonosztevőkkel - Róbert László emlékére

Publikálás dátuma
2019.02.17 12:04
Róbert László (jobbra) Graham Greene-nel beszélget
Fotó: MTI/ Farkas Tamás
Ágyúdörgéssel kezdődik a reggelem. A Magyar Rádió archívumában hallgatom Róbert László 1968-as visszaemlékezését a vietnami háború poklából, és ha most ő is itt lehetne, bizonyára azt kérdezné tőlem: „Hogy vagy, öregem?” Minden találkozásunkkor így köszöntött. 93 éves volt, amikor február 7-én elment.
Lőnek minden irányból. A becsapódó lövegek hangja félelmetes. Róbert László szerint ezek 36, de az is lehet, hogy 46 milliméteresek. A haditudósító bevallja, mivel nincs túl jó hallása, nem tudja egymástól megkülönböztetni a fegyvereket, amúgy pedig csak két hónapig volt katona. De nem ebben a háborúban, hanem a „nagyban”, a másodikban, ahol a németek majdnem kivégezték, már a sírját ásatták vele, a 18 éves zsidó munkaszolgálatossal, végül túlélte a poklot, utána kibekkelte az ötvenes éveket, bár az akasztófa ott is fenyegette, ahhoz képest tehát Vietnam könnyű kalandnak tűnhetett. Persze nem lett az, még akkor sem, ha ezúttal csupán szemtanú, újságíró, olykor futár és alkalmi segítő volt. 

Egy humánus kém

De vajon miért vágyott az aknamezők és napalmmal megszórt erdők közelébe? Azért, mert furcsának tartotta, hogy miközben Párizsból hetente kétszer tudósít az Avenue Kleber ­Vietnamról szóló sajtóértekezletéről, még sosem volt Vietnamban. Végül a főnökeinél kiharcolta, hogy elküldjék Saigonba. Követségi tanácsosként és szóvivőként jutott el oda, ahol azonban nem a politika és háborús események érdekelték elsősorban, hanem az emberek. Miként lehet a bombázások közepette élni, nevetni, örülni, szerelmeskedni? Saját megfogalmazása szerint ott és akkor kezdett el „mentalitásfilmeket” készíteni. Sok haditudósítóval ellentétben azt sem titkolta, hogy fél a háborútól, az orvlövészektől, a taposóaknáktól. Ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt, titokban (diplomataként az állásával játszva) segítette a vietkongokat. Fontos híreket osztott meg az észak-vietnami katonákkal. Lehet ezt akár kémkedésnek is nevezni, de mint mondta, nem valamelyik állam megbízásából vagy képviseletében tette, hanem meggyőződésből. Természetesen azzal is tisztában volt, hogy az ország akkori vezetése sztálinista, de úgy vélte az amerikaiak óriási hibát, sőt bűnöket követtek el Vietnam ellen, ezért állt a megtámadottak oldalára. 

Mastroiannitól a pápáig

Sajnos nem tudom felidézni, hol és miként ismerkedtünk meg, talán a televízió Szabadság téri aulájában, vagy éppen a rádió, ma már többnyire kihalt Pagodájában. Egy biztos, 1996-ban találkoztunk először. Arra is emlékszem, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy szóba áll velem, az akkor még szinte pályakezdő rádióssal. Jókat beszélgettünk, majd hónapokkal később megkérdeztem, lenne-e kedve jegyzeteket írni a Reggeli csúcs című műsorban, leginkább francia és olasz témákról. Cinecitta, Mastroianni, Gainsburg, Prévert, Dali, Picasso, Hemingway, Huxley, és még hosszan sorolhatnám. Volt kedve. Előfordult, hogy ott a stúdióban írta meg a másnap reggel elhangzó jegyzetét, de arra is volt példa, hogy papír nélkül ült be a stúdióba, ahol csak mesélt és mesélt. Mindenkiről tudott mindent. Életeket, pályákat vázolt fel szórakoztatóan, könnyedén, mindeközben tanítva. Például az író Graham Greene-ről, aki a barátjává fogadta őt, vagy éppen az isteni Marcellóról. Az olaszok színészbálványával 1980-ban találkozott a Terasz című film forgatásán, ahol Róbert László szemtanúja lehetett annak a jelenetnek, amint Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli tekintete egymásba olvadt, majd megettek egy-egy-egy süteményt. Mivel a Marcellóért leplezetlenül rajongó Stefania nem bírta megállni nevetés nélkül, ezért kilencszer kellett megismételni a nassolással édessé tett jelenetet. Végül sikerült felvenni, és Róbert László akkor lépett oda hozzájuk. Mindkettőjüknek gratulált, majd a színész meghívta őt egy pohár borra. Kihasználva a barátságos pillanatot, elhangzott a kérdés, vajon lenne-e kedve Marcellónak egy hosszabb interjúhoz, amelyet a Magyar Televízió nézői láthatnának majd. „Muszáj?” – kérdezett vissza, majd kedvesen hozzátette: ha muszáj, akkor természetesen ad interjút. „Semmi sem kötelező” – nyugtatta meg Róbert László. Ekkor Mastroianni átölelte és azt mondta: „maga egy drága ember”. Biztos vagyok benne, hogy nem az Édes élet és a Nyolc és fél sztárja volt az egyetlen, aki szívébe zárta őt. A több mint fél évszázados újságírói pályája során interjút készíthetett államfőkkel, vallási vezetőkkel, XXIII. János pápával, sztrájkoló krupiékkal, laoszi partizánokkal, ópiumcsempészekkel, Dolores Ibárruri spanyol újságíróval és politikussal, színészekkel, Monica Vittivel, Claudia Cardinaléval, Jean-Louis Trinti­gnant-nal, Ugo Tognazzival. Egyetlen magyarként sikerült feljutnia annak a Párizsból induló repülőgépnek a fedélzetére is, amely 1979 februárjában Khomeini ajatollahot vitte Iránba. Persze ez sem történt véletlenül. Róbert László éppen akkoriban olvasta a Le Monde-ban Khomeini tanácsadójának cikkét a síita vallás és a politika viszonyáról. Nem sokkal később egy fogadáson találkozott e befolyásos vallási személyiséggel. Természetesen beszélt neki a cikkről, és ezzel eldőlt minden. A hiúságát legyezgető információ megtette a hatását, a magyar újságíró előtt máris nyitva állt a repülőgép ajtaja. És a szerencse valóban Róbert László mellé szegődött, hiszen a gépen ott volt az a német újságíró is, akinek évekkel korábban éppen ő segített. Ezúttal a kolléga viszonozta a korábbi szívességet. „Kölcsönadta” a kameráját és az operatőrét. Amikor a gép Irán légterébe ért, Khomeini és csapata imát mondott, majd a privát részt elhagyva, az újságírók közé ment. Róbert László éppen az ajtónál állt, így elsőként kérdezhette az ajatollahot. Mindez nem ­mélyinterjú volt, inkább csak afféle „miként érzi magát éppen most?” típusú kérdés, amelyre valamit mormolt a morcos vallási vezető, de hogy mit, az már sosem derül ki. Így is szenzációs hatása volt a pár perces felvételnek. Ho Si Minhnel több szerencséje volt, a vele készült interjú nem korlátozódott igenekre és nemekre, bár az sem volt egy őszinte és tartalmas beszélgetés. François Mitterrand egészen más kategória volt. Arról beszélt büszkén, ő az első francia elnök, aki Magyarországra látogat, mire Róbert László kiigazította: „elnök úr, ne haragudjon, de XV. Lajos már járt nálunk”. „Igen, de csak tranzitban” – válaszolta Mitterrand, majd halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Talán éppen e merész közbevetés és kiigazítás hatására, az interjú után Mitterrand megkérdezte, lenne-e kedve még beszélgetni, csak úgy kamera és mikrofon nélkül. Róbert László örömmel mondott igent. 

Az örök kíváncsi

Az önmagát született optimistának, elkötelezett szocialistának és javíthatatlan naivistának valló Róbert László élete valóságos 20. századi kalandregény. Francia szakos egyetemistaként a Sorbonne-on tanult, majd a Rajk-per után csak a szerencsének köszönhette, hogy elkerülte az akasztófát. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) külügyi osztálya helyett a Bútorszállító Vállalatnál kapott munkát. Első munkanapján egy íróasztalt kellett egyedül felcipelnie a negyedik emeletre. Milyen véletlen, ez az iroda éppen a Magyar Rádió egyik szerkesztősége volt, ahol azt kérdezték a halálosan kimerült bútortrógertól: „Maga beszél franciául, nincs jobb dolga, mint cipekedni?” Négy év múlva rehabilitálták, majd kinevezték a Magyar Rádió francia nyelvű szerkesztősége élére. Később tudósított Párizsból, Rómából, Laoszból, Vietnamból. 1996-ban, a hetvenedik születésnapján én kértem tőle interjút. A beszélgetés végén megkérdeztem, mit gondol, hogy érzi, mi különbözteti meg őt a többi újságírótól? Szó szerint idézem a válaszát: „Elsősorban az különböztet meg, hogy raccsolok. Talán egy dolog van, és lehet, hogy ez a naivitásommal is összefügg, hogy őszintén kíváncsi maradtam. Kíváncsi maradtam a másik emberre. És talán nagyon sok esetben szeretem is a másik embert. Vagy elfogadom, hogy nem úgy gondolkodik, ahogy én. Meg hát, hogy nem tartozom sehova. Sem párthoz, sem stúdióhoz. Ahova a legjobban tartozom, az a családom. A 47 éve velem tartó feleségemhez, Arlette-hez, aki párizsi ápolónőből lett orvos, a fiamhoz és a lányomhoz, valamint a gyönyörű unokáimhoz.” Róbert László valóban ilyen volt. Mindenkit meg tudott nyitni. Hősöket, gonosztevőket, megtévedteket, papokat, kisembereket. Mintha kulcsa lett volna a lelkekhez. Az 1996-ban megjelent Zsidónak születni című önéletrajzának utóiratában William Faulkner amerikai írót idézte, aki szerint „a múlt nem halott, el sem múlt”. Róbert László kérdőjelet tett a mondat végére.

Róbert László 1958 és 1961 között a Népszava (Népakarat) ­fő­munkatársa volt. Tudósított ­Párizsból, Bagdadból és Bejrútból. 

2019.02.17 12:04