Maradék emberség

Publikálás dátuma
2019.01.20 12:02
Bass László
Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
A Szociopoly színházi társasjáték öt év alatt száznyolcvanszor érzékeltette a nézőkkel-játékosokkal, hogy a nyomorult élethelyzeteknek nincs jó megoldásuk. A magyarok nagy családjának Szociopolyjában mindeközben tovább nyílik az olló a társadalomról szóló „hivatalos hírek” és a valóság között.
A Szociopolyban bárki kipróbálhatja, mire elég a segélyből, családi pótlékból, gyesből, alkalmi munkából szerezhető jövedelem. A játékosoknak, akik színészek és a játékmester segítségével egy átlagos hónap napjain haladnak végig kockadobások segítségével, a tartósan munka nélkül lévők jövedelmi viszonyai között kell túlélniük a hónapot. Bass László szociológust, az érzékenyítő színház játékmesterét és a saját fejlesztésű társasjáték egyik ötletgazdáját arról faggattuk, mi változott azóta, hogy tizenöt évvel ezelőtt Ferge Zsuzsa meghívta az MTA Gyerekszegénység Elleni Programjába kutatónak, és mi azóta, amióta a darabot játsszák. Az elmúlt években kikopni látszik ugyanis a híradásokból a „rossz hír”, ételosztásról tudósítani lassan államellenes cselekedet lesz, a gazdaság szárnyalására pedig alig talál jelzőt a közmédia. De lehet, hogy a szegénység úgy tudott eltűnni a hírekből, ahogy a hajléktalanok a közterekről: parancsszóra, paraván mögé?

Közmunkára pörögve

„A Szociopoly szabályaihoz a társasjáték 2010-es bemutatása óta gyakorlatilag nem kellett hozzányúlnunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem változott semmi – mondja Bass László –, de az alapstruktúrák, bizonyos esetekben az összegek és az esélyek sem változtak. A segélyezési rendszer alapjaiban és gyakorlatilag ugyanaz: nagyon nehéz hozzáférni nagyon alacsony összegekhez.” A munkaerőpiacot illetően – a „plakátok” szerint – eljött a munka társadalma. Észak-Magyarországon, ahol egy tanulmányhoz interjúkat készítenek ezekben a hetekben, sokan nyilatkoznak úgy, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar, aki alkoholista. Az ezt követő mondatokból viszont hamar kiderül, hogy piaci munkahelyek továbbra sincsenek. Jószerével csak ingázva, reggelente munkásjárattal messze utazva lehet állást találni. „Alkalmi munka viszont valamivel több van. A gazdasági pörgés olyan értelemben igaz, hogy az építőiparban el tudnak helyezkedni az iskolázatlan emberek is, de csak szezonálisan, és éves átlagban pici pénzért.” A kistelepüléseken viszont jórészt csak a közmunka maradt. Tizenöt éve 40-50 ezer, a tavalyelőtti csúcson 220 ezer ember dolgozott benne, ez idén visszaesett 140 ezer főre. A munkajövedelem szempontjából ez nem óv meg a szegénységtől: azokban a családokban, ahol csak közmunkából van bevétel, ugyanúgy nagyjából 80 százalékos a szegénységi ráta, mint ott, ahol nincs foglalkoztatott.  

Eltűnt 200 ezer szegény gyerek

A gyerekszegénységgel is összefüggő szolgáltatások elérhetősége továbbra is elkeserítő. Egy hátrányos helyzetű régióban gyenge, szegregált iskola, és hetente egyszer rendelő háziorvos működik. „Tizenöt éve sem volt a csúcson az oktatási rendszer, az egészségügyi és a szociális szektor sem, de mára a működésképtelenség határára kerültek. A talán legjobb színvonalú védőnői szolgáltatás is szélsőségesen túlterheltté vált: egy szakemberre három-négy falu jut több száz problémás családdal. Ezt képtelenség hibátlanul megoldani.” A KSH-statisztikák alapján a 2009-es válság után minden szegénységi mutató jelentősen romlott 2013-ig. Akkor szinte varázsütésre minden egyre szebb lett. Most az európai átlag környékén van a ráta, és már-már megszűnt a gyerekszegénység. A kutató szívesen örülne a statisztikáknak, de hihetetlennek tartja a javulást. Történt-e bármi, ami megmagyarázná, hová tűnt 200 ezer szegény gyerek? Ha hitelesnek fogadjuk el a statisztikákat, a szociológus akkor is azt tapasztalja, hogy az ország hátrányos helyzetű régióiban nem változott, sőt romlott a helyzet. A magyarázat az lehet, hogy a ráták úgy is javulhatnak, ha sokan egy kicsivel a küszöbérték fölé kerülnek, de az életkörülmények érdemben nem változnak. Viszont eközben a társadalom kettészakadása egyre nyilvánvalóbb, a felső és az alsó rétegek közötti távolság nő. 

Beleállnak a szerepbe

Az elmúlt években a szegényekkel, elesettekkel szembeni attitűdök sokat romlottak. A rendszerváltásig álságos és hazug módon tabu volt a szegénység, nem lehetett zsidózni, cigányozni, mert nem volt politikailag korrekt. „Amíg otthon vagy a kocsmában arról beszélünk, hogy a »büdös cigányok nem akarnak dolgozni«, de azért körülnézünk, hallja-e valaki, addig nem tud eszkalálódni a cigány- vagy szegényellenesség. Az viszont bátorít, ha ezt lehet a tévében hallani, az utcán is látni plakátokon. Az elmúlt néhány év gyűlöletpropagandája is erősen érzékelhető a közgondolkodásban.” A Szociopolyval kétféle közönségen is megfigyelhetik a nézők gondolkodását mutató „lázmérő” értékeit. A felnőtteknél kapott reakciók félrevezetők lehetnek, mert olyanok ülnek be a darabra, akik amúgy is érzékenyek, szolidárisak. A diákelőadás más. „Távol álljon tőlem, hogy bántsam a fiatalokat, de mivel még nem alakult ki a nézetrendszerük, azt mondják, amit otthon és az utcán hallanak. Amikor a játékban egy család bajba kerül, és ez nem ritka, ott ülnek a többiek, akik segíthetnének. De gyakorlatilag soha sem teszik, inkább elkezdnek a »tékozló család« ellen drukkolni. A valóságban nem szegény, sőt akár a társadalmi elitbe tartozó fiatalok játékbeli családja egyszer csak benyomódik egy junkie-szerepbe. »Lusták, nem akarnak dolgozni, a kocsmában látták őket«, mondják rájuk a többiek. Könnyű felvenni azt az attitűdöt, amivel az érintetteket kezdjük hibáztatni. És ez a helyzet sokat romlott az elmúlt tizenöt évben, pedig már akkor sem volt a legelfogadóbb és a legtoleránsabb a társadalmunk.” A 2010 óta meghozott döntések rontottak a képen, mondja kérdésünkre Bass László, megjegyezve: nem ördögök és angyalok harcáról van szó. Az az ideológia, amely a társadalmi problémákat szankciókkal kezeli, és ahol szolidaritás helyett erős elitet építve akarják beindítani a gazdaságot, akár észszerűnek is tűnhet. Ezt a jelenlegi hatalom fel is vállalja. „Nem mondom, hogy ez egy ördögtől való ideológia és hogy nincs benne logika. Csak hát nagyon embertelen és nem hatékony. A szegénységben lévő csoportok gyerekei sokszor a nyolc általánost sem végzik el. Az iskolák szegregálódnak. Amikor levitték a tankötelezettséget tizenhat évre, szinte mindenki tapsolt az intézkedésnek. A pedagógusok azt mondták, végre megszabadultak a borzalomtól, és a jól szituált szülők is örültek. De ezzel drámaian zuhan a végzettséghez jutás esélye. Népszerű intézkedés volt, »büntessük meg őket, ha nem akarnak tanulni«, de ezek a gyerekek ettől még itt lesznek közöttünk, és nem fognak eljutni egy olyan szakmáig, amivel esélyt kapnának. A valós megoldások mindenkitől erőfeszítést igényelnek, a környezettől, a családtól, a szakemberektől, az egész társadalomtól” – mondja a szakember. A szegregációt elutasítjuk, de a leg­elfogadóbb és legszolidárisabb ember is a legjobb iskolát keresi a gyereke számára. Vagyis nem akarja együtt járatni szegényekkel, cigányokkal, de vakokkal vagy értelmi fogyatékosokkal sem. De így ez is gettó lesz, elit gettó. Nem lesz tapasztalata ezeknek a gyerekeknek a tőlük eltérő társaiktól. „Az elit gyerekeink veszítenek, ha az állami iskolába mennek, és nem az egyháziba vagy az alapítványiba – egy picit. De azok, akiknek nincs választása, az integrációval nagyon sokat nyerhetnének. Társadalmilag pozitív összegű játszma lenne az integráció, de az emberek nem erre haladnak. Ez kormányzati intézkedést igényelne, ami nem engedi meg ezt a szétsza­kadást.” Bass László egyik legerősebb Szociopoly-élménye az előadás velejéig korrupt és szélsőségesen arrogáns polgármesteréhez kötődik, akinek jóindulatától függ a közmunka, a segély is, aki ezzel élet és halál ura a faluban. Sokszor megalázza az embereket, de amikor támogatást kér az újraválasztásához, a nézők – a falubeliek – mégis szinte kivétel nélkül támogatják. Az öltönyös, kosztümös nézők, de a diá­kok is azzal érvelnek: ha szegények vagyunk, nincsenek elveink. „Ez azért erős élmény, mert lélektanilag azt mutatja, hogy a szegényellenesség, a szankcionálás, a kiszolgáltatottság növelése kifizetődő politika és a mindenkori hatalom elemi érdeke. Ha tisztában vagyok azzal, hogy a túlélésem a helyi hatalomtól függ, akkor nem fogok opponálni, kritikát megfogalmazni, hanem megpróbálok mindenben megfelelni. Ez számomra félelmetes.” Azzal, hogy a problémákat eltoljuk magunktól, a falu szegénysorából zárványt csinálunk, a hajléktalanokat eltakarítjuk az útból, úgy érezhetjük, megnyugodhatunk, mostantól szép, kedves és okos emberek között fogunk élni, de ez csak önáltatás. „Együtt élünk ebben az országban, és a félrenézés hosszú távon csak eszkalálni fogja a konfliktusokat. Attól, hogy társadalmi problémákat bedobozolunk és elfelejtünk, attól még egy közösségben maradunk a nehéz helyzetben lévőkkel. Akkor is, ha nem találkozunk egymással.” Bass László mindig büszke volt arra, hogy az ELTE-n tanít, az MTA-ban dolgozik és egy kiváló, független színházban játszik. Csupa olyan csapatban, amire időközben bélyeg került. Ám annak ellenére, hogy az ideológiailag irányított propagandát az emberek nem kis része hittel el is fogadja, mégsem lesznek Soros-bérencek, amikor a Szociopolyt játsszák. „A ’60-as, ’70-es években megélt fiatalságom idején egyértelmű volt, hogy dupla fenekű a világ: mindenki tudta, a tanító néni, a szüleim és én is, hogy amit az iskolában mondanak, az nem mindig úgy van. Ez a kettős beszéd virágzik ma is. Én azt tapasztalom, hogy hiába önti el az országot a propaganda, még ha bólogatnak is rá az emberek, azért azt legbelül mindannyian tudjuk, hogy aki bajban van, annak segítenünk kell. Az emberségünk minden látszat ellenére megmaradt.”
2019.01.20 12:02
Frissítve: 2019.01.20 12:02

Még a kockás füzet is eltűnt: nincs, aki átvegye a gazdaságot

Publikálás dátuma
2019.02.17 13:00

Fotó: SHUTTERSTOCK/
A generációváltás évek óta az egyik legégetőbb problémája a magyar mezőgazdaságnak. Nincs, aki átvegye, mert aki átadná, inkább nem adja át a gazdaságot, a tapasztalatokat, a kapcsolatokat, a technológiát.
Két évvel ezelőtt a fiatal gazdákat tömörítő AGRYA külön rendezvényt szentelt a generációváltás kérdésének. Arra biztatta zömmel 40 év alatti tagjait, hogy hozzák el szüleiket, és közösen beszéljék meg, miért olyan nehézkes a birtokok átadás-átvétele. Több mint kétszáz fiatal gazdára mindössze 24 hatvan év feletti gazdálkodó jutott. „Volt olyan résztvevő, aki azt mondta, örült a lehetőségnek, mert az apjával végre jól kiveszekedhették magukat. Így legalább az asztalra került a probléma – meséli dr. Mikula Lajos, az AGRYA ügyvezető elnöke. – Tudniillik otthon addig beszélni se lehetett róla, tabutéma volt.” Ez azért is nagy gond, mert a fiatal gazdálkodó így nem készül fel a váltásra, a papa (vagy a mama) meg sose megy nyugdíjba.

Hiányzó láncszemek

Székely Zoltánt még a nagypapája tanította meg, hogyan kell gyümölcsfákat metszeni, fólia alatt palántázni, kapálni, gyomlálni, almát betakarítani. A rendszerváltás idején egy tagban negyven hektárt sikerült Gyöngyös és Nagyréde között kárpótlásként visszakapniuk, ezen alakították ki azt az ültetvényt, ahol ma már cseresznye, meggy, alma, őszibarack, kajszi és szilva terem. Annak idején akadtak dolgos kezek, s a családtagokon túl napszámosok is segítették a munkát. Mára a napszámosok eltűntek, a legnagyobb dologidőben is legfeljebb három-négy ózdi cigány ember vállal náluk munkát, pedig nagyjából egész évben tudnának biztosítani, akár több embernek is. Az élete derekán járó Székely Zoltán édesapja elfoglalt agrármérnök volt, talán ezért is hárult a nagypapára az unoka betanítása. A férfi azt mondja: az együtt töltött időnek köszönhetően szerette meg annyira a földet, hogy minden nehézség ellenére ma is ebből él, ezzel foglalkozik. Nemcsak ő, öccse is részese a családi gazdaságnak, nyár végén, ősszel pedig, amikor a legtöbb munka van, három gyereket nevelő húguk is besegít. A következő generáció azonban egyelőre fájdalmasan hiányzik a láncolatból. „A fiam úgy döntött, máshol próbál szerencsét, s a fővárosban, más munkakörben akarja kipróbálni magát” – mondja Székely Zoltán, akivel Gyöngyös határában, a mezőgazdasági gépeket forgalmazó Agromir telephelyén találkozunk. Akkora a sár, hogy a gyümölcsfákig biztosan nem tudnánk elmenni, ezért inkább a vadonatúj tűzpiros traktorok árnyékában beszélgetünk. Hasonló gép beszerzéséről ő legfeljebb csak álmodik, a legfiatalabb haszonjárműve is legalább tízéves. A pályázatok nem könnyítik meg az életüket, „vért izzadnak” a legkisebb támogatásért is. Szavai szerint józan ésszel belátható: a fiatalok számára nem jelent perspektívát, hogy apáik, nagyapáik örökségét átvegyék, derékig sárosan, a bürokrácia malmaiban őrlődve, egyről a kettőre alig-alig haladva maguk is agrárdolgozókká váljanak. „Egy mezőgazdasági termelő Hollandiában évi 80 ezer eurónyi értéket állít elő, az uniós átlag 18 ezer euró, a magyar pedig ennek töredéke, 6 ezer euró. Így állunk, ilyenek a gépeink, ilyen a mezőgazdaság szerkezete, ilyenek a szabályzóink, s ennyire futja belőlük. Ne csodálkozzunk, ha egy agrárcsaládból az új generáció tagjai inkább a bankszektorba vágynak” – teszi hozzá. Székely Zoltán szerint az oktatás is „gondoskodott” arról, hogy a fiatalok ne a földből akarjanak megélni. A gyöngyösi főiskola például korábban hagyományosan a szőlészek, borászok, mezőgazdászok képzőhelye volt, de akár a helyi szakközépiskolában is megtanulhatták az alapokat. Ezek a képzések mára leépültek, igazából innovatív tudást nem kapnak itt a fiatalok. Nagypapák, akik megtanítanák őket a föld művelésére, szeretetére, szintén nincsenek: a negyvenévnyi kommunizmus elsöpörte a magángazdálkodást, s vele elveszett az a tudás is, ami még az elődöket jellemezte. Ezt erősíti meg a gépészeti telep tulajdonosa, Előházi János is, aki szerint, ha fel is bukkannak az új generáció tagjai a mezőgazdaságban, nem a szó jó értelmében vett földművesek, hanem inkább újgazdag yuppie-k, akik a hatalmas birtokokat megszerezve, leginkább a földalapú támogatásokra hajtanak.  

A papa autózhatna is a világban

A magyarországi agráriumnak pedig igen nagy szüksége volna a vérfrissítésre, hiszen ma a mezőgazdaság a leginkább elöregedett ágazat. Míg a gazdálkodók 31 százaléka 65 év feletti, addig a 35 év alattiak aránya mindössze 6 százalék. Emellett alacsony a megfelelő végzettségűek aránya is: középfokú végzettséggel 10 százalékuk, felsőfokúval pedig csak 3,4 százalékuk rendelkezik. Miközben a technológia folyamatosan fejlődik, és aki nem képes alkalmazkodni, az menthetetlenül lemarad az egyre élesedő versenyben. A következő években a rendszerváltáskor indult gazdaságok alapító generációja eléri azt az életkort, amikor már természetes módon merülne fel a gazdaság átadása a fiataloknak. Ennek a folyamatnak azonban nincsenek meg a hazai hagyományai, bejáratott rendje. „Aki 1990-ben volt ereje teljében lévő negyvenes, az most jó eséllyel közel van a hetvenhez – mondja dr. Mikula Lajos. – Aki a torgyáni időszakban, ’98-ban a fiatalgazda-támogatást igénybe vette, az még csak 45 éves, de ha most nem kezd el azon gondolkodni, ki viszi tovább a gazdaságot, beleesik apái csapdájába. És ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz ez a kérdés egyre szorítóbb” – teszi hozzá. Az idősebb gazdageneráció idehaza az indokoltnál jobban ragaszkodik ahhoz, hogy az irányítás a kezében maradjon. Érthető. Nekik is úgy kellett kicsavarniuk a kapát a saját apjuk kezéből (kevésbé sarkosan fogalmazva: saját kezükkel építették fel a gazdaságukat, nem csoda, ha ragaszkodnak hozzá). Kevés a jó példa, a legtöbben úgy élik meg, hogy az előre megtervezett átadás a „nem természetes”. „Van a kérdésnek egy pszichológiai oldala is – mondja a fiatal gazdálkodók szervezetének vezetője. – A papa nyugodtan beülhetne a lakóautóba, mint a német gazda, ha eljön az ideje, és körbeautózhatná Európát. Legalábbis sokan megtehetnék. Persze a tehetősebb magyar gazda még nem tölthetné a fél évet Dominikán, mint a nyugdíjas német, de a nyugodt, csendes időskor beleférne. Hogy ezt mégsem teszi, az kulturális kérdés.” (Csak zárójelben: korántsem minden idős gazdálkodó engedheti meg magának a „békés öregkort”. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-es, közös kutatásából kiderül, hogy a gazdák az állam által elvégzendő feladatok egyik legfontosabbikának tartják a nyugdíjkérdés rendezését, mivel annak alacsony összege miatt sokan nem szívesen válnak meg a munkájuktól.) Mi most tartunk ott, ahol néhány fejlettebb gazdálkodási kultúrával rendelkező nyugat-európai ország a ’90-es években. Mesélik, hogy a francia gazdaszervezet akkoriban gyakornoki programokkal próbált vérfrissíteni. A magyar partnerszervezetektől is kértek gyakornokokat, de kizárólag lányokat. Hiányzott a fiatal generáció, és azt remélték, hogy a magyar menyecskék majd nem akarnak hazajönni, ha megízlelik a jó francia konyhát. Ha nem is magyarokkal, de úgy tűnik, sikerrel jártak. A ragaszkodás a földhöz fontos, de végzetes is lehet. Az esetek túlnyomó többségében az átadás nem tervszerűen, hanem egy hirtelen haláleset vagy betegség miatt történik meg. „Sokszor a kockás füzetet sem találják, amiben a papa minden okossága benne volt” – mondja dr. Mikula Lajos. 

A rendszer ellenállása

Nemcsak a hagyomány, a technika is hiányzik a kulturált generációváltáshoz. Nincs egységes check-list, de élő ember sem, aki ma meg tudná mondani, mi a teendője egy fiatalnak, ha át akarja venni szülei gazdaságát. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-ben végzett felmérésében a gazdák a gazdaságátadásban a legsúlyosabbnak az adminisztrációval kapcsolatos problémákat (hatósági engedélyek módosításának nehézségei; a gazdaság eszközeinek átírása; pályázatok, támogatások átadása-átvállalása) tartották. Az általunk megkérdezett gazdálkodók szinte mindegyike példaként említette, hogy amíg a támogatások kifizető ügynökségénél van olyan papír, ami azt mondja meg, mi van, ha meghal a támogatottság jogosultja, a földhivataloknál nincs ilyen összefoglaló anyag. „Nemrég volt egy kárenyhítési ügy – meséli egy neve elhallgatását kérő fiatal gazdálkodó. – A srác átvette az édesanyjától a gazdaságot. A mama előző évben befizette a szükséges összeget, majd az átvétel évében kár érte a gazdaságot. Azt mondták, nem jár neki a pénz, mert az édesanyja volt a kedvezményezett. Ilyenkor mi van? Jogos az igény, már évek óta mindent együtt csinált az édesanyjával, mégsem jut hozzá a pénzhez. Akinek eddig elmondtuk, vakargatta a fejét, hogy hát igen, valamit tenni kéne. Sakk-matt.”  

Párhuzamos folyamatok találkoznak

A helyzet nem túl rózsás, de korántsem reménytelen. Egyszerre két folyamat fut ugyanis egymás mellett. Az öregedés mellett a másik: a birtokkoncentráció. A rendszerváltás idején létrejött családi gazdaságok átlagos mérete éveken keresztül 80-100 hektár volt, ez mára 3-400 hektárra nőtt. Az uniós csatlakozás után, valamikor 2007-2008 környékén még évente 250 ezer területalapú támogatásigénylést nyújtottak be. Idén jó, ha 160 ezret. Akkor a KSH adatai szerint 700 ezer gazdálkodó volt, most kevesebb, mint 500 ezer. Akik korábban a nehézségek miatt elhagyták a szektort, zömmel olyanoknak adták el a földjüket, akik hatékonyabban tudják művelni. Olyan családi gazdaságok jönnek létre, megfelelő erőforrásokkal, amelyek egy család hosszabb távú megélhetését biztosítják. „Zajlik egy tudatos építkezés. A mostani ötvenesek már nem 60 évesen kezdenek gondolkodni azon, hogy ki vegye át a gazdaságot – mondja dr. Mikula Lajos. – Ez a folyamat pedig kitermeli azokat a családokat, amelyekben a gyerek már tudatosan választja a mezőgazdaságot.”
2019.02.17 13:00
Frissítve: 2019.02.17 13:00

Beszélgetni hősökkel és gonosztevőkkel - Róbert László emlékére

Publikálás dátuma
2019.02.17 12:04
Róbert László (jobbra) Graham Greene-nel beszélget
Fotó: MTI/ Farkas Tamás
Ágyúdörgéssel kezdődik a reggelem. A Magyar Rádió archívumában hallgatom Róbert László 1968-as visszaemlékezését a vietnami háború poklából, és ha most ő is itt lehetne, bizonyára azt kérdezné tőlem: „Hogy vagy, öregem?” Minden találkozásunkkor így köszöntött. 93 éves volt, amikor február 7-én elment.
Lőnek minden irányból. A becsapódó lövegek hangja félelmetes. Róbert László szerint ezek 36, de az is lehet, hogy 46 milliméteresek. A haditudósító bevallja, mivel nincs túl jó hallása, nem tudja egymástól megkülönböztetni a fegyvereket, amúgy pedig csak két hónapig volt katona. De nem ebben a háborúban, hanem a „nagyban”, a másodikban, ahol a németek majdnem kivégezték, már a sírját ásatták vele, a 18 éves zsidó munkaszolgálatossal, végül túlélte a poklot, utána kibekkelte az ötvenes éveket, bár az akasztófa ott is fenyegette, ahhoz képest tehát Vietnam könnyű kalandnak tűnhetett. Persze nem lett az, még akkor sem, ha ezúttal csupán szemtanú, újságíró, olykor futár és alkalmi segítő volt. 

Egy humánus kém

De vajon miért vágyott az aknamezők és napalmmal megszórt erdők közelébe? Azért, mert furcsának tartotta, hogy miközben Párizsból hetente kétszer tudósít az Avenue Kleber ­Vietnamról szóló sajtóértekezletéről, még sosem volt Vietnamban. Végül a főnökeinél kiharcolta, hogy elküldjék Saigonba. Követségi tanácsosként és szóvivőként jutott el oda, ahol azonban nem a politika és háborús események érdekelték elsősorban, hanem az emberek. Miként lehet a bombázások közepette élni, nevetni, örülni, szerelmeskedni? Saját megfogalmazása szerint ott és akkor kezdett el „mentalitásfilmeket” készíteni. Sok haditudósítóval ellentétben azt sem titkolta, hogy fél a háborútól, az orvlövészektől, a taposóaknáktól. Ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt, titokban (diplomataként az állásával játszva) segítette a vietkongokat. Fontos híreket osztott meg az észak-vietnami katonákkal. Lehet ezt akár kémkedésnek is nevezni, de mint mondta, nem valamelyik állam megbízásából vagy képviseletében tette, hanem meggyőződésből. Természetesen azzal is tisztában volt, hogy az ország akkori vezetése sztálinista, de úgy vélte az amerikaiak óriási hibát, sőt bűnöket követtek el Vietnam ellen, ezért állt a megtámadottak oldalára. 

Mastroiannitól a pápáig

Sajnos nem tudom felidézni, hol és miként ismerkedtünk meg, talán a televízió Szabadság téri aulájában, vagy éppen a rádió, ma már többnyire kihalt Pagodájában. Egy biztos, 1996-ban találkoztunk először. Arra is emlékszem, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy szóba áll velem, az akkor még szinte pályakezdő rádióssal. Jókat beszélgettünk, majd hónapokkal később megkérdeztem, lenne-e kedve jegyzeteket írni a Reggeli csúcs című műsorban, leginkább francia és olasz témákról. Cinecitta, Mastroianni, Gainsburg, Prévert, Dali, Picasso, Hemingway, Huxley, és még hosszan sorolhatnám. Volt kedve. Előfordult, hogy ott a stúdióban írta meg a másnap reggel elhangzó jegyzetét, de arra is volt példa, hogy papír nélkül ült be a stúdióba, ahol csak mesélt és mesélt. Mindenkiről tudott mindent. Életeket, pályákat vázolt fel szórakoztatóan, könnyedén, mindeközben tanítva. Például az író Graham Greene-ről, aki a barátjává fogadta őt, vagy éppen az isteni Marcellóról. Az olaszok színészbálványával 1980-ban találkozott a Terasz című film forgatásán, ahol Róbert László szemtanúja lehetett annak a jelenetnek, amint Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli tekintete egymásba olvadt, majd megettek egy-egy-egy süteményt. Mivel a Marcellóért leplezetlenül rajongó Stefania nem bírta megállni nevetés nélkül, ezért kilencszer kellett megismételni a nassolással édessé tett jelenetet. Végül sikerült felvenni, és Róbert László akkor lépett oda hozzájuk. Mindkettőjüknek gratulált, majd a színész meghívta őt egy pohár borra. Kihasználva a barátságos pillanatot, elhangzott a kérdés, vajon lenne-e kedve Marcellónak egy hosszabb interjúhoz, amelyet a Magyar Televízió nézői láthatnának majd. „Muszáj?” – kérdezett vissza, majd kedvesen hozzátette: ha muszáj, akkor természetesen ad interjút. „Semmi sem kötelező” – nyugtatta meg Róbert László. Ekkor Mastroianni átölelte és azt mondta: „maga egy drága ember”. Biztos vagyok benne, hogy nem az Édes élet és a Nyolc és fél sztárja volt az egyetlen, aki szívébe zárta őt. A több mint fél évszázados újságírói pályája során interjút készíthetett államfőkkel, vallási vezetőkkel, XXIII. János pápával, sztrájkoló krupiékkal, laoszi partizánokkal, ópiumcsempészekkel, Dolores Ibárruri spanyol újságíróval és politikussal, színészekkel, Monica Vittivel, Claudia Cardinaléval, Jean-Louis Trinti­gnant-nal, Ugo Tognazzival. Egyetlen magyarként sikerült feljutnia annak a Párizsból induló repülőgépnek a fedélzetére is, amely 1979 februárjában Khomeini ajatollahot vitte Iránba. Persze ez sem történt véletlenül. Róbert László éppen akkoriban olvasta a Le Monde-ban Khomeini tanácsadójának cikkét a síita vallás és a politika viszonyáról. Nem sokkal később egy fogadáson találkozott e befolyásos vallási személyiséggel. Természetesen beszélt neki a cikkről, és ezzel eldőlt minden. A hiúságát legyezgető információ megtette a hatását, a magyar újságíró előtt máris nyitva állt a repülőgép ajtaja. És a szerencse valóban Róbert László mellé szegődött, hiszen a gépen ott volt az a német újságíró is, akinek évekkel korábban éppen ő segített. Ezúttal a kolléga viszonozta a korábbi szívességet. „Kölcsönadta” a kameráját és az operatőrét. Amikor a gép Irán légterébe ért, Khomeini és csapata imát mondott, majd a privát részt elhagyva, az újságírók közé ment. Róbert László éppen az ajtónál állt, így elsőként kérdezhette az ajatollahot. Mindez nem ­mélyinterjú volt, inkább csak afféle „miként érzi magát éppen most?” típusú kérdés, amelyre valamit mormolt a morcos vallási vezető, de hogy mit, az már sosem derül ki. Így is szenzációs hatása volt a pár perces felvételnek. Ho Si Minhnel több szerencséje volt, a vele készült interjú nem korlátozódott igenekre és nemekre, bár az sem volt egy őszinte és tartalmas beszélgetés. François Mitterrand egészen más kategória volt. Arról beszélt büszkén, ő az első francia elnök, aki Magyarországra látogat, mire Róbert László kiigazította: „elnök úr, ne haragudjon, de XV. Lajos már járt nálunk”. „Igen, de csak tranzitban” – válaszolta Mitterrand, majd halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Talán éppen e merész közbevetés és kiigazítás hatására, az interjú után Mitterrand megkérdezte, lenne-e kedve még beszélgetni, csak úgy kamera és mikrofon nélkül. Róbert László örömmel mondott igent. 

Az örök kíváncsi

Az önmagát született optimistának, elkötelezett szocialistának és javíthatatlan naivistának valló Róbert László élete valóságos 20. századi kalandregény. Francia szakos egyetemistaként a Sorbonne-on tanult, majd a Rajk-per után csak a szerencsének köszönhette, hogy elkerülte az akasztófát. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) külügyi osztálya helyett a Bútorszállító Vállalatnál kapott munkát. Első munkanapján egy íróasztalt kellett egyedül felcipelnie a negyedik emeletre. Milyen véletlen, ez az iroda éppen a Magyar Rádió egyik szerkesztősége volt, ahol azt kérdezték a halálosan kimerült bútortrógertól: „Maga beszél franciául, nincs jobb dolga, mint cipekedni?” Négy év múlva rehabilitálták, majd kinevezték a Magyar Rádió francia nyelvű szerkesztősége élére. Később tudósított Párizsból, Rómából, Laoszból, Vietnamból. 1996-ban, a hetvenedik születésnapján én kértem tőle interjút. A beszélgetés végén megkérdeztem, mit gondol, hogy érzi, mi különbözteti meg őt a többi újságírótól? Szó szerint idézem a válaszát: „Elsősorban az különböztet meg, hogy raccsolok. Talán egy dolog van, és lehet, hogy ez a naivitásommal is összefügg, hogy őszintén kíváncsi maradtam. Kíváncsi maradtam a másik emberre. És talán nagyon sok esetben szeretem is a másik embert. Vagy elfogadom, hogy nem úgy gondolkodik, ahogy én. Meg hát, hogy nem tartozom sehova. Sem párthoz, sem stúdióhoz. Ahova a legjobban tartozom, az a családom. A 47 éve velem tartó feleségemhez, Arlette-hez, aki párizsi ápolónőből lett orvos, a fiamhoz és a lányomhoz, valamint a gyönyörű unokáimhoz.” Róbert László valóban ilyen volt. Mindenkit meg tudott nyitni. Hősöket, gonosztevőket, megtévedteket, papokat, kisembereket. Mintha kulcsa lett volna a lelkekhez. Az 1996-ban megjelent Zsidónak születni című önéletrajzának utóiratában William Faulkner amerikai írót idézte, aki szerint „a múlt nem halott, el sem múlt”. Róbert László kérdőjelet tett a mondat végére.

Róbert László 1958 és 1961 között a Népszava (Népakarat) ­fő­munkatársa volt. Tudósított ­Párizsból, Bagdadból és Bejrútból. 

2019.02.17 12:04