Élményszámba menő régizene - Purcell Artúr királya a Zeneakadémián

Publikálás dátuma
2019.01.24. 12:00

McCreesh és együttesei, szólistái bemutatták az Artúr királyban, hogy a manapság nem túl gyakran játszott nagy angol zeneszerző mire volt képes valójában.
Igyunk a jó öreg Anglia dicsőségére, amíg állunk a lábunkon, énekli a parasztok kórusa kocsmai dalában Purcell fél-operájának ötödik felvonásában. Ez jó okot adott az előadóknak arra, hogy részeg turisták módjára brit és EU-s zászlócskákat lengessenek, azaz kis Brexit-ellenes napi politikai kampányt folytassanak a Zeneakadémia színpadán. Bár erőltetettnek tűnhetett, az akció nem állt távol az mű eredeti szellemétől, amely nagyon is explicit módon a XVII. század végén a II. Károly vezetésével világuramra törő Anglia politikájának művészi lenyomata, egyben szószólója. Szerencsére Dryden nem volt fűzfapoéta, Purcell minden idők egyik legnagyobbja volt, a zenészek, énekesek pedig – amellett, hogy tökéletesen birtokában voltak az ide szükséges előadói eszközöknek – tudták a sokat csodált angolos önironikus távolságtartással kezelni, és történelmi kontextusába helyezni a ma már erőteljesen nacionalistának ható szöveget. Amelyeket Purcell elképesztően sokrétűen színes, az akkori zenei világ minden elemét felhasználó zenéje éteri magasságokba emel, tompítva bornírtságukat.
Mint említettük, van itt kocsmai ének, azután egyszerű tánc, de tudós, kontrapunktikus elemeket alkalmazó elemeket tartalmazó dalok, duettek is. Valódi operáról mégsem beszélhetünk, mert a zenei betétek szereplői, és a helyzetek, amelyekben megjelennek, nem tartoztak szervesen az eredeti színmű cselekményéhez. Még a semi-opera elnevezés is túlzás, zeneszámok laza füzérét hallhatjuk Dryden és Purcell Artúr király című művében, ahol a címszereplő és a többi protagonista meg sem jelenik a zenés számokban. Allegorikus, mitológiai alakok, pásztorok, parasztok itt a szereplők, akik a prózában megjelenített történetet muzsikával színesebbé teszik, hiszen akkoriban a színház számított a legjobb szórakozásnak, ott pedig egyre kiemeltebb szerepe lett a zenének.
Akkorra, az 1690-es évekre Európa más részein az opera már teljesen önálló műfajjá fejlődött, saját életét élte, Angliában Shakespeare és a többi nagy dámaíró, a puritanizmus, és még a nyelv is akadálya volt annak, hogy az opera néhány évtized alatt mindent maga alá gyűrjön: egyelőre félmegoldás született, a szöveges drámákba lazán illeszkedő zenei részletek kerültek. Purcell nagyon fiatalon, harminchat évesen halt meg, öt évvel a század vége előtt, ha egy-két évtizeddel tovább él, minden valószínűség szerint már nem csak egy valódi opera maradt volna utána, és komoly versenytársa lett volna Händelnek, és a többi, főleg olasz migránsnak, akik azért érkeztek Londonba, hogy az olasz opera küldetését beteljesítsék.
McCreesh pedig azért érkezett hozzánk, hogy Purcellt teljes nagyságában bemutassa nekünk. Mint az az előadást követő színpadi beszélgetésből kiderült, végtelenül szerény ember, magát a zenélést, a zeneterjesztést tekinti küldetésének, nem a karmesterkedést önmagában. Afféle modern Kodályként Gabrieli Roar (Gabrieli Oroszlánüvöltés) néven programot indított hazájának kifejezetten legszegényebbnek tartott vidékein, hogy az állami iskolákba – ahol gyakorlatilag nincs zeneoktatás – járó gyerekekhez is eljusson a valódi zene. Tucatnyi kórus működik támogatásukkal, amelyek alkalmanként felléphetnek előadásaikon. Bár a projektnek kifejezetten nem célja hivatásos zenészek nevelése, ezek egyikéből jött Rowan Pierce szoprán, az est egyik kiváló fellépője. Rajta kívül még nyolc énekes állt – mit állt, élt, „aludt”, bolondozott – a színpadon. Anyanyelvi szinten beszélték Purcell zenéjét is. Mindőjük előadásának leglényege volt az együttes játékhoz való tökéletes alkalmazkodás, miközben tudásuk javát mutatták be.

Mögöttük teljes értékű hangzást nyújtott a viszonylag kis zenekar, kiemelkedett közülük a trombitás, aki lyukak nélküli hangszerén – ilyet ma szinte sohasem hallani, pedig ez az autentikus – valódi natúrtrombitálást mutatott be, élményszerűen. Előttük pedig ott állt McCreesh, akik hallatlan ritmikai biztonsággal, miden zenei részletre való alapos odafigyeléssel vezette az egyik legélvezetesebb régizenei előadást, amely mostanában hallható volt nálunk. 

Gabrieli Consort & Players

Paul McCreesh 1982-ben alapította az együttest, amelynek repertoárján a reneszánsztól kezdve a huszadik századi művekig bezárólag szerepelnek kórust és zenekart is igénylő művek. Az egyik leghíresebb felvételük Händel Messiásából készült. McCreesh gyakran szerepel másokkal, vezényelte a Budapesti Fesztiválzenekart is. „Munkánk bebizonyította, hogy minél magasabban van a léc, annál magasabbra ugranak a gyerekek; a határok fiatalok és öregek, professzionálisok és amatőrök között mesterségesek” – hangzik zenepedagógiai koncepciója.

Infó

Purcell: Artúr király semi-opera
Anna Dennis, Mhairi Lawson, Rowan Pierce (szoprán), Jeremy Budd, James Way (tenor), Ashley Riches (basszbariton), Roderick Williams (bariton)
Gabrieli Consort & Players, karmester: Paul McCreesh
2019. január 22. Zeneakadémia Nagyterem

Szerző

Még várniuk kell Kertész Imre kutatóinak

Publikálás dátuma
2019.01.24. 11:25
Fotó: MJOHN MACDOUGALL/AFP
Pert nyert Schmidt Mária közalapítványa, Kertész Imre hagyatéknak nagy része azonban továbbra is Berlinben lelhető fel. A hazai kutatást egyelőre nem könnyíti meg a leltározásra és költözésre váró Kertész Imre Intézet.
A Schmidt Máriához köthető Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kezelheti továbbra is a Nobel-díjas író, Kertész Imre Magyarországon lévő hagyatékát – derül ki a másodfokú bíróság január 15-i jogerős ítéletéből. Az örökséggel kapcsolatban Kertész Imre 2016-ban elhunyt özvegye, Kertész Magda fia, T. Sass Márton fordult a bírósághoz. A közalapítványhoz tartozó, 2017. január óta működő, tavaly kétmilliárd forint költségvetési támogatásból gazdálkodó Kertész Imre Intézet mindössze a hagyaték kisebb részével rendelkezik az özveggyel való megállapodás alapján. Az örökség nagyobb része Németországban található, miután Kertész Imre még életében a Berlini Művészeti Akadémiára – saját megfogalmazása szerint – „vonultatta emigrációba”. Kertész Imre a berlini intézetnek adta legfontosabb műveit, a 2002-ben irodalmi Nobel-díjat hozó Sorstalanság kéziratát és filmforgatókönyvét, a Kaddis a meg nem született gyermekért, a Gályanapló és A kudarc kéziratát, esszéket, felolvasói estjein elhangzott szövegeit, magánleveleket, fotókat és jegyzeteit, köztük a Márai Sándor Egy polgár vallomásai című regényéhez fűzötteket is. „A berlini archívum és a budapesti intézet semmilyen tekintetben sem rivalizál egymással. A két archívum együttesen tartalmazhatja majd egyszer az írói életművet, a maga remélt teljességében. Számunkra a gyűjtő- és feldolgozó munka az elsődlegesen vállalt feladat” – válaszolta a Népszava kérdésére 2017 novemberében Hafner Zoltán, a Kertész Imre Intézet vezetője, akit a jogerős bírósági döntés után kerestünk interjúkérelemmel, ám még nem kaptunk választ. A hazai Kertész-kutatóknak nincs könnyű dolguk. Bár a többek között a dokumentumok tudományos igényű feldolgozását célul kitűző intézetet működtető közalapítvány megvásárolta a Benczúr utca 46. szám alatti villaépületet 600 millió forintért a fővárosi önkormányzattól, a Kertész Imre Intézet weboldalán olvasható szöveg szerint „amíg az Intézet végleges helyére (Benczúr utca 46.) nem költözik, és az általunk őrzött dokumentumok leltári számozása meg nem történik, az önálló kutatást (a magyarországi közgyűjtemények gyakorlatához híven) nem tudjuk biztosítani, de – előzetes – egyeztetés alapján a filológiai kutatómunkákhoz igyekszünk lehetőséget biztosítani.” Az épület felújítására tavaly január 8-án írt ki közbeszerzést a közalapítvány, erre egyetlen cég, a Garancsi István tulajdonában álló Market Zrt. jelentkezett, amely március végén meg is nyerte lehetőséget. A cég 39 millió forintos tervezési és másfél milliárdos kivitelezési díjért vállalta a munkát. Az épület felújítása zajlik, az ott található táblán kezdési időpontként augusztus 10-ét, várható befejezésként 2019. IV. negyedévét jelölik meg. Prőhle Gergely, a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) akkori főigazgatója, egykori, Németországban is működő kultúrdiplomata nem pártolta az intézet alapítását. Elvégre Kertész Imre hagyatékának gondozására adekvát megoldás lehetett volna az 1954 óta működő Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM), amely vállalta volna is azt. Prőhle Gergely az ATV-nek adott nyilatkozata – miszerint „intézetet kész tényként kell tudomásul venni és úgy kell felfogni, mint ami Kertész Imre és a feleségének, ha tetszik, a végakarata” – minimum távolságtartást jelez, ami közrejátszhatott tavaly októberi leváltásában is. Iparági pletykák szerint eltávolítása után nincs akadálya a hagyaték múzeumba kerülésének, ami egyrészt logikus lenne, másrészt értelmetlenné tenné a két évvel ezelőtt létrehozott Kertész Imre Intézet létezését. Ugyanakkor fontos lehet, hogy a PIM patinás állami intézmény, és ez előnyt jelentene a Berlinben lévő anyag vagy annak egy része esetleges megszerzését célzó tárgyalásoknál. 

A berlini Kertész Imre Archívum igazgatója, Werner Heegewaldt a Népszava megkeresésére elmondta: az archívum, valamint a budapesti intézet, illetve a Schmidt Mária vezette közalapítvány között töredezett a kapcsolat, legutóbb 2018 áprilisában, egy berlini Kertész-szimpóziumon sikerült megismernie Hafner Zoltánt. A német és a magyar intézmények onkrét közös publikációs terveiről nem esett szó.

Felemás avatás

Kertész Imre emléktáblát avattak 2017 novemberében az író korábbi otthona, egy Török utcai lakóház falán. Koszorút helyezett el Balog Zoltán és Schmidt Mária, Hafner Zoltán, Prőhle Gergely, valamint a Magyar Írószövetség – amelyből Kertész 2004-ben Döbrentei Kornél antiszemita kijelentése miatt sok írótársával együtt kilépett – nevében Ács Margit és Láng Zsolt, a II. kerület polgármestere. Az ünnepségre sem a Kertész műveit sorra megjelentető Magvető Könyvkiadót, sem a Szépírók Társaságát, sem a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiát nem hívták meg, pedig ezeknek a Nobel-díjas író tagja volt. A Török utcai lakásban emlékmúzeum létrehozását tervezi az intézet.

Az Eisele-villa

A Benczúr utca 46. alatti szecessziós villát a Hauszmann Alajos műtermében tanuló és ott együttműködésbe kezdő „építészpár”, Hoepfner Guidó és Györgyi Géza tervezte Eisele Vilmos részére 1909-ben. Az erősen felújításra szoruló épületben néhány évvel ezelőttig idősek otthona működött, majd üresen várta újrahasznosítását.

Meghalt Uri István színész

Publikálás dátuma
2019.01.23. 15:47

Fotó: Centrál Színház
A Jászai Mari -díjas színész 73 éves volt.
"Búcsúzunk a My Fair Lady Lord Boxingtonjától, a Sok hűhó semmiért jegyzőjétől, az Illatszertár detektívjétől. Uri István családja és a Centrál Színház társulata mély fájdalommal tudatja, hogy Uri István, Jászai Mari-díjas színművész, kollégánk és barátunk türelemmel és méltósággal viselt betegség után életének 74. évében elhunyt." - írta szerda délutáni Facebook-bejegyezésében a Centrál Színház.

A Jászai Mari-díjas színész játszott a Madách Színházban, a győri Kisfaludy Színházban, és a Jurta színházban is. Rengeteg filmben és sorozatban szerepelt, játszott a Sose halunk meg, a Sorstalanság, a Csocsó, avagy éljen május elseje!, a Honfoglalás vagy épp a Hídember című filmben, feltűnt a Szomszédokban, a Kisvárosban és a Lindában. Sok fiatal is ismerheti a hangját, ő szinkronizálta ugyanis a SpongyaBob Kockanadrág című népszerű rajzfilmsorozat főhősének főnökét, Rák urat.

Végső búcsúztatásának időpontjáról későbbre ígértek tájékoztatást.

Szerző