Lángoló testű lánglelkűek

Publikálás dátuma
2019.01.20. 15:45
Thich Quang Duc buddhista szerzetes 1963 júniusában, Saigonban, Malcolm Browne Pulitzer-díjas fotóján
Fotó: Malcolm Browne
A héten múlt 50 éve, hogy Jan Palach a prágai Vencel téren felgyújtotta magát, hogy ekképpen tiltakozzon Csehszlovákia szovjet megszállása ellen. Az önkényuralmi rendszerekkel szemben gerjedő indulatok kifejezésének legszélsőségesebb megnyilvánulási formája az önégetés.
Öt hónappal az után, hogy 1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés csapatai a Szovjetunió vezetésével megkezdték Csehszlovákia megszállását és a tavasszal elindult demokratizálódási folyamatok elfojtását, Jan Palach 21 éves egyetemi hallgató egy aktatáskával és egy kisvödörnyi benzinnel kisétált a Vencel térre. Átlagos január 16-a volt, 1969. A fiú megállt a cseh Nemzeti Múzeum épülete előtt, levette a kabátját, magára locsolta a vödörnyi benzint, gyufát lobbantott és tűzbe borította a testét. A szemtanúk beszámolói szerint üvöltve keringett még 1-2 percet a villamossíneken, mire az egyik, a döbbenetből legkorábban ocsúdó járókelő a kabátjával oltani kezdte az akkor már földön fetrengő testet. Katona Csaba történész úgy tudja, többen hallani vélték, hogy többször az aktatáskáját emlegette, illetve azt suttogta elhaló hangon, hogy mondják el mindenkinek: nem öngyilkosság volt, többen vannak, és hogyha nem teljesítik a követeléseiket, újabb fáklyák gyúlnak Prága utcáin. Három napig haldoklott. A halálát követő országos sokk megakadályozta ugyan, hogy az ügyet teljesen eltussolják, de a kommunista diktatúra manipulatív és retorziókat kilátásba helyező hatalmi gépezete mindent megtett annak érdekében, hogy Honza (a családja és a barátai így hívták) tettét hirtelen és utólag megbánt fellángolásként nyomja le a nép torkán, mondván, „a szocialista jelenért és jövőért élni kell, nem meghalni”. Temetési menetét óriási tömeg kísérte, s bár egyfajta ellenállási demonstrációként tekintettek az alkalomra, inkább csak szimbolikusan lett a tehetetlenség mementója. Nem voltak politikai beszédek, nem volt randalírozás, az emberek szinte vallásos tisztelettel hajtottak fejet Palach előtt.
Január 24-én a prágai Károly Egyetemen ravatalozták fel Palach holttestét – 25-én, a temetés napján több tízezren vonultak utcár

Tűzben megvilágosodott

Nem Palach az egyetlen, aki a világtörténelem folyása során ezt a sajátos és kínzó módját választotta a tiltakozásnak. „A politikai indíttatású önégetések a hidegháborúban jelentek meg – meséli Mitrovits Miklós történész. – Azóta számos céllal, szentnek hitt eszmével az ajkukon locsolták le magukat emberek gyúlé­kony anyaggal és ragadtak gyufát a világ több pontján. A legtöbb esetben nem a puszta figyelemfelhívás volt a motiváció, hanem a végső elkeseredettség és az eszköztelenség, de persze nyilván akadtak olyanok is, akik mentális zavarukban fanyalodtak rá önmaguk felgyújtására.” Az első önégetési hullám a vietnami háború előzményeihez kapcsolódik. Ngo Din Diem rezsimje ellen tiltakozott így Thich Quang Duc buddhista szerzetes 1963 júniusában. A saigoni utca reggeli csúcsforgalmában borította magát lángokba, melyet az éppen akkor arra járó Malcolm Browne amerikai sajtófotós meg is örökített. Állítólag néhány órával korábban fülest kapott egy másik szerzetestől. A kép bejárta a világsajtót és Pulitzer-, illetve World Press Photo-díjat hozott készítőjének. Halála után Thich Quang Duc testét elhamvasztották, de szívét ereklyeként megőrizték. A szerzetes tette az együttérzés jelképévé vált, a buddhisták körében pedig bódhiszattvaként kezdték tisztelni. A második önégetési hullámot már maga a vietnami háború váltotta ki az Egyesült Államokban. 1965-ben három teljesen különböző korú, nemű, vallású és társadalmi státuszú amerikai tiltakozott ekképpen a háború ellen: minden mindegy alapon Alice Herz 82 éves holokauszt-túlélő kezdte a sort Detroitban, majd fél évvel később a 31 éves Norman Morrison gyújtotta fel magát a Pentagon előtt. Az ő esetében erősen megkérdőjelezhető volt elmeállapota tisztasága, ugyanis az újszülött gyerekét is magával hurcolta az akcióra, aki végül és nagy szerencsére, szó szerint, ép bőrrel megúszta a tragédiát. Egy hétre rá Roger Allen Laporte katolikus aktivista tiltakozott hasonlóképp a New York-i ENSZ-székház előtt. 

Az első magyar fecske

„A csehszlovákiai eseményekhez kötődő önégetéseket már a harmadik hullámként tartja számon a történetírás, és bár Palach vált emblematikus fáklyájává, nem ő kezdte a sort” – meséli Mitrovits. 1968 szeptemberében Ryszard Siwiec négygyerekes lengyel tanár az aratási fesztiválon, egy stadionnyi ember előtt gyújtotta fel magát a lelátón. Miközben lángolt, az aratási ünnep folytatódott, néptáncosok ropták hálát adva a bő termésért. Egy hátrahagyott magnófelvételen és búcsúlevélben Csehszlovákia megszállását jelölte meg indítékként. Maga sem gondolta, hogy egyéni tiltakozása kisebb dominóeffektust indít el: Siwiec tettén felbuzdulva vált 1969 januárjában a lángok martalékává Palach, aki pedig egy magyar fiú, Bauer Sándor ipari tanuló olthatatlan ellenállási vágyára öntött szimbolikusan olajat. Bauer 1969. január 20-án, nemzetiszínű zászlóba burkolózva gyújtotta fel magát a Nemzeti Múzeum lépcsőin az orosz megszállás ellen tiltakozva. Búcsúlevelében, melyben „kommunista üdvözlettel” frázissal köszönt el, azt írja: „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. (…) Szeretnék élni, de most a szénné égett holttestemre van szüksége a Nemzetnek, a proletároknak.” Három nappal később halt bele a sérüléseibe, halála előtt néhány órával előzetes letartóztatását rendelték el. Nevét ma emléktábla őrzi a Nemzeti Múzeum lépcsőinél.  

Élő fáklyák

A totalitárius rezsimeknek egyébként gyakran gyűlt meg a baja ezzel a tiltakozási formával. 1972 májusában Romas Kalanta diák Kau­nas egyik frekventált terén égette el magát, hogy a litván függetlenségre emlékeztessen – csak ebben az évben tucatnyian követték ily módon a halálba. Litvánia-szerte szovjetellenes zavargások törtek ki, és az események utórezgései évekkel később is gondot okoztak a szovjet megszállóknak. Az NDK-ban egy nyájától elmozdított lelkipásztor, Oskar Brüsewitz, Romániában Liviu Cornel Babes munkás vetett véget így életének. A kínai elnyomás ellen tiltakozó Tibetben még a 2010-es években is felütötte fejét az ellenállásnak ez a módja, önégetési dömpinget eredményezve, de az arab világ is ismeri az élő fáklya tűztisztító erejét. 2010. december 17-én – miután elkobozták az árukészletét, és egy női tisztviselő megszégyenítette – Mohammed Bouazizi utcai árus gyújtotta fel magát Tunéziában. A férfiból világhírű mártír lett, halálát máig az arab forrongások kiváltó szikrájaként tartják számon, amelyből forradalmak és szabadságharcok születtek, és diktatúrák porladtak hamuvá. Bár effektíve célt ritkán értek vele, az elmúlt 10 évben is előfordultak önégetéses esetek. India tamilok lakta részein a Srí Lanka-i polgárháborúban, szolidaritási megmozdulások részeként, rendszeresen végeztek magukkal így emberek, Afganisztánban pedig a társadalmi, családi nehézségekre tettek pontot ekképpen az alávetettségben élő nők.

Jan Palach levele

„Tekintettel arra, hogy nemzeteink kiúttalan helyzetbe kerültek, úgy döntöttünk, kinyilvánítjuk tiltakozásunkat és a következőképp rázzuk fel országunk népét. Csoportunk önkéntesekből áll, akik készek rá, hogy az ügyünk érdekében felgyújtsák magukat. Én sorsolhattam ki a sorrendet, így hát jogot szereztem, hogy megírjam az első leveleket, és én legyek az első élő fáklya. Követeljük a cenzúra azonnali eltörlését és a Spravy című kollaboráns lap terjesztésének betiltását. Ha a követeléseink 5 napon belül, azaz január 21-ig nem teljesülnek, és ha a nép nem nyújt megfelelő támogatást korlátlan idejű sztrájkkal, úgy újabb fáklyák gyúlnak fel.”

1968 szeptemberében Ryszard Siwiec lengyel tanár az aratási fesztiválon, egy stadionnyi ember előtt gyújtotta fel magát a lelátó

Csehszlovákiában és a szocialista blokkban szinte egyetlen év alatt tucatnyian vállaltak tűzhalált Palach hatására

A Terror Háza weblapján 13 ilyen fiatalt tart számon 1968. szeptember 12., Varsó, Ryszard Siwiec könyvelő 1969.január 16., Prága, Jan Palach 21 éves egyetemista január 20., Pilzen, Josef Hlavaty 25 éves üzemi munkás január 20., Budapest, Bauer Sándor 17 éves ipari tanuló január 21., Znojmó, Jozef Jaros 19 éves traktorista január 22., Brno, Miroslav Malinka 22 éves munkás január 22., leopoldovói börtön, Frantisek Bogyi január 23., Léva, Jan Gabor22 éves munkanélküli január 24., Pozsony, Emanuel Sopko 23 éves mechanikus január 24., Prága, Blanka Nacházelová, 18 éves prágai diáklány február 25., Prága, Jan Zajíc 19 éves tanuló április 9., Jihlava, Evzen Plocek 40 éves technikus 1970. február 13., Brassó, Moyses Márton 29 éves költő

Szerző

Maradék emberség

Publikálás dátuma
2019.01.20. 12:02
Bass László
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
A Szociopoly színházi társasjáték öt év alatt száznyolcvanszor érzékeltette a nézőkkel-játékosokkal, hogy a nyomorult élethelyzeteknek nincs jó megoldásuk. A magyarok nagy családjának Szociopolyjában mindeközben tovább nyílik az olló a társadalomról szóló „hivatalos hírek” és a valóság között.
A Szociopolyban bárki kipróbálhatja, mire elég a segélyből, családi pótlékból, gyesből, alkalmi munkából szerezhető jövedelem. A játékosoknak, akik színészek és a játékmester segítségével egy átlagos hónap napjain haladnak végig kockadobások segítségével, a tartósan munka nélkül lévők jövedelmi viszonyai között kell túlélniük a hónapot. Bass László szociológust, az érzékenyítő színház játékmesterét és a saját fejlesztésű társasjáték egyik ötletgazdáját arról faggattuk, mi változott azóta, hogy tizenöt évvel ezelőtt Ferge Zsuzsa meghívta az MTA Gyerekszegénység Elleni Programjába kutatónak, és mi azóta, amióta a darabot játsszák. Az elmúlt években kikopni látszik ugyanis a híradásokból a „rossz hír”, ételosztásról tudósítani lassan államellenes cselekedet lesz, a gazdaság szárnyalására pedig alig talál jelzőt a közmédia. De lehet, hogy a szegénység úgy tudott eltűnni a hírekből, ahogy a hajléktalanok a közterekről: parancsszóra, paraván mögé?

Közmunkára pörögve

„A Szociopoly szabályaihoz a társasjáték 2010-es bemutatása óta gyakorlatilag nem kellett hozzányúlnunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem változott semmi – mondja Bass László –, de az alapstruktúrák, bizonyos esetekben az összegek és az esélyek sem változtak. A segélyezési rendszer alapjaiban és gyakorlatilag ugyanaz: nagyon nehéz hozzáférni nagyon alacsony összegekhez.” A munkaerőpiacot illetően – a „plakátok” szerint – eljött a munka társadalma. Észak-Magyarországon, ahol egy tanulmányhoz interjúkat készítenek ezekben a hetekben, sokan nyilatkoznak úgy, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar, aki alkoholista. Az ezt követő mondatokból viszont hamar kiderül, hogy piaci munkahelyek továbbra sincsenek. Jószerével csak ingázva, reggelente munkásjárattal messze utazva lehet állást találni. „Alkalmi munka viszont valamivel több van. A gazdasági pörgés olyan értelemben igaz, hogy az építőiparban el tudnak helyezkedni az iskolázatlan emberek is, de csak szezonálisan, és éves átlagban pici pénzért.” A kistelepüléseken viszont jórészt csak a közmunka maradt. Tizenöt éve 40-50 ezer, a tavalyelőtti csúcson 220 ezer ember dolgozott benne, ez idén visszaesett 140 ezer főre. A munkajövedelem szempontjából ez nem óv meg a szegénységtől: azokban a családokban, ahol csak közmunkából van bevétel, ugyanúgy nagyjából 80 százalékos a szegénységi ráta, mint ott, ahol nincs foglalkoztatott.  

Eltűnt 200 ezer szegény gyerek

A gyerekszegénységgel is összefüggő szolgáltatások elérhetősége továbbra is elkeserítő. Egy hátrányos helyzetű régióban gyenge, szegregált iskola, és hetente egyszer rendelő háziorvos működik. „Tizenöt éve sem volt a csúcson az oktatási rendszer, az egészségügyi és a szociális szektor sem, de mára a működésképtelenség határára kerültek. A talán legjobb színvonalú védőnői szolgáltatás is szélsőségesen túlterheltté vált: egy szakemberre három-négy falu jut több száz problémás családdal. Ezt képtelenség hibátlanul megoldani.” A KSH-statisztikák alapján a 2009-es válság után minden szegénységi mutató jelentősen romlott 2013-ig. Akkor szinte varázsütésre minden egyre szebb lett. Most az európai átlag környékén van a ráta, és már-már megszűnt a gyerekszegénység. A kutató szívesen örülne a statisztikáknak, de hihetetlennek tartja a javulást. Történt-e bármi, ami megmagyarázná, hová tűnt 200 ezer szegény gyerek? Ha hitelesnek fogadjuk el a statisztikákat, a szociológus akkor is azt tapasztalja, hogy az ország hátrányos helyzetű régióiban nem változott, sőt romlott a helyzet. A magyarázat az lehet, hogy a ráták úgy is javulhatnak, ha sokan egy kicsivel a küszöbérték fölé kerülnek, de az életkörülmények érdemben nem változnak. Viszont eközben a társadalom kettészakadása egyre nyilvánvalóbb, a felső és az alsó rétegek közötti távolság nő. 

Beleállnak a szerepbe

Az elmúlt években a szegényekkel, elesettekkel szembeni attitűdök sokat romlottak. A rendszerváltásig álságos és hazug módon tabu volt a szegénység, nem lehetett zsidózni, cigányozni, mert nem volt politikailag korrekt. „Amíg otthon vagy a kocsmában arról beszélünk, hogy a »büdös cigányok nem akarnak dolgozni«, de azért körülnézünk, hallja-e valaki, addig nem tud eszkalálódni a cigány- vagy szegényellenesség. Az viszont bátorít, ha ezt lehet a tévében hallani, az utcán is látni plakátokon. Az elmúlt néhány év gyűlöletpropagandája is erősen érzékelhető a közgondolkodásban.” A Szociopolyval kétféle közönségen is megfigyelhetik a nézők gondolkodását mutató „lázmérő” értékeit. A felnőtteknél kapott reakciók félrevezetők lehetnek, mert olyanok ülnek be a darabra, akik amúgy is érzékenyek, szolidárisak. A diákelőadás más. „Távol álljon tőlem, hogy bántsam a fiatalokat, de mivel még nem alakult ki a nézetrendszerük, azt mondják, amit otthon és az utcán hallanak. Amikor a játékban egy család bajba kerül, és ez nem ritka, ott ülnek a többiek, akik segíthetnének. De gyakorlatilag soha sem teszik, inkább elkezdnek a »tékozló család« ellen drukkolni. A valóságban nem szegény, sőt akár a társadalmi elitbe tartozó fiatalok játékbeli családja egyszer csak benyomódik egy junkie-szerepbe. »Lusták, nem akarnak dolgozni, a kocsmában látták őket«, mondják rájuk a többiek. Könnyű felvenni azt az attitűdöt, amivel az érintetteket kezdjük hibáztatni. És ez a helyzet sokat romlott az elmúlt tizenöt évben, pedig már akkor sem volt a legelfogadóbb és a legtoleránsabb a társadalmunk.” A 2010 óta meghozott döntések rontottak a képen, mondja kérdésünkre Bass László, megjegyezve: nem ördögök és angyalok harcáról van szó. Az az ideológia, amely a társadalmi problémákat szankciókkal kezeli, és ahol szolidaritás helyett erős elitet építve akarják beindítani a gazdaságot, akár észszerűnek is tűnhet. Ezt a jelenlegi hatalom fel is vállalja. „Nem mondom, hogy ez egy ördögtől való ideológia és hogy nincs benne logika. Csak hát nagyon embertelen és nem hatékony. A szegénységben lévő csoportok gyerekei sokszor a nyolc általánost sem végzik el. Az iskolák szegregálódnak. Amikor levitték a tankötelezettséget tizenhat évre, szinte mindenki tapsolt az intézkedésnek. A pedagógusok azt mondták, végre megszabadultak a borzalomtól, és a jól szituált szülők is örültek. De ezzel drámaian zuhan a végzettséghez jutás esélye. Népszerű intézkedés volt, »büntessük meg őket, ha nem akarnak tanulni«, de ezek a gyerekek ettől még itt lesznek közöttünk, és nem fognak eljutni egy olyan szakmáig, amivel esélyt kapnának. A valós megoldások mindenkitől erőfeszítést igényelnek, a környezettől, a családtól, a szakemberektől, az egész társadalomtól” – mondja a szakember. A szegregációt elutasítjuk, de a leg­elfogadóbb és legszolidárisabb ember is a legjobb iskolát keresi a gyereke számára. Vagyis nem akarja együtt járatni szegényekkel, cigányokkal, de vakokkal vagy értelmi fogyatékosokkal sem. De így ez is gettó lesz, elit gettó. Nem lesz tapasztalata ezeknek a gyerekeknek a tőlük eltérő társaiktól. „Az elit gyerekeink veszítenek, ha az állami iskolába mennek, és nem az egyháziba vagy az alapítványiba – egy picit. De azok, akiknek nincs választása, az integrációval nagyon sokat nyerhetnének. Társadalmilag pozitív összegű játszma lenne az integráció, de az emberek nem erre haladnak. Ez kormányzati intézkedést igényelne, ami nem engedi meg ezt a szétsza­kadást.” Bass László egyik legerősebb Szociopoly-élménye az előadás velejéig korrupt és szélsőségesen arrogáns polgármesteréhez kötődik, akinek jóindulatától függ a közmunka, a segély is, aki ezzel élet és halál ura a faluban. Sokszor megalázza az embereket, de amikor támogatást kér az újraválasztásához, a nézők – a falubeliek – mégis szinte kivétel nélkül támogatják. Az öltönyös, kosztümös nézők, de a diá­kok is azzal érvelnek: ha szegények vagyunk, nincsenek elveink. „Ez azért erős élmény, mert lélektanilag azt mutatja, hogy a szegényellenesség, a szankcionálás, a kiszolgáltatottság növelése kifizetődő politika és a mindenkori hatalom elemi érdeke. Ha tisztában vagyok azzal, hogy a túlélésem a helyi hatalomtól függ, akkor nem fogok opponálni, kritikát megfogalmazni, hanem megpróbálok mindenben megfelelni. Ez számomra félelmetes.” Azzal, hogy a problémákat eltoljuk magunktól, a falu szegénysorából zárványt csinálunk, a hajléktalanokat eltakarítjuk az útból, úgy érezhetjük, megnyugodhatunk, mostantól szép, kedves és okos emberek között fogunk élni, de ez csak önáltatás. „Együtt élünk ebben az országban, és a félrenézés hosszú távon csak eszkalálni fogja a konfliktusokat. Attól, hogy társadalmi problémákat bedobozolunk és elfelejtünk, attól még egy közösségben maradunk a nehéz helyzetben lévőkkel. Akkor is, ha nem találkozunk egymással.” Bass László mindig büszke volt arra, hogy az ELTE-n tanít, az MTA-ban dolgozik és egy kiváló, független színházban játszik. Csupa olyan csapatban, amire időközben bélyeg került. Ám annak ellenére, hogy az ideológiailag irányított propagandát az emberek nem kis része hittel el is fogadja, mégsem lesznek Soros-bérencek, amikor a Szociopolyt játsszák. „A ’60-as, ’70-es években megélt fiatalságom idején egyértelmű volt, hogy dupla fenekű a világ: mindenki tudta, a tanító néni, a szüleim és én is, hogy amit az iskolában mondanak, az nem mindig úgy van. Ez a kettős beszéd virágzik ma is. Én azt tapasztalom, hogy hiába önti el az országot a propaganda, még ha bólogatnak is rá az emberek, azért azt legbelül mindannyian tudjuk, hogy aki bajban van, annak segítenünk kell. Az emberségünk minden látszat ellenére megmaradt.”
Szerző

Ahol még a csillagok is mások

Publikálás dátuma
2019.01.20. 09:49

Fotó: ARIS MESSINIS / AFP
A világ második legszegényebb országában 19 millió emberre mindössze egyetlen idegsebész és MRI-készülék jut. A körülményeken egy ötfős magyar orvoscsoport igyekszik javítani, tagjai nemrég két hetet töltöttek Malawiban.
„Délkelet-Afrika az emberiség bölcsője, éppen ezért filozofikus élmény egy ilyen út, hiszen azokat a gránithegyeket, ahol járunk, a mi elődeink is láthatták. A bokros ­szavanna is ugyanígy nézett ki évezredekkel korábban. Mélyen megérint egy ilyen látogatás. Minden ismerős, de valahogy mégis másmilyen. Más a csillagos ég, a növények, az állatok, az ízek, illatok. Európán belül szinte minden ugyanolyan, ezért itt nem lehet megtapasztalni ezt a fajta másságot” – foglalja össze élményeit Bagó Attila idegsebész főorvos, aki tavaly első alkalommal vett részt a Malawi Angyal idegsebészeti misszióban. „Malawinak jelenleg nincs egészségügyi költségvetése. Minden, amijük van – gyógyszerek, diagnosztikai eszközök –, külföldi adományokból származik. Szeretnénk, ha annyit tanulnának tőlünk, amennyit lehet. A cél, hogy idővel már csak a nehezebb műtéteket kelljen nekünk elvégezni és később átadhassuk a stafétát nekik” – mondja a főorvos, és véleményét kollégái is osztják. „Az, hogy egy ötfős orvoscsoport egy évben egyszer kimegy, és ingyen elvégez két tucat beavatkozást, csak csepp a tengerben. Ezzel nincs megoldva semmi. Óriási teljesítmény az egyetlen kinti idegsebésztől, hogy létrehozott egy osztályt és alapfeltételeket a beavatkozásokhoz, most ennek működtetésében próbáljuk támogatni. Tanítani és motiválni szeretnénk a kinti orvosokat” – mondja Nagy Gábor, az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet idegsebész főorvosa, aki már második alkalommal utazott Afrikába. A magyar szakemberek olyan beavatkozásokat végeztek, amelyek alapjaiban változtathatják meg az ottaniak életét. Nagy Gábor mesélt egy kislányról, akit még az első misszió alkalmával műtöttek. „Tíz év körüli, gerincvelőcisztás gyerek volt, aki az állapota miatt már évek óta nem állt lábra. Mikor elaltatták, megkérdezte: mi fog vele történni? Ahogy megtudta, hogy azért operáljuk meg, hogy végre meggyógyuljon, elsírta magát. Nagy reményeink persze nem voltak, hiszen aki évek óta nem tud járni, annál rizikós, hogy erre képes lesz-e ismét az operáció után. De neki sikerült. Ez azért nagyon jó érzés” – idézte fel a főorvos.  
Hlatky-Schlichter Hubert Tamás, a Segítő Angyalok Alapítvány alapítója önkéntesként csatlakozott a misszióhoz

Elkobzott gyógyszerek

A cél tehát nemes, de a második missziónál már a munka kezdetén komoly nehézségekbe ütköztek. „Már a reptéren, a vámnál elkobozták a kivitt gyógyszereink nagy részét, ez óriási veszteség volt” – erről már Kelemen József Árpád aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos mesél. „A kinti jogszabályok szerint nem vihetünk be olyan gyógyszert az országba, aminek lejárati határideje egy éven belüli, de ezt nem tudtuk, és hiába mondtuk, hogy a fel nem használt mennyiséget visszavisszük, nem engedték. Voltak olyan elkobzott gyógyszerek is, amelyeknek rendben volt a lejárata, de nem volt hozzájuk angol nyelvű betegtájékoztató. Nagy könyörgések árán azért sikerült megmenteni néhányat a legszükségesebb szerekből, de így is aggódtam, hogy fogok altatni” – emlékszik vissza az aneszteziológus. Ezzel végül szerencsére nem volt probléma, a malawi kórház ugyanis – hála a korábbi missziónak – már felkészültebb volt, és bizonyos szereket előre beszereztek. Kintlétük alatt összesen huszonegy beteget sikerült megoperálni. Leginkább agydaganatokat kezeltek, de koponyasérült és porckorongsérves beteg is feküdt a magyarok műtőasztalán. Voltak, akik a Facebookról tudták meg, hogy idegsebészek érkeznek az országba, és azonnal megkeresték őket, de akadt, akit baleset miatt kellett operálni. A műtétek mellett persze a kirándulásra, kikapcsolódásra is fordítottak időt, hiszen ahogy mindenkinek, nekik is szükségük volt a feltöltődésre az egész napos, komoly koncentrációt igénylő műszak után. „Mindenhol megbámultak minket, a fehér ember valódi látványosságnak számít arrafelé. De melegszívűek, vendégszeretőek és befogadóak az ottaniak. Mivel már másodszorra mentem ki, számomra ez bensőségesebb út volt, hiszen többekkel is tartottam a kapcsolatot az első misszió után. Jó volt őket viszontlátni” – idézi fel Kelemen doktor. Az Afrikában tapasztalt megdöbbentő körülményekről Hlatky-Schlich­ter Hubert, a Segítő Angyalok Alapítvány alapítója blogot is vezetett. A férfi önkéntesként vett részt a misszióban, és a WMN.hu oldalán számolt be az utazásról. „Mindennap voltam eddig a kórházakban, és megfigyeltem, hogy az életnek más itt az értéke. A halál gyakorlatilag természetes, a jelenléte teljesen normális, nem tabu, nem félelem tárgya. Mindez a helyiek természetközeliségéből és a körülményekből – a szegénységből, a tudatlanságból, az infrastruktúra hiányából és a szervezetlenségből – adódik. A helyiek nagyjából kéthetente temetésre járnak… A higié­nia ismeretlen fogalom. Az egyszer használatos eszközöket kint szárítják elmosva a kórházi udvarokon. Az egyszer használatos ruhámat kiszedték a kukából, és másnap abban dolgoztak” – foglalta össze élményeit Hlatky-Schlichter Hubert.  

Ritkábbak a kórházi fertőzések

Miközben Magyarországon nem kérdés, hogy rosszindulatú agydaganattal megoperáljanak-e egy 70 éves embert, addig Afrikában a számunkra elképzelhetetlen szegénység ­miatt­ egy fiatalt sem feltétlen műtenek ilyen betegséggel. Nincs megfelelő utógondozás, sem onkológiai hálózat. A kopásos gerincbetegségekkel el sem jutnak orvoshoz. Kevés a szakember, mindössze egyetlen MRI-berendezés van az egész országban, a CT pedig csak fizetős vizsgálatként érhető el. Azt csak a gazdagabbak engedhetik meg maguknak. Ugyanakkor Nagy Gábor szerint nem olyan elterjedtek az ­Európában komoly kihívást jelentő, antibiotikumoknak ellenálló, úgynevezett multirezisztens baktériumok. „Nem találkoztunk műtét utáni kórházi fertőzésekkel. A betegek anatómiája, fizikuma egész más. Nagyon izmosak, és az immunrendszerük is erősebb. De ez azért is van, mert alig elérhetők az antibiotikumok, nincs túlhasználat” – mondta a főorvos. Annak ellenére, hogy Afrikában egyes orvosszakmákban számunkra elképzelhetetlenül kevés szakember dolgozik, az orvoslás nagyon vonzó hivatás, és rendesen meg is fizetik. Állami alkalmazottként és magánkórházban is jól lehet keresni. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy kevesebb felé megy a pénz. „Nincs annyi szakember és nem költenek például eszközökre, ezeket mind adományként kapják. A Norvégiában leselejtezett és Afrikába adományozott mikroszkópjuk például sokkal jobb volt, mint amivel mi dolgozunk” – mondja Nagy Gábor.  

Életet mentő segítség

A magyar orvosok már évek óta igyekeznek javítani az Afrikában élő betegek helyzetén. A Magyar Afrika Társaság tavaly nyáron már a 19. orvosi missziót szervezte a kontinensre. Akkor egy fül-orr-gégész csapat ment Malawiba, ahol sebészeti beavatkozásokat végeztek a Queen Elizabeth kórházban. Ugyanott, ahol most az idegsebészek is gyógyítottak. El is kél a segítség, hiszen ahogy erre már utaltunk, a 19 milliós lakosú Malawi az egyik legszegényebb afrikai ország. Ahhoz, hogy valaki oda utazhasson, vízumra van szükség, és a malária elleni védőoltásról sem szabad megfeledkezni. Sőt, a tetanusz is ajánlott. Kommunikációs nehézségekre azonban az angol nyelv ismerete esetében nem kell számítani, ez ugyanis – a chichewa mellett – hivatalos nyelv. Az ott tapasztalható, számunkra elképzelhetetlen szegénységen nemcsak az orvosok, hanem a segélyszervezetek és celebek is igyekeznek változtatni. Madonna például a Raising Malawi alapítványán keresztül eddig 10 iskolát építtetett fel, de neki és rajongóinak hála felépült egy gyermekkórház is. Az énekesnő finanszírozta az első emelet elkészítését, míg az intézmény többi részét a rajongói adományokból húzták fel. Segíteni akarásból tehát nincs hiány, és ahogy ez a példából is jól látszik, a legkisebb adomány is életeket menthet.
Kelemen József Árpád aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos

Magyarok Afrikában

A Malawi Angyal idegsebészeti misszió ötletgazdája és főszervezője Szegedi László idegsebész szakorvosjelölt. Ő indította el a programot a Magyar Afrika Társaság (AHU) és az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet együttműködésével 2017-ben. A 2018-as út pedig már a Segítő Angyalok Alapítvány és az AHU közös szervezésében valósult meg. A missziók koordinátora Szeremley Csaba, az önkéntes orvoscsoport tagjai pedig Szegedi László, Nagy Gábor idegsebész főorvos, Kelemen József Árpád aneszteziológus, Bagó Attila idegsebész főorvos és Nagy Dávid idegsebész rezidens voltak. Önkéntesként csatlakozott hozzájuk Hlatky-­Schlichter Hubert Tamás, a Segítő Angyalok Alapítvány alapítója és Kamarás Adrienn, az alapítvány elnöke.

Tudta?

Malawiban…  - a csiszolatlan drágakövek vásárlása törvényellenes; - egész évben maláriaveszéllyel kell számolni, de gyakori a veszettség, és kolerajárványok is előfordulnak; - a közbiztonság átlagosnak mondható, de lopások, utcai rablások előfordulnak; - csak palackozott vagy forralt vizet szabad inni, és kerülni kell a jégkockával készített italokat; - csupán a földterület 21 százaléka alkalmas a megművelésre. Forrás: utikritika.hu

Szerző
Frissítve: 2019.01.20. 10:06