Maradék emberség

Publikálás dátuma
2019.01.20. 12:02
Bass László
Fotó: Szalmás Péter / Népszava
A Szociopoly színházi társasjáték öt év alatt száznyolcvanszor érzékeltette a nézőkkel-játékosokkal, hogy a nyomorult élethelyzeteknek nincs jó megoldásuk. A magyarok nagy családjának Szociopolyjában mindeközben tovább nyílik az olló a társadalomról szóló „hivatalos hírek” és a valóság között.
A Szociopolyban bárki kipróbálhatja, mire elég a segélyből, családi pótlékból, gyesből, alkalmi munkából szerezhető jövedelem. A játékosoknak, akik színészek és a játékmester segítségével egy átlagos hónap napjain haladnak végig kockadobások segítségével, a tartósan munka nélkül lévők jövedelmi viszonyai között kell túlélniük a hónapot. Bass László szociológust, az érzékenyítő színház játékmesterét és a saját fejlesztésű társasjáték egyik ötletgazdáját arról faggattuk, mi változott azóta, hogy tizenöt évvel ezelőtt Ferge Zsuzsa meghívta az MTA Gyerekszegénység Elleni Programjába kutatónak, és mi azóta, amióta a darabot játsszák. Az elmúlt években kikopni látszik ugyanis a híradásokból a „rossz hír”, ételosztásról tudósítani lassan államellenes cselekedet lesz, a gazdaság szárnyalására pedig alig talál jelzőt a közmédia. De lehet, hogy a szegénység úgy tudott eltűnni a hírekből, ahogy a hajléktalanok a közterekről: parancsszóra, paraván mögé?

Közmunkára pörögve

„A Szociopoly szabályaihoz a társasjáték 2010-es bemutatása óta gyakorlatilag nem kellett hozzányúlnunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem változott semmi – mondja Bass László –, de az alapstruktúrák, bizonyos esetekben az összegek és az esélyek sem változtak. A segélyezési rendszer alapjaiban és gyakorlatilag ugyanaz: nagyon nehéz hozzáférni nagyon alacsony összegekhez.” A munkaerőpiacot illetően – a „plakátok” szerint – eljött a munka társadalma. Észak-Magyarországon, ahol egy tanulmányhoz interjúkat készítenek ezekben a hetekben, sokan nyilatkoznak úgy, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar, aki alkoholista. Az ezt követő mondatokból viszont hamar kiderül, hogy piaci munkahelyek továbbra sincsenek. Jószerével csak ingázva, reggelente munkásjárattal messze utazva lehet állást találni. „Alkalmi munka viszont valamivel több van. A gazdasági pörgés olyan értelemben igaz, hogy az építőiparban el tudnak helyezkedni az iskolázatlan emberek is, de csak szezonálisan, és éves átlagban pici pénzért.” A kistelepüléseken viszont jórészt csak a közmunka maradt. Tizenöt éve 40-50 ezer, a tavalyelőtti csúcson 220 ezer ember dolgozott benne, ez idén visszaesett 140 ezer főre. A munkajövedelem szempontjából ez nem óv meg a szegénységtől: azokban a családokban, ahol csak közmunkából van bevétel, ugyanúgy nagyjából 80 százalékos a szegénységi ráta, mint ott, ahol nincs foglalkoztatott.  

Eltűnt 200 ezer szegény gyerek

A gyerekszegénységgel is összefüggő szolgáltatások elérhetősége továbbra is elkeserítő. Egy hátrányos helyzetű régióban gyenge, szegregált iskola, és hetente egyszer rendelő háziorvos működik. „Tizenöt éve sem volt a csúcson az oktatási rendszer, az egészségügyi és a szociális szektor sem, de mára a működésképtelenség határára kerültek. A talán legjobb színvonalú védőnői szolgáltatás is szélsőségesen túlterheltté vált: egy szakemberre három-négy falu jut több száz problémás családdal. Ezt képtelenség hibátlanul megoldani.” A KSH-statisztikák alapján a 2009-es válság után minden szegénységi mutató jelentősen romlott 2013-ig. Akkor szinte varázsütésre minden egyre szebb lett. Most az európai átlag környékén van a ráta, és már-már megszűnt a gyerekszegénység. A kutató szívesen örülne a statisztikáknak, de hihetetlennek tartja a javulást. Történt-e bármi, ami megmagyarázná, hová tűnt 200 ezer szegény gyerek? Ha hitelesnek fogadjuk el a statisztikákat, a szociológus akkor is azt tapasztalja, hogy az ország hátrányos helyzetű régióiban nem változott, sőt romlott a helyzet. A magyarázat az lehet, hogy a ráták úgy is javulhatnak, ha sokan egy kicsivel a küszöbérték fölé kerülnek, de az életkörülmények érdemben nem változnak. Viszont eközben a társadalom kettészakadása egyre nyilvánvalóbb, a felső és az alsó rétegek közötti távolság nő. 

Beleállnak a szerepbe

Az elmúlt években a szegényekkel, elesettekkel szembeni attitűdök sokat romlottak. A rendszerváltásig álságos és hazug módon tabu volt a szegénység, nem lehetett zsidózni, cigányozni, mert nem volt politikailag korrekt. „Amíg otthon vagy a kocsmában arról beszélünk, hogy a »büdös cigányok nem akarnak dolgozni«, de azért körülnézünk, hallja-e valaki, addig nem tud eszkalálódni a cigány- vagy szegényellenesség. Az viszont bátorít, ha ezt lehet a tévében hallani, az utcán is látni plakátokon. Az elmúlt néhány év gyűlöletpropagandája is erősen érzékelhető a közgondolkodásban.” A Szociopolyval kétféle közönségen is megfigyelhetik a nézők gondolkodását mutató „lázmérő” értékeit. A felnőtteknél kapott reakciók félrevezetők lehetnek, mert olyanok ülnek be a darabra, akik amúgy is érzékenyek, szolidárisak. A diákelőadás más. „Távol álljon tőlem, hogy bántsam a fiatalokat, de mivel még nem alakult ki a nézetrendszerük, azt mondják, amit otthon és az utcán hallanak. Amikor a játékban egy család bajba kerül, és ez nem ritka, ott ülnek a többiek, akik segíthetnének. De gyakorlatilag soha sem teszik, inkább elkezdnek a »tékozló család« ellen drukkolni. A valóságban nem szegény, sőt akár a társadalmi elitbe tartozó fiatalok játékbeli családja egyszer csak benyomódik egy junkie-szerepbe. »Lusták, nem akarnak dolgozni, a kocsmában látták őket«, mondják rájuk a többiek. Könnyű felvenni azt az attitűdöt, amivel az érintetteket kezdjük hibáztatni. És ez a helyzet sokat romlott az elmúlt tizenöt évben, pedig már akkor sem volt a legelfogadóbb és a legtoleránsabb a társadalmunk.” A 2010 óta meghozott döntések rontottak a képen, mondja kérdésünkre Bass László, megjegyezve: nem ördögök és angyalok harcáról van szó. Az az ideológia, amely a társadalmi problémákat szankciókkal kezeli, és ahol szolidaritás helyett erős elitet építve akarják beindítani a gazdaságot, akár észszerűnek is tűnhet. Ezt a jelenlegi hatalom fel is vállalja. „Nem mondom, hogy ez egy ördögtől való ideológia és hogy nincs benne logika. Csak hát nagyon embertelen és nem hatékony. A szegénységben lévő csoportok gyerekei sokszor a nyolc általánost sem végzik el. Az iskolák szegregálódnak. Amikor levitték a tankötelezettséget tizenhat évre, szinte mindenki tapsolt az intézkedésnek. A pedagógusok azt mondták, végre megszabadultak a borzalomtól, és a jól szituált szülők is örültek. De ezzel drámaian zuhan a végzettséghez jutás esélye. Népszerű intézkedés volt, »büntessük meg őket, ha nem akarnak tanulni«, de ezek a gyerekek ettől még itt lesznek közöttünk, és nem fognak eljutni egy olyan szakmáig, amivel esélyt kapnának. A valós megoldások mindenkitől erőfeszítést igényelnek, a környezettől, a családtól, a szakemberektől, az egész társadalomtól” – mondja a szakember. A szegregációt elutasítjuk, de a leg­elfogadóbb és legszolidárisabb ember is a legjobb iskolát keresi a gyereke számára. Vagyis nem akarja együtt járatni szegényekkel, cigányokkal, de vakokkal vagy értelmi fogyatékosokkal sem. De így ez is gettó lesz, elit gettó. Nem lesz tapasztalata ezeknek a gyerekeknek a tőlük eltérő társaiktól. „Az elit gyerekeink veszítenek, ha az állami iskolába mennek, és nem az egyháziba vagy az alapítványiba – egy picit. De azok, akiknek nincs választása, az integrációval nagyon sokat nyerhetnének. Társadalmilag pozitív összegű játszma lenne az integráció, de az emberek nem erre haladnak. Ez kormányzati intézkedést igényelne, ami nem engedi meg ezt a szétsza­kadást.” Bass László egyik legerősebb Szociopoly-élménye az előadás velejéig korrupt és szélsőségesen arrogáns polgármesteréhez kötődik, akinek jóindulatától függ a közmunka, a segély is, aki ezzel élet és halál ura a faluban. Sokszor megalázza az embereket, de amikor támogatást kér az újraválasztásához, a nézők – a falubeliek – mégis szinte kivétel nélkül támogatják. Az öltönyös, kosztümös nézők, de a diá­kok is azzal érvelnek: ha szegények vagyunk, nincsenek elveink. „Ez azért erős élmény, mert lélektanilag azt mutatja, hogy a szegényellenesség, a szankcionálás, a kiszolgáltatottság növelése kifizetődő politika és a mindenkori hatalom elemi érdeke. Ha tisztában vagyok azzal, hogy a túlélésem a helyi hatalomtól függ, akkor nem fogok opponálni, kritikát megfogalmazni, hanem megpróbálok mindenben megfelelni. Ez számomra félelmetes.” Azzal, hogy a problémákat eltoljuk magunktól, a falu szegénysorából zárványt csinálunk, a hajléktalanokat eltakarítjuk az útból, úgy érezhetjük, megnyugodhatunk, mostantól szép, kedves és okos emberek között fogunk élni, de ez csak önáltatás. „Együtt élünk ebben az országban, és a félrenézés hosszú távon csak eszkalálni fogja a konfliktusokat. Attól, hogy társadalmi problémákat bedobozolunk és elfelejtünk, attól még egy közösségben maradunk a nehéz helyzetben lévőkkel. Akkor is, ha nem találkozunk egymással.” Bass László mindig büszke volt arra, hogy az ELTE-n tanít, az MTA-ban dolgozik és egy kiváló, független színházban játszik. Csupa olyan csapatban, amire időközben bélyeg került. Ám annak ellenére, hogy az ideológiailag irányított propagandát az emberek nem kis része hittel el is fogadja, mégsem lesznek Soros-bérencek, amikor a Szociopolyt játsszák. „A ’60-as, ’70-es években megélt fiatalságom idején egyértelmű volt, hogy dupla fenekű a világ: mindenki tudta, a tanító néni, a szüleim és én is, hogy amit az iskolában mondanak, az nem mindig úgy van. Ez a kettős beszéd virágzik ma is. Én azt tapasztalom, hogy hiába önti el az országot a propaganda, még ha bólogatnak is rá az emberek, azért azt legbelül mindannyian tudjuk, hogy aki bajban van, annak segítenünk kell. Az emberségünk minden látszat ellenére megmaradt.”
Szerző

Ahol még a csillagok is mások

Publikálás dátuma
2019.01.20. 09:49

Fotó: ARIS MESSINIS / AFP
A világ második legszegényebb országában 19 millió emberre mindössze egyetlen idegsebész és MRI-készülék jut. A körülményeken egy ötfős magyar orvoscsoport igyekszik javítani, tagjai nemrég két hetet töltöttek Malawiban.
„Délkelet-Afrika az emberiség bölcsője, éppen ezért filozofikus élmény egy ilyen út, hiszen azokat a gránithegyeket, ahol járunk, a mi elődeink is láthatták. A bokros ­szavanna is ugyanígy nézett ki évezredekkel korábban. Mélyen megérint egy ilyen látogatás. Minden ismerős, de valahogy mégis másmilyen. Más a csillagos ég, a növények, az állatok, az ízek, illatok. Európán belül szinte minden ugyanolyan, ezért itt nem lehet megtapasztalni ezt a fajta másságot” – foglalja össze élményeit Bagó Attila idegsebész főorvos, aki tavaly első alkalommal vett részt a Malawi Angyal idegsebészeti misszióban. „Malawinak jelenleg nincs egészségügyi költségvetése. Minden, amijük van – gyógyszerek, diagnosztikai eszközök –, külföldi adományokból származik. Szeretnénk, ha annyit tanulnának tőlünk, amennyit lehet. A cél, hogy idővel már csak a nehezebb műtéteket kelljen nekünk elvégezni és később átadhassuk a stafétát nekik” – mondja a főorvos, és véleményét kollégái is osztják. „Az, hogy egy ötfős orvoscsoport egy évben egyszer kimegy, és ingyen elvégez két tucat beavatkozást, csak csepp a tengerben. Ezzel nincs megoldva semmi. Óriási teljesítmény az egyetlen kinti idegsebésztől, hogy létrehozott egy osztályt és alapfeltételeket a beavatkozásokhoz, most ennek működtetésében próbáljuk támogatni. Tanítani és motiválni szeretnénk a kinti orvosokat” – mondja Nagy Gábor, az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet idegsebész főorvosa, aki már második alkalommal utazott Afrikába. A magyar szakemberek olyan beavatkozásokat végeztek, amelyek alapjaiban változtathatják meg az ottaniak életét. Nagy Gábor mesélt egy kislányról, akit még az első misszió alkalmával műtöttek. „Tíz év körüli, gerincvelőcisztás gyerek volt, aki az állapota miatt már évek óta nem állt lábra. Mikor elaltatták, megkérdezte: mi fog vele történni? Ahogy megtudta, hogy azért operáljuk meg, hogy végre meggyógyuljon, elsírta magát. Nagy reményeink persze nem voltak, hiszen aki évek óta nem tud járni, annál rizikós, hogy erre képes lesz-e ismét az operáció után. De neki sikerült. Ez azért nagyon jó érzés” – idézte fel a főorvos.  
Hlatky-Schlichter Hubert Tamás, a Segítő Angyalok Alapítvány alapítója önkéntesként csatlakozott a misszióhoz

Elkobzott gyógyszerek

A cél tehát nemes, de a második missziónál már a munka kezdetén komoly nehézségekbe ütköztek. „Már a reptéren, a vámnál elkobozták a kivitt gyógyszereink nagy részét, ez óriási veszteség volt” – erről már Kelemen József Árpád aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos mesél. „A kinti jogszabályok szerint nem vihetünk be olyan gyógyszert az országba, aminek lejárati határideje egy éven belüli, de ezt nem tudtuk, és hiába mondtuk, hogy a fel nem használt mennyiséget visszavisszük, nem engedték. Voltak olyan elkobzott gyógyszerek is, amelyeknek rendben volt a lejárata, de nem volt hozzájuk angol nyelvű betegtájékoztató. Nagy könyörgések árán azért sikerült megmenteni néhányat a legszükségesebb szerekből, de így is aggódtam, hogy fogok altatni” – emlékszik vissza az aneszteziológus. Ezzel végül szerencsére nem volt probléma, a malawi kórház ugyanis – hála a korábbi missziónak – már felkészültebb volt, és bizonyos szereket előre beszereztek. Kintlétük alatt összesen huszonegy beteget sikerült megoperálni. Leginkább agydaganatokat kezeltek, de koponyasérült és porckorongsérves beteg is feküdt a magyarok műtőasztalán. Voltak, akik a Facebookról tudták meg, hogy idegsebészek érkeznek az országba, és azonnal megkeresték őket, de akadt, akit baleset miatt kellett operálni. A műtétek mellett persze a kirándulásra, kikapcsolódásra is fordítottak időt, hiszen ahogy mindenkinek, nekik is szükségük volt a feltöltődésre az egész napos, komoly koncentrációt igénylő műszak után. „Mindenhol megbámultak minket, a fehér ember valódi látványosságnak számít arrafelé. De melegszívűek, vendégszeretőek és befogadóak az ottaniak. Mivel már másodszorra mentem ki, számomra ez bensőségesebb út volt, hiszen többekkel is tartottam a kapcsolatot az első misszió után. Jó volt őket viszontlátni” – idézi fel Kelemen doktor. Az Afrikában tapasztalt megdöbbentő körülményekről Hlatky-Schlich­ter Hubert, a Segítő Angyalok Alapítvány alapítója blogot is vezetett. A férfi önkéntesként vett részt a misszióban, és a WMN.hu oldalán számolt be az utazásról. „Mindennap voltam eddig a kórházakban, és megfigyeltem, hogy az életnek más itt az értéke. A halál gyakorlatilag természetes, a jelenléte teljesen normális, nem tabu, nem félelem tárgya. Mindez a helyiek természetközeliségéből és a körülményekből – a szegénységből, a tudatlanságból, az infrastruktúra hiányából és a szervezetlenségből – adódik. A helyiek nagyjából kéthetente temetésre járnak… A higié­nia ismeretlen fogalom. Az egyszer használatos eszközöket kint szárítják elmosva a kórházi udvarokon. Az egyszer használatos ruhámat kiszedték a kukából, és másnap abban dolgoztak” – foglalta össze élményeit Hlatky-Schlichter Hubert.  

Ritkábbak a kórházi fertőzések

Miközben Magyarországon nem kérdés, hogy rosszindulatú agydaganattal megoperáljanak-e egy 70 éves embert, addig Afrikában a számunkra elképzelhetetlen szegénység ­miatt­ egy fiatalt sem feltétlen műtenek ilyen betegséggel. Nincs megfelelő utógondozás, sem onkológiai hálózat. A kopásos gerincbetegségekkel el sem jutnak orvoshoz. Kevés a szakember, mindössze egyetlen MRI-berendezés van az egész országban, a CT pedig csak fizetős vizsgálatként érhető el. Azt csak a gazdagabbak engedhetik meg maguknak. Ugyanakkor Nagy Gábor szerint nem olyan elterjedtek az ­Európában komoly kihívást jelentő, antibiotikumoknak ellenálló, úgynevezett multirezisztens baktériumok. „Nem találkoztunk műtét utáni kórházi fertőzésekkel. A betegek anatómiája, fizikuma egész más. Nagyon izmosak, és az immunrendszerük is erősebb. De ez azért is van, mert alig elérhetők az antibiotikumok, nincs túlhasználat” – mondta a főorvos. Annak ellenére, hogy Afrikában egyes orvosszakmákban számunkra elképzelhetetlenül kevés szakember dolgozik, az orvoslás nagyon vonzó hivatás, és rendesen meg is fizetik. Állami alkalmazottként és magánkórházban is jól lehet keresni. Ebben valószínűleg az is szerepet játszik, hogy kevesebb felé megy a pénz. „Nincs annyi szakember és nem költenek például eszközökre, ezeket mind adományként kapják. A Norvégiában leselejtezett és Afrikába adományozott mikroszkópjuk például sokkal jobb volt, mint amivel mi dolgozunk” – mondja Nagy Gábor.  

Életet mentő segítség

A magyar orvosok már évek óta igyekeznek javítani az Afrikában élő betegek helyzetén. A Magyar Afrika Társaság tavaly nyáron már a 19. orvosi missziót szervezte a kontinensre. Akkor egy fül-orr-gégész csapat ment Malawiba, ahol sebészeti beavatkozásokat végeztek a Queen Elizabeth kórházban. Ugyanott, ahol most az idegsebészek is gyógyítottak. El is kél a segítség, hiszen ahogy erre már utaltunk, a 19 milliós lakosú Malawi az egyik legszegényebb afrikai ország. Ahhoz, hogy valaki oda utazhasson, vízumra van szükség, és a malária elleni védőoltásról sem szabad megfeledkezni. Sőt, a tetanusz is ajánlott. Kommunikációs nehézségekre azonban az angol nyelv ismerete esetében nem kell számítani, ez ugyanis – a chichewa mellett – hivatalos nyelv. Az ott tapasztalható, számunkra elképzelhetetlen szegénységen nemcsak az orvosok, hanem a segélyszervezetek és celebek is igyekeznek változtatni. Madonna például a Raising Malawi alapítványán keresztül eddig 10 iskolát építtetett fel, de neki és rajongóinak hála felépült egy gyermekkórház is. Az énekesnő finanszírozta az első emelet elkészítését, míg az intézmény többi részét a rajongói adományokból húzták fel. Segíteni akarásból tehát nincs hiány, és ahogy ez a példából is jól látszik, a legkisebb adomány is életeket menthet.
Kelemen József Árpád aneszteziológus és intenzív terápiás szakorvos

Magyarok Afrikában

A Malawi Angyal idegsebészeti misszió ötletgazdája és főszervezője Szegedi László idegsebész szakorvosjelölt. Ő indította el a programot a Magyar Afrika Társaság (AHU) és az Országos Klinikai Idegtudományi Intézet együttműködésével 2017-ben. A 2018-as út pedig már a Segítő Angyalok Alapítvány és az AHU közös szervezésében valósult meg. A missziók koordinátora Szeremley Csaba, az önkéntes orvoscsoport tagjai pedig Szegedi László, Nagy Gábor idegsebész főorvos, Kelemen József Árpád aneszteziológus, Bagó Attila idegsebész főorvos és Nagy Dávid idegsebész rezidens voltak. Önkéntesként csatlakozott hozzájuk Hlatky-­Schlichter Hubert Tamás, a Segítő Angyalok Alapítvány alapítója és Kamarás Adrienn, az alapítvány elnöke.

Tudta?

Malawiban…  - a csiszolatlan drágakövek vásárlása törvényellenes; - egész évben maláriaveszéllyel kell számolni, de gyakori a veszettség, és kolerajárványok is előfordulnak; - a közbiztonság átlagosnak mondható, de lopások, utcai rablások előfordulnak; - csak palackozott vagy forralt vizet szabad inni, és kerülni kell a jégkockával készített italokat; - csupán a földterület 21 százaléka alkalmas a megművelésre. Forrás: utikritika.hu

Szerző
Frissítve: 2019.01.20. 10:06

Ellenálló-képtelenség: csodára (sztrájkra) várva - friss felmérés

Publikálás dátuma
2019.01.19. 08:30

A kormány politikájában csalódott tömegek, civilek, sőt az ellenzék is a szakszervezetektől és egy országos sztrájktól várja a csodát. Közben egyetlen hónap alatt 77-ről 70 százalékra csökkent azoknak a száma, akik ellenzik a túlóratörvényt – derül ki a Publicus Intézet lapunk számára készült kutatásából.
A kutatásból a többi között kiderül, hogy a rabszolgatörvény elfogadottsága – nem meglepő módon – éppen a Fidesz szavazóinak körében a legmagasabb: 66 százalékuk támogatja, pedig ez az arány egy hónappal korábban még csak 57 százalék volt. Vagyis a kormánypárt szavazói egyre biztosabbak abban, hogy jó döntés született, bár valószínűbb, hogy a civil utcai tiltakozások és ellenzéki akciók „megijesztették” és újra viszonylagos egységbe kovácsolták a Fidesz táborát. Az ellenzéki szavazók körében ezzel szemben szinte egyhangú a törvény elutasítása. A szocialista szimpatizánsok 89, a jobbikosok 87 százaléka utasítja el a túlórák számának emelését. Mindezzel összhangban a törvény elfogadása miatti tüntetésekkel és utcai megmozdulásokkal a megkérdezettek 63 százaléka inkább vagy teljesen egyetért, 31 százaléknyi elutasítóval szemben. Leghatározottabban a Jobbik szavazói állnak az utcán demonstrálók pártján – 90 százalékuk ért egyet a tüntetésekkel, míg az MSZP szavazóinak körében ez 74 százalék. Egy esetleges sztrájkot, útlezárásokat viszont már valamivel kevesebben támogatnának: összesen 54 százalék.

Kormánybuktató karakter

A Publicus által megkérdezettek 44 százaléka gondolja, hogy a szakszervezetek képesek megszervezni egy országos sztrájkot, és még a Fidesz szavazóinak 38 százaléka is így vélekedik. „Az elmúlt hetekben az ellenzéki szavazótáborban kialakult egyfajta csodaváró hangulat. Ha már az EU-nak nem ment, most a szakszervezetektől várják, hogy bírják rá Orbán Viktort a politikája megváltoztatására, mi több, a lemondásra. Ezt a hangulatot az ellenzéki pártok is fűtik, amelyek országos sztrájkról beszélnek, és a szakszervezetekre tolják annak felelősségét, hogy ezt sikerül-e megszervezni. Ezért van irányukban egy csalódottság, ami szerintem nem logikus. A szakszervezeteknek soha nincs kormánybuktató karaktere, legfeljebb egyes intézkedések ellen tiltakozhatnak” – mondja Kiss Ambrus politológus, a Policy Agenda vezetője, aki szerint ezért is vált ketté az elmúlt két hétben sok szempontból a szakszervezetek és az ellenzéki pártok útja. „Sztrájkot általában nem a kormány, hanem egy munkáltató ellen szerveznek az emberek, mert vele van érdekkonfliktusuk. Ráadásul a kár is a munkáltatóé, nem a kormányé” – teszi hozzá. (Bár – és ezt már mi fűzzük hozzá, egy országos sztrájk egy regnáló kormánynak is fájdalmas lehet.) A szakszervezeti mozgalom Magyarországon a rendszerváltás után számos politikai vihart és korrupciós botrányt volt kénytelen elviselni. Nem véletlen, hogy mára mindössze 300-320 ezer tagjuk van országosan. A dolgozók körében jó ideje általános az a nézet, hogy a szakszervezetek nem képesek őket érdemben megvédeni, és a bérek is azért alacsonyak, mert nem elég határozottak az érdekvédelmi csoportosulások – állítja a szakértő. A szakszervezetek megítéléséről és az elvárásokról sokat elmond, hogy a Publicus kérdéseire válaszolók 55 százaléka szerint még a jelenlegi, sok tekintetben kevés mozgásteret hagyó törvények mellett is tehetnének többet a munkavállalók képviseletéért.

Nyomáspróba

Mindebből jól látszik, hogy most hatalmas a nyomás az érdekvédőkön, talán nagyobb is, mint indokolt lenne. „Sztrájkot csak olyan helyen lehet szervezni, ahol van valós szakszervezet. A versenyszférában a 100 fő felett foglalkoztató cégeknél összesen 1,1 millió ember dolgozik, valójában ők fogják eldönteni, hogy lesz-e munkabeszüntetés az országban, nem az a nagyságrendileg 10 ezer ember, aki rendszeresen tüntet. A közszolgáltatást végző, például közlekedési cégeknél szinte lehetetlen megszervezni, mivel hosszas procedúra után a bíróság dönti el, hogy mi az az elégséges szolgáltatás, amit muszáj elvégezniük” – mondja Kiss Ambrus, aki szerint egyértelműen a versenyszférában fog eldőlni, hogy van-e értelme sztrájkolni. A Publicus kutatásában megkérdezettek 38 százaléka mondta, hogy a munkahelyén működik szakszervezet, és 14 százalék állította magáról, hogy tag. A valóságban jóval kevesebben vannak: miközben évek óta folyamatosan csökken a szakszervezetek munkahelyi jelenléte (körülbelül a munkahelyek negyedében működik), ezzel együtt a szakszervezeti tagok aránya is, a Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2015-ös adatai szerint. Amíg 2001-ben a válaszadók 19,7 százaléka vallotta magát szakszervezeti tagnak, addig 2015-ben már csak 9 százalékuk. (2015-ben arra a kérdésre, hogy működik-e munkahelyén szakszervezet, az érintettek 12,5 százaléka nem is tudott válaszolni.) Ezek jóval alacsonyabb számok, mint a fejlettebb nyugati demokráciákban, márpedig kutatások bizonyítják, hogy azokban az országokban, ahol magasabb a szakszervezeti szervezettség, a jövedelmi különbségek is enyhébbek. 1985-ben az OECD-országokon belül nagyjából a dolgozók 30 százaléka volt szakszervezeti tag. Ma ez csak 17 százalék. Ezek az átlagok azonban jelentős különbségeket rejtenek az országok közt. Észtországban csupán a dolgozók 4,5, Törökországban 6, míg Svédországban, Finnországban és Dániában 65, Izlandon pedig 92 százaléka szakszervezeti tag. 

Úttörők kerestetnek

Az alkalmazottként dolgozók 30 százaléka mondta a Publicus kérdésére, hogy részt venne egy országos általános sztrájkban, további 22 százalék úgy nyilatkozott, hogy bár nem venne részt, támogatná a munkabeszüntetőket és kifejezné a szolidaritását. 45 százalékuk viszont ellenzi a sztrájkot. „A dolgozói társadalom nagy része még nem érzi, hogy a túl­óratörvény miatt rosszabb helyzetbe kerülne – mondja Kiss Ambrus. – Már csak azért sem, mert egyre több hír szól arról, hogy mely cégeknél nem vezetik be a törvény intézkedéseit. Egy ágazatokon átívelő sztrájkhoz kellenének olyan élcsapatok, amelyek elsőként lépnek. Akkor valószínűleg többen csatlakoznának, de még nem látszik, kik lehetnek az úttörők” – teszi hozzá. Az ellenzéki pártok szinte semmit nem kockáztatnak azzal, hogy napirenden tartják ezt a témát, a szakszervezeti vezetőknek viszont sok vesztenivalójuk van. Egy elhamarkodottan, rosszul megszervezett munkabeszüntetés, amin kevesen vesznek részt, nagy kárt okozhat. A kutatás azt is igyekezett kideríteni, hogy az emberek mennyire támogatnák bizonyos „érzékeny” területen dolgozók munkabeszüntetését. Míg a nagyüzemek dolgozóit 58, a közlekedési vállalatok alkalmazottait 52, a tanárokat pedig 55 százalék támogatná, ha sztrájkolni szeretnének. Az orvosokkal kevésbé megértőek, munkabeszüntetésüket csupán 34 százalék támogatná, további 19 százalék pedig csak abban az esetben, ha biztosítanának egyfajta csökkentett szolgáltatást. „Nem meglepő, hogy az egészségügyi sztrájkot utasítják el a legtöbben, hiszen ott az ellátásnak mindenképpen működnie kell. De összességében a kutatás elég magas támogatottságot mutat, hiszen a közlekedési vállalatok esetében például az 52 százaléknyi egyértelmű támogató mellett van további 14 százalék, aki csökkentett szolgáltatás mellett a sztrájkolók mellett állna. Pedig a közlekedés egy olyan terület, ami nagyon sokakat érint” – mondja Kiss Ambrus. A jelenlegi helyzet sorsdöntő lesz a szakszervezeti mozgalom számára, ez az a pillanat, amikor a munkaerőhiány miatt jóval erősebb a tárgyalási pozíciójuk, mint korábban. Nagy figyelem övezi őket, és ha most sikerül eredményeket elérniük és jól élniük ezzel a helyzettel, sokat változtathatnak az alapvető megítélésükön. „Attól függ, mi a siker mércéje. Ha azt várják tőlük, hogy kergessék el a kormányt, a kudarc szinte borítékolható. De ha azt tekintjük sikernek, hogy a munkáltatók végül nem lesznek képesek bevezetni a túlóratörvény intézkedéseit, mert a szakszervezetek ezt elérik cégenként, bebizonyítják, hogy van értelme a dolgozói önszerveződésnek” – összegez a szakértő.

Odaát lelkesebbek

Vannak országok, ahol a sztrájk szinte mindennapos. A munkavállalóknak van merszük és lehetőségük ezzel a módszerrel tiltakozni, ellenállni és jobb munkafeltételeket kiharcolni maguknak. A hét elején például egy németországi munkabeszüntetés hatásai érték el Magyarországot (is) – repülőjáratokat kellett törölni, kedden ugyanis nyolc nemzetközi repülőtéren tartottak sztrájkot a biztonsági szolgálatok dolgozói. Január elején pedig a német pénzszállítók éltek a munkabeszüntetés jogával. Vagyis Németországban már két jelentősebb munkabeszüntetés is zajlott idén, pedig még három hét sem telt el az új évből. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) adatai szerit – amit a HVG Ténytár rovata idézett – tavaly összesen 1170 munkabeszüntetés volt a németeknél, de még náluk is többször sztrájkoltak Lengyelországban, ahol 1556-szor tették le a munkát különböző ágazatokban. Ráadásul nem a lengyel vagy német munkavállalók sztrájkolnak a legtöbbet a kontinensen. Az European Trade Union Institute adatai szerint az élen Franciaország áll, ahol az ezer munkavállalóra jutó le nem dolgozott napok száma átlagosan 125 volt 2010 és 2017 között. Ezzel szemben Magyarországon összesen 5(!) sztrájk volt 2017-ben, 2011-ben és 2013-ban csupán egy-egy, de valójában az egész kelet-­európai régió nem jeleskedik ebben a műfajban (a lengyelek kivételével). „A francia munkavállalók tudatossága, illetve érdekérvényesítő képessége lényegesen magasabb szintű, mint a magyaroké – mondja dr. Kéri Ádám ügyvéd, munkajogi szakértő. – Amikor 2010-ben szigorították a sztrájktörvényt, valóban lényegesen megnehezítették egy munkabeszüntetés megszervezését, nehezebb ugyanis jogszerűen sztrájkot tartani, illetve bizonyos szektorokban az elégséges szolgáltatás nyújtásának kötelezettsége a végtelenségig el tudja húzni a sztrájk szervezését. Mégis, azt gondolom, hogy alapvetően mentalitásbeli különbségről van szó” – teszi hozzá a munkajogász, aki szerint nem igaz, hogy ne lehetne Magyarországon eredményesen sztrájkolni a jelenlegi törvényi szabályozás mellett. A magyar munkavállalók hajlamosak mástól, leginkább felülről várni a segítséget. Ha ugyanakkor a munkavállalók kellően nagy tömegben lépnének fel az érdekeikért, és erősebb lenne a társadalmi szolidaritás ezekben az esetekben, a munkaadók kénytelenek lennének meghajolni a dolgozók akarata előtt, de minimum tárgyalnának velük. „A magyar ember azonban jellemzően tartózkodik a közösségi cselekvéstől, a szakszervezetek taglétszáma ezért is meglehetősen alacsony” – mondja Kéri Ádám. Állítja: nem meglepő, hogy a sztrájkhajlandóság is hagyományosan alacsony a magyarok körében, a Liga Szakszervezetek egy korábbi felmérése szerint az emberek jelentős része a saját érdekében sem nyúlna ehhez a nyomásgyakorlási módszerhez, más munkavállalók érdekében pedig végképp nem állnának ki ilyen módon. Így viszont a szakszervezetek képtelenek erőt mutatni, jobbára csak fenyegetőznek a sztrájkkal, a munkáltatók pedig addig mennek el, amíg elmehetnek, egészen addig, amíg jelentős tömeg nem áll „szemben” velük. F. SZ. K.

Néhány emlékezetesebb hazai munkabeszüntetés

1995. április 20–23. A kollektív szerződés hiánya miatt országos sztrájkot tartottak a vasutasok. Minimális szolgáltatásként minden vonalon csak két-két vonatpár közlekedett. A sztrájkban a 72 ezer vasutas 30 százaléka vett részt, köztük az összes mozdonyvezető. A sztrájk sikeres volt, a vonatközlekedés április 24-én helyreállt. A MÁV adatai szerint a 86 órás sztrájk 663 millió forint bevételkiesést okozott. 1999. január 4–8. Részleges sztrájk a MÁV-nál, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete szervezésében. A cég a szakszervezet 21 százalékos bérkövetelésével szemben csupán 16 százalékot ajánlott. A sztrájk idején dolgozószobájában elhunyt Sipos István, a MÁV vezérigazgatója. Január 8-án a Fővárosi Munkaügyi Bíróság első fokon jogellenesnek nyilvánította a sztrájkot, s a döntés ismeretében a szakszervezet még aznap felfüggesztette a megmozdulást. 2001. február 5–11. A Malév repülőgépeinek karbantartását végző Aeroplex Kft. dolgozói sztrájkba léptek, a cég 7 százalékos béremelési ajánlatával szemben 15 százalékos emelést követeltek. Február 9-én már nem indult egy Malév-járat sem Ferihegyről. 11-én megszületett a megállapodás, a dolgozók elérték céljukat. 2004. július 9. Kétórás figyelmeztető sztrájkot tartottak a MÁV Kórház és Központi Rendelőintézet dolgozói, mivel az intézmény március 31-én kinevezett vezetése még aznap felmondta a kórház érvényes kollektív szerződését. Két héttel később a szegedi tudományegyetem 11 klinikáján tartottak 2 órás figyelmeztető sztrájkot az egészségügyi dolgozók. Ugyanebben az évben októberben és novemberben is voltak sztrájkok az egészségügyben: ezekhez több mint tízezren csatlakoztak. 2008. február 1.–december 22. A VDSZSZ határozatlan idejű, úgynevezett gördülősztrájkja. A szakszervezet 250 ezer forintot a MÁV Cargo privatizációs bevételéből, továbbá – a megajánlott 6,9 százalékos bérfejlesztés mellett – 10 százalékos többletbérfejlesztést követelt dolgozóinak. 2008. április 18. A BKV szakszervezetei egész napos sztrájkot szerveztek. A tervezett járatritkítások visszavonását és a vállalat gazdasági helyzetének stabilizálását követelték. 2016 áprilisában az elmúlt húsz év legnagyobb országos közoktatási sztrájkját hirdette meg a Pedagógusok Szakszervezete. 25 ezer tanár sztrájkolt, forgalomlassító menet indult a városban, több helyszínen ötperces néma csenddel készültek délre, bírók is támogatták a sztrájkolókat. (Ezt megelőzően 1995 decemberében volt hasonló méretű akció, az egész napos figyelmeztető sztrájkban a pedagógusok 80 százaléka vett részt.) Az utolsó nagy munkabeszüntetés a 2017-es Tesco-sztrájk volt. A két kereskedelmi szakszervezet a megnövekedett terhelés és a lassan növekvő bérek miatt hirdetett munkabeszüntetést. Szeptember 8-9. között a cég csaknem másfél milliárdos kiesést könyvelhetett el. Az események hatására megindult a bérmozgás szinte valamennyi kiskereskedelmi láncnál. A résztvevők számát és hatását tekintve is az egyik legjelentősebb rendszerváltás utáni sztrájk volt. K. P. 

Szerző
Frissítve: 2019.01.19. 13:00