Macron és Salvini: rossz szomszédi viszony

Az Európai Uniót is fenyegetheti az Olaszország és Franciaország között mind jobban elmérgesedő ellentét.

Németország és Franciaország kedden, az új barátsági szerződés aláírásával azt demonstrálta, hogy a két szomszédos állam kapcsolata mintaszerű, együtt lépnek fel a populisták ellen, közös kezdeményezéseikkel meghatározzák az Európai Unió irányvonalát. Ám még a kontinens nyugati részén sem magától értetődő, hogy két szomszédos állam kiváló kapcsolatokat ápoljon egymással. Róma és Párizs között talán sosem volt ennyire rossz a viszony. Amikor Matteo Salvini tavaly augusztusban Orbán Viktort fogadta Milánóban, az olasz belügyminiszter, a jobboldali radikális Liga elnöke első számú ellenségnek Emmanuel Macron francia elnököt jelölte meg, aki a „bevándorláspártiak” szellemi vezére – állította –, s hasonlóképpen vélekedett a magyar miniszterelnök is.

Az adok-kapok azóta folyamatosan tart. Tavaly Olaszországot kötelezettségszegési eljárással fenyegette meg az Európai Bizottság, mert az eredeti 2019-es költségvetési javaslat 2,4 százalékos hiányt írt elő, végül 2,04 százalékban állapodtak meg. Miután a sárgamellényesek megkezdték tiltakozó akcióikat, s Macron – némi késlekedés után – átfogó intézkedéseket, köztük a minimálbér emelését jelentette be, Róma lényegében feljelentette Brüsszelnél a franciákat, indítson az ország ellen kötelezettségszegési eljárást, mert nem tudja vállalni az eredetileg 2019-re vállalt célszámokat. Erre végül nem került sor.

Az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a Liga által alkotott populista olasz kormány számára a lehető legjobb ellenség a francia elnök, aki „az elit képviselője”, a „bankárok barátja”, „a brüsszeli bürokrácia megtestesítője”. Salvinihoz hasonlóan egy sor kirohanást intézett Macron ellen az M5S vezetője, Luigi Di Maio is, aki a minap azzal vádolta a francia elnököt, ő a fő felelőse annak, hogy Afrikából menekültáradat indult Európa felé. „Abból fakad, hogy ma is sokan veszik az irányt Európa felé: néhány európai ország, elsősorban Franciaország, sosem hagyott fel Afrika gyarmatosításával” – állította. Szerinte az Európai Uniónak meg kell büntetnie Franciaországot, mert „szegénységbe taszítja az afrikaiakat”. Di Maio kirohanásának elsősorban belpolitikai okai vannak.

Az Öt Csillag Mozgalom balszárnya csekély lelkesedéssel figyeli, hogy a párt is beáll Salvini bevándorlásellenes politikája mögé. Di Maio a közös ellenségkép kreálásával próbálja meggyőzni pártja vonakodó tagjait. A pártelnök szerint a francia gyarmatosító törekvéseket jelzi, hogy egy sor afrikai országban még ma is az egykori francia frankhoz köthető CFA van forgalomban, állításának értékéből azonban sokat levon az, hogy alig menekülnek Európába azokból az országokból, ahol ez a pénznem a fizetőeszköz.

Salvini természetesen továbbra sem fogja vissza magát, ha a szomszédos állam becsmérléséről van szó, azt állította, Párizs nem is érdekelt abban, hogy Líbia stabil országgá váljék, mert a káoszt felhasználva akarja kiaknázni az észak-afrikai állam nyersanyagkincseit. Ennek háttere: a líbiai olaj- és gázkitermelésért évek óta vita zajlik a francia Total és az olasz Eni között. Salvini egyébként előszeretettel nevezi Macront „Signorinónak”, azaz uracskának, akitől „nem fogad el erkölcsi leckéket”.

Az olasz-francia vita új szintre emelkedett azzal, hogy az M5S vezetője a múlt héten nyíltan kiállt a sárgamellényesek mellett. Ez azonban már sok volt Párizsnak, kedden bekérették a francia külügyminisztériumba az olasz nagykövetet, s Párizs tiltakozott az olasz kormány lépései ellen.

Salvini azonban olajat öntött a tűzre, és azt mondta, hogy a franciákat meg kell szabadítani „nagyon rossz elnöküktől”. Ez még Giuseppe Conte olasz kormányfőnek is sok volt, aki kijelentette: együtt akarnak működni a francia kormánnyal, hogy „közös politikai megoldásokat találjanak”. Hasonlóképpen nyilatkozott Enzo Moavero Milanesi külügyminiszter, aki francia kollégájával, Jean-Yves Le Driannal folytatott megbeszélései során megerősítette: Franciaország és Olaszország „barátok és szövetségesek”.

Ettől függetlenül aligha ül el a vita, hiszen az olasz populista politikusok érdeke, hogy folyamatosan ellenségeket kreáljon. Ez a konfliktus azonban az Európai Unió szempontjából is aggodalomra adhat okot.