Ellenálló-képtelenség: csodára (sztrájkra) várva - friss felmérés

Publikálás dátuma
2019.01.19. 08:30

A kormány politikájában csalódott tömegek, civilek, sőt az ellenzék is a szakszervezetektől és egy országos sztrájktól várja a csodát. Közben egyetlen hónap alatt 77-ről 70 százalékra csökkent azoknak a száma, akik ellenzik a túlóratörvényt – derül ki a Publicus Intézet lapunk számára készült kutatásából.
A kutatásból a többi között kiderül, hogy a rabszolgatörvény elfogadottsága – nem meglepő módon – éppen a Fidesz szavazóinak körében a legmagasabb: 66 százalékuk támogatja, pedig ez az arány egy hónappal korábban még csak 57 százalék volt. Vagyis a kormánypárt szavazói egyre biztosabbak abban, hogy jó döntés született, bár valószínűbb, hogy a civil utcai tiltakozások és ellenzéki akciók „megijesztették” és újra viszonylagos egységbe kovácsolták a Fidesz táborát. Az ellenzéki szavazók körében ezzel szemben szinte egyhangú a törvény elutasítása. A szocialista szimpatizánsok 89, a jobbikosok 87 százaléka utasítja el a túlórák számának emelését. Mindezzel összhangban a törvény elfogadása miatti tüntetésekkel és utcai megmozdulásokkal a megkérdezettek 63 százaléka inkább vagy teljesen egyetért, 31 százaléknyi elutasítóval szemben. Leghatározottabban a Jobbik szavazói állnak az utcán demonstrálók pártján – 90 százalékuk ért egyet a tüntetésekkel, míg az MSZP szavazóinak körében ez 74 százalék. Egy esetleges sztrájkot, útlezárásokat viszont már valamivel kevesebben támogatnának: összesen 54 százalék.

Kormánybuktató karakter

A Publicus által megkérdezettek 44 százaléka gondolja, hogy a szakszervezetek képesek megszervezni egy országos sztrájkot, és még a Fidesz szavazóinak 38 százaléka is így vélekedik. „Az elmúlt hetekben az ellenzéki szavazótáborban kialakult egyfajta csodaváró hangulat. Ha már az EU-nak nem ment, most a szakszervezetektől várják, hogy bírják rá Orbán Viktort a politikája megváltoztatására, mi több, a lemondásra. Ezt a hangulatot az ellenzéki pártok is fűtik, amelyek országos sztrájkról beszélnek, és a szakszervezetekre tolják annak felelősségét, hogy ezt sikerül-e megszervezni. Ezért van irányukban egy csalódottság, ami szerintem nem logikus. A szakszervezeteknek soha nincs kormánybuktató karaktere, legfeljebb egyes intézkedések ellen tiltakozhatnak” – mondja Kiss Ambrus politológus, a Policy Agenda vezetője, aki szerint ezért is vált ketté az elmúlt két hétben sok szempontból a szakszervezetek és az ellenzéki pártok útja. „Sztrájkot általában nem a kormány, hanem egy munkáltató ellen szerveznek az emberek, mert vele van érdekkonfliktusuk. Ráadásul a kár is a munkáltatóé, nem a kormányé” – teszi hozzá. (Bár – és ezt már mi fűzzük hozzá, egy országos sztrájk egy regnáló kormánynak is fájdalmas lehet.) A szakszervezeti mozgalom Magyarországon a rendszerváltás után számos politikai vihart és korrupciós botrányt volt kénytelen elviselni. Nem véletlen, hogy mára mindössze 300-320 ezer tagjuk van országosan. A dolgozók körében jó ideje általános az a nézet, hogy a szakszervezetek nem képesek őket érdemben megvédeni, és a bérek is azért alacsonyak, mert nem elég határozottak az érdekvédelmi csoportosulások – állítja a szakértő. A szakszervezetek megítéléséről és az elvárásokról sokat elmond, hogy a Publicus kérdéseire válaszolók 55 százaléka szerint még a jelenlegi, sok tekintetben kevés mozgásteret hagyó törvények mellett is tehetnének többet a munkavállalók képviseletéért.

Nyomáspróba

Mindebből jól látszik, hogy most hatalmas a nyomás az érdekvédőkön, talán nagyobb is, mint indokolt lenne. „Sztrájkot csak olyan helyen lehet szervezni, ahol van valós szakszervezet. A versenyszférában a 100 fő felett foglalkoztató cégeknél összesen 1,1 millió ember dolgozik, valójában ők fogják eldönteni, hogy lesz-e munkabeszüntetés az országban, nem az a nagyságrendileg 10 ezer ember, aki rendszeresen tüntet. A közszolgáltatást végző, például közlekedési cégeknél szinte lehetetlen megszervezni, mivel hosszas procedúra után a bíróság dönti el, hogy mi az az elégséges szolgáltatás, amit muszáj elvégezniük” – mondja Kiss Ambrus, aki szerint egyértelműen a versenyszférában fog eldőlni, hogy van-e értelme sztrájkolni. A Publicus kutatásában megkérdezettek 38 százaléka mondta, hogy a munkahelyén működik szakszervezet, és 14 százalék állította magáról, hogy tag. A valóságban jóval kevesebben vannak: miközben évek óta folyamatosan csökken a szakszervezetek munkahelyi jelenléte (körülbelül a munkahelyek negyedében működik), ezzel együtt a szakszervezeti tagok aránya is, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2015-ös adatai szerint. Amíg 2001-ben a válaszadók 19,7 százaléka vallotta magát szakszervezeti tagnak, addig 2015-ben már csak 9 százalékuk. (2015-ben arra a kérdésre, hogy működik-e munkahelyén szakszervezet, az érintettek 12,5 százaléka nem is tudott válaszolni.) Ezek jóval alacsonyabb számok, mint a fejlettebb nyugati demokráciákban, márpedig kutatások bizonyítják, hogy azokban az országokban, ahol magasabb a szakszervezeti szervezettség, a jövedelmi különbségek is enyhébbek. 1985-ben az OECD-országokon belül nagyjából a dolgozók 30 százaléka volt szakszervezeti tag. Ma ez csak 17 százalék. Ezek az átlagok azonban jelentős különbségeket rejtenek az országok közt. Észtországban csupán a dolgozók 4,5, Törökországban 6, míg Svédországban, Finnországban és Dániában 65, Izlandon pedig 92 százaléka szakszervezeti tag. 

Úttörők kerestetnek

Az alkalmazottként dolgozók 30 százaléka mondta a Publicus kérdésére, hogy részt venne egy országos általános sztrájkban, további 22 százalék úgy nyilatkozott, hogy bár nem venne részt, támogatná a munkabeszüntetőket és kifejezné a szolidaritását. 45 százalékuk viszont ellenzi a sztrájkot. „A dolgozói társadalom nagy része még nem érzi, hogy a túl­óratörvény miatt rosszabb helyzetbe kerülne – mondja Kiss Ambrus. – Már csak azért sem, mert egyre több hír szól arról, hogy mely cégeknél nem vezetik be a törvény intézkedéseit. Egy ágazatokon átívelő sztrájkhoz kellenének olyan élcsapatok, amelyek elsőként lépnek. Akkor valószínűleg többen csatlakoznának, de még nem látszik, kik lehetnek az úttörők” – teszi hozzá. Az ellenzéki pártok szinte semmit nem kockáztatnak azzal, hogy napirenden tartják ezt a témát, a szakszervezeti vezetőknek viszont sok vesztenivalójuk van. Egy elhamarkodottan, rosszul megszervezett munkabeszüntetés, amin kevesen vesznek részt, nagy kárt okozhat. A kutatás azt is igyekezett kideríteni, hogy az emberek mennyire támogatnák bizonyos „érzékeny” területen dolgozók munkabeszüntetését. Míg a nagyüzemek dolgozóit 58, a közlekedési vállalatok alkalmazottait 52, a tanárokat pedig 55 százalék támogatná, ha sztrájkolni szeretnének. Az orvosokkal kevésbé megértőek, munkabeszüntetésüket csupán 34 százalék támogatná, további 19 százalék pedig csak abban az esetben, ha biztosítanának egyfajta csökkentett szolgáltatást. „Nem meglepő, hogy az egészségügyi sztrájkot utasítják el a legtöbben, hiszen ott az ellátásnak mindenképpen működnie kell. De összességében a kutatás elég magas támogatottságot mutat, hiszen a közlekedési vállalatok esetében például az 52 százaléknyi egyértelmű támogató mellett van további 14 százalék, aki csökkentett szolgáltatás mellett a sztrájkolók mellett állna. Pedig a közlekedés egy olyan terület, ami nagyon sokakat érint” – mondja Kiss Ambrus. A jelenlegi helyzet sorsdöntő lesz a szakszervezeti mozgalom számára, ez az a pillanat, amikor a munkaerőhiány miatt jóval erősebb a tárgyalási pozíciójuk, mint korábban. Nagy figyelem övezi őket, és ha most sikerül eredményeket elérniük és jól élniük ezzel a helyzettel, sokat változtathatnak az alapvető megítélésükön. „Attól függ, mi a siker mércéje. Ha azt várják tőlük, hogy kergessék el a kormányt, a kudarc szinte borítékolható. De ha azt tekintjük sikernek, hogy a munkáltatók végül nem lesznek képesek bevezetni a túlóratörvény intézkedéseit, mert a szakszervezetek ezt elérik cégenként, bebizonyítják, hogy van értelme a dolgozói önszerveződésnek” – összegez a szakértő.

Odaát lelkesebbek

Vannak országok, ahol a sztrájk szinte mindennapos. A munkavállalóknak van merszük és lehetőségük ezzel a módszerrel tiltakozni, ellenállni és jobb munkafeltételeket kiharcolni maguknak. A hét elején például egy németországi munkabeszüntetés hatásai érték el Magyarországot (is) – repülőjáratokat kellett törölni, kedden ugyanis nyolc nemzetközi repülőtéren tartottak sztrájkot a biztonsági szolgálatok dolgozói. Január elején pedig a német pénzszállítók éltek a munkabeszüntetés jogával. Vagyis Németországban már két jelentősebb munkabeszüntetés is zajlott idén, pedig még három hét sem telt el az új évből. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerit – amit a HVG Ténytár rovata idézett – tavaly összesen 1170 munkabeszüntetés volt a németeknél, de még náluk is többször sztrájkoltak Lengyelországban, ahol 1556-szor tették le a munkát különböző ágazatokban. Ráadásul nem a lengyel vagy német munkavállalók sztrájkolnak a legtöbbet a kontinensen. Az European Trade Union Institute adatai szerint az élen Franciaország áll, ahol az ezer munkavállalóra jutó le nem dolgozott napok száma átlagosan 125 volt 2010 és 2017 között. Ezzel szemben Magyarországon összesen 5(!) sztrájk volt 2017-ben, 2011-ben és 2013-ban csupán egy-egy, de valójában az egész kelet-­európai régió nem jeleskedik ebben a műfajban (a lengyelek kivételével). „A francia munkavállalók tudatossága, illetve érdekérvényesítő képessége lényegesen magasabb szintű, mint a magyaroké – mondja dr. Kéri Ádám ügyvéd, munkajogi szakértő. – Amikor 2010-ben szigorították a sztrájktörvényt, valóban lényegesen megnehezítették egy munkabeszüntetés megszervezését, nehezebb ugyanis jogszerűen sztrájkot tartani, illetve bizonyos szektorokban az elégséges szolgáltatás nyújtásának kötelezettsége a végtelenségig el tudja húzni a sztrájk szervezését. Mégis, azt gondolom, hogy alapvetően mentalitásbeli különbségről van szó” – teszi hozzá a munkajogász, aki szerint nem igaz, hogy ne lehetne Magyarországon eredményesen sztrájkolni a jelenlegi törvényi szabályozás mellett. A magyar munkavállalók hajlamosak mástól, leginkább felülről várni a segítséget. Ha ugyanakkor a munkavállalók kellően nagy tömegben lépnének fel az érdekeikért, és erősebb lenne a társadalmi szolidaritás ezekben az esetekben, a munkaadók kénytelenek lennének meghajolni a dolgozók akarata előtt, de minimum tárgyalnának velük. „A magyar ember azonban jellemzően tartózkodik a közösségi cselekvéstől, a szakszervezetek taglétszáma ezért is meglehetősen alacsony” – mondja Kéri Ádám. Állítja: nem meglepő, hogy a sztrájkhajlandóság is hagyományosan alacsony a magyarok körében, a Liga Szakszervezetek egy korábbi felmérése szerint az emberek jelentős része a saját érdekében sem nyúlna ehhez a nyomásgyakorlási módszerhez, más munkavállalók érdekében pedig végképp nem állnának ki ilyen módon. Így viszont a szakszervezetek képtelenek erőt mutatni, jobbára csak fenyegetőznek a sztrájkkal, a munkáltatók pedig addig mennek el, amíg elmehetnek, egészen addig, amíg jelentős tömeg nem áll „szemben” velük. F. SZ. K.

Néhány emlékezetesebb hazai munkabeszüntetés

1995. április 20–23. A kollektív szerződés hiánya miatt országos sztrájkot tartottak a vasutasok. Minimális szolgáltatásként minden vonalon csak két-két vonatpár közlekedett. A sztrájkban a 72 ezer vasutas 30 százaléka vett részt, köztük az összes mozdonyvezető. A sztrájk sikeres volt, a vonatközlekedés április 24-én helyreállt. A MÁV adatai szerint a 86 órás sztrájk 663 millió forint bevételkiesést okozott. 1999. január 4–8. Részleges sztrájk a MÁV-nál, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete szervezésében. A cég a szakszervezet 21 százalékos bérkövetelésével szemben csupán 16 százalékot ajánlott. A sztrájk idején dolgozószobájában elhunyt Sipos István, a MÁV vezérigazgatója. Január 8-án a Fővárosi Munkaügyi Bíróság első fokon jogellenesnek nyilvánította a sztrájkot, s a döntés ismeretében a szakszervezet még aznap felfüggesztette a megmozdulást. 2001. február 5–11. A Malév repülőgépeinek karbantartását végző Aeroplex Kft. dolgozói sztrájkba léptek, a cég 7 százalékos béremelési ajánlatával szemben 15 százalékos emelést követeltek. Február 9-én már nem indult egy Malév-járat sem Ferihegyről. 11-én megszületett a megállapodás, a dolgozók elérték céljukat. 2004. július 9. Kétórás figyelmeztető sztrájkot tartottak a MÁV Kórház és Központi Rendelőintézet dolgozói, mivel az intézmény március 31-én kinevezett vezetése még aznap felmondta a kórház érvényes kollektív szerződését. Két héttel később a szegedi tudományegyetem 11 klinikáján tartottak 2 órás figyelmeztető sztrájkot az egészségügyi dolgozók. Ugyanebben az évben októberben és novemberben is voltak sztrájkok az egészségügyben: ezekhez több mint tízezren csatlakoztak. 2008. február 1.–december 22. A VDSZSZ határozatlan idejű, úgynevezett gördülősztrájkja. A szakszervezet 250 ezer forintot a MÁV Cargo privatizációs bevételéből, továbbá – a megajánlott 6,9 százalékos bérfejlesztés mellett – 10 százalékos többletbérfejlesztést követelt dolgozóinak. 2008. április 18. A BKV szakszervezetei egész napos sztrájkot szerveztek. A tervezett járatritkítások visszavonását és a vállalat gazdasági helyzetének stabilizálását követelték. 2016 áprilisában az elmúlt húsz év legnagyobb országos közoktatási sztrájkját hirdette meg a Pedagógusok Szakszervezete. 25 ezer tanár sztrájkolt, forgalomlassító menet indult a városban, több helyszínen ötperces néma csenddel készültek délre, bírók is támogatták a sztrájkolókat. (Ezt megelőzően 1995 decemberében volt hasonló méretű akció, az egész napos figyelmeztető sztrájkban a pedagógusok 80 százaléka vett részt.) Az utolsó nagy munkabeszüntetés a 2017-es Tesco-sztrájk volt. A két kereskedelmi szakszervezet a megnövekedett terhelés és a lassan növekvő bérek miatt hirdetett munkabeszüntetést. Szeptember 8-9. között a cég csaknem másfél milliárdos kiesést könyvelhetett el. Az események hatására megindult a bérmozgás szinte valamennyi kiskereskedelmi láncnál. A résztvevők számát és hatását tekintve is az egyik legjelentősebb rendszerváltás utáni sztrájk volt. K. P. 

Szerző
Frissítve: 2019.01.19. 13:00

Irodalom és önismeret: így láthatunk rá magunkra jobban

Publikálás dátuma
2019.01.14. 12:00
Arra a kérdésre, hogy beleférhet-e a fantasztikus mű mint kötelező a magyar irodalom órákon, avagy elemezhetik-e a gyerekek Harr
Állítólag, akik sokat olvasnak, kedvesebben fordulnak mások felé, mint azok, akik tévénézéssel töltik az idejüket. Matuska Mircsi coach, civilben könyvmoly a könyveknek ezt a személyiségformáló, áldásos hatását használva és kihasználva tart önismereti alkalmakat.
Harry Potter-rajongó? – Abszolút. Épp most osztottam meg én is azt a tanulmányt, mely szerint, aki gyerekkorában olvasta a Harry Pottert, az mérhetően empatikusabb felnőtt lesz annál, aki nem ismeri a varázslótanonc történetét. Kevés az olyan ember, akihez annyira közel éreznénk magunkat, mint egy főhőshöz, akivel lapról lapra olvadunk eggyé. Nyilván az olvasóra is hat Harry személyisége, aki, mivel nem a varázslóvilág szabályai és evidenciái alapján szocializálódott, a társadalom elnyomottabb rétegeivel, például a megvetéssel és félelemmel kezelt vérfarkasokkal is megbecsüléssel bánik. Sokszor ez a hozzáállás menti meg őt, amikor szorult helyzetbe kerül – valaki a segítségére siet, aki iránt korábban elfogadást és szeretetet mutatott. – Így zajlik egy irodalommal megspékelt önismereti tréning is? Azonosulunk a főhőssel, és megnézzük, adott, a saját problémáinkhoz így vagy úgy hasonlító szituációban ő hogyan reagál? – Nem, ez azért ennél bonyolultabb. Minden alkalomnak van egy témája, mindig ehhez választok részleteket a felhasznált műből. A helyszínen nem nagyon olvasunk, illetve, mivel bizonyos kiemelt részekhez kötöm a feladatokat, azokat – egy bekezdést, odatartozó mondatot – én magam felolvasom, hogy a résztvevők hangulatba kerüljenek. A Harry Pottert például házbeosztással kezdjük. Képletesen megérkeztünk a Roxfort expresszen – ez az ismerkedés fázisa –, majd megcsinálunk egy létező pszichológiai rendszer (MBTI) szerinti személyiségtesztet. Annak alapján mindenki kap egy betűsort a saját személyiségtípusáról, mely eldönti, hogy a Griffendélbe, a Mardekárba, a Hugrabugba vagy a Hollóhátba kerül-e. – És ha valaki nem ért egyet az eredménnyel? Nem olyannak látja magát? – A teszt után mindenki kap egy kalapot, ami a regénybeli Teszlek Süveget jelképezi, és kvázi a süveg sugallatára reflektálhatnak a teszt eredményére. Elmondhatják, mi az, amivel nagyon nem értenek egyet, illetve mi az, ami nagyon betalált. Ezen a ponton még van átjárás egyik házból a másikba. – Rendben, mindenki bekerült valamelyik házba. És aztán? – Aztán kezdődik a tanítás. Az első óra: sötét varázslatok kivédése. Patrónus-bűbájt kell végrehajtaniuk, aminek az a lényege, hogy egy nagyon kedves emlékükre kell gondolniuk. Ez a depresszióból való gyógyulás egyik eszköze – ha jönnek a dementorok, melyek a rowlingi világban jelképesen a depresszióval járó lények, úgy lehet küzdeni ellenük, hogy felidézünk valamilyen pozitív emléket. Valamit vagy valakit, amiért és akiért hálásak lehetünk. Ami boldogsággal tölt el bennünket. – Ennyire egyszerű volna leküzdeni például a depressziót? – Nyilván nem az a cél, hogy egy-egy ilyen alkalommal megoldódjon az ember minden nehézsége, problémája. Nem vagyok pszichológus, nem kóresetekkel foglalkozom. Annyit szeretnék, hogy aki eljön, egy kicsivel jobb rálátást kapjon önmagára. A Patrónus-bűbáj gyakorlat például arra tökéletes, hogy megmutassa, hogyan érdemes még akkor is keresni valami jót, amire fókuszálhatunk, ha épp leterítenek a problémák. Örökké, 40 évesen is az anyukánkat meg az ovit hibáztatni a nehézségeinkért, nem vezet sehová. De ha csak annyit teszünk, hogy a megoldásra nézünk, ha pusztán elképzeljük, milyen lesz, ha megoldódik az adott probléma, már nagyon sokat segítettünk magunkon. Azt gondolom, hogy minél több dolgot felfedezünk magunkkal kapcsolatban, és azt tudatosítjuk is, annak erős változtató ereje van. Sokszor már az elég, ha tudunk kérdéseket feltenni. Olvasóként kívülről csöppenünk a könyvek világába, ami sok előnnyel jár. Gondoljunk bele, Harrynek mennyi előnyt adott, hogy nem a varázslóvilágban nevelkedett, és nem voltak berögzült sablonjai, sztereotípiái. Ha túlságosan és túl régen benne vagyunk valamiben, önmagunkban például, fel se merül, hogy bizonyos evidenciákra rákérdezzünk. Úgy van, és kész. Pedig lehet, hogy ha megtennénk, kiderülne, hogy egyes félelmeink olyanok, mint Hagrid: látszatra kegyetlen óriás, valójában egy szeretni való bumburnyák. – Érzek némi küldetéstudatot… – Az én személyiségtípusomnak minimum a világmegváltás a célja. Az általam használt pszichológiai teszt alapján ugyanaz a kategória vagyok, mint Rowling. Az egész Harry Potter-történet arra van felépítve, hogy Harry mint valami messiásfigura az életét adja a barátaiért – önkéntes áldozatot hoz, ám a szeretet megmenti, azért támad fel. Én azt szeretném elérni az irodalmi-önismereti alkalmakkal, hogy a résztvevők rácsodálkozzanak magukra és felfedezzenek valami újat magukban. És ha közben az olvasást is megszeretik, annál jobb! – És A Gyűrűk Ura? – ahogy néztem, a következő alkalom témáját abból merítette. – Így, év elején a célok és a küldetéstudat mentén kalandozunk A Gyűrű Szövetségével. Megnézzük, kivel, melyik szereplővel tudunk azonosulni. Miért épp vele? Mik az erősségei? Azok közül melyeket tudjuk használni a céljaink elérésében. A célok rendkívül fontosak az életünkben, nélkülük csak ide-oda sodor bennünket a szél. Ha nem tudod, hogy mit akarsz, akkor olyanok fogják megmondani, mit tégy, akik jó esetben biztosan nem terveztek neked semmit. Kevésbé szerencsés esetben még rosszat is akarhatnak. Ezért nagyon fontos, hogy tudjuk, mit akarunk. Akkor látjuk a világítótornyot, és tudunk afelé menni.

Olvasással az empátiáért

Az elmúlt évek brit tudósok, amerikai pszichológiai laborok és különféle nemzetiségű olvasáskutatók által végzett tanulmánysorozatok alapján egyre inkább úgy tűnik, hogy tényleg van összefüggés az olvasás, valamint a szociális készségeink alakulása között, hiszen, ahogy például Rose Turner, a londoni Kingston Egyetem kutatója is állítja nagy bölcsen: akik sok regényt olvasnak, könnyebben azonosulnak mások érzéseivel. Az interjúban is említett Harry Potter-kutatásban például több körön keresztül vizsgálták, hogyan változik meg az olvasás hatására általános, illetve középiskolás gyerekek véleménye olyan kérdésekről, mint a migráció vagy a homoszexualitás. Az első kísérletben harmincnégy olasz ötödikes tanulót kértek meg arra, hogy hat héten keresztül olvassák Harry Potter történeteit. A sztoriba azután kezdhettek bele, miután kitöltöttek egy tesztet arra vonatkozóan, hogy mi a véleményük a bevándorlókról. Azok a gyerekek, akik korábban, nyilván otthoni minta alapján, elutasították a bevándorlást, Harry karakterével azonosulva sokkal elfogadóbbá váltak a kisebbségekkel, menekültekkel szemben. Ugyanez lett az eredménye egy olasz gimnazistákkal folytatott vizsgálatnak is: ők a szexuális mássággal kapcsolatban váltak sokkal toleránsabbakká a Harry Potter-könyvek hatására. Abban mindegyik kutatás egyetért, hogy a sokat olvasók társas megnyilvánulásai mérhetően pozitívabbak a nem vagy keveset olvasókénál, és többnyire abban is konszenzus van a különféle megközelítésekben, hogy együttérző-képességünket a műfajválasztás is befolyásolja. A társadalmi, szociális érzékenységet állítólag a romantikus regények és a drámák, az empátiánkat, illetve a másokkal való értelmi azonosulást (vagyis, hogy mennyire értjük a szereplő motivációit) pedig a kalandregények, valamint a vidám, komikus történetek csiszolják leginkább. Mindemellett a kutatók arra is felhívják a figyelmet, hogy a vizsgálatok során nem sikerült fényt deríteniük az ok-okozati összefüggések valódi természetére, azaz, hogy az eredmények valóban arra utalnak-e, az olvasás jobb, érzelmileg intelligensebb emberré tesz minket, vagy inkább arra, hogy azért olvasunk szívesen, mert eleve magasabb szintű empátiás készséggel bírunk. 

Szerző

Nem hősök, nem mártírok - háromgyerekes családért fogtak össze

Publikálás dátuma
2019.01.13. 14:25

Fotó: Draskovics Ádám / Népszava
Az ismert dakota mondás szerint a hídon akkor kell átmenni, amikor odaér az ember. Ifjabb Baranyi Albin Richárd és családja még nem értek oda. Náluk jártunkkor annak örültek, hogy az új házban tudnak karácsonyozni, lesz húsleves, töltött káposzta, rántott hús.
Egy hír nyomán indulunk el a Nógrád megyei Jobbágyiba. A szívmelengető karácsonyi mese egy ismeretlen jótevőről szólt, aki házat vett a fiatal, háromgyermekes cigány családnak, mert az ünnepek előtt húsz nappal porig égett a régi otthonuk. Sáros, gidres-gödrös földúton dagonyázunk – ez itt a falu vége, az utca szántóföldek barna szőnyegébe fut bele. Messziről látszik, hová tartunk: a masszív kockaház ablakait purhab hurkák keretezik, a lépcsőfeljáróhoz támasztva fóliába csomagolt fehér karnisok áznak a szemerkélő esőben. Odabent férfiak nyüzsögnek, lázas munka folyik. Az oldalsó nagyszobában nők és gyerekek tanyáznak bontatlan dobozok, illetve vadonatúj háztartási gépek társaságában. Itt találom a serdületlen kamaszlánynak látszó, huszonnégy éves, háromgyermekes családanyát, Szimonettát. Éjsötét haj, szabályos vonások, hatalmas szempár. Megtudom, hogy Szimonetta és Albin a modern kor gyermekei: nem a cigánytelepen, hanem egy közösségi oldalon botlottak egymásba. „Én tizenhat voltam, ő tizennyolc. Először cseteltünk, utána találkoztunk, egy hónap múlva hozzá költöztem Salgótarjánból, és két évvel később megszületett az első gyerekünk. Mirella most töltötte be a hatot, Istvánka két és fél éves, Anita nyolc hónapos. Amikor kigyulladt a ház, nem voltunk otthon. Átmentem a gyerekekkel apósomékhoz, ebéd után lepihentünk, meséltem a kicsiknek. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy nagy kiabálás van kint, rohantak a szomszédok, hogy menjünk, mert ég a házunk. Mire negyedóra múlva odaértek a tűzoltók, lángokban állt az egész. Ami nem égett el, az szétázott az oltásnál, semmink nem maradt. Apósomék adtak nekünk helyet, de nem az övék a ház, ott nem maradhattunk egy hétnél tovább.”  

Angyal a mennyből

A kilátástalannak tűnő helyzetből egy ötlet rántotta ki őket. Reggelente mindig a Rádió 1-et hallgatják, e-mailt írtak hát „a Balázsnak”. Sebestyén Balázs és műsorvezető társai élő adásban szerveztek gyűjtést nekik. Két nap múlva megjelent náluk egy budapesti férfi, elmondta, hogy már tárgyalt egy eladó házról, még aznap meg is vette, másnap megkötötték a szerződést az ügyvédnél. „Olyan volt, mintha egy angyal szállt volna le a mennyből. Nem vár cserébe semmit, nem akarja, hogy nyilvános legyen a neve, időnként telefonál, érdeklődik, hogyan haladunk. A gyűjtésből annyi pénz gyűlt össze ugyanis, hogy szinte azonnal nekiállhattunk a felújításnak” – meséli Szimonetta. Szebb lesz az új ház, mint a régi volt? – kérdezem. „Nem lesz szebb, gyönyörűen megcsináltuk azt is, és most kezdhetünk mindent elölről. De jó érzés, hogy annyian összefogtak értünk, rengeteg holmit kaptunk, bútort, ágyneműt, tűzhelyt, mosógépet, játékokat. Egy csomó minden meg is maradt, azokat majd továbbadjuk” – válaszolja. „A mai világban is akadnak rendes emberek. Nem gondoltuk, ki se derült volna, ha nem jön az a tűz” – szólal meg Dóra, Szimonetta édesanyja. Az asszony a pici Anitát dajkálja a franciaágyon, keze ügyében karos mankó hever. „Különben úgy festett a régi lakásuk, mint egy prospektus, mindenüket arra költötték, meg a gyerekekre. Akkor is segítettünk nekik, most is itt vagyunk az urammal, pedig balesetet szenvedtem, elütött egy targonca a munkahelyemen, háromszor műtötték azóta a lábamat.” Ahogy múlik az idő, egyre fokozódik a bábeli zűrzavar a házban. Mindenki egyszerre beszél, pontosabban kiabál, hogy túlharsogja a gépek sivítását. A telefonokból különféle zenék szólnak maximális hangerővel, az általános ricsajba néha belevijjog egy rendőrségi szirénához hasonló idegtépő hang, amit Istvánka csalogat elő játék közben az ajándék tabletből. Üvöltve beszélgetni nem túl kellemes, ennek ellenére megpróbálom kifaggatni Zsoltit. A tizenhat éves fiú Szimonettáék szomszédja volt a régi háznál, ő érkezett elsőként a tűzhöz, ő készítette a videót is a lángoló házról. Tőmondatokban beszél. Jobbágyiban nagyjából kétezren élnek. Van óvoda, iskola, orvosi rendelő. Az itteni emberek fele cigány, egy részük a telepen lakik, mások beköltöztek a faluba. Albinék tiszták, rendesek, nem isznak, nem verekszenek, dolgoznak, nincs velük gond. Ő sokat lóg náluk, segít a gyerekek körül. Ráér: kijárta a nyolc osztályt, nem tanul tovább, a környéken nem talál munkát.

Stílusos dizájn

Kimerészkedek a káoszba, ahol vagy tucatnyian sürgölődnek. Az már a szálló por, a nejlonleplek és a készülő burkolatok alól kikandikáló jajdezöld szigetelőlapok dacára is látszik, hogy meseszép lesz az új ház. Hófehér falak, matt fehér, csúszásbiztos járólapok, bordóra hangolt konyha amerikai módra, egybenyitva a tágas nappalival – ehhez falat is bontottak. Letisztult formák, semmi csicsa, minimalista stílus kevés terméskővel megspékelve – dizájnos luxuslakásokban látni ilyesmit. Kérdem is Szimonettát, kinek az ízlését dicséri mindez? Az övét, vágja rá habozás nélkül. Aztán hozzáteszi: a Pesten élő anyósa küldözgetett neki képeket, ezekből választott. A melósruhát viselő harmincasok közül egyetlen ember lóg ki. A nyolcvanéves Jakab Ferencet Papának becézik a többiek, igazi régi vágású szaki: vászonsapka, orrára tolt szemüveg. A konyhaasztalon halmozódó villanykapcsolókkal babrál, villanyszerelő a szakmája, valójában ezermester, de erről nincs papírja. „Nemcsak a baj hozott össze minket, máskor is együtt dolgozom a fiúkkal. A gyerekeim lehetnének, szeretek velük lenni. Nekem a karácsony semmit nem jelent, a feleségem meghalt, családom nincs, egyedül élek, nem vár haza senki. Jobb, ha elfoglalom magamat, otthon csak unatkoznék” – pillant rám szemüvege alól. Úgy látszik, többfelé tud egyszerre figyelni, mert a keze beszélgetés közben sem áll meg. Kedves, közlékeny öregúr. Amikor kisurranunk a teraszra fotós kollégámmal rágyújtani, velünk tart, s elmeséli, hogyan tette le a cigit negyven éve. Nikotinlével permetezte a szőlőt, látta, amint elszürkülnek, összepöndörödnek a levelek. Aznap szívta az utolsó szálat.

Jöttek maguktól

Órák óta téblábolunk itt, de nem nagyon jutottam előbbre. Ólomszürke az ég, még mindig szitál az eső, és mind jobban érzem, hogy útban vagyunk. Vészesen közeleg az ünnep, mindenkinek dolga lenne odahaza, de addig nem mennek el, amíg a házat – úgy-ahogy – lakhatóvá nem teszik. Ha kell, éjfélig robotolnak, és ehhez nem hiányzik két lábatlankodó idegen, akik csak hátráltatják a munkát. Nem csoda, hogy elhajtanak, valószínűleg én is ezt tenném hasonló helyzetben. Egyikük, aki négykézláb állva, fándlival és kőműveskanállal kezében a fürdőszoba aljzatát egyengeti, ki is oktat: „Nem azért jöttünk ide, hogy szerepeljünk! Bajban van egy háromgyerekes család, hát segítünk. Nem vagyunk hősök, nem vagyunk mártírok. Ennyi, nem kell ezt túlragozni.”
A huszonhét éves családapát, ifjabb Baranyi Albin Richárdot egész nap alig láttam. Akár a szélvész, futkosott ide-oda, ő volt az anyagbeszerző. „Akiket itt most lát, összeszokott brigád. Több éve dolgozunk az építőiparban, van köztünk festő, mázoló, gipszkartonos, burkoló, vizes – kezdi a bemutatkozást. – Tizennégyen vagyunk velem együtt, akad cigány is, magyar is, mind rokon szegről-végről. A Papa kivételével egykorúak vagyunk, családunk, kicsi gyerekeink vannak. Együtt dolgozunk, az egész napot együtt töltjük, összetartozunk. Mi nem csak vészhelyzetben vagyunk egy csapat. Hívni se kellett őket, jöttek maguktól, mindenki segít, amiben tud.” Pestre járnak, ott jobban megfizetik őket. Nincsenek állásban, feketén dolgoznak. Albin tisztában van azzal, hogy ezzel veszélyezteti a nyugdíját, de azt is tudja, hogy anyagilag így jár jól. Más indoka is van, azt mondja, rossz az egyik szeme, hatéves korában kiütötte egy gumipókkal, és műszemmel nem veszik fel az építőiparba. „Három nappal a tűz után, kedd reggel volt az élő adás a rádióban – meséli. – Tíz órára összegyűlt kétmillió forint, csütörtökre ez négymillióra emelkedett. Nem akartuk elhinni, azt hittük, álmodunk. Aztán jött a csodálatos idegen, aki megelőlegezett nekünk két és fél millió forintot, és azt ígérte, segít abban, hogy fölvehessük a csok-ot, amiből visszafizetjük neki a kölcsönt. A csok feltétele az, hogy hivatalos állásom legyen, de azt mondta, vannak rokkantmunkahelyek, ahol el tudok helyezkedni.” A történet így egy kicsit „színesebb” annál, mint ami a bulvárba belefér, de azért ez sem rossz. Persze sok múlik azon, hogy ifjabb Baranyi Albin Richárd keres-e majd annyit, hogy fizesse a törlesztőket. „Vállalok majd mellette más munkákat. Most nem töröm ezen a fejem, egyelőre azon sem vagyok túl, hogy elveszett a régi ház. Próbálunk örülni annak, hogy fedél van fölöttünk. Még nem tudom, mi lesz, majd meglátjuk. Soha nem volt még úgy, hogy valahogy ne lett volna.”
Szerző