A költő feldarabolása (Ady 100)

Publikálás dátuma
2019.01.26. 15:25

Fotó: SZÉKELY ALADÁR
Az egyik Adyt szeretjük, a másik Adyt nem – költészete, publicisztikája már életében is heves politikai indulatokat váltott ki, a magát keresztény-nemzetinek valló oldal karaktergyilkossággal próbálta jelentőségét csorbítani, a kommunista rezsim elsősorban forradalmi elkötelezettségére rezonált. Száz évvel halála után ismétlődnek a szólamok: Ady örök.
„Megdöbbentő, hogy a Tokaji Írótábornak és a Magyar Írószövetségnek magukat középjobboldalinak mondó tagjai az első világháborús évfordulók kapcsán a baloldalt támogató, a baloldal által készpénzen megvásárolt ember keresztény magyar típusának, Ady Endrének a nevével fémjelzik a nagy háborút s annak magyar vonatkozásait. Még mielőtt jönne a felcsattanás, hangsúlyozni szeretném, hogy senki nem mondta azt, hogy Ady Endrét, ezt az egyébként igen tehetséges és tragikus sorsú magyar költőt ki kellene venni a magyar kultúrából!” – írja Vastag Andrea „Az álkereszténység kora” címmel a Magyar Időkben 2018 októberében megjelent cikkében. Az írás nagy felháborodást, és a költő halálának centenáriumához közeledve különféle válaszreakciókat, beszélgetéseket indított el a közbeszédben. „Megmosolyogtató ez a kisajátítás, Ady kortárs ellenzéki-ellenálló szimbólummá avanzsálása. Fogadni mernék, ha nem történik meg ez az incidens, ahogy halad a világ a kreténség felé, ugyanezek a körök előbb-utóbb durván kikezdték volna Ady költészetét” – kommentálta Orbán János Dénes, a Magyar Idők kulturális rovatának vezetője. Reakciója azonban ugyancsak mosolyra késztethet bennünket. 

Támadások kereszttüzében

Az irodalmi modernséget általában támadják, egészen másfajta elképzelés alapján gondolják el a legújabb kor irodalmát és kultúráját. Adyt életében támadták igazán erőteljesen, halála után ez kevésbé volt jellemző. Változatos volt az utókora ebből a szempontból – mondja Tverdota György, irodalomtörténész, hozzátéve: a befogadást tekintve is különböző kulturális formációk adták kézről kézre a költőt: a szociáldemokrácia számára lényegében parancs lett őt szeretni. „Ha egy költőt így kiemelnek, »bezzeggé« alakítanak át, és rá mutogatnak, az azzal a következménnyel jár, hogy a közvélemény kicsit megunja, hátat fordít neki.” A jelenlegi aktív, folyamatos Ady-kutatás hiányának kapcsán az irodalomtörténész megemlíti, Király István olyan erősen rányomta bélyegét a hetvenes-nyolcvanas évek Ady-értelmezésére, hogy ez elbátortalanította, elkedvetlenítette azokat a fiatalabb, érdeklődő kutatókat, akik bekapcsolódhattak volna a nagy költő életművének értelmezésébe. - A részlet-kutatásokban Király kiemelkedően színvonalas volt. Aki Adyval foglalkozik, ma sem kerülheti meg, hogy szembenézzen az eredményeivel. De Király a Révai Józseftől örökölt, idejétmúlt ortodox marxista megközelítési szempontokat kívánta megújítani és továbbfejleszteni, s ezekhez a nézetekhez dogmatikusan ragaszkodott. Ma már elfogadhatatlan ideológiai konstrukciókba préselte bele a sokértelmű és sok irányban nyitott életművet. Ezért a Király örökségével való érdemi szembenézés máig várat magára. Az Ady-felejtést vagy -hamisítást kevésbé tartja szomorúnak, mint a költőhöz kapcsolható potenciál mozgósításának elmaradását Arató László, a Magyartanárok Egyesületének elnöke. „Ady ma egy korszerű nemzettudat kiépüléséhez vagy megerősítéséhez is fontos. A kurzus nemzeti ideológiájával szemben egy érvényesebb nemzeti ideológia és mitológia lenne megalkotható a segítségével – hangsúlyozza a magyartanár. – A költő megszólító ereje ma talán nagyobb, mint az ezredfordulón. Részben, de nem kizárólag azért, mert az Ady-publicisztika aktualitása nőtt, akár az állam és egyház szétválasztottságának csökkenése miatt, akár a nacionalizmus és a nacionalista demagógia előretörése miatt. S miután az Ady-publicisztika nagyon erősen ezek ellen szól, ahogy a költészetének egy része is, ezért a politikai-ideológiai-nyelvhasználati széljárásnak az ellenkező irányú mivolta Ady izgalmasságát és időszerűségét növelte.” Nem véletlen, hogy akik nem egyszerűen a liberalizmusnak, hanem a felvilágosodásnak az örökségét támadják, hajlamosak Adyt is támadni – részletezi Arató, s ennek alátámasztásául felidézi az évekkel ezelőtti Duna Televízió-beli Zsenik vakvágányon című műsort. „Ez Adyról és József Attiláról szólt, Raffay Ernő volt a műsorvezető, a központi szereplő, aki közvetve és közvetlenül a mostani támadásokban is hangadó. A műsor úgy mutatta be a költőket, mint akik sötét eszmék rabságába estek, Ady például a nagyváradi zsidók és szabadkőművesek befolyása alá került. Mindkettőjükkel kapcsolatban felmerült a megvásárolhatóság gondolata is, ami már csak azért is felháborító, mert azt feltételezik, hogy nem voltak szuverén emberek, és nem tudatosan választottak világnézetet, gondolkodásmódot.” 

Történelmi látószögek

„Minden korszak kiemeli a költő hol egyik, hol másik arcát vagy verscsoportját, témakörét, amit az adott közönség és korszak irodalmárai többre tartanak, most sem történik másként” – mutat rá Arató a Magyar Idők idézett soraiban is nyomon követhető gyakorlatra, amely igyekszik a költőt feldarabolni: az egyik Adyt szeretjük, a másik Adyt nem szeretjük. A magyartanár szerint ez azonban nem megy, mert „ezek az Adyk” összefüggenek. „A másik vicces támadásfajta, hogy a költészete nagy, de az élete gyalázatos és erkölcstelen. Amivel az a baj, hogy ez az irodalomban sokszor előfordul. A költő személyiségében nem feltétlenül emberi példakép, és fontos megemlíteni, hogy a vérbaj, vagy az alkoholizmus nem ritkaság a magyar irodalomban vagy kultúrában” – hoz még példát a „feldarabolásra” a magyartanár. Hasonló törekvések mentén hangsúlyozta a költő honfoglalásra visszavezetett magyarságát, a magyar fajtából származását is – emeli ki Arató. - Ezt részben polemikusan használja azokkal szemben, akik az ősiséget szembefordítják a modernizálódással, a haladással, illetve antinacionalizmusával. Azért is hangsúlyozza ezt, mert közben odavág a szólammagyaroknak, és odavágásának legitimációját biztosítja ’Én nem vagyok magyar?’ felhorkanása. Éppen, hogy egy modern államnemzeti és kultúrnemzeti nemzettudatot ápol és képvisel, miközben az etnikai nemzettudat nyelvét is beszéli, de furcsa módon ez utóbbit polémiáinak legitimálására használja. Rettentő bonyolult, ahogy megépíti az ’ősi vagyok, de a modernért küzdök’ képet – részletezi. „Lehet azt mondani, hogy forradalmi versei nem tartoznak költészetének élvonalába, ebben van is valami, de én fontosabbnak tartom őket, mert Ady is így tett. Világháborús verseinek jó része nem érthető a tízes évek szociális-politikai várakozásai, mozgalmai nélkül. Míg a múlt, a tegnap a korai Adynál valami negatív és elítélendő, amivel szemben az újnak van értékhangsúlya, addig a világháborús Ady a »tegnapi tegnapot« kezdi dicsérni, de ez a tegnap nem a régi magyar múlt, hanem a századelő progresszív törekvései, a tízes évek elejének változásra vonatkozó reménye. Nosztalgiája erre vonatkozik” – teszi hozzá Arató. Tverdota György szintén kiemeli: azok a szerzők, akik politikai költészetet alkotnak, nem politikai költők, hanem a történelemről gondolkodnak. „Ennek akkor van jelentősége, ha a történelemben nagy forradalom zajlik le, s úgy érzik, hozzá kell szólniuk. Petőfi és Ady sem a politikáról beszél, hanem a történelemről, és arról mindig van érvényes mondanivalójuk. A politikai ellenségeskedés túlnő Adyn, nem róla szól – vélekedik az irodalomtörténész. – Az Ady-féle modernség – az a modernség, amely mindig felforgatást, reformot, átalakulást, nyitottságot jelent – nem összeegyeztethető a Tisza István-, vagy, Horthy Miklós-féle szellemi örökség történelmi modelljével. Én az Ady-irányt választom, és szerintem a közönség igényes része mindig is ezt választotta, vagy ezt fogja választani” – hangsúlyozza. 

Védjük meg Adyt?

A támadások nem jutottak el a középiskolai oktatásig – szögezi le Arató László. „Az iskola sokkal lassabban mozdul, nem gondolom, hogy a Magyar Időkben megjelenő cikk vagy egy televíziós beszélgetés Ady Endre iskolai újraértékelését eredményezné.” Úgy véli, azért sem számít annyira, hogy miről írnak, mert az állam közben méltóan áldoz az idei évfordulóra: nagy összegeket és korrektnek tűnő pályázati lehetőségeket. „A »védjük meg Adyt« -hangulatot a liberális ellenzéki értelmiség körében túlfokozottnak érzem. Ilyen könnyen nem lehet egy kultúrát átalakítani valójában kevesek által olvasott lapokban.”

Az évfordulóhoz kapcsolódó programok

Január 26., 19 óra – Ady-koncert a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Kamondy Imre vezette Cabaret Medrano együttes és a Víg Mihály nevével fémjelzett Balaton zenekar öltözteti föl a költőt egy mai underground (rock)sztár köntösébe. január 27., 15 óra – Ady él! címmel felvonulás Ady-szövegekkel Ady sírjától, a Fiumei úti temető 19-es parcellájától a Nemzeti Múzeum kertjéig. Ady sírjánál és a Nemzeti Múzeumnál Fullajtár Andrea, Debreceni Csaba, Fodor Tamás, Nagy Zsolt, Tamás Gáspár Miklós, Majsai-Nyilas Tünde, Egger Géza, Téri Sándor, Kátai István, Ungvári István adnak hangot Ady műveinek. január 27., 18 óra – Ady ma – vitaest Ady halálának 100. évfordulója alkalmából a Három Hollóban Az estén irodalmárok, művészek, társadalomtudósok, közéleti emberek beszélgetnek/vitatkoznak Adyról. Beszélgetőtársak: Mekis D. János irodalomtörténész, Kamarás István író, szociológus, Spiró György író, Szabó Borbála író, Kiss Judit Ágnes költő. A beszélgetést Agárdi Péter vezeti. Előadók: Fodor Tamás, Szokolay Dongó Balázs. 

Szerző
Frissítve: 2019.01.26. 20:43

Herczeg Szonja: Zöld

Petinek nagyon nem tetszik, hogy még mindig találkozgatok Tibivel. Nem tudom, miért nem fogja fel, hogy kábé csecsemőkorunk óta ismerjük egymást. Anyáink egymás mellett feküdtek a kórházban, szerintük már a karjukból integettünk egymásnak. Jó, igaz, jártunk egy pár évet, de aztán mindketten rájöttünk, legalábbis én biztosan, hogy ezt a barátságot nem kellene elrontani. Fura volt megcsókolni, fura volt, hogy nem mesélhettem neki saját magáról, mert ő volt a legjobb barátom is. Azt tudtam, hogy ő nehezen állt vissza a régi állapotba, de amikor összejött Brigivel, azt hittem, minden oké. Fú, az a csaj kész katasztrófa. Nem mintha nem lenne jogos néha a féltékenykedése, bennem is felmerült már sokszor, hogy Tibi nem bánná, ha továbbra is együtt lennénk, nagyon utálja Petit, teljesen ok nélkül. De akkor is, igazán leszállhatna rólam. Azt hiszi, sík hülye vagyok, hogy nem jövök rá, hogy ő hagyja ott a mocskot a padomnál, meg terjeszti a baromságokat rólam, amit szerencsére senki nem hisz el. Direkt nem bántom őt Tibinek, kussolok, nem akarok én parát, nehogy aztán még azt is felhozza, hogy el akarom őket szakítani egymástól. Már azon is elgondolkodtam, hogy nem beszélek többé a legjobb barátommal, mert nem éri meg ez az egész feszkó. Teljesen kivan a gyomrom, amikor dumálunk a folyosón vagy egy buliban, meg azt figyelem, hogy Brigi látja-e. Semmi értelme. Pont ezért nem is értem, mi történt, hogy Tibi megkért, menjek el vele egy körre kocsikázni, dumáljunk. Ilyen fél éve nem volt. Lehet, lehiggadt a csaj? Szerencsém van, Peti sosem problémázik, nagy mákom van vele, hogy ő ilyen. Mondtam is neki, hogy ma csak később tudunk talizni, mert még megyek Tibivel dumálni. Rohadt meleg van, de azért inkább gatyát húzok, mielőtt kihívónak tűnnék. Kész paranoia már az egész, komolyan. De legalább így Etelka néni sem néz majd furán, megint kint kószál a folyosón, viszi a hülye pogácsáit már megint körbe. – Csók! – vetem oda neki, és szaladok is tovább, Tibihez. – Helló! – köszönök neki, ahogy kinyitja nekem a vezetőülésről átnyúlva a mellette lévő ülést, és ahogy beszállok, a visszapillantóban meglátom Brigit. Fasza. – Én is, gondoltam, jövök, hogy tisztázzuk a dolgokat, tudod – mondja, én meg mosolyt erőltetek az arcomra és egy perszével letudom. Néma kussban megyünk percekig, mire megkérdem, hogy tulajdonképpen most akkor hova is megyünk, vagy csak autózunk, vagy mi van. – A tizenhétbe az átkötőhöz, tudod, ahova jártunk még régen, mit szólsz? – kérdi Tibi, de közben olyan a feje, mint aki citromba harapott. Kezd nagyon fura lenni az egész szitu, ki akarok szállni. – Figyi, srácok, szerintem álljunk meg valahol, mekiben, igyunk egy valamit, nem kell olyan messzire menni. Nem válaszolnak, Tibi csak repeszt tovább. Ahogy odaérünk a fás területre, ahol régen a kurvák álltak, hirtelen leállítja a motort. – Szálljunk ki! – mondja Brigi felszólítóan, és ekkor már tudom, hogy nagyon rábasztam erre a találkára. – Szóval az van, hogy kurvára unom, hogy nem szállsz le a palimról! – kezdi. – Fogalmam nincs, miről beszélsz, te beteg vagy, baszki, tényleg. Tibi, most már állítsd le a csajodat, mert lehet, jobb is, hogy ez most kijött, mert kurvára unom, hogy velem szórakozik. Tibi néma csendben áll és a földet rugdossa a cipőjével. – Szóval nem mondod meg neki, hogy hagyjon békén? Hogy kurvára nem érdekel már? – üvölti most már Brigi Tibinek, aki továbbra sem emeli fel a fejét. – Na, jó, nekem ebből elegem van, vigyetek haza és hagyjatok békén a picsába most már. Mindketten – vetem oda, és már nyitnám az ajtót, amikor egy hatalmas kongást hallok és megrázkódik a fejem. Odakapok, vérzik. Megszédülök. Hátranézek, Brigi egy vascsővel a kezében áll. Tibi csak néz, nem mozdul. A következő ütést kivédem a kezemmel, de érzem, hogy mindjárt elájulok. A földre zuhanok. Zöld, csillogó szemek merednek rám, és a vascső közelít az arcomhoz újra. * – Akkor térjünk vissza arra, hogy mi történt. És most már jó lenne, ha az igazat mondanád, mert kissé fáradunk, és tudod, hogy tudjuk, mi történt. – Jó. Szóval az volt, hogy Eszter nem hagyott békén. Hiába szakítottunk már egy éve és én Brigivel voltam, nem fogta fel. Azt hittem, hogy amikor összejött a pasijával akkor ez elmúlik. De nem így lett. Folyamatosan keresett, mármint a suliban, jött utánam, kérte, hogy béküljünk ki. – Ez érdekes, tudod, mert eddig akárkivel beszéltünk, azt állítja, hogy ő már csak gyerekkori barátként tekintett rád és tiszteletben tartotta az új kapcsolatodat és boldog volt a sajátjában… Arról nem beszélve, hogy a telefonján nem találtunk neked küldött SMS-eket, sem zaklatásra utaló hívásmennyiséget. – Ez a látszat, mert nem így volt. Esküszöm. És Brigit már nagyon zavarta. Engem csak kicsit, mert a barátom volt ettől még és szerettem. Szóval aznap beszélni akartam vele, hogy álljon le. Ezért hívtam fel és abban maradtunk, suli után elmegyünk és dumálunk. Ekkor történt, hogy a kocsiban teljesen kikelt magából, és félrehúzódtam. Ott voltunk egy félreeső területen, az erdőnél, tudják. És kiszálltunk, veszekedtünk, lökdöstük egymást, és akkor verte be a fejét. Én bepánikoltam, amikor láttam, hogy nem mozdul. És utána elástam. * – Nagyon köszönjük, hogy bejöttél. Ugye, tudod, hogy miért kerestünk meg újra? – Igen. Mindenki azt hiszi, hogy közöm van ahhoz, amit Tibi csinált. Pedig nincs. Igaz, nagyon elegem volt már abból, hogy Eszter zaklatja, de fogalmam nem volt arról, hogy mire készül. – Láttad rajta, hogy őt is zavarja ­Eszter? – Igen. Én próbáltam nyugtatni, hogy nemsokára vége a sulinak és nem kell többé látnunk. De ilyenkor is mindig nagyon mérges lett, már a falat ütötte. Kicsit, bevallom, féltem is tőle. – Gyakran volt agresszív? – Hát… ha visszagondolok, előfordult. De én így is nagyon szerettem. Köztünk veszekedés, nem félek bevallani, csak Eszter miatt volt. – Tudod, azért nehéz ezt elhinnünk, mert mindenki azt mondta, hogy Tibi nagyon is jóban volt Eszterrel… – Senki sem sejtette, hogy mi folyik a háttérben. Tibi udvarias akart lenni, mivel a szüleik jóban vannak. De nagyon zavarta már. Attól még, hogy Eszter egy nagyon szép csaj, attól még lehet zavaró a nyomulás, értik? – Tehát azt mondod, semmit sem tudtál az egészről se előtte, se utána? – Utána már tudtam. Tibi pár nap után elmondta. Ahogyan azt is, hogy baleset történt. – Rögzítsük akkor, ez tehát a végső mondanivalód? – Igen.
Szerző

Szavazhatott a közönség, ki a bűnös az öngyilkosság miatt

Publikálás dátuma
2019.01.20. 18:00

Fotó: Draskovics Ádám
A vesztesek érdeklik, mert az ő történeteikből lehet a legtöbbet tanulni. Tallér Edina számára a boldogság mindig gyanús, a jótékonykodás viszont alapvető dolog, nem jófejség kérdése. A negyvenkettedik széken ülő nő és a Csak tenyérnyi vér című színpadi művek minapi bemutatóinak apropóján kérdeztük az írót.
– A novemberben bemutatott Csak tenyérnyi vér című monodráma végén a nézők szavazhatnak – helyben papíron vagy e-mailen –, ítélkezhetnek, bűnös-e a zálogos felesége öngyilkosságában. Hogy áll a szavazás? – A közönség 80 százaléka a férfit tartja bűnösnek, 20 százalékuk a feleségül vett lányt ítéli el. Számunkra nagyon fontos ez a visszajelzés, mert ez azt jelenti, a nézők hazavittek magukkal valamit a színházból, nemcsak úgy eltelt két óra az életükből. És bármennyire is furcsa, még mi is, az előadás alkotói a mai napig beszélgetünk-vitatkozunk azon, valójában ki a bűnös. – Feloldható egyáltalán ez a dilemma? – Nem kell, hogy feloldódjon. A fontos, hogy egy mélységesen emberi probléma egyáltalán dilemmaként felmerüljön. Mindannyian tele vagyunk belénk nevelt, oltott, ívódott, megkövesedett véleményekkel, előítéletekkel, amik alapján, dilemmák nélkül, gyorsan ítéletet hozunk – ez az igazi bűn. – Honnan jött az ötlet, hogy Dosztojevszkij 1876-os „fantasztikus” elbeszélését, A szelíd asszonyt drámává írja? – Még évekkel ezelőtt a férjem (Gerner Csaba színész, rendező – a szerk.) kért meg rá, hogy írjak belőle monodrámát, mert a történet zálogos karaktere annyira távol áll tőle, hogy hihetetlenül izgalmas lenne számára a bőrébe bújni. Neki is láttam a munkának, de először egy sokkal jobban az eredeti szövegre támaszkodó színpadi adaptációban gondolkodtam. Aztán, ahogy a mű és a szituáció egyre több rétegét beszéltük át, egyre inkább elszakadtam – el mertem szabadulni – A szelíd asszonytól. – Látta a novellából készült, 1969-es Robert Brasson rendezte filmet Dominique Sanda főszereplésével? – Igen, és részben éppen a filmnek köszönhető, hogy eltértem az eredeti koncepciómtól. Egyfelől nem az eredetileg is súlyos Dosztojevszkij-művet szerettem volna még tovább terhelni, ahogy a film teszi, másfelől nem a lányt akartam a középpontba állítani, vagy párosukat a férjével, hanem magát a férfi karaktert. A férfit, akinek az az igazi tragédiája, hogy olyan értékrend szerint él, ami nem is a sajátja. Ő tényleg hisz abban, hogy a nő éltetni, a férfi élni született. Az a helyes magatartás, ha a feleségül vett nő a férfit szolgálja, hogy az ekként tudja építeni a jövőjüket. – Huszonöt éve társa az életben Gerner Csaba, aki a monodrámát játssza, de ő rendezte az Egy perccel tovább című darabját is, illetve mindketten a Másik Produkció művészi egyesület tagjai. Mennyire könnyű a munkakapcsolatuk? – Ha nem lennénk negyedszázada egy pár a magánéletben, a művészi munkája, értékítélete alapján akkor is örömmel adtam volna neki a darabomat, ha kéri. A közös munka számunkra nem volt tervezett, ahogy az életünk sem egy előre kigondolt út mentén valósul meg. Az első együttes produkciónk, egy zenés irodalmi est például nem a művészi önmegvalósítás szándékával jött létre, hanem a túlélés érdekében. Amióta a Másik Produkció működik, persze, tudatosan törekszünk a közös cél megvalósítására – akár zajosan vitázva is. – Hogy érinti önöket az új tao-szabályzás? – A mi társulatunkat közvetlenül sehogy, mert mi eddig is csupán a nézők támogatására számítottunk. A bevételeinket pedig mindig visszaforgatjuk a produkcióinkba. Ez nagy szabadságot ad nekünk. Azt persze látjuk, hogy a barátaink nem fogják tudni megvalósítani az általuk színpadra képzelt darabjaikat. – Önnek mindeddig sikerült: a Kaliforniai álom című szociobörleszkjének ősbemutatója egyenesen New Yorkban volt, aztán Kaliforniában is turnéztak vele. Milyen eredménnyel? – A New Yorkban élő Zsédely Tímea a saját költségén mutatta be a darabot és vitte át Los Angelesbe is a Pilvax Players társulat előadásában. A New York-i bemutató személyes élményei alapján azt mondhatom, az ott élő magyarok nemcsak vették, értették a poénokat, de messzemenőkig értékelték is. – Jól érzékelem, hogy a drámáinak egyik vezérfonala a boldogságkeresés, illetve ennek visszásságai? – A boldog emberek mindig gyanúsak, rögtön ki akarod nyitni a szekrényüket, van-e benne csontváz. Amikor a kislányom megkérdezi: „Mondd, anya, miért írsz ilyen nyomasztó történeteket?”, az a válaszom: „Mert engem a vesztesek érdekelnek, az ő történeteikből lehet tanulni”. Például A negyvenkettedik széken ülő nő című darab szereplője hiába terhelt gyerekkori defektusokkal, magányos végtelenül, mégis a felszínen akar maradni, boldog szeretne lenni. – Ebben a december közepén bemutatott darabban is erős az önáltatás, az önértékelésbeli hiátus és az önismeret hiányának a bemutatása. Ez a mindennapi tapasztalata is? – Azt látom, hogy az emberek mind egyéni, mind társadalmi szinten gyerekek akarnak maradni. Eltolják maguktól a felelősségvállalást, nem vesznek tudomást a problémákról, csak megmaradjon a komfortzónájuk, mindig valahonnan máshonnan, mástól várják a megoldást. Holott a megoldás, a változás mindig kizárólag belőlünk, egyénekből indulhat ki. Ezért van az, hogy amikor például az elesettebbekért felemeljük a hangunkat, bár értem és tisztelem az okokat, a csoportos felhördülésben nem tudok részt venni. Én abban hiszek, hogy nekem magamnak kell odaadnom a kabátomat annak, aki fázik. – Ezért is vesz részt évek óta jótékony célú akciókban? – Egyénileg, igen. Én így láttam, tanultam még a nagymamámtól, aki karácsonykor félretett ételt „a Jézuskának”, valójában a szomszéd gyerekeinek. A jótékonykodás, a gyengébbeken való segítés természetes és alapvető, nem jófejség.
Szerző
Frissítve: 2019.01.20. 18:20