Öt hónappal az után, hogy 1968. augusztus 21-én a Varsói Szerződés csapatai a Szovjetunió vezetésével megkezdték Csehszlovákia megszállását és a tavasszal elindult demokratizálódási folyamatok elfojtását, Jan Palach 21 éves egyetemi hallgató egy aktatáskával és egy kisvödörnyi benzinnel kisétált a Vencel térre. Átlagos január 16-a volt, 1969.
A fiú megállt a cseh Nemzeti Múzeum épülete előtt, levette a kabátját, magára locsolta a vödörnyi benzint, gyufát lobbantott és tűzbe borította a testét. A szemtanúk beszámolói szerint üvöltve keringett még 1-2 percet a villamossíneken, mire az egyik, a döbbenetből legkorábban ocsúdó járókelő a kabátjával oltani kezdte az akkor már földön fetrengő testet. Katona Csaba történész úgy tudja, többen hallani vélték, hogy többször az aktatáskáját emlegette, illetve azt suttogta elhaló hangon, hogy mondják el mindenkinek: nem öngyilkosság volt, többen vannak, és hogyha nem teljesítik a követeléseiket, újabb fáklyák gyúlnak Prága utcáin. Három napig haldoklott. A halálát követő országos sokk megakadályozta ugyan, hogy az ügyet teljesen eltussolják, de a kommunista diktatúra manipulatív és retorziókat kilátásba helyező hatalmi gépezete mindent megtett annak érdekében, hogy Honza (a családja és a barátai így hívták) tettét hirtelen és utólag megbánt fellángolásként nyomja le a nép torkán, mondván, „a szocialista jelenért és jövőért élni kell, nem meghalni”. Temetési menetét óriási tömeg kísérte, s bár egyfajta ellenállási demonstrációként tekintettek az alkalomra, inkább csak szimbolikusan lett a tehetetlenség mementója. Nem voltak politikai beszédek, nem volt randalírozás, az emberek szinte vallásos tisztelettel hajtottak fejet Palach előtt.
Tűzben megvilágosodott
Nem Palach az egyetlen, aki a világtörténelem folyása során ezt a sajátos és kínzó módját választotta a tiltakozásnak. „A politikai indíttatású önégetések a hidegháborúban jelentek meg – meséli Mitrovits Miklós történész. – Azóta számos céllal, szentnek hitt eszmével az ajkukon locsolták le magukat emberek gyúlékony anyaggal és ragadtak gyufát a világ több pontján. A legtöbb esetben nem a puszta figyelemfelhívás volt a motiváció, hanem a végső elkeseredettség és az eszköztelenség, de persze nyilván akadtak olyanok is, akik mentális zavarukban fanyalodtak rá önmaguk felgyújtására.”
Az első önégetési hullám a vietnami háború előzményeihez kapcsolódik. Ngo Din Diem rezsimje ellen tiltakozott így Thich Quang Duc buddhista szerzetes 1963 júniusában. A saigoni utca reggeli csúcsforgalmában borította magát lángokba, melyet az éppen akkor arra járó Malcolm Browne amerikai sajtófotós meg is örökített. Állítólag néhány órával korábban fülest kapott egy másik szerzetestől. A kép bejárta a világsajtót és Pulitzer-, illetve World Press Photo-díjat hozott készítőjének. Halála után Thich Quang Duc testét elhamvasztották, de szívét ereklyeként megőrizték. A szerzetes tette az együttérzés jelképévé vált, a buddhisták körében pedig bódhiszattvaként kezdték tisztelni.
A második önégetési hullámot már maga a vietnami háború váltotta ki az Egyesült Államokban. 1965-ben három teljesen különböző korú, nemű, vallású és társadalmi státuszú amerikai tiltakozott ekképpen a háború ellen: minden mindegy alapon Alice Herz 82 éves holokauszt-túlélő kezdte a sort Detroitban, majd fél évvel később a 31 éves Norman Morrison gyújtotta fel magát a Pentagon előtt. Az ő esetében erősen megkérdőjelezhető volt elmeállapota tisztasága, ugyanis az újszülött gyerekét is magával hurcolta az akcióra, aki végül és nagy szerencsére, szó szerint, ép bőrrel megúszta a tragédiát. Egy hétre rá Roger Allen Laporte katolikus aktivista tiltakozott hasonlóképp a New York-i ENSZ-székház előtt.
Az első magyar fecske
„A csehszlovákiai eseményekhez kötődő önégetéseket már a harmadik hullámként tartja számon a történetírás, és bár Palach vált emblematikus fáklyájává, nem ő kezdte a sort” – meséli Mitrovits. 1968 szeptemberében Ryszard Siwiec négygyerekes lengyel tanár az aratási fesztiválon, egy stadionnyi ember előtt gyújtotta fel magát a lelátón. Miközben lángolt, az aratási ünnep folytatódott, néptáncosok ropták hálát adva a bő termésért. Egy hátrahagyott magnófelvételen és búcsúlevélben Csehszlovákia megszállását jelölte meg indítékként. Maga sem gondolta, hogy egyéni tiltakozása kisebb dominóeffektust indít el: Siwiec tettén felbuzdulva vált 1969 januárjában a lángok martalékává Palach, aki pedig egy magyar fiú, Bauer Sándor ipari tanuló olthatatlan ellenállási vágyára öntött szimbolikusan olajat. Bauer 1969. január 20-án, nemzetiszínű zászlóba burkolózva gyújtotta fel magát a Nemzeti Múzeum lépcsőin az orosz megszállás ellen tiltakozva. Búcsúlevelében, melyben „kommunista üdvözlettel” frázissal köszönt el, azt írja: „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember. (…) Szeretnék élni, de most a szénné égett holttestemre van szüksége a Nemzetnek, a proletároknak.” Három nappal később halt bele a sérüléseibe, halála előtt néhány órával előzetes letartóztatását rendelték el. Nevét ma emléktábla őrzi a Nemzeti Múzeum lépcsőinél.
Élő fáklyák
A totalitárius rezsimeknek egyébként gyakran gyűlt meg a baja ezzel a tiltakozási formával. 1972 májusában Romas Kalanta diák Kaunas egyik frekventált terén égette el magát, hogy a litván függetlenségre emlékeztessen – csak ebben az évben tucatnyian követték ily módon a halálba. Litvánia-szerte szovjetellenes zavargások törtek ki, és az események utórezgései évekkel később is gondot okoztak a szovjet megszállóknak. Az NDK-ban egy nyájától elmozdított lelkipásztor, Oskar Brüsewitz, Romániában Liviu Cornel Babes munkás vetett véget így életének.
A kínai elnyomás ellen tiltakozó Tibetben még a 2010-es években is felütötte fejét az ellenállásnak ez a módja, önégetési dömpinget eredményezve, de az arab világ is ismeri az élő fáklya tűztisztító erejét. 2010. december 17-én – miután elkobozták az árukészletét, és egy női tisztviselő megszégyenítette – Mohammed Bouazizi utcai árus gyújtotta fel magát Tunéziában. A férfiból világhírű mártír lett, halálát máig az arab forrongások kiváltó szikrájaként tartják számon, amelyből forradalmak és szabadságharcok születtek, és diktatúrák porladtak hamuvá.
Bár effektíve célt ritkán értek vele, az elmúlt 10 évben is előfordultak önégetéses esetek. India tamilok lakta részein a Srí Lanka-i polgárháborúban, szolidaritási megmozdulások részeként, rendszeresen végeztek magukkal így emberek, Afganisztánban pedig a társadalmi, családi nehézségekre tettek pontot ekképpen az alávetettségben élő nők.
