A költő feldarabolása (Ady 100)

Publikálás dátuma
2019.01.26 15:25

Fotó: SZÉKELY ALADÁR
Az egyik Adyt szeretjük, a másik Adyt nem – költészete, publicisztikája már életében is heves politikai indulatokat váltott ki, a magát keresztény-nemzetinek valló oldal karaktergyilkossággal próbálta jelentőségét csorbítani, a kommunista rezsim elsősorban forradalmi elkötelezettségére rezonált. Száz évvel halála után ismétlődnek a szólamok: Ady örök.
„Megdöbbentő, hogy a Tokaji Írótábornak és a Magyar Írószövetségnek magukat középjobboldalinak mondó tagjai az első világháborús évfordulók kapcsán a baloldalt támogató, a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusának, Ady Endrének a nevével fémjelzik a nagy háborút s annak magyar vonatkozásait. Még mielőtt jönne a felcsattanás, hangsúlyozni szeretném, hogy senki nem mondta azt, hogy Ady Endrét, ezt az egyébként igen tehetséges és tragikus sorsú magyar költőt ki kellene venni a magyar kultúrából!” – írja Vastag Andrea „Az álkereszténység kora” címmel a Magyar Időkben 2018 októberében megjelent cikkében. Az írás nagy felháborodást, és a költő halálának centenáriumához közeledve különféle válaszreakciókat, beszélgetéseket indított el a közbeszédben. „Megmosolyogtató ez a kisajátítás, Ady kortárs ellenzéki-ellenálló szimbólummá avanzsálása. Fogadni mernék, ha nem történik meg ez az incidens, ahogy halad a világ a kreténség felé, ugyanezek a körök előbb-utóbb durván kikezdték volna Ady költészetét” – kommentálta Orbán János Dénes, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetője. Reakciója azonban ugyancsak mosolyra késztethet bennünket. 

Támadások kereszttüzében

Az irodalmi modernséget általában támadják, egészen másfajta elképzelés alapján gondolják el a legújabb kor irodalmát és kultúráját. Adyt életében támadták igazán erőteljesen, halála után ez kevésbé volt jellemző. Változatos volt az utókora ebből a szempontból – mondja Tverdota György, irodalomtörténész, hozzátéve: a befogadást tekintve is különböző kulturális formációk adták kézről kézre a költőt: a szociáldemokrácia számára lényegében parancs lett őt szeretni. „Ha egy költőt így kiemelnek, »bezzeggé« alakítanak át, és rá mutogatnak, az azzal a következménnyel jár, hogy a közvélemény kicsit megunja, hátat fordít neki.” A jelenlegi aktív, folyamatos Ady-kutatás hiányának kapcsán az irodalomtörténész megemlíti, Király István olyan erősen rányomta bélyegét a hetvenes-nyolcvanas évek Ady-értelmezésére, hogy ez elbátortalanította, elkedvetlenítette azokat a fiatalabb, érdeklődő kutatókat, akik bekapcsolódhattak volna a nagy költő életművének értelmezésébe. - A részlet-kutatásokban Király kiemelkedően színvonalas volt. Aki Adyval foglalkozik, ma sem kerülheti meg, hogy szembenézzen az eredményeivel. De Király a Révai Józseftől örökölt, idejétmúlt ortodox marxista megközelítési szempontokat kívánta megújítani és továbbfejleszteni, s ezekhez a nézetekhez dogmatikusan ragaszkodott. Ma már elfogadhatatlan ideológiai konstrukciókba préselte bele a sokértelmű és sok irányban nyitott életművet. Ezért a Király örökségével való érdemi szembenézés máig várat magára. Az Ady-felejtést vagy -hamisítást kevésbé tartja szomorúnak, mint a költőhöz kapcsolható potenciál mozgósításának elmaradását Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke. „Ady ma egy korszerű nemzettudat kiépüléséhez vagy megerősítéséhez is fontos. A kurzus nemzeti ideológiájával szemben egy érvényesebb nemzeti ideológia és mitológia lenne megalkotható a segítségével – hangsúlyozza a magyartanár. – A költő megszólító ereje ma talán nagyobb, mint az ezredfordulón. Részben, de nem kizárólag azért, mert az Ady-publicisztika aktualitása nőtt, akár az állam és egyház szétválasztottságának csökkenése miatt, akár a nacionalizmus és a nacionalista demagógia előretörése miatt. S miután az Ady-publicisztika nagyon erősen ezek ellen szól, ahogy a költészetének egy része is, ezért a politikai-ideológiai-nyelvhasználati széljárásnak az ellenkező irányú mivolta Ady izgalmasságát és időszerűségét növelte.” Nem véletlen, hogy akik nem egyszerűen a liberalizmusnak, hanem a felvilágosodásnak az örökségét támadják, hajlamosak Adyt is támadni – részletezi Arató, s ennek alátámasztásául felidézi az évekkel ezelőtti Duna Televízió-beli Zsenik vakvágányon című műsort. „Ez Adyról és József Attiláról szólt, Raffay Ernő volt a műsorvezető, a központi szereplő, aki közvetve és közvetlenül a mostani támadásokban is hangadó. A műsor úgy mutatta be a költőket, mint akik sötét eszmék rabságába estek, Ady például a nagyváradi zsidók és szabadkőművesek befolyása alá került. Mindkettőjükkel kapcsolatban felmerült a megvásárolhatóság gondolata is, ami már csak azért is felháborító, mert azt feltételezik, hogy nem voltak szuverén emberek, és nem tudatosan választottak világnézetet, gondolkodásmódot.” 

Történelmi látószögek

„Minden korszak kiemeli a költő hol egyik, hol másik arcát vagy verscsoportját, témakörét, amit az adott közönség és korszak irodalmárai többre tartanak, most sem történik másként” – mutat rá Arató a Magyar Idők idézett soraiban is nyomon követhető gyakorlatra, amely igyekszik a költőt feldarabolni: az egyik Adyt szeretjük, a másik Adyt nem szeretjük. A magyartanár szerint ez azonban nem megy, mert „ezek az Adyk” összefüggenek. „A másik vicces támadásfajta, hogy a költészete nagy, de az élete gyalázatos és erkölcstelen. Amivel az a baj, hogy ez az irodalomban sokszor előfordul. A költő személyiségében nem feltétlenül emberi példakép, és fontos megemlíteni, hogy a vérbaj, vagy az alkoholizmus nem ritkaság a magyar irodalomban vagy kultúrában” – hoz még példát a „feldarabolásra” a magyartanár. Hasonló törekvések mentén hangsúlyozta a költő honfoglalásra visszavezetett magyarságát, a magyar fajtából származását is – emeli ki Arató. - Ezt részben polemikusan használja azokkal szemben, akik az ősiséget szembefordítják a modernizálódással, a haladással, illetve antinacionalizmusával. Azért is hangsúlyozza ezt, mert közben odavág a szólammagyaroknak, és odavágásának legitimációját biztosítja ’Én nem vagyok magyar?’ felhorkanása. Éppen, hogy egy modern államnemzeti és kultúrnemzeti nemzettudatot ápol és képvisel, miközben az etnikai nemzettudat nyelvét is beszéli, de furcsa módon ez utóbbit polémiáinak legitimálására használja. Rettentő bonyolult, ahogy megépíti az ’ősi vagyok, de a modernért küzdök’ képet – részletezi. „Lehet azt mondani, hogy forradalmi versei nem tartoznak költészetének élvonalába, ebben van is valami, de én fontosabbnak tartom őket, mert Ady is így tett. Világháborús verseinek jó része nem érthető a tízes évek szociális-politikai várakozásai, mozgalmai nélkül. Míg a múlt, a tegnap a korai Adynál valami negatív és elítélendő, amivel szemben az újnak van értékhangsúlya, addig a világháborús Ady a »tegnapi tegnapot« kezdi dicsérni, de ez a tegnap nem a régi magyar múlt, hanem a századelő progresszív törekvései, a tízes évek elejének változásra vonatkozó reménye. Nosztalgiája erre vonatkozik” – teszi hozzá Arató. Tverdota György szintén kiemeli: azok a szerzők, akik politikai költészetet alkotnak, nem politikai költők, hanem a történelemről gondolkodnak. „Ennek akkor van jelentősége, ha a történelemben nagy forradalom zajlik le, s úgy érzik, hozzá kell szólniuk. Petőfi és Ady sem a politikáról beszél, hanem a történelemről, és arról mindig van érvényes mondanivalójuk. A politikai ellenségeskedés túlnő Adyn, nem róla szól – vélekedik az irodalomtörténész. – Az Ady-féle modernség – az a modernség, amely mindig felforgatást, reformot, átalakulást, nyitottságot jelent – nem összeegyeztethető a Tisza István-, vagy, Horthy Miklós-féle szellemi örökség történelmi modelljével. Én az Ady-irányt választom, és szerintem a közönség igényes része mindig is ezt választotta, vagy ezt fogja választani” – hangsúlyozza. 

Védjük meg Adyt?

A támadások nem jutottak el a középiskolai oktatásig – szögezi le Arató László. „Az iskola sokkal lassabban mozdul, nem gondolom, hogy a Magyar Időkben megjelenő cikk vagy egy televíziós beszélgetés Ady Endre iskolai újraértékelését eredményezné.” Úgy véli, azért sem számít annyira, hogy miről írnak, mert az állam közben méltóan áldoz az idei évfordulóra: nagy összegeket és korrektnek tűnő pályázati lehetőségeket. „A »védjük meg Adyt« -hangulatot a liberális ellenzéki értelmiség körében túlfokozottnak érzem. Ilyen könnyen nem lehet egy kultúrát átalakítani valójában kevesek által olvasott lapokban.”

Az évfordulóhoz kapcsolódó programok

Január 26., 19 óra – Ady-koncert a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Kamondy Imre vezette Cabaret Medrano együttes és a Víg Mihály nevével fémjelzett Balaton zenekar öltözteti föl a költőt egy mai underground (rock)sztár köntösébe. január 27., 15 óra – Ady él! címmel felvonulás Ady-szövegekkel Ady sírjától, a Fiumei úti temető 19-es parcellájától a Nemzeti Múzeum kertjéig. Ady sírjánál és a Nemzeti Múzeumnál Fullajtár Andrea, Debreceni Csaba, Fodor Tamás, Nagy Zsolt, Tamás Gáspár Miklós, Majsai-Nyilas Tünde, Egger Géza, Téri Sándor, Kátai István, Ungvári István adnak hangot Ady műveinek. január 27., 18 óra – Ady ma – vitaest Ady halálának 100. évfordulója alkalmából a Három Hollóban Az estén irodalmárok, művészek, társadalomtudósok, közéleti emberek beszélgetnek/vitatkoznak Adyról. Beszélgetőtársak: Mekis D. János irodalomtörténész, Kamarás István író, szociológus, Spiró György író, Szabó Borbála író, Kiss Judit Ágnes költő. A beszélgetést Agárdi Péter vezeti. Előadók: Fodor Tamás, Szokolay Dongó Balázs. 

Frissítve: 2019.01.26 20:43

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Publikálás dátuma
2019.04.19 14:30

Elbeszélés 1757-ből - részlet

Az utolsó mohikán, a Bőrharisnya-történetek időrendben második kötete nemzedékek képzeletét ejtette rabul 1826-os megjelenése óta. „Az ifjúság számára átdolgozta”, történetre koncentráló, rövidített változatok hosszú sora után most a Park Kiadó gondozásában a regény teljes szövegét Gy. Horváth László szöveghű fordításában élvezheti az olvasó.
– Kanadai atyám nem feledkezik el gyermekeiről – mondta a főnök. – Ezért hálás vagyok. Egyik ifjú harcosom feleségét megszállta a rossz szellem. Kiűzné belőle a bölcs idegen? Heywardnak volt valami fogalma az ördögűzéssel kapcsolatos indián szertartásokról. Azonnal átlátta, hogy a maga javára fordíthatja ezt a körülményt, így jobb javaslattal elő sem rukkolhattak volna. Ám tudatában volt, hogy meg kell őriznie a szerepéhez illő méltóságot, ezért elfojtotta örömét, és megfelelő zárkózottsággal válaszolt: – Minden szellem más; van, amelyikre hat a bölcsesség ereje, mások viszont ellenállnak neki. – Testvérem nagy gyógyító – mondta az agyafúrt vadember. – Megpróbálja? Duncan bólintott. A huron beérte ennyivel, tovább fújta a füstöt, míg alkalom nem kínálkozik a távozásra. A türelmetlen Heyward magában elátkozta a vadak hűvös szokásait, amelyek megkövetelték a közönyösséget, de kénytelen volt utánozni a főnök egykedvűségét, akinek mellesleg közeli rokona volt a beteg. Teltek-múltak a percek, és valósággal óráknak tetszettek a leendő kuruzsló számára, amikor a huron végre letette pipáját, és összevonta mellén a köntöst, mint aki indulni készül a nagybeteg kunyhójába. Ekkor egy termetes harcos sötétítette el az ajtónyílást, csendben végigsiklott a csoport között, és letelepedett annak a rőzsehalomnak a szélére, amelyen Duncan ült. Utóbbi türelmetlen pillantást vetett új szomszédjára, és a háta is megborsódzott az iszonyattól, amikor ráismert Maguára. A fortélyos és rettegett főnök váratlan visszatérése megállította a távozni készülő huront. Több pipát is újra meggyújtottak, az újonnan jött pedig szó nélkül elővonta övéből a tomahawkját, megtöltötte a fokán levő lyukat dohánnyal, és szívni kezdte az üreges nyélen keresztül, olyan egykedvűen, mintha nem is kétnapi fáradságos vadászaton lenne túl. Tíz perc telhetett el így, de Heyward tíz évnek érezte; a harcosok fejét valóságos fehér felhő burkolta be, mire az egyikük végre megszólalt. – Örömmel látjuk viszont barátunkat – mondta. – Sikerült-e jávorszarvast ejtenie? – Fiatal harcosaim roskadoznak a teher alatt – felelte Magua. – Hajló Nád menjen eléjük a vadászösvényre, és segítsen nekik. Mély és rettenetes csend fogadta a tiltott név elhangzását. A pipák úgy fordultak ki a szájakból, mintha mindenki egyszerre szívott volna be valamilyen ártalmas gőzt. A füst csigákba csavarodott a fejük fölött, majd távozott a tetőnyíláson, a levegő átmenetileg kitisztult, és minden sötét fej világosan körülrajzolódott. A legtöbb harcos a földre szegezte szemét, bár néhányan a fiatalabbak és jelentéktelenebbek közül egy ősz hajú vadember felé fordították lázas tekintetüket, aki a törzs két rangelső főnöke között ült. Ennek az indiánnak sem a tartásában, sem a ruházatában nem utalt semmi arra, hogy ilyen kitüntetésre jogosult volna. Előbbi csüggedt volt, minden büszkeség nélküli, utóbbi a nép közrendűinek gönceire hasonlított. Mint körülötte szinte mindenki, egy percig ő is a földet bámulta, végül vette a bátorságot, és körülnézett: a többiek figyelték. Akkor felállt, és hangja megtörte a csendet. – Hazugság – mondta –, nekem nincs és nem is volt fiam. Akit annak neveztem, elfelejtettük; vére híg volt, nem a huronok ereiből való; gonosz csippevák tették csúffá a squaw-mat. A Nagy Szellem úgy rendelte, hogy Wiss-en-tush családja haljon ki; boldog, aki tudja, hogy fajtájának silánysága vele együtt múlik el a világból. Beszéltem. A gyáva ifjú indián apja ismét körülnézett, mint aki egykedvűségéért dicséretet vár a többiektől. Ám népe zord szokásai nem engedélyeztek kíméletet a gyarló öreg iránt. A szemében honoló kifejezés meghazudtolta kérkedő képes beszédét, ráncos arca megvonaglott a fájdalomtól. Egy pillanatig még élvezte keserű diadalát, majd elfordult, mint aki megundorodott a rászegeződő pillantásoktól, és arcát takarójával elfedve annak az indiánnak nesztelen lépteivel távozott, aki csak a maga kunyhójában lelhet szenvedéséhez lesújtott, gyermektelen társat. Az indiánok hisznek abban, hogy a jó és a rossz tulajdonságok öröklődnek, ezért szó nélkül nézték végig távozását. Azután az egyik főnök azzal a jólneveltséggel, amely fejlettebb társadalmakban is díszére válna bárkinek, elterelte az ifjú harcosok figyelmét az esendőségről, amelynek szemtanúi voltak – derűs udvariassággal az újonnan jött Maguához fordult. – A delavárok úgy ólálkodnak a falum körül, mint a medvék a mézescsuprok körül. De ki tudná álmukban meglepni a huronokat? A kitörni készülő viharfelhő nem lehet olyan fekete, mint Magua ábrázata, ahogyan felkiáltott: – A tavak delavárjai? – Nem. Azok, akik régi folyójuk partján bújnak szoknyába, mint a squaw-k. Egyikük ideosont a törzs közelébe. – Ifjú harcosaim lenyúzták a skalpját? – Ügyes a lába, bár a kezébe inkább kapa való, mint tomahawk – felelte a másik a rendületlen Uncasra mutatva. Ahelyett, hogy asszonyi kíváncsiságot tanúsítva a fogolyra pillantott volna, akinek népét oly nyomós okkal gyűlölte, Magua tovább szívta a pipáját, azzal a tűnődő arckifejezéssel, amelyet akkor öltött fel, ha ravaszságára vagy ékesszólására éppen nem volt szükség. Noha az agg apa beszédében foglaltak is megdöbbentették, máskorra halasztotta a kérdezősködést. Csak a kellő idő elteltével rázta ki pipáját, dugta vissza tomahawkját, és kötötte meg körülötte erősebben az övét, csak akkor kelt fel, s vetett végre egy pillantást a valamivel mögötte álló fogolyra. Az éber, habár gondolataiba mélyedő Uncas észrevette a mozdulatot, s maga is a fény felé fordult: összenéztek. Egy percig is állhatott így a két merész és zabolátlan szellem, tekintetét egymásba fúrva, rezzenéstelen szemmel. Uncas mintha egész testében megnőtt volna, orrlyuka kitágult, mint a sarokba szorított tigrisé, de alakja olyan szoborszerűen mozdulatlan maradt, mintha csak a képzelet faragta volna ki belőle törzse valamely har­cias istenének pompás és hibátlan ábrázolatát. Magua vonagló arca viszont képlékenyebbnek bizonyult, a vad dacot felváltotta rajta az ádáz öröm, és mintha a tüdeje mélyéből röppent volna ki a félelmetes név: – Le Cerf Agile! A harcosok egyemberként ugrottak talpra a jól ismert név hallatán, s egy kis időre a bennszülöttek közönyét mintha elfújta volna az általános megdöbbenés. Kórusban ismételgették a gyűlölt, mégis tisztelt titulust, s a hang kiáradt a kunyhóból. A bejárat előtt őgyelgő asszonyok és gyerekek visszhangozták a szavakat, amit éles, panaszos vonítás követett. Ez utóbbi még véget sem ért, amikor a férfiak erőt vettek magukon. Egymás után visszaültek a helyükre, mintha szégyellnék indulatkitörésüket, de percekbe telt, mire abbahagyták annak a harcosnak a kíváncsi méregetését, aki oly sokszor bizonyította vitézségét a nép legjobbjaival szemben. Uncas élvezte a diadalt, de beérte egy csendes mosollyal – minden nép körében ismert jele ez a megvetésnek. Magua észrevette az arckifejezését, és a kis ezüstdíszek megcsördültek karperecén, amint vadul feléje mutatott, és vérszomjasan, angolul ezt kiáltotta: – Meghalsz, mohikán! – A gyógyító vizek nem támasztják fel a halott huronokat – válaszolta Uncas dallamos delavár nyelven. – A Bucskázó Folyó fehérre mossa csontjaikat. Férfiaik asszonyok, asszonyaik baglyok. Eredj, csődítsd össze a huron kutyákat, hadd lássanak egy igazi harcost! Gyáva vér szaga facsarja az orromat. Az utóbbi utalás különösen elevenükbe talált. Sok huron értette a fogoly idegen beszédét, köztük Magua is. A ravasz vadember azonnal meglátta a lehetőséget, és lecsapott rá. Könnyű vadbőr köntösét ledobva, két karját előrenyújtva belefogott veszedelmes és alattomos ékesszólásába. Bármennyire csorbította is tekintélyét népe előtt vissza-visszatérő vétke, meg az, hogy elhagyta törzsét, bátorsága és szónoki híre tagadhatatlan volt. Beszédeinek mindig akadtak hallgatói, és ritka eset volt, amikor nem győzte meg őket. Most a bosszúvágy is tetézte vele született tehetségét.  Gy. Horváth László fordítása

James Fenimore Cooper (1789–1851)

Amerikai író 1823-ban kezdte el írni legismertebb és legkedveltebb műveit, az indiánregény-ciklus öt darabját (Bőrharisnya, Az utolsó mohikán, A préri, Nyomkereső, Vadölő), melyeket a Nagy indiánkönyv néven ismerünk.

Frissítve: 2019.04.19 14:30

Atyavilág: egy szatíra hívőknek és hitetleneknek, bevándorláselleneseknek és bevándorláspártiaknak

Publikálás dátuma
2019.04.19 13:00

Fotó: Lakos Gábor
Atyavilág címmel jelent meg Kal Pintér Mihály első regénye. A Papvárosban játszódó történetben minden végtelenül groteszk, ezért is kellemetlen, miközben roppant humoros a kísérteties hasonlóság a valósággal.
– Nem kerülhetem meg a kérdést: van Isten? – Szerintem van. De kifejezetten csak szerintem, nem tudom teljes bizonyossággal megállapítani. Nem tudatosan hiszek, hanem érzelmi szinten. Amikor nagyon magyarázzuk, nagyon elmondjuk és kirakjuk őt apókaként egy felhőre, azt mindig megkérdőjelezem. Ez is lehet, és sok minden lehet. Lehet, hogy minden egyszerre van. Egyszerre van, hogy van, és egyszerre van, hogy nincs. Pici pontok vagyunk, miközben nagyra tartjuk magunkat itt lenn, a Földön, ebben a magunk egyszerű kiterjedésében. – Miközben gyanús ez a végtelen világmindenség. – Gyanús. Ha azt mondom, van Isten, nem hiszek nagyobb csodában, mint ha azt mondom, hogy nincsen. De ha azt mondom, nincs, akkor mi van? Az ember azt mondja, hogy ha ő van, akkor biztos más is van, aki őt megteremtette, hiszen ő is teremt. Ebben a mechanizmusban működik az agyunk, ebben gondolkodunk. Éppen ezért ezeket a gondolatokat félre szoktam rakni. Van az Istenhez egy érzelmi viszonyom. – Ez a kérdés jött volna: milyen a viszonya Istennel? – Ritkán találkozunk… De komolyra fordítva, mielőtt a kislányom született, voltam templomban, és elmélyedtem magamban. Mintha ott beszéltem volna vele. Van a transzcendens világhoz egyfajta érzelmi kötődésem. Nem gondolom, hogy az Isten nincs, azt gondolom, hogy van, de mivel ezt a létigét az emberek magukra használják meg az állatvilágra, ezért ez a „vanság” olyasmi, amit nem tudunk megfogni. Tesszük-vesszük, leképezzük, jól megtagadjuk, jól elhisszük, jól utáljuk egymást, mert nem úgy gondoljuk, mint a másik. Furcsa játékban vagyunk Istennel, miközben nem játszadozni kellene vele. Vagy bennünk van, vagy nincs. Én érzem, valaki nem érzi. Hagyjuk egymást békén. Ez annyira személyes ügy, hogy nem is tudnék róla komolyan vehető logikai képletet felállítani. – Hamvas Béla jut eszembe, aki szerint Isten tagadásánál csak egy nagyobb ostobaság van, a létezésének bizonyítása. A családból hozta valamelyiket? – A családom egyik része hívő, a másik ateista. Megkaptam mindkét oldalt, volt választási lehetőségem. Senki nem akart győzködni semmilyen irányba. Nem nagyon vittek templomba, nem kaptam dogmaszerű megközelítést. Az elején az emberben sok minden összekavarodik, olvasmányélmények, benyomások. Lát papokat, akik vagy érdekesek, vagy csupán túlontúl feltűnők. Lát külsőségeket, amelyek szintúgy. Sokkal nagyobb bizonytalanságba kerül, mint amiben eladdig volt. – Az Atyavilág éles szatíra, mégis azt érzem, ön szerint Isten ezt jó szemmel nézi. – Igen, így gondolom. – De vajon miért? Az utolsó ítélet mindenható Krisztusa például egész vészesen hangzik. – Az volt a kiindulópontom, hogy Istennek nevét hiába ne vedd! Ehhez képest gyakorlatilag hiába vesszük a nevét folyamatosan. Ha körülnézünk, már szinte minden keresztény, mindenre ráaggatjuk ezeket a jelzőket. Ennek a nevében bizonyos körök azt csinálnak, amit csak akarnak, merthogy ők a felkent szolgái – amit ők ki mernek mondani rengetegszer – ennek a bizonyos Istennek, vagy akár Jézusnak, vagy tökmindegy, kinek. És ha te ellentmondasz, nem értesz egyet, másként gondolod, akkor innentől kezdve te egy szerencsétlen pondró vagy, aki arra sem méltó, hogy éljen, vagy legalábbis Magyarországon nem, mert ez Mária országa. Ez csúnya dolog, mondanák a gyerekek. Ha egy transzcendens világra mondom azt, hogy ez az én mögöttes hátterem, akkor bármilyen aljasságot megtehetek. És ha te bármit szóvá teszel, akkor Antikrisztus leszel, mert hogy mersz engem megkérdőjelezni, hiszen én Isten nevében cselekszem. Ezt a játékot nem szeretem. Nevezhetjük egyháznak, politikának, közéletnek vagy a világ bármilyen önző, kirekesztő visszaélésének. – Volt valami, amivel ennyire kihúzta a gyufát az egyház? – Igazából nem is az egyház húzta ki a gyufát. Olykor ugyan felháborítanak azok a dolgok, amiket az egyházról vagy bizonyos papokról hallok, de a regényben az egyház inkább csak eszköz, nem cél. Mindig erre a világra mutatunk rá. Mindig azt mondjuk, hogy Magyarország keresztény közösség, slussz. Vagy elfogadod, és innentől kezdve mindent elfogadsz, vagy nem. Amit megtapasztalok a közéletben, a politikában, az verte ki nálam a biztosítékot. – Régebben politikai kabarét is írt. Azonkívül, hogy mára a politika jobbról előzte az abszurdot, változott valami? – Akkor nagyon merészen és ügyesen, bárkiről bármit megírhattunk, bármilyen kormányzás alatt. Medgyessytől Torgyánig mindenkiről írtunk gyönyörű szép dolgokat meg kevésbé szépeket, főleg azokat. Ez jó volt, mert görbe tükröt mutathattunk, amit mindenki elfogadott. Most ez mintha merészebb húzás volna. Ha valamiben nem érzem jól magam, akkor vagy elsírom magam, lehúzom a redőnyt és bemegyek a paplan alá, vagy előhívom a humort. Ezzel talán kihúzhatjuk a dolog méregfogát. – A humor mindig működik? Nincs az a társadalmi feszültség, amikor már nem adekvát? – Szerintem a humor a legutolsó pillanatig az. Persze minél őrültebb a helyzet, annál feketébb a humor. El tudok menni a végletekig, ha fekete humorról van szó. Ez nem arról szól, hogy valamit kiröhögünk, hanem arról, hogy sűrűbben fogalmazzuk meg. Néha elég egy villanás, összekacsintunk, és azt mondjuk, itt valami tényleg nem stimmel. A könyv tele van túlzásokkal, sarkításokkal, de az epizódokban rá lehet ismerni bizonyos megtörtént eseményekre. Elég csak az ibafai papokról beszélnünk, akiknek füstkiadójuk van. Filippov Gáborral, a könyv szerkesztőjével arról beszélgettünk a minap, hogy szegény Örkény István mit csinálna. Ebben a világban mi az, ami tényleg abszurd? – Felismerni a regény tengerbe vesző éhesei­ben a migránsokat, akiket szenvtelenül hagy megfúlni Papváros hívő közössége. Talán itt a legmaróbb a szatíra. – A szerkesztőm szerint ez a legerősebb része a könyvnek, itt ér el a csúcspontra. A halállal viccel, játszik a történet, miközben nagyon mély dolgokról, tragédiákról beszél. Erre mondom, hogy abszolút el tudok menni a végletekig. Ebből a szempontból szerintem nincs tabu, mert a szándék a fontos. Nem kinevetek embereket, hanem megmutatom, hogy reagál rájuk a város, a különböző eszmék képviselői, még akár a liberálisok is. Én itt már nem kímélek senkit, mert azt látom, hogy egyfajta bohócjátékká aljasul a történet. Összejövünk, bizottságokat alapítunk, levetkőzünk, mindent csinálunk, csak nem mentjük meg őket. De mindenkinek a lelkiismerete tiszta, a saját kis elveivel. Ezt az epizódot amúgy nem mertem a „valóságban” hagyni, rémálomként írtam meg. Egyébként van a humornak egy határa, amit nem szívesen lépek át. Ha ócska a humor, akkor válik az egész kínossá. – Erdő Péter örülne a könyvének? – Szívesen leülnék vele beszélgetni. Bárkivel, papokkal is. Nem tudom, ők hol húzzák meg a határt. De szerepelnek a könyvben, ha nem is sokan, a hit valódi harcosai is, akik kivettetnek ugyan a városból, de vissza-visszatérnek, és mint Szent Ferenc tette, építik a templomaikat. Nem anyagi megfontolásból, hanem hitből. Ki akarják húzni a várost az őrületből, de kevesen vannak. Az, hogy tömegtermelés van hívőkből, nem a célhoz vezet. Azt is el tudnám fogadni, ha bármelyik pap itt-ott rámutatna egy túlzásra, becsípődésre.

Névjegy

Kal Pintér Mihály Író, újságíró, az Athenaeum Könyvkiadó szerkesztője. 1974-ben született, a szegedi bölcsészkaron végzett. Pályáját újságíróként kezdte. Dolgozott kabarészerzőként, írt színdarabokat, dalszövegeket, később rádiós műsorvezetőként is tevékenykedett. Verseskötete Szösszentő Ámor címmel 2002-ben jelent meg. Nős, egy hároméves kislány édesapja. Atyavilág című regényét a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, a Millenáris Parkban mutatják be 2019. április 28-án 11.30-kor, a moderátor Filippov Gábor szerkesztő lesz, a könyvből Gálvölgyi János színművész olvas fel részleteket.

Frissítve: 2019.04.19 13:49