Élményszámba menő régizene - Purcell Artúr királya a Zeneakadémián

McCreesh és együttesei, szólistái bemutatták az Artúr királyban, hogy a manapság nem túl gyakran játszott nagy angol zeneszerző mire volt képes valójában.

Igyunk a jó öreg Anglia dicsőségére, amíg állunk a lábunkon, énekli a parasztok kórusa kocsmai dalában Purcell fél-operájának ötödik felvonásában. Ez jó okot adott az előadóknak arra, hogy részeg turisták módjára brit és EU-s zászlócskákat lengessenek, azaz kis Brexit-ellenes napi politikai kampányt folytassanak a Zeneakadémia színpadán. Bár erőltetettnek tűnhetett, az akció nem állt távol az mű eredeti szellemétől, amely nagyon is explicit módon a XVII. század végén a II. Károly vezetésével világuramra törő Anglia politikájának művészi lenyomata, egyben szószólója. Szerencsére Dryden nem volt fűzfapoéta, Purcell minden idők egyik legnagyobbja volt, a zenészek, énekesek pedig – amellett, hogy tökéletesen birtokában voltak az ide szükséges előadói eszközöknek – tudták a sokat csodált angolos önironikus távolságtartással kezelni, és történelmi kontextusába helyezni a ma már erőteljesen nacionalistának ható szöveget. Amelyeket Purcell elképesztően sokrétűen színes, az akkori zenei világ minden elemét felhasználó zenéje éteri magasságokba emel, tompítva bornírtságukat.

Mint említettük, van itt kocsmai ének, azután egyszerű tánc, de tudós, kontrapunktikus elemeket alkalmazó elemeket tartalmazó dalok, duettek is. Valódi operáról mégsem beszélhetünk, mert a zenei betétek szereplői, és a helyzetek, amelyekben megjelennek, nem tartoztak szervesen az eredeti színmű cselekményéhez. Még a semi-opera elnevezés is túlzás, zeneszámok laza füzérét hallhatjuk Dryden és Purcell Artúr király című művében, ahol a címszereplő és a többi protagonista meg sem jelenik a zenés számokban. Allegorikus, mitológiai alakok, pásztorok, parasztok itt a szereplők, akik a prózában megjelenített történetet muzsikával színesebbé teszik, hiszen akkoriban a színház számított a legjobb szórakozásnak, ott pedig egyre kiemeltebb szerepe lett a zenének.

Akkorra, az 1690-es évekre Európa más részein az opera már teljesen önálló műfajjá fejlődött, saját életét élte, Angliában Shakespeare és a többi nagy dámaíró, a puritanizmus, és még a nyelv is akadálya volt annak, hogy az opera néhány évtized alatt mindent maga alá gyűrjön: egyelőre félmegoldás született, a szöveges drámákba lazán illeszkedő zenei részletek kerültek. Purcell nagyon fiatalon, harminchat évesen halt meg, öt évvel a század vége előtt, ha egy-két évtizeddel tovább él, minden valószínűség szerint már nem csak egy valódi opera maradt volna utána, és komoly versenytársa lett volna Händelnek, és a többi, főleg olasz migránsnak, akik azért érkeztek Londonba, hogy az olasz opera küldetését beteljesítsék.

McCreesh pedig azért érkezett hozzánk, hogy Purcellt teljes nagyságában bemutassa nekünk. Mint az az előadást követő színpadi beszélgetésből kiderült, végtelenül szerény ember, magát a zenélést, a zeneterjesztést tekinti küldetésének, nem a karmesterkedést önmagában. Afféle modern Kodályként Gabrieli Roar (Gabrieli Oroszlánüvöltés) néven programot indított hazájának kifejezetten legszegényebbnek tartott vidékein, hogy az állami iskolákba – ahol gyakorlatilag nincs zeneoktatás – járó gyerekekhez is eljusson a valódi zene. Tucatnyi kórus működik támogatásukkal, amelyek alkalmanként felléphetnek előadásaikon. Bár a projektnek kifejezetten nem célja hivatásos zenészek nevelése, ezek egyikéből jött Rowan Pierce szoprán, az est egyik kiváló fellépője. Rajta kívül még nyolc énekes állt – mit állt, élt, „aludt”, bolondozott – a színpadon. Anyanyelvi szinten beszélték Purcell zenéjét is. Mindőjük előadásának leglényege volt az együttes játékhoz való tökéletes alkalmazkodás, miközben tudásuk javát mutatták be.

Mögöttük teljes értékű hangzást nyújtott a viszonylag kis zenekar, kiemelkedett közülük a trombitás, aki lyukak nélküli hangszerén – ilyet ma szinte sohasem hallani, pedig ez az autentikus – valódi natúrtrombitálást mutatott be, élményszerűen. Előttük pedig ott állt McCreesh, akik hallatlan ritmikai biztonsággal, miden zenei részletre való alapos odafigyeléssel vezette az egyik legélvezetesebb régizenei előadást, amely mostanában hallható volt nálunk.