A Szociopolyban bárki kipróbálhatja, mire elég a segélyből, családi pótlékból, gyesből, alkalmi munkából szerezhető jövedelem. A játékosoknak, akik színészek és a játékmester segítségével egy átlagos hónap napjain haladnak végig kockadobások segítségével, a tartósan munka nélkül lévők jövedelmi viszonyai között kell túlélniük a hónapot. Bass László szociológust, az érzékenyítő színház játékmesterét és a saját fejlesztésű társasjáték egyik ötletgazdáját arról faggattuk, mi változott azóta, hogy tizenöt évvel ezelőtt Ferge Zsuzsa meghívta az MTA Gyerekszegénység Elleni Programjába kutatónak, és mi azóta, amióta a darabot játsszák. Az elmúlt években kikopni látszik ugyanis a híradásokból a „rossz hír”, ételosztásról tudósítani lassan államellenes cselekedet lesz, a gazdaság szárnyalására pedig alig talál jelzőt a közmédia. De lehet, hogy a szegénység úgy tudott eltűnni a hírekből, ahogy a hajléktalanok a közterekről: parancsszóra, paraván mögé?
Közmunkára pörögve
„A Szociopoly szabályaihoz a társasjáték 2010-es bemutatása óta gyakorlatilag nem kellett hozzányúlnunk. Ez nem azt jelenti, hogy nem változott semmi – mondja Bass László –, de az alapstruktúrák, bizonyos esetekben az összegek és az esélyek sem változtak. A segélyezési rendszer alapjaiban és gyakorlatilag ugyanaz: nagyon nehéz hozzáférni nagyon alacsony összegekhez.” A munkaerőpiacot illetően – a „plakátok” szerint – eljött a munka társadalma. Észak-Magyarországon, ahol egy tanulmányhoz interjúkat készítenek ezekben a hetekben, sokan nyilatkoznak úgy, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar, aki alkoholista. Az ezt követő mondatokból viszont hamar kiderül, hogy piaci munkahelyek továbbra sincsenek. Jószerével csak ingázva, reggelente munkásjárattal messze utazva lehet állást találni. „Alkalmi munka viszont valamivel több van. A gazdasági pörgés olyan értelemben igaz, hogy az építőiparban el tudnak helyezkedni az iskolázatlan emberek is, de csak szezonálisan, és éves átlagban pici pénzért.” A kistelepüléseken viszont jórészt csak a közmunka maradt. Tizenöt éve 40-50 ezer, a tavalyelőtti csúcson 220 ezer ember dolgozott benne, ez idén visszaesett 140 ezer főre. A munkajövedelem szempontjából ez nem óv meg a szegénységtől: azokban a családokban, ahol csak közmunkából van bevétel, ugyanúgy nagyjából 80 százalékos a szegénységi ráta, mint ott, ahol nincs foglalkoztatott.
Eltűnt 200 ezer szegény gyerek
A gyerekszegénységgel is összefüggő szolgáltatások elérhetősége továbbra is elkeserítő. Egy hátrányos helyzetű régióban gyenge, szegregált iskola, és hetente egyszer rendelő háziorvos működik. „Tizenöt éve sem volt a csúcson az oktatási rendszer, az egészségügyi és a szociális szektor sem, de mára a működésképtelenség határára kerültek. A talán legjobb színvonalú védőnői szolgáltatás is szélsőségesen túlterheltté vált: egy szakemberre három-négy falu jut több száz problémás családdal. Ezt képtelenség hibátlanul megoldani.”
A KSH-statisztikák alapján a 2009-es válság után minden szegénységi mutató jelentősen romlott 2013-ig. Akkor szinte varázsütésre minden egyre szebb lett. Most az európai átlag környékén van a ráta, és már-már megszűnt a gyerekszegénység. A kutató szívesen örülne a statisztikáknak, de hihetetlennek tartja a javulást. Történt-e bármi, ami megmagyarázná, hová tűnt 200 ezer szegény gyerek? Ha hitelesnek fogadjuk el a statisztikákat, a szociológus akkor is azt tapasztalja, hogy az ország hátrányos helyzetű régióiban nem változott, sőt romlott a helyzet. A magyarázat az lehet, hogy a ráták úgy is javulhatnak, ha sokan egy kicsivel a küszöbérték fölé kerülnek, de az életkörülmények érdemben nem változnak. Viszont eközben a társadalom kettészakadása egyre nyilvánvalóbb, a felső és az alsó rétegek közötti távolság nő.
Beleállnak a szerepbe
Az elmúlt években a szegényekkel, elesettekkel szembeni attitűdök sokat romlottak. A rendszerváltásig álságos és hazug módon tabu volt a szegénység, nem lehetett zsidózni, cigányozni, mert nem volt politikailag korrekt. „Amíg otthon vagy a kocsmában arról beszélünk, hogy a »büdös cigányok nem akarnak dolgozni«, de azért körülnézünk, hallja-e valaki, addig nem tud eszkalálódni a cigány- vagy szegényellenesség. Az viszont bátorít, ha ezt lehet a tévében hallani, az utcán is látni plakátokon. Az elmúlt néhány év gyűlöletpropagandája is erősen érzékelhető a közgondolkodásban.”
A Szociopolyval kétféle közönségen is megfigyelhetik a nézők gondolkodását mutató „lázmérő” értékeit.
A felnőtteknél kapott reakciók félrevezetők lehetnek, mert olyanok ülnek be a darabra, akik amúgy is érzékenyek, szolidárisak. A diákelőadás más. „Távol álljon tőlem, hogy bántsam a fiatalokat, de mivel még nem alakult ki a nézetrendszerük, azt mondják, amit otthon és az utcán hallanak. Amikor a játékban egy család bajba kerül, és ez nem ritka, ott ülnek a többiek, akik segíthetnének. De gyakorlatilag soha sem teszik, inkább elkezdnek a »tékozló család« ellen drukkolni. A valóságban nem szegény, sőt akár a társadalmi elitbe tartozó fiatalok játékbeli családja egyszer csak benyomódik egy junkie-szerepbe. »Lusták, nem akarnak dolgozni, a kocsmában látták őket«, mondják rájuk a többiek. Könnyű felvenni azt az attitűdöt, amivel az érintetteket kezdjük hibáztatni. És ez a helyzet sokat romlott az elmúlt tizenöt évben, pedig már akkor sem volt a legelfogadóbb és a legtoleránsabb a társadalmunk.”
A 2010 óta meghozott döntések rontottak a képen, mondja kérdésünkre Bass László, megjegyezve: nem ördögök és angyalok harcáról van szó. Az az ideológia, amely a társadalmi problémákat szankciókkal kezeli, és ahol szolidaritás helyett erős elitet építve akarják beindítani a gazdaságot, akár észszerűnek is tűnhet. Ezt a jelenlegi hatalom fel is vállalja. „Nem mondom, hogy ez egy ördögtől való ideológia és hogy nincs benne logika. Csak hát nagyon embertelen és nem hatékony. A szegénységben lévő csoportok gyerekei sokszor a nyolc általánost sem végzik el. Az iskolák szegregálódnak. Amikor levitték a tankötelezettséget tizenhat évre, szinte mindenki tapsolt az intézkedésnek. A pedagógusok azt mondták, végre megszabadultak a borzalomtól, és a jól szituált szülők is örültek. De ezzel drámaian zuhan a végzettséghez jutás esélye. Népszerű intézkedés volt, »büntessük meg őket, ha nem akarnak tanulni«, de ezek a gyerekek ettől még itt lesznek közöttünk, és nem fognak eljutni egy olyan szakmáig, amivel esélyt kapnának. A valós megoldások mindenkitől erőfeszítést igényelnek, a környezettől, a családtól, a szakemberektől, az egész társadalomtól” – mondja a szakember.
A szegregációt elutasítjuk, de a legelfogadóbb és legszolidárisabb ember is a legjobb iskolát keresi a gyereke számára. Vagyis nem akarja együtt járatni szegényekkel, cigányokkal, de vakokkal vagy értelmi fogyatékosokkal sem. De így ez is gettó lesz, elit gettó. Nem lesz tapasztalata ezeknek a gyerekeknek a tőlük eltérő társaiktól. „Az elit gyerekeink veszítenek, ha az állami iskolába mennek, és nem az egyháziba vagy az alapítványiba – egy picit. De azok, akiknek nincs választása, az integrációval nagyon sokat nyerhetnének. Társadalmilag pozitív összegű játszma lenne az integráció, de az emberek nem erre haladnak. Ez kormányzati intézkedést igényelne, ami nem engedi meg ezt a szétszakadást.”
Bass László egyik legerősebb Szociopoly-élménye az előadás velejéig korrupt és szélsőségesen arrogáns polgármesteréhez kötődik, akinek jóindulatától függ a közmunka, a segély is, aki ezzel élet és halál ura a faluban. Sokszor megalázza az embereket, de amikor támogatást kér az újraválasztásához, a nézők – a falubeliek – mégis szinte kivétel nélkül támogatják. Az öltönyös, kosztümös nézők, de a diákok is azzal érvelnek: ha szegények vagyunk, nincsenek elveink. „Ez azért erős élmény, mert lélektanilag azt mutatja, hogy a szegényellenesség, a szankcionálás, a kiszolgáltatottság növelése kifizetődő politika és a mindenkori hatalom elemi érdeke. Ha tisztában vagyok azzal, hogy a túlélésem a helyi hatalomtól függ, akkor nem fogok opponálni, kritikát megfogalmazni, hanem megpróbálok mindenben megfelelni. Ez számomra félelmetes.”
Azzal, hogy a problémákat eltoljuk magunktól, a falu szegénysorából zárványt csinálunk, a hajléktalanokat eltakarítjuk az útból, úgy érezhetjük, megnyugodhatunk, mostantól szép, kedves és okos emberek között fogunk élni, de ez csak önáltatás. „Együtt élünk ebben az országban, és a félrenézés hosszú távon csak eszkalálni fogja a konfliktusokat. Attól, hogy társadalmi problémákat bedobozolunk és elfelejtünk, attól még egy közösségben maradunk a nehéz helyzetben lévőkkel. Akkor is, ha nem találkozunk egymással.”
Bass László mindig büszke volt arra, hogy az ELTE-n tanít, az MTA-ban dolgozik és egy kiváló, független színházban játszik. Csupa olyan csapatban, amire időközben bélyeg került. Ám annak ellenére, hogy az ideológiailag irányított propagandát az emberek nem kis része hittel el is fogadja, mégsem lesznek Soros-bérencek, amikor a Szociopolyt játsszák. „A ’60-as, ’70-es években megélt fiatalságom idején egyértelmű volt, hogy dupla fenekű a világ: mindenki tudta, a tanító néni, a szüleim és én is, hogy amit az iskolában mondanak, az nem mindig úgy van. Ez a kettős beszéd virágzik ma is. Én azt tapasztalom, hogy hiába önti el az országot a propaganda, még ha bólogatnak is rá az emberek, azért azt legbelül mindannyian tudjuk, hogy aki bajban van, annak segítenünk kell. Az emberségünk minden látszat ellenére megmaradt.”
