Rajk László: "Nem értem, Orbán hogy tud még egyáltalán létezni Európában"

Publikálás dátuma
2019.01.27 08:15

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Rajk László szerint Orbán diktatúrája szofisztikáltabb Kádárénál, de lényegében ugyanaz. A 70 éves építész, díszlettervező szerint a rendszer végéhez vezető gyújtózsinór most is a kulturális ellenállás lehet.
Édesapjáról felnőttfejjel sem tudja eldönteni – nyilatkozta –, hogy hős vagy antihős volt. Nagy Imre megítélése is kettős, de a forradalom egyenes, becsületes irányba fordította. Szobrának az eltávolítása se becsületes, se egyenes nem volt: hogy élte meg ezt? Végtelenül felháborító és szomorú, hogy egy embert, aki az életét áldozta a szabadságért, többszörösen megaláznak még holtában is. Nagy Imrét 1958-ban kivégzik, először a Gyűjtőfogházban elföldelik, aztán a 301-es parcellában újra elföldelik, mindig arccal lefelé, és most, a kivégzés 60. évfordulóján életnagyságú szobrát levágják, és újra arccal lefelé fordítva, elszállítják a gyűjtőbe. Ez a morális szempont. A politikai pedig az, hogy úgy tűnik, ez a rezsim ki akarja radírozni az 1956-os forradalmat a magyar történelemből. Orbánnak nem kell Bibó, akit 1989-ben még bőszen idézett, sem a mártírok, akiknek koporsója mellett végtelenül öncélú beszédével ellopta a gyászt, díszletként használva őket. Minden ’56-os emléket eltüntetnek a Parlament környékéről. Lugossy Mária öröklángjával kezdődött, amit a Fő utca mellé költöztettek, mert mindig költöztetésről van szó, nem bontásról. De így volt a veszprémi 1956-os emlékművemmel is, amit a forradalom 50. évfordulóján átadni sem engedett egy Orbán-hívő polgármester, lebontatta, az enyészeté lett. Orbáné szofisztikáltabb diktatúra, mint Kádáré volt, de lényegében ugyanaz. Mi lehet a Fidesz célja? Nekem úgy tűnik, hogy az 1989. március 15-i tüntetést akarják a rendszerváltás kezdőpontjának tekinteni. Ez körülbelül olyan, mint amikor az 1848-as forradalom 50. évfordulóján Ferenc József már nem tudott engedni abból, hogy mégiscsak történt valami 1848. március 15-én, és ezért ellenünnepnapnak akarta nyilváníttatni az alkotmány aláírásának a napját, április 11-ét. Ez most egy rettenetes vergődés, kegyetlen és megalázó történet. De hosszú távon nem fog sikerülni. A minapi „kulturális ellenállás” hívószóra megtelt egy könyvbemutató, a résztvevők alig várták, hogy rezonálhassanak a jelenkorra: megint „ugyanott” tartunk. Édesapja koncepciós pere, a ’70–80-as évek szamizdatja után ez már több mint vicc, nem? A szamizdat és a demokratikus ellenzék döntés volt. Azt mondtuk, szabadon akartunk élni, kerül, amibe kerül. Megpróbáljuk, és nem az adott keretek között, hanem azokat rendesen szétfeszítve. Most megint olyan rendszerbe kerültünk, ahol a végtelenségig feszegetni kell a határokat. Ebben a kulturális szabadság kikényszerítésének nagy szerepe van. Az 1970–80-as években is ez volt a gyújtózsinór, és legalább olyan fontos szerepet játszott, ha nem fontosabbat, mint a politika. A kultúrának azt a részét, amire van ráhatásunk, most is meg kell próbálnunk szabaddá tenni. Hogy éli meg, hogy 30 évvel a rendszerváltás után arra szavaz 2,5 millió ember, hogy ne legyen szabad az ország? Ez számomra megfejthetetlen. Nem készülnek olyan felmérések, hogy mennyien vannak a vakon hívők, mennyien a rezsimet haszonelvűségből támogatók, és mennyi fiatal számít arra, hogy veszélybe kerül a karrierje, ha nem teszi meg ezeket a lépéseket. A 2,5 millió tényleg szomorú szám. A másik szomorúság a politikai struktúrából, pontosabban egy manipulált választási rendszerből és a diktatúra természetrajzából adódik: ezzel a támogatottsággal kétharmadot lehet kapni a parlamentben, és bármit meg lehet vele csinálni. Ha ma lenne fiatal pályakezdő, mi lenne a stratégiája? A kultúra felől érkeztem a demokratikus ellenzékbe, most is a kultúrából érkeznék oda. Egyszer minden kultúrát művelő ember – nem is kell, hogy kreatív legyen – szembesül azzal, hogy ki kell mondania: „ez nem mehet tovább!”. Van egy híres mondat a demokratikus ellenzék történetéből: „Kádárnak mennie kell”. Megint ott vagyunk, hogy az a politikai művészet, amiről a hatalom mondja azt, és nem az alkotó. Így ki kell mondani: Orbánnak mennie kell! Milyen a közérzete? Jól vagyok, köszönöm szépen. Kevés híradást hallgat? Nem, mindenevő vagyok még mindig, külföldi és belföldi sajtót is olvasok. Magyar filmes munkák mellett díszlettervezőként sokat dolgozom külföldön, legutóbb Mexikóban, Izlandon, Törökországban forgattam. A látványtervezés olyan építészet, mely provizórikus ugyan, de hallatlan szabadságot ad. Ahogy Haraszti Miklós barátom írta: „A látványtervező függetlensége nemcsak az, hogy következetes lehet, hanem az is, hogy szabadon játszhat az építészettől valóban idegen elemmel, a valósággal.” Így építészet és látványtervezés összekapcsolásával sikerült megint egy olyan területet találnom, amiben szabadon tevékenykedhetek. Sőt, most próbálkozom többekkel egy új műfajjal, ami még nincs Magyarországon, ez a független komputeres játékdizájn. Ez a szakma még demokratikusabb, mint a színház- vagy a filmcsinálás, mert más struktúrában épül föl. Olyan emberekkel dolgozom majd, akik szintén ezt a szabadságot érzik át. Szeptemberben kezdjük az oktatást. Az, hogy építészként a film felé fordult, összefüggött azzal, hogy nem dolgozhatott a szakmájában? Szerencsés voltam, mert gyárakat terveztem, és ebbe sokkal kevésbé szólt bele tanácselnök vagy párttitkár. Mégis, az a tervezési szabadság, ami a filmben megadatott, az építészetben nem. A filmcsinálás még abban a szűk levegőjű Kádár-rezsimben is egészen más műfaj volt, örömmel dolgoztam benne. Kezdetben én voltam a legfiatalabb díszlettervező, és iszonyatosan sokat tanultam. Most általában én vagyok a legöregebb, és most még többet tanulok. A külföldi produkciók hogyan találták meg? Az 1980-as években feketelistán voltam, magyar filmben vagy álnéven dolgoztam, vagy sehogy. Amikor Costa Gavras idejött, és kellett neki egy franciául és angolul beszélő díszlettervező, abból nem volt sok az országban. Ez azért mázli. Aztán olyan nagy nemzetközi produkciókat is vállaltam, amelyek nem nagyon érdekeltek, de a technikai felkészültséget, a munkastruktúrát, amiben mindig előrébb jártak, megtanultam. Négy-öt év múlva aztán megérkeztek ezek a művészfilmekbe is. Nemcsak filmesként élt álnéven, hanem a születés után öt évig, a családtól elszakítva, egy gyerek­otthonba bedugva Kovács Istvánként. Amikor egyszer-egyszer visszament a Lóczyba, beugrott bármi a gyermekkorából? Semmi a világon. A kíváncsiság hajtott, hogy mivel erős a vizuális memóriám, hátha visszajön valami. Amíg édesanyám élt, aggódott is nagyon, hogy nekem teljesen blank, üres az első öt évem, nincs gyerekkori emlékem. Elvitt Mérei Ferenc gyerekpszichológushoz, akit szintén bebörtönöztek ’56 után, tehát saját tapasztalatból is ismerte az ilyen problémákat, és ő azt mondta anyámnak: Júlia, nyugodjon meg, jól működik a védekező mechanizmus. A dadus által írt naplóban miket talált? Száraz leírást az aktuális állapotomról. Az utolsó bejegyzés az volt, hogy Pistiért jött a fekete autó és elvitték… Fura mondat, a dadus nem tudta, hová visznek. Szerencsére a nagynénémhez kerültem. Rákositól, majd Kádártól is tartaniuk kellett. Sosem ragadt önre édesanyjától a félelem? Ezeket az érzéseket nem nevezném félelemnek. Anyám nem félt, inkább aggódott értem. Éppen befejeztem az első évet az építészkaron, amikor a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát. Akinek még volt valamiféle illúziója az államszocializmussal kapcsolatban, az is azt mondta, ez nem mehet tovább. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy olyan helyen élek, ahol börtönben lenni nem szégyen, hanem büszkeség. Édesanyám összes barátja, barátnője mindig, mindenki valahol raporton volt vagy rács mögött. Ez a fajta családi légkör egyrészt különleges, mert hála Istennek, nem gyakori, másrészt tartást ad. A Szabad Kezdeményezések Hálózata megalapításakor vagy a Rajk-butik idején azért érhették meglepetések. Egyéjszakás rendőrségi kalandom többször is volt, kiköltöztettek a lakásomból, amit elvettek, de amikor például 1988-ban Demszkyt és Harasztit ellenzéki tevékenységük miatt letartóztatták, és nem lehetett tudni, mikor engedik ki őket, akkor én épp Párizsban terveztem Nagy Imre szimbolikus sírját a Père-Lachaise temetőbe. A műtermében 1968–89-re emlékeztet egy Newsweek-címlap. Mára 1968-at, csak mint a liberálist, szitokszóként koptatja a rezsim. Hogy éli meg ezt az őrületet? Azt hiszem, ezt ők sem hiszik. Lehet ez politikai szlogen vagy kommunikációs eszköz, de annyira ciki és hazug, hogy nem mehet hosszú ideig. Ciki az is, hogy Orbán Viktor szerint aki liberális, az a szabadság ellensége. Az, hogy ezt mondhatja, szomorú tény a mai euró­pai politikai állapotokról. De valahogy bízom Kelet-Európában. Kis túlzással azt gondolom, amíg ma Magyarországon, Lengyelországban a sajtószabadságért, a demokratikus berendezkedésért tüntetnek, addig a nyugat-európai tüntetéseknél most mások a hangsúlyok. Remélhetőleg ismét Kelet-Európa cáfolhatja meg ezt az egész idiotizmust az illiberalizmus sikeréről. Joschka Fischer még külügyminiszterként mondta egy szamizdatkiállításon: a ’80-as évek kelet-európai demokratikus ellenzéke egy fontos értéket hozott be a politikába, a morált. Nem értem, Orbán hogy tud még egyáltalán létezni Európában, ki az, aki örömmel fog kezet vele. Még Furtwängler is megtörölte a kezét, miután kezet fogott a diktátorral. Nem helyes, hogy Európa ma asszisztál Orbánhoz. Az érdekli – nyilatkozta régebben –, hogyan csúszik át az ember észrevétlenül jellemtelenségbe, hazugságba vagy diktatúrába, amikor a pártérdek bedarálja. Ma hogy látja ezt? Nehéz feladvány, amikor egy idő után be kell látnunk, rosszul döntöttünk, rosszul szavaztunk. A következő lépés az, amikor nyilvánosan elmondjuk, tévedtünk, és még nehezebb, amikor elkezdjük jóvátenni a hibánkat. Ez szerintem elkezdődött, és most nem Simicskáról beszélek, aki éppen akkora gazember most is, mint előtte volt. Az államilag támogatott korrupcióban, ebben a maffiaállamban mindig túl sok az eszkimó és kevés a fóka. Egy diktátornak pedig mindig az a legnehezebb, miként vezényelje le az őrségváltásokat, vezércseréket úgy, hogy ő megmaradjon. Ez feszültséghez vezet, vagy adott esetben összeomláshoz. Ez a mocskosabb rész, amikor a húsosfazék körül megy a harc. A másik az említett felelősségteljes gondolkodás, hogy belátják, mindezt elősegítették. Ez érdekel. Felnőttek azok a fiatalok, akik a Fidesz-rendszerben szocializálódtak. Vajon hogy hat ez az időszak erre a generációra? Bedarálja őket, vagy ellenállnak, mi lesz velük? Amióta 1996-ban elhagyta a hivatásszerű politizálást, nem legyintette meg a folytatás szele? Nem vagyok jó politikus. Nem mondom, hogy nem érdekel, de nem ambicionálom. A szakmámat, azt hiszem, jobban csinálom, mint a politikát. De a háttérben azért gyakran segítek. Külföldi filmekben dolgozik. Milyen magyarnak lenni most? Más, mint korábban. Sokan elhűlve kérdezik: mi történt Magyarországon, mi ez a tébolyda? Miközben engem nem azonosítanak a magyar kormánnyal, de azoknak nehéz, akik munkavállalóként élnek bárhol a világban. Mit gondol a kormányfő „puritán” Várba költözéséről? A francia forradalom óta a „respublika” szimbóluma, hogy a királyi várból mindenhol múzeum lesz. Nem akármi, múzeum. Nemes gesztus ez, Bécs, Párizs erre a legismertebb példa. Orbánéknál a budai Vár visszafoglalása a köztársaság elpusztítását célozza szimbolikusan is. Ráadásul kulturális intézményeket is ellehetetlenítettek vele, amelyeknek költözni kellett. Ezért vitatkozom a kollégáimmal. Ez nem építészeti kérdés, hagyjanak engem békén azzal, hogy egy kétszáz éves freskón csámcsogunk. Itt egy szimbolikus lépésről van szó, ami súlyosabb annál, minthogy erkély épült a Miniszterelnöki Hivatal elé. Ez a Köztársaság elleni merénylet. Ugyanúgy, mint amikor kivették ezt a szót az alaptörvényből. A Fidesz tapsikol örömében, hogy mindez szakmai vita lett és nem politikai ügy. A rozsdaövezet helyett a zöldet elborító Liget-projekt is szimbolikus, vagy azért több annál? Kézenfekvő volt, hogy a valamikori kormánynegyed helyén legyen a múzeumi negyed. Ez már szakmai kérdés, de a döntés irracionális lett, nem értem. Még azt is el tudom képzelni, hogy csak az akarnokság van mögötte, hogy Orbán Viktor azt mondja: csak azért is! Édesapja gipsz mellszobra is itt van a műteremben. Lesz belőle bronz? Fontolgatom. Beck András Párizsba emigrált szobrászművész családja a ’60-as években adta édesanyámnak, amikor Romániából visszatértünk. Egyébként nem vagyok figurális köztériszobor-hívő. Lehetne csinálni egy újrakezdést, és azt írni az alkotmányba, hogy a Parlament környékén márpedig szobor nem lehet. Zászlófelvonás és katonai őrségváltás helyett jobban örülnék a kertnek, a fának. A köztéri szobrászatnak híve vagyok, de az emlékszobrászatnak nem. Nincs egyértelmű viszonyunk az emlékművekhez: most akkor legyünk szomorúak vagy vegyen erőt rajtunk a forradalmi láz egy ’48-as emlékmű előtt? Számomra az egyetlen igazi működés az emléknap, amely virtuális és nem fizikai valóság. Ennél jobbat még mindig nem talált ki senki.

Rajk László

Kossuth-díjas építész, díszlettervező. 1949. január 26-án született Budapesten. Apja Rajk László belügyminiszter, akit az év októberében egy kirakatper után kivégeztek. Édesanyját, Földi Juliannát bebörtönözték, 1954-ben kaphatta vissza fiát. 1972-ben végzett a Műszaki Egyetemen építészmérnökként, majd a montreali McGill Egyetemen szerzett mesterfokozatot 1978-ban. 1992-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dísz­lettervezést tanít. Kezdetektől tagja volt a demokratikus ellenzéknek, 1981-től lakásán működtette a szamizdatok terjesztésével foglalkozó „Rajk-butikot”. 1988-tól a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének az alapító tagja, 1990–96 között parlamenti képviselő. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, székfoglalóját február 7-én a FUGA Budapesti Építészeti Központban tartja, ahol filmszobraiból és akcionista frottázsaiból nyílik kiállítás.

2019.01.27 08:15
Frissítve: 2019.01.28 10:09

Még a kockás füzet is eltűnt: nincs, aki átvegye a gazdaságot

Publikálás dátuma
2019.02.17 13:00

Fotó: SHUTTERSTOCK/
A generációváltás évek óta az egyik legégetőbb problémája a magyar mezőgazdaságnak. Nincs, aki átvegye, mert aki átadná, inkább nem adja át a gazdaságot, a tapasztalatokat, a kapcsolatokat, a technológiát.
Két évvel ezelőtt a fiatal gazdákat tömörítő AGRYA külön rendezvényt szentelt a generációváltás kérdésének. Arra biztatta zömmel 40 év alatti tagjait, hogy hozzák el szüleiket, és közösen beszéljék meg, miért olyan nehézkes a birtokok átadás-átvétele. Több mint kétszáz fiatal gazdára mindössze 24 hatvan év feletti gazdálkodó jutott. „Volt olyan résztvevő, aki azt mondta, örült a lehetőségnek, mert az apjával végre jól kiveszekedhették magukat. Így legalább az asztalra került a probléma – meséli dr. Mikula Lajos, az AGRYA ügyvezető elnöke. – Tudniillik otthon addig beszélni se lehetett róla, tabutéma volt.” Ez azért is nagy gond, mert a fiatal gazdálkodó így nem készül fel a váltásra, a papa (vagy a mama) meg sose megy nyugdíjba.

Hiányzó láncszemek

Székely Zoltánt még a nagypapája tanította meg, hogyan kell gyümölcsfákat metszeni, fólia alatt palántázni, kapálni, gyomlálni, almát betakarítani. A rendszerváltás idején egy tagban negyven hektárt sikerült Gyöngyös és Nagyréde között kárpótlásként visszakapniuk, ezen alakították ki azt az ültetvényt, ahol ma már cseresznye, meggy, alma, őszibarack, kajszi és szilva terem. Annak idején akadtak dolgos kezek, s a családtagokon túl napszámosok is segítették a munkát. Mára a napszámosok eltűntek, a legnagyobb dologidőben is legfeljebb három-négy ózdi cigány ember vállal náluk munkát, pedig nagyjából egész évben tudnának biztosítani, akár több embernek is. Az élete derekán járó Székely Zoltán édesapja elfoglalt agrármérnök volt, talán ezért is hárult a nagypapára az unoka betanítása. A férfi azt mondja: az együtt töltött időnek köszönhetően szerette meg annyira a földet, hogy minden nehézség ellenére ma is ebből él, ezzel foglalkozik. Nemcsak ő, öccse is részese a családi gazdaságnak, nyár végén, ősszel pedig, amikor a legtöbb munka van, három gyereket nevelő húguk is besegít. A következő generáció azonban egyelőre fájdalmasan hiányzik a láncolatból. „A fiam úgy döntött, máshol próbál szerencsét, s a fővárosban, más munkakörben akarja kipróbálni magát” – mondja Székely Zoltán, akivel Gyöngyös határában, a mezőgazdasági gépeket forgalmazó Agromir telephelyén találkozunk. Akkora a sár, hogy a gyümölcsfákig biztosan nem tudnánk elmenni, ezért inkább a vadonatúj tűzpiros traktorok árnyékában beszélgetünk. Hasonló gép beszerzéséről ő legfeljebb csak álmodik, a legfiatalabb haszonjárműve is legalább tízéves. A pályázatok nem könnyítik meg az életüket, „vért izzadnak” a legkisebb támogatásért is. Szavai szerint józan ésszel belátható: a fiatalok számára nem jelent perspektívát, hogy apáik, nagyapáik örökségét átvegyék, derékig sárosan, a bürokrácia malmaiban őrlődve, egyről a kettőre alig-alig haladva maguk is agrárdolgozókká váljanak. „Egy mezőgazdasági termelő Hollandiában évi 80 ezer eurónyi értéket állít elő, az uniós átlag 18 ezer euró, a magyar pedig ennek töredéke, 6 ezer euró. Így állunk, ilyenek a gépeink, ilyen a mezőgazdaság szerkezete, ilyenek a szabályzóink, s ennyire futja belőlük. Ne csodálkozzunk, ha egy agrárcsaládból az új generáció tagjai inkább a bankszektorba vágynak” – teszi hozzá. Székely Zoltán szerint az oktatás is „gondoskodott” arról, hogy a fiatalok ne a földből akarjanak megélni. A gyöngyösi főiskola például korábban hagyományosan a szőlészek, borászok, mezőgazdászok képzőhelye volt, de akár a helyi szakközépiskolában is megtanulhatták az alapokat. Ezek a képzések mára leépültek, igazából innovatív tudást nem kapnak itt a fiatalok. Nagypapák, akik megtanítanák őket a föld művelésére, szeretetére, szintén nincsenek: a negyvenévnyi kommunizmus elsöpörte a magángazdálkodást, s vele elveszett az a tudás is, ami még az elődöket jellemezte. Ezt erősíti meg a gépészeti telep tulajdonosa, Előházi János is, aki szerint, ha fel is bukkannak az új generáció tagjai a mezőgazdaságban, nem a szó jó értelmében vett földművesek, hanem inkább újgazdag yuppie-k, akik a hatalmas birtokokat megszerezve, leginkább a földalapú támogatásokra hajtanak.  

A papa autózhatna is a világban

A magyarországi agráriumnak pedig igen nagy szüksége volna a vérfrissítésre, hiszen ma a mezőgazdaság a leginkább elöregedett ágazat. Míg a gazdálkodók 31 százaléka 65 év feletti, addig a 35 év alattiak aránya mindössze 6 százalék. Emellett alacsony a megfelelő végzettségűek aránya is: középfokú végzettséggel 10 százalékuk, felsőfokúval pedig csak 3,4 százalékuk rendelkezik. Miközben a technológia folyamatosan fejlődik, és aki nem képes alkalmazkodni, az menthetetlenül lemarad az egyre élesedő versenyben. A következő években a rendszerváltáskor indult gazdaságok alapító generációja eléri azt az életkort, amikor már természetes módon merülne fel a gazdaság átadása a fiataloknak. Ennek a folyamatnak azonban nincsenek meg a hazai hagyományai, bejáratott rendje. „Aki 1990-ben volt ereje teljében lévő negyvenes, az most jó eséllyel közel van a hetvenhez – mondja dr. Mikula Lajos. – Aki a torgyáni időszakban, ’98-ban a fiatalgazda-támogatást igénybe vette, az még csak 45 éves, de ha most nem kezd el azon gondolkodni, ki viszi tovább a gazdaságot, beleesik apái csapdájába. És ahogy haladunk előre az időben, úgy lesz ez a kérdés egyre szorítóbb” – teszi hozzá. Az idősebb gazdageneráció idehaza az indokoltnál jobban ragaszkodik ahhoz, hogy az irányítás a kezében maradjon. Érthető. Nekik is úgy kellett kicsavarniuk a kapát a saját apjuk kezéből (kevésbé sarkosan fogalmazva: saját kezükkel építették fel a gazdaságukat, nem csoda, ha ragaszkodnak hozzá). Kevés a jó példa, a legtöbben úgy élik meg, hogy az előre megtervezett átadás a „nem természetes”. „Van a kérdésnek egy pszichológiai oldala is – mondja a fiatal gazdálkodók szervezetének vezetője. – A papa nyugodtan beülhetne a lakóautóba, mint a német gazda, ha eljön az ideje, és körbeautózhatná Európát. Legalábbis sokan megtehetnék. Persze a tehetősebb magyar gazda még nem tölthetné a fél évet Dominikán, mint a nyugdíjas német, de a nyugodt, csendes időskor beleférne. Hogy ezt mégsem teszi, az kulturális kérdés.” (Csak zárójelben: korántsem minden idős gazdálkodó engedheti meg magának a „békés öregkort”. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-es, közös kutatásából kiderül, hogy a gazdák az állam által elvégzendő feladatok egyik legfontosabbikának tartják a nyugdíjkérdés rendezését, mivel annak alacsony összege miatt sokan nem szívesen válnak meg a munkájuktól.) Mi most tartunk ott, ahol néhány fejlettebb gazdálkodási kultúrával rendelkező nyugat-európai ország a ’90-es években. Mesélik, hogy a francia gazdaszervezet akkoriban gyakornoki programokkal próbált vérfrissíteni. A magyar partnerszervezetektől is kértek gyakornokokat, de kizárólag lányokat. Hiányzott a fiatal generáció, és azt remélték, hogy a magyar menyecskék majd nem akarnak hazajönni, ha megízlelik a jó francia konyhát. Ha nem is magyarokkal, de úgy tűnik, sikerrel jártak. A ragaszkodás a földhöz fontos, de végzetes is lehet. Az esetek túlnyomó többségében az átadás nem tervszerűen, hanem egy hirtelen haláleset vagy betegség miatt történik meg. „Sokszor a kockás füzetet sem találják, amiben a papa minden okossága benne volt” – mondja dr. Mikula Lajos. 

A rendszer ellenállása

Nemcsak a hagyomány, a technika is hiányzik a kulturált generációváltáshoz. Nincs egységes check-list, de élő ember sem, aki ma meg tudná mondani, mi a teendője egy fiatalnak, ha át akarja venni szülei gazdaságát. Az AGRYA és az Agrotrend 2017-ben végzett felmérésében a gazdák a gazdaságátadásban a legsúlyosabbnak az adminisztrációval kapcsolatos problémákat (hatósági engedélyek módosításának nehézségei; a gazdaság eszközeinek átírása; pályázatok, támogatások átadása-átvállalása) tartották. Az általunk megkérdezett gazdálkodók szinte mindegyike példaként említette, hogy amíg a támogatások kifizető ügynökségénél van olyan papír, ami azt mondja meg, mi van, ha meghal a támogatottság jogosultja, a földhivataloknál nincs ilyen összefoglaló anyag. „Nemrég volt egy kárenyhítési ügy – meséli egy neve elhallgatását kérő fiatal gazdálkodó. – A srác átvette az édesanyjától a gazdaságot. A mama előző évben befizette a szükséges összeget, majd az átvétel évében kár érte a gazdaságot. Azt mondták, nem jár neki a pénz, mert az édesanyja volt a kedvezményezett. Ilyenkor mi van? Jogos az igény, már évek óta mindent együtt csinált az édesanyjával, mégsem jut hozzá a pénzhez. Akinek eddig elmondtuk, vakargatta a fejét, hogy hát igen, valamit tenni kéne. Sakk-matt.”  

Párhuzamos folyamatok találkoznak

A helyzet nem túl rózsás, de korántsem reménytelen. Egyszerre két folyamat fut ugyanis egymás mellett. Az öregedés mellett a másik: a birtokkoncentráció. A rendszerváltás idején létrejött családi gazdaságok átlagos mérete éveken keresztül 80-100 hektár volt, ez mára 3-400 hektárra nőtt. Az uniós csatlakozás után, valamikor 2007-2008 környékén még évente 250 ezer területalapú támogatásigénylést nyújtottak be. Idén jó, ha 160 ezret. Akkor a KSH adatai szerint 700 ezer gazdálkodó volt, most kevesebb, mint 500 ezer. Akik korábban a nehézségek miatt elhagyták a szektort, zömmel olyanoknak adták el a földjüket, akik hatékonyabban tudják művelni. Olyan családi gazdaságok jönnek létre, megfelelő erőforrásokkal, amelyek egy család hosszabb távú megélhetését biztosítják. „Zajlik egy tudatos építkezés. A mostani ötvenesek már nem 60 évesen kezdenek gondolkodni azon, hogy ki vegye át a gazdaságot – mondja dr. Mikula Lajos. – Ez a folyamat pedig kitermeli azokat a családokat, amelyekben a gyerek már tudatosan választja a mezőgazdaságot.”
2019.02.17 13:00
Frissítve: 2019.02.17 13:00

Beszélgetni hősökkel és gonosztevőkkel - Róbert László emlékére

Publikálás dátuma
2019.02.17 12:04
Róbert László (jobbra) Graham Greene-nel beszélget
Fotó: MTI/ Farkas Tamás
Ágyúdörgéssel kezdődik a reggelem. A Magyar Rádió archívumában hallgatom Róbert László 1968-as visszaemlékezését a vietnami háború poklából, és ha most ő is itt lehetne, bizonyára azt kérdezné tőlem: „Hogy vagy, öregem?” Minden találkozásunkkor így köszöntött. 93 éves volt, amikor február 7-én elment.
Lőnek minden irányból. A becsapódó lövegek hangja félelmetes. Róbert László szerint ezek 36, de az is lehet, hogy 46 milliméteresek. A haditudósító bevallja, mivel nincs túl jó hallása, nem tudja egymástól megkülönböztetni a fegyvereket, amúgy pedig csak két hónapig volt katona. De nem ebben a háborúban, hanem a „nagyban”, a másodikban, ahol a németek majdnem kivégezték, már a sírját ásatták vele, a 18 éves zsidó munkaszolgálatossal, végül túlélte a poklot, utána kibekkelte az ötvenes éveket, bár az akasztófa ott is fenyegette, ahhoz képest tehát Vietnam könnyű kalandnak tűnhetett. Persze nem lett az, még akkor sem, ha ezúttal csupán szemtanú, újságíró, olykor futár és alkalmi segítő volt. 

Egy humánus kém

De vajon miért vágyott az aknamezők és napalmmal megszórt erdők közelébe? Azért, mert furcsának tartotta, hogy miközben Párizsból hetente kétszer tudósít az Avenue Kleber ­Vietnamról szóló sajtóértekezletéről, még sosem volt Vietnamban. Végül a főnökeinél kiharcolta, hogy elküldjék Saigonba. Követségi tanácsosként és szóvivőként jutott el oda, ahol azonban nem a politika és háborús események érdekelték elsősorban, hanem az emberek. Miként lehet a bombázások közepette élni, nevetni, örülni, szerelmeskedni? Saját megfogalmazása szerint ott és akkor kezdett el „mentalitásfilmeket” készíteni. Sok haditudósítóval ellentétben azt sem titkolta, hogy fél a háborútól, az orvlövészektől, a taposóaknáktól. Ettől függetlenül, vagy talán éppen emiatt, titokban (diplomataként az állásával játszva) segítette a vietkongokat. Fontos híreket osztott meg az észak-vietnami katonákkal. Lehet ezt akár kémkedésnek is nevezni, de mint mondta, nem valamelyik állam megbízásából vagy képviseletében tette, hanem meggyőződésből. Természetesen azzal is tisztában volt, hogy az ország akkori vezetése sztálinista, de úgy vélte az amerikaiak óriási hibát, sőt bűnöket követtek el Vietnam ellen, ezért állt a megtámadottak oldalára. 

Mastroiannitól a pápáig

Sajnos nem tudom felidézni, hol és miként ismerkedtünk meg, talán a televízió Szabadság téri aulájában, vagy éppen a rádió, ma már többnyire kihalt Pagodájában. Egy biztos, 1996-ban találkoztunk először. Arra is emlékszem, óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy szóba áll velem, az akkor még szinte pályakezdő rádióssal. Jókat beszélgettünk, majd hónapokkal később megkérdeztem, lenne-e kedve jegyzeteket írni a Reggeli csúcs című műsorban, leginkább francia és olasz témákról. Cinecitta, Mastroianni, Gainsburg, Prévert, Dali, Picasso, Hemingway, Huxley, és még hosszan sorolhatnám. Volt kedve. Előfordult, hogy ott a stúdióban írta meg a másnap reggel elhangzó jegyzetét, de arra is volt példa, hogy papír nélkül ült be a stúdióba, ahol csak mesélt és mesélt. Mindenkiről tudott mindent. Életeket, pályákat vázolt fel szórakoztatóan, könnyedén, mindeközben tanítva. Például az író Graham Greene-ről, aki a barátjává fogadta őt, vagy éppen az isteni Marcellóról. Az olaszok színészbálványával 1980-ban találkozott a Terasz című film forgatásán, ahol Róbert László szemtanúja lehetett annak a jelenetnek, amint Marcello Mastroianni és Stefania Sandrelli tekintete egymásba olvadt, majd megettek egy-egy-egy süteményt. Mivel a Marcellóért leplezetlenül rajongó Stefania nem bírta megállni nevetés nélkül, ezért kilencszer kellett megismételni a nassolással édessé tett jelenetet. Végül sikerült felvenni, és Róbert László akkor lépett oda hozzájuk. Mindkettőjüknek gratulált, majd a színész meghívta őt egy pohár borra. Kihasználva a barátságos pillanatot, elhangzott a kérdés, vajon lenne-e kedve Marcellónak egy hosszabb interjúhoz, amelyet a Magyar Televízió nézői láthatnának majd. „Muszáj?” – kérdezett vissza, majd kedvesen hozzátette: ha muszáj, akkor természetesen ad interjút. „Semmi sem kötelező” – nyugtatta meg Róbert László. Ekkor Mastroianni átölelte és azt mondta: „maga egy drága ember”. Biztos vagyok benne, hogy nem az Édes élet és a Nyolc és fél sztárja volt az egyetlen, aki szívébe zárta őt. A több mint fél évszázados újságírói pályája során interjút készíthetett államfőkkel, vallási vezetőkkel, XXIII. János pápával, sztrájkoló krupiékkal, laoszi partizánokkal, ópiumcsempészekkel, Dolores Ibárruri spanyol újságíróval és politikussal, színészekkel, Monica Vittivel, Claudia Cardinaléval, Jean-Louis Trinti­gnant-nal, Ugo Tognazzival. Egyetlen magyarként sikerült feljutnia annak a Párizsból induló repülőgépnek a fedélzetére is, amely 1979 februárjában Khomeini ajatollahot vitte Iránba. Persze ez sem történt véletlenül. Róbert László éppen akkoriban olvasta a Le Monde-ban Khomeini tanácsadójának cikkét a síita vallás és a politika viszonyáról. Nem sokkal később egy fogadáson találkozott e befolyásos vallási személyiséggel. Természetesen beszélt neki a cikkről, és ezzel eldőlt minden. A hiúságát legyezgető információ megtette a hatását, a magyar újságíró előtt máris nyitva állt a repülőgép ajtaja. És a szerencse valóban Róbert László mellé szegődött, hiszen a gépen ott volt az a német újságíró is, akinek évekkel korábban éppen ő segített. Ezúttal a kolléga viszonozta a korábbi szívességet. „Kölcsönadta” a kameráját és az operatőrét. Amikor a gép Irán légterébe ért, Khomeini és csapata imát mondott, majd a privát részt elhagyva, az újságírók közé ment. Róbert László éppen az ajtónál állt, így elsőként kérdezhette az ajatollahot. Mindez nem ­mélyinterjú volt, inkább csak afféle „miként érzi magát éppen most?” típusú kérdés, amelyre valamit mormolt a morcos vallási vezető, de hogy mit, az már sosem derül ki. Így is szenzációs hatása volt a pár perces felvételnek. Ho Si Minhnel több szerencséje volt, a vele készült interjú nem korlátozódott igenekre és nemekre, bár az sem volt egy őszinte és tartalmas beszélgetés. François Mitterrand egészen más kategória volt. Arról beszélt büszkén, ő az első francia elnök, aki Magyarországra látogat, mire Róbert László kiigazította: „elnök úr, ne haragudjon, de XV. Lajos már járt nálunk”. „Igen, de csak tranzitban” – válaszolta Mitterrand, majd halvány mosoly jelent meg a szája szegletében. Talán éppen e merész közbevetés és kiigazítás hatására, az interjú után Mitterrand megkérdezte, lenne-e kedve még beszélgetni, csak úgy kamera és mikrofon nélkül. Róbert László örömmel mondott igent. 

Az örök kíváncsi

Az önmagát született optimistának, elkötelezett szocialistának és javíthatatlan naivistának valló Róbert László élete valóságos 20. századi kalandregény. Francia szakos egyetemistaként a Sorbonne-on tanult, majd a Rajk-per után csak a szerencsének köszönhette, hogy elkerülte az akasztófát. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz) külügyi osztálya helyett a Bútorszállító Vállalatnál kapott munkát. Első munkanapján egy íróasztalt kellett egyedül felcipelnie a negyedik emeletre. Milyen véletlen, ez az iroda éppen a Magyar Rádió egyik szerkesztősége volt, ahol azt kérdezték a halálosan kimerült bútortrógertól: „Maga beszél franciául, nincs jobb dolga, mint cipekedni?” Négy év múlva rehabilitálták, majd kinevezték a Magyar Rádió francia nyelvű szerkesztősége élére. Később tudósított Párizsból, Rómából, Laoszból, Vietnamból. 1996-ban, a hetvenedik születésnapján én kértem tőle interjút. A beszélgetés végén megkérdeztem, mit gondol, hogy érzi, mi különbözteti meg őt a többi újságírótól? Szó szerint idézem a válaszát: „Elsősorban az különböztet meg, hogy raccsolok. Talán egy dolog van, és lehet, hogy ez a naivitásommal is összefügg, hogy őszintén kíváncsi maradtam. Kíváncsi maradtam a másik emberre. És talán nagyon sok esetben szeretem is a másik embert. Vagy elfogadom, hogy nem úgy gondolkodik, ahogy én. Meg hát, hogy nem tartozom sehova. Sem párthoz, sem stúdióhoz. Ahova a legjobban tartozom, az a családom. A 47 éve velem tartó feleségemhez, Arlette-hez, aki párizsi ápolónőből lett orvos, a fiamhoz és a lányomhoz, valamint a gyönyörű unokáimhoz.” Róbert László valóban ilyen volt. Mindenkit meg tudott nyitni. Hősöket, gonosztevőket, megtévedteket, papokat, kisembereket. Mintha kulcsa lett volna a lelkekhez. Az 1996-ban megjelent Zsidónak születni című önéletrajzának utóiratában William Faulkner amerikai írót idézte, aki szerint „a múlt nem halott, el sem múlt”. Róbert László kérdőjelet tett a mondat végére.

Róbert László 1958 és 1961 között a Népszava (Népakarat) ­fő­munkatársa volt. Tudósított ­Párizsból, Bagdadból és Bejrútból. 

2019.02.17 12:04