„Csakazértis” életben maradnak

Hernádszentandrás a legszegényebb abaúji községek egyike, de már a legjobb éttermek keresik biotermékeiket. Az út göröngyös, s gáncsoló lábakból is van elég.

Takaros filagória, csiszolt padok, rendbe tett fű, a levendulabokrok pedig megmetszve várják a tavaszt. Pár méterrel arrébb, egy másik porta: szél-zúzta ablakaiban tépett karácsonyi füzér, bentről zene süvít, a ház háromféle színben „pompázik”, narancssárgában, lilában és citromban. Két, ikonikus pillanatkép arról a faluról, amelyik kilenc évvel ezelőtt úgy döntött: nem hagyja magát belesüppedni a peremvidéki iszapba, s kirángatja addigi apátiájukból az ott élőket.

Hernádszentandrásé egyfajta sikertörténet. Itt-ott kudarcokkal tarkítva.

A Miskolci Egyetemen politológusként végzett polgármester, Üveges Gábor fejéből pattant ki a gondolat: hosszú távon is életképes, önfenntartó falut kell faragni az alig több négyszáz pár száz lelkes településből. Ehhez először a kisközösséget kellett újjáépíteni. Olyan programokat szerveztek, amelyek érdekelték a helyieket, elkezdtek egymással beszélgetni, újra felvették a kapcsolatot azok, akik régóta már csak a köszönés szintjén léteztek egymás mellett, esténként magukra csukva a kaput. Csak ezután kezdődhetett meg a konkrét munka, „BioSzentandrás” felépítése.

Fóliasátrakkal indultak, ma már nemcsak ezekben, hanem polikarbonát anyagú, locsoló és csöpögtető rendszerrel ellátott melegházakban állítják elő a palántákat, amiket aztán két és fél hektáros területükre kiültetnek. A betakarított fűszernövényeket, zöldségeket, gyümölcsöket saját feldolgozóüzemükben mossák aprítják, passzírozzák, hőkezelik, s mindenféle tartósítószerektől menetesen zárják üvegekbe.

– Tévhit, hogy a bioélelmiszereket csak aranyáron lehet értékesíteni, s ezek csak a gazdagok számára elérhetőek, a szegényeknek pedig nem marad más, mint a hipermarketek olcsó, tömeggyártásban előállított, vegyszerekkel kezelt tucatáruja – mondja Üveges Gábor. Ehhez viszont nélkülözhetetlen az együttműködés, és az, hogy valami fejben változzon meg igazán. Hisz abban, hogy térségének komoly kitörési pontjai lehetnek a „Miskolc-Kassa tengelyen”, ha nem adja fel, és nem adja el a jövőjét – teszi hozzá. A polgármester szavai szerint az élelmiszerek piaca az elkövetkező néhány éven belül nagyon meg fog változni, s egyre nagyobb lesz az igény arra, hogy mindenki egészséges élelmiszerhez jusson.

A 22-es csapdája, hogy a termelői oldalról ezt egyre nehezebb lesz kiszolgálni: kevés az ember, a jól dolgozni tudó és akaró pedig még kevesebb. Ez a magyar valóság.

– Nyugaton azt látjuk, hogy ha van egy innováció, mint amilyen a mi biofalunk, akkor ott az állam, a bankok, a helyi közösség, és mind az ötlet mögé áll, ha kell, rugalmasan ehhez igazítja a jogszabályokat, úgymond kiszolgálja a jót akarókat. Nálunk ez majdhogynem fordítva működik, és közben csodálkozunk, hogy nincs vállalkozó kedv – mondja keserűen a polgármester. Pedig a BioSzentandrás-projekt már indulása után nem sokkal rangos díjakat nyert, a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége ennek ítélte az Új Nemzedék díjat, nem sokkal később pedig Béccsel együtt Európai Territoria Innovációs Díjat kapott, majd 2015-ben ott volt Európa legjobb szociális innovációi között Milánóban. Több EU-s forrást is szereztek a folyamatos fejlesztésekhez, s közben a csapat is formálódott.

Ám majdnem az egész nagy terv dugába dőlt, miután Üveges Gábor előbb 2012-ben, majd 2014-ben is nyílt levelet írt Orbán Viktornak. Előbbiben többek között azt kifogásolta, hogy a kormány intézkedésének köszönhetően egy 500 fő alatti település – több mint ezer község – első embere alig vihet haza több pénzt családjának, mint egy általa foglalkoztatott közmunkás, miközben a nagyvárosok vezetőinek jövedelmi viszonyai kiugró mértékben javultak. A két évvel későbbi levélben pedig kijelentette: a kormány politikájának eredménye az ötlettelenség, a sematikus, működésképtelen elméletek sokasága, a faképnél hagyott vidék, s a romantikus 80-100 évvel ezelőtti múltba révedés. Noha számított egyfajta megtorlásra – kapott is fenyegetéseket szép számmal –, az eszébe sem jutott, ami 2015-ben bekövetkezett: a kért száz közfoglalkoztatott helyett nulla létszámra kaptak keretet.

– Felrendeltek a Belügyminisztériumba, ahol barátilag megsúgták: megnyilatkozásaimkor jobban kellett volna hangsúlyoznom a közfoglalkoztatás szerepét a BioSzentandrás-programban, elvégre ennek köszönhető, hogy egyáltalán beindult a munka – idézi fel. Azt válaszolta, ebből nem csinálhatnak presztízskérdést, ez nem róluk szól, sokkal inkább azokról a szerencsétlen sorsú emberekről, akiknek a jövője múlhat ezen, elvégre az a fontos, hogy működjön végre valami jó ebben az abaúji, elfelejtetett kistérségben. Feltételeket szabtak: többé közmunkást nem vonhattak be a bioprogramba, s kötelezték a falut egy szociális szövetkezet alapítására, másképp nem kaptak támogatást. Mára lett ugyan szociális szövetkezetük, felállt az üzleti modell, a támogatásokat illetően ugyanakkor nincsenek a „jó térfélen”. Az elmúlt években minden követ megmozgattak, hogy önfenntartó legyen a program, s ne válhassanak a politikai zsarolás eszközévé, s ne sújthasson le rájuk a "párt ökle."

Ezt az idilli állapotot egyelőre nem érték el. A biofalu tíz alkalmazottjából ötöt tudnak eltartani a saját bevételeikből, a többiek a szociális szövetkezetben, pályázat által támogatott munkakörben dolgoznak. Paradicsomlekvárral, paprikakrémmel, kökény- és csipkelekvárjaikkal, gyógynövényszörpökkel, valamint szárított gyógy- és fűszernövényekkel hódítanak piacokat. Minőségi termékeik iránt nagy a kereslet, a mennyiség többszörösére is igény mutatkozik. Nagy a fluktuáció, az elmúlt kilenc évben például öt kertészeti vezetőt „fogyasztottak” el, de mostanra talán megtalálták az igazit. Balla Orsolya természetvédelmi szakmérnök – akit még Gödöllőn, Ángyán József „fertőzött meg” a föld szeretetével mielőtt felszámolták volna az intézetét – fiatal, de harcedzett: egy évig Ausztráliában dolgozott egy farmon, másfél évig volt a balassagyarmati füvészkertben, de eltöltött időt a babatpusztai biokertészetben is. Bő két évvel ezelőtt autózott át Hernádszentandráson, megtetszett neki a falu hangulata, így telefonált, hogy akad-e számára munka? Akkor nem, de két hét múlva már nyitva állt a kapu, s azóta is ez a törékenynek tűnő, de határozott, elszánt nő „szabja ki” a biofalu aktuális profilját, haladva a korszellemmel. Egyre több az úgynevezett minizöldség – ezeket imádják a séfek, így ott vannak Miskolc, sőt, távolabbi vidékek kiváló éttermeiben. Ottjártunkkor már kibújtak az üvegházban a bébicéklák, harsogott a zöldborsó hajtás, s föld alatt pihent a fekete színű sárgarépa.

A roma Balogh Ödön – aki a kezdet kezdetétől a biofaluban dolgozik – szinte gyerekeiként gondozza ezeket. Van ugyan háza a faluban, de az ideje nagy részét a kazán melletti kis szobában tölti, elvégre a melegházakat éjszaka is fűteni kell. Egy kicsi ágy, asztalka, tévé és egy lámpa a birodalma, no meg az egész nagy kert, amelynek ágyásfalait ő maga fonta vesszőkből, s amelynek szinte minden növényét közelről ismeri. Hogy menyire részévé vált mindaz, amivel lassan kilenc éve sikerül megkeresnie a kenyerét, mi sem bizonyítja jobban, mint az ízlésében végbement változás. Balogh Ödön korábban csak a paprikát meg a paradicsomot szerette, azt is leginkább szalonnával, meg kenyérrel. Ma pedig már ott van a kedvencei között a brokkoli, a spenót, az édeskömény, sőt, akár a thai bazsalikom is – ha létezik helyi gasztroforradalom, ő mindképp a zászlóvivői közé tartozik.