Edgar Allan Poe születésének 200. évfordulója, vagyis 2009 után a Toaster („tósztot mondó”) nem ment többé. A helyi Poe Társaság egész napos fiesztával ünnepelte 10. jubileumát a rejtélyes Poe Toaster nem megjelenésének. És állítólag várják a folytatást. Az elmúlt tíz évben akadt ugyan néhány önjelölt csuklyás, aki megpróbálta feleleveníteni, ekképpen továbbvinni a hagyományt, de eddig senkinek sem sikerült hitelesen, nem mellesleg kellő titokzatossággal beállni az eltűnt Toaster helyére. Nyilván kizárt, hogy 1949 óta ugyanaz az ember emelte konyakos poharát a romantika korának legmisztikusabb amerikai szerzőjére, mégsem tudja akárki átvenni a szerepet. Nem elég odalopózni ugyanis, a teljes koreográfiát pontosan ismerni kell. És ami a lényeg, nem szabad lebukni.
Valószínűleg magának Poe-nak is ínyére lenne a dolog, imádta a lebegtetést és a kiszámíthatatlan dolgokat, főleg, ha azok az élet és a halál közti, szerinte szűk mezsgyén mozogtak. Krimijeinek és horrortörténeteinek állítólag csak a keretét merítette a fantáziájából, a realisztikus pontossággal leírt, érzékletes részletek zömét állattetemek széttrancsírozása, boncmester barátainál vett leckék és az emberi test anatómiai részletességgel feltárt, olykor szó szerinti szeletei ihlették.
150 éves rejtély
A holló szerzője nemcsak a fiktív rejtélyekben volt erős, rajongott a kriptográfiáért is. 1841-ben az amerikai Graham’s Magazine-ban – bő egy évig a szerkesztője volt a lapnak és ebben jelent meg az első detektívtörténetként jegyzett A Morgue utcai kettős gyilkosság is – közzétett két olyan titkosírással írt szöveget, amelyeket jó másfél évszázadig senkinek nem sikerült megoldania. A Few Words on Secret Writings („Néhány szó a titkosírásról”) című cikkében játékra hívta az olvasókat: előfizetést kínált annak, aki olyan titkosírással tud előrukkolni, amelyet ő maga nem tud megfejteni. Bár a felhívásra állítólag kereken 100-an jelentkeztek, mivel Poe minden feladvánnyal sikerrel birkózott meg, fél év múlva lezárta a pályázatot, és búcsúcikkében közzétett két rejtvényt, melyeket a cikk tanúsága szerint egy W. B. Tyler nevű úrtól kapott levélben. Az író néhány hónappal később távozott a laptól, megfejtés azonban nemhogy addig, de 1849-ben bekövetkezett haláláig, sőt a magazin kilenc évvel későbbi megszűnéséig sem érkezett. A mítosz egyre hízott, és bár többen próbálkoztak a rejtélyes kódok megejtésével, több mint 100 éven át senki a közelébe sem került a megoldásnak. 1985-ben, hogy mégiscsak történjék némi változás az ügyben, a Dartmouth College professzora, Louis Renza felvetette, hogy W. B. Tyler kitalált személy és a rejtvényeket maga Poe alkotta – az elmélet mellé odaállt a Williams College Poe-szakértője, Shawn Rosenheim is. A kérdéssel a kisebbfajta felhajtás miatt egyre többen kezdtek foglalkozni, és 1992-ben az Illinois-i Egyetem tanárának, Terence Whalennek sikerült visszafejtenie az egyik szöveget. Rájött, hogy a szövegben a szavakat megfordították, közülük a szóközöket eltávolították, majd minden betűt egy jelre cseréltek. Kiderült, hogy a kód a ma már inkább esszéíróként ismert Joseph Addison Catom című, 1713-as drámájának egy részletét rejtette.
A másik írás nehezebb feladványnak bizonyult, ekképpen nem boldogult vele sem Shawn Rosenheim, sem a temérdek szakértő. A professzor végső elkeseredésében közreadta a The Edgar Allan Poe Cryptographic Contest című felhívást, melyben 2500 dollárt ajánlott a megfejtőnek. 2000 júliusában egy torontói informatikus egy külön erre a célra fejlesztett számítógépes program segítségével feloldotta a bonyolult titkosírást, amelyben nem egyszerűen felcserélték vagy szimbólumokkal váltották ki az angol ábécé betűit, hanem mindegyikhez rögtön hat különböző helyettesítő jelet társítottak, és nem mellesleg több mint két tucat hibát is vétettek a munka során. Bár a szövegek titkára röpke 150 év után fény derült, azt máig homály fedi, ki volt az igazi kódoló.
Csak egy kis tréfa
Minden egyes elmeszüleményét misztikus élménynek tartotta, és bőszen, többször kimondva reménykedett benne, hogy az állandó delíriumban született művei Isten és nem az ördög jóváhagyásával kapnak szövegtestet. 1845-ben, amikor az őt igazán népszerűvé tevő A holló megjelent, egy amerikai milliomos felajánlotta, vesz neki egy kisebb palotát, ha felhagy züllött életével. Poe állítólag gondolkodás nélkül utasította vissza a nagyvonalú ajánlatot, mondván: „Azt hiszi, uram, hogy abban a palotában egy második A hollót tudnék megírni? Hiszen ott kiszakadna az agyvelőm! Én mélységében érzem magam otthon az alkoholmámor pillanatában. Olyankor születnek meg lelkemen a legfenségesebb gondolatok, melyek aztán tőlem függetlenül indulnak saját útjukra.”
Nem jár messze a valóságtól James McTeigue A holló című filmje, melyben néhány Poe-novella és kisregény gyilkosságsztorija adja az ötletet a történet bonyodalmához. A 19. század végéről több olyan bűntény is ismert, melynek elkövetője szinte egy az egyben másolta a Poe-i forgatókönyvet, de még 2009-ben is akadt olyan eset, melynek Poe volt az ihletője, még ha jóval ártalmatlanabb is, mint egy gyilkosság. „Balloon Boy hoax” (Légballon-félrevezetés) néven került be a köztudatba az amerikai Heene család kísérlete, akik kétségbe esve riasztották a hatóságokat egy elszabadult hőlégballon miatt, mely Colorado felett lebegett, 6 éves fiukkal a fedélzetén. Miután a ballon landolt, a gyereknek nyomát sem találták, pontosabban a családi ház padlásán bukkantak rá. A szülők csak egy kis felhajtásra, 15 perc hírnévre vágytak. 36 ezer dollárra és másfél hónap börtönbüntetésre ítélték őket, miután beismerték, hogy tréfa volt az egész, és hogy közvetve Edgar Allan Poe-tól vették az ötletet, aki 1844-ben a New York Sun hasábjain álcikket közölt egy valósnak beállított hőlégballon-utazásról, melyet igazi világszenzációként harangozott be. Azt állította, hogy egy Victoria nevű ballon, 7 utassal a fedélzetén, 75 óra alatt átrepült Angliából Dél-Karolinába. Részletesen írt a léghajó felszereltségéről, az utasokról és az utazás menetéről – sikeres reklámot csinálva a lapnak, mely előtt kígyózó sorokban várták az olvasók, hogy hozzájussanak a saját példányukhoz és a saját szemükkel olvashassák Poe valósnak hitt, kitalált sztoriját.
Agyonszavaztatás vagy veszettség?
Ahogy élt, úgy is halt meg 1849. október 7-én, azóta megfejtetlen rejtélyt hagyva maga után. Négy nappal korábban Baltimore-ban választást tartottak. Joseph W. Walker, a Baltimore Sun szedője is szavazni indult, amikor az egyik szavazóhelyiség közelében egy holtrészeg, a földön fetrengő, szedett-vedett ruhában lévő férfiba botlott, akiben E. A. Poe-t ismerte fel. A félájult írót kórházba vitték, ahol néhány nappal később úgy halt meg, hogy igazán sosem tért magához. Nem tudta megmondani, miért volt rajta másvalaki ruhája, merre járt, és miért ismételgeti egy bizonyos Reynolds nevét. Ezenkívül még egyetlen mondatot tudott kivenni az őt ápoló nővér, melyet az utolsó szavaiként tart számon a történetírás: „Uram, mentsd meg a lelkemet!” Halála okának felfejtése éppoly évszázadokon át tartó megfejtési lázba hozta a rajongóit és teoretikusait, mint a már említett titkosírások. Egy 1867-ben megjelent Poe-életrajz szerzője azt feltételezi, hogy banditák verték agysérülésig az alkoholmámortól védekezni képtelen írót. Egy másik vélekedés szerint „agyonszavaztatták” – állítólag ez a fajta választási csalás igen népszerű volt akkoriban. A pártok által felbérelt banditák összekapdostak járókelőket az utcán, és akaratuk ellenére, különböző személyazonossággal különböző szavazóhelyiségekbe szállítottak, és szavazatuk leadására kényszerítették őket. Gyakran ruhát cseréltek rajtuk – ez magyarázat lehet Poe furcsa öltözékére. Az erőszakos szavaztatás után általános gyakorlat volt az áldozat leitatása is. Van, aki úgy véli, pusztán arról van szó, hogy idáig feszíthette alkoholizmusa határait; megint mások szén-monoxid-, esetleg nehézfém mérgezésre gyanakszanak. Egy dr. R. Michael Benitez nevű orvos 1996-ban azzal állt elő egy patológiai konferencián, hogy Poe esetleg veszett lehetett; az egyik legújabb vélekedés szerint agydaganata volt; de az is előfordulhat, hogy menyasszonya, Elmira Shelton testvérei gyilkolták meg. Se szeri, se száma a találgatásoknak, de talán addig jó, amíg a valóság titokban marad. A Poe-mítoszt ugyanis a rejtélyek éltetik.
