Rajk László: "Nem értem, Orbán hogy tud még egyáltalán létezni Európában"

Rajk László szerint Orbán diktatúrája szofisztikáltabb Kádárénál, de lényegében ugyanaz. A 70 éves építész, díszlettervező szerint a rendszer végéhez vezető gyújtózsinór most is a kulturális ellenállás lehet.

Édesapjáról felnőttfejjel sem tudja eldönteni – nyilatkozta –, hogy hős vagy antihős volt. Nagy Imre megítélése is kettős, de a forradalom egyenes, becsületes irányba fordította. Szobrának az eltávolítása se becsületes, se egyenes nem volt: hogy élte meg ezt?

Végtelenül felháborító és szomorú, hogy egy embert, aki az életét áldozta a szabadságért, többszörösen megaláznak még holtában is. Nagy Imrét 1958-ban kivégzik, először a Gyűjtőfogházban elföldelik, aztán a 301-es parcellában újra elföldelik, mindig arccal lefelé, és most, a kivégzés 60. évfordulóján életnagyságú szobrát levágják, és újra arccal lefelé fordítva, elszállítják a gyűjtőbe. Ez a morális szempont. A politikai pedig az, hogy úgy tűnik, ez a rezsim ki akarja radírozni az 1956-os forradalmat a magyar történelemből. Orbánnak nem kell Bibó, akit 1989-ben még bőszen idézett, sem a mártírok, akiknek koporsója mellett végtelenül öncélú beszédével ellopta a gyászt, díszletként használva őket. Minden ’56-os emléket eltüntetnek a Parlament környékéről. Lugossy Mária öröklángjával kezdődött, amit a Fő utca mellé költöztettek, mert mindig költöztetésről van szó, nem bontásról. De így volt a veszprémi 1956-os emlékművemmel is, amit a forradalom 50. évfordulóján átadni sem engedett egy Orbán-hívő polgármester, lebontatta, az enyészeté lett. Orbáné szofisztikáltabb diktatúra, mint Kádáré volt, de lényegében ugyanaz.

Mi lehet a Fidesz célja?

Nekem úgy tűnik, hogy az 1989. március 15-i tüntetést akarják a rendszerváltás kezdőpontjának tekinteni. Ez körülbelül olyan, mint amikor az 1848-as forradalom 50. évfordulóján Ferenc József már nem tudott engedni abból, hogy mégiscsak történt valami 1848. március 15-én, és ezért ellenünnepnapnak akarta nyilváníttatni az alkotmány aláírásának a napját, április 11-ét. Ez most egy rettenetes vergődés, kegyetlen és megalázó történet. De hosszú távon nem fog sikerülni.

A minapi „kulturális ellenállás” hívószóra megtelt egy könyvbemutató, a résztvevők alig várták, hogy rezonálhassanak a jelenkorra: megint „ugyanott” tartunk. Édesapja koncepciós pere, a ’70–80-as évek szamizdatja után ez már több mint vicc, nem?

A szamizdat és a demokratikus ellenzék döntés volt. Azt mondtuk, szabadon akartunk élni, kerül, amibe kerül. Megpróbáljuk, és nem az adott keretek között, hanem azokat rendesen szétfeszítve. Most megint olyan rendszerbe kerültünk, ahol a végtelenségig feszegetni kell a határokat. Ebben a kulturális szabadság kikényszerítésének nagy szerepe van. Az 1970–80-as években is ez volt a gyújtózsinór, és legalább olyan fontos szerepet játszott, ha nem fontosabbat, mint a politika. A kultúrának azt a részét, amire van ráhatásunk, most is meg kell próbálnunk szabaddá tenni.

Hogy éli meg, hogy 30 évvel a rendszerváltás után arra szavaz 2,5 millió ember, hogy ne legyen szabad az ország?

Ez számomra megfejthetetlen. Nem készülnek olyan felmérések, hogy mennyien vannak a vakon hívők, mennyien a rezsimet haszonelvűségből támogatók, és mennyi fiatal számít arra, hogy veszélybe kerül a karrierje, ha nem teszi meg ezeket a lépéseket. A 2,5 millió tényleg szomorú szám. A másik szomorúság a politikai struktúrából, pontosabban egy manipulált választási rendszerből és a diktatúra természetrajzából adódik: ezzel a támogatottsággal kétharmadot lehet kapni a parlamentben, és bármit meg lehet vele csinálni.

Ha ma lenne fiatal pályakezdő, mi lenne a stratégiája?

A kultúra felől érkeztem a demokratikus ellenzékbe, most is a kultúrából érkeznék oda. Egyszer minden kultúrát művelő ember – nem is kell, hogy kreatív legyen – szembesül azzal, hogy ki kell mondania: „ez nem mehet tovább!”. Van egy híres mondat a demokratikus ellenzék történetéből: „Kádárnak mennie kell”. Megint ott vagyunk, hogy az a politikai művészet, amiről a hatalom mondja azt, és nem az alkotó. Így ki kell mondani: Orbánnak mennie kell!

Milyen a közérzete?

Jól vagyok, köszönöm szépen.

Kevés híradást hallgat?

Nem, mindenevő vagyok még mindig, külföldi és belföldi sajtót is olvasok. Magyar filmes munkák mellett díszlettervezőként sokat dolgozom külföldön, legutóbb Mexikóban, Izlandon, Törökországban forgattam. A látványtervezés olyan építészet, mely provizórikus ugyan, de hallatlan szabadságot ad. Ahogy Haraszti Miklós barátom írta: „A látványtervező függetlensége nemcsak az, hogy következetes lehet, hanem az is, hogy szabadon játszhat az építészettől valóban idegen elemmel, a valósággal.” Így építészet és látványtervezés összekapcsolásával sikerült megint egy olyan területet találnom, amiben szabadon tevékenykedhetek. Sőt, most próbálkozom többekkel egy új műfajjal, ami még nincs Magyarországon, ez a független komputeres játékdizájn. Ez a szakma még demokratikusabb, mint a színház- vagy a filmcsinálás, mert más struktúrában épül föl. Olyan emberekkel dolgozom majd, akik szintén ezt a szabadságot érzik át. Szeptemberben kezdjük az oktatást.

Az, hogy építészként a film felé fordult, összefüggött azzal, hogy nem dolgozhatott a szakmájában?

Szerencsés voltam, mert gyárakat terveztem, és ebbe sokkal kevésbé szólt bele tanácselnök vagy párttitkár. Mégis, az a tervezési szabadság, ami a filmben megadatott, az építészetben nem. A filmcsinálás még abban a szűk levegőjű Kádár-rezsimben is egészen más műfaj volt, örömmel dolgoztam benne. Kezdetben én voltam a legfiatalabb díszlettervező, és iszonyatosan sokat tanultam. Most általában én vagyok a legöregebb, és most még többet tanulok.

A külföldi produkciók hogyan találták meg?

Az 1980-as években feketelistán voltam, magyar filmben vagy álnéven dolgoztam, vagy sehogy. Amikor Costa Gavras idejött, és kellett neki egy franciául és angolul beszélő díszlettervező, abból nem volt sok az országban. Ez azért mázli. Aztán olyan nagy nemzetközi produkciókat is vállaltam, amelyek nem nagyon érdekeltek, de a technikai felkészültséget, a munkastruktúrát, amiben mindig előrébb jártak, megtanultam. Négy-öt év múlva aztán megérkeztek ezek a művészfilmekbe is.

Nemcsak filmesként élt álnéven, hanem a születés után öt évig, a családtól elszakítva, egy gyerekotthonba bedugva Kovács Istvánként. Amikor egyszer-egyszer visszament a Lóczyba, beugrott bármi a gyermekkorából?

Semmi a világon. A kíváncsiság hajtott, hogy mivel erős a vizuális memóriám, hátha visszajön valami. Amíg édesanyám élt, aggódott is nagyon, hogy nekem teljesen blank, üres az első öt évem, nincs gyerekkori emlékem. Elvitt Mérei Ferenc gyerekpszichológushoz, akit szintén bebörtönöztek ’56 után, tehát saját tapasztalatból is ismerte az ilyen problémákat, és ő azt mondta anyámnak: Júlia, nyugodjon meg, jól működik a védekező mechanizmus.

A dadus által írt naplóban miket talált?

Száraz leírást az aktuális állapotomról. Az utolsó bejegyzés az volt, hogy Pistiért jött a fekete autó és elvitték… Fura mondat, a dadus nem tudta, hová visznek. Szerencsére a nagynénémhez kerültem.

Rákositól, majd Kádártól is tartaniuk kellett. Sosem ragadt önre édesanyjától a félelem?

Ezeket az érzéseket nem nevezném félelemnek. Anyám nem félt, inkább aggódott értem. Éppen befejeztem az első évet az építészkaron, amikor a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát. Akinek még volt valamiféle illúziója az államszocializmussal kapcsolatban, az is azt mondta, ez nem mehet tovább. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy olyan helyen élek, ahol börtönben lenni nem szégyen, hanem büszkeség. Édesanyám összes barátja, barátnője mindig, mindenki valahol raporton volt vagy rács mögött. Ez a fajta családi légkör egyrészt különleges, mert hála Istennek, nem gyakori, másrészt tartást ad.

A Szabad Kezdeményezések Hálózata megalapításakor vagy a Rajk-butik idején azért érhették meglepetések.

Egyéjszakás rendőrségi kalandom többször is volt, kiköltöztettek a lakásomból, amit elvettek, de amikor például 1988-ban Demszkyt és Harasztit ellenzéki tevékenységük miatt letartóztatták, és nem lehetett tudni, mikor engedik ki őket, akkor én épp Párizsban terveztem Nagy Imre szimbolikus sírját a Père-Lachaise temetőbe.

A műtermében 1968–89-re emlékeztet egy Newsweek-címlap. Mára 1968-at, csak mint a liberálist, szitokszóként koptatja a rezsim. Hogy éli meg ezt az őrületet?

Azt hiszem, ezt ők sem hiszik. Lehet ez politikai szlogen vagy kommunikációs eszköz, de annyira ciki és hazug, hogy nem mehet hosszú ideig.

Ciki az is, hogy Orbán Viktor szerint aki liberális, az a szabadság ellensége.

Az, hogy ezt mondhatja, szomorú tény a mai európai politikai állapotokról. De valahogy bízom Kelet-Európában. Kis túlzással azt gondolom, amíg ma Magyarországon, Lengyelországban a sajtószabadságért, a demokratikus berendezkedésért tüntetnek, addig a nyugat-európai tüntetéseknél most mások a hangsúlyok. Remélhetőleg ismét Kelet-Európa cáfolhatja meg ezt az egész idiotizmust az illiberalizmus sikeréről. Joschka Fischer még külügyminiszterként mondta egy szamizdatkiállításon: a ’80-as évek kelet-európai demokratikus ellenzéke egy fontos értéket hozott be a politikába, a morált. Nem értem, Orbán hogy tud még egyáltalán létezni Európában, ki az, aki örömmel fog kezet vele. Még Furtwängler is megtörölte a kezét, miután kezet fogott a diktátorral. Nem helyes, hogy Európa ma asszisztál Orbánhoz.

Az érdekli – nyilatkozta régebben –, hogyan csúszik át az ember észrevétlenül jellemtelenségbe, hazugságba vagy diktatúrába, amikor a pártérdek bedarálja. Ma hogy látja ezt?

Nehéz feladvány, amikor egy idő után be kell látnunk, rosszul döntöttünk, rosszul szavaztunk. A következő lépés az, amikor nyilvánosan elmondjuk, tévedtünk, és még nehezebb, amikor elkezdjük jóvátenni a hibánkat. Ez szerintem elkezdődött, és most nem Simicskáról beszélek, aki éppen akkora gazember most is, mint előtte volt. Az államilag támogatott korrupcióban, ebben a maffiaállamban mindig túl sok az eszkimó és kevés a fóka. Egy diktátornak pedig mindig az a legnehezebb, miként vezényelje le az őrségváltásokat, vezércseréket úgy, hogy ő megmaradjon. Ez feszültséghez vezet, vagy adott esetben összeomláshoz. Ez a mocskosabb rész, amikor a húsosfazék körül megy a harc. A másik az említett felelősségteljes gondolkodás, hogy belátják, mindezt elősegítették. Ez érdekel. Felnőttek azok a fiatalok, akik a Fidesz-rendszerben szocializálódtak. Vajon hogy hat ez az időszak erre a generációra? Bedarálja őket, vagy ellenállnak, mi lesz velük?

Amióta 1996-ban elhagyta a hivatásszerű politizálást, nem legyintette meg a folytatás szele?

Nem vagyok jó politikus. Nem mondom, hogy nem érdekel, de nem ambicionálom. A szakmámat, azt hiszem, jobban csinálom, mint a politikát. De a háttérben azért gyakran segítek.

Külföldi filmekben dolgozik. Milyen magyarnak lenni most?

Más, mint korábban. Sokan elhűlve kérdezik: mi történt Magyarországon, mi ez a tébolyda? Miközben engem nem azonosítanak a magyar kormánnyal, de azoknak nehéz, akik munkavállalóként élnek bárhol a világban.

Mit gondol a kormányfő „puritán” Várba költözéséről?

A francia forradalom óta a „respublika” szimbóluma, hogy a királyi várból mindenhol múzeum lesz. Nem akármi, múzeum. Nemes gesztus ez, Bécs, Párizs erre a legismertebb példa. Orbánéknál a budai Vár visszafoglalása a köztársaság elpusztítását célozza szimbolikusan is. Ráadásul kulturális intézményeket is ellehetetlenítettek vele, amelyeknek költözni kellett. Ezért vitatkozom a kollégáimmal. Ez nem építészeti kérdés, hagyjanak engem békén azzal, hogy egy kétszáz éves freskón csámcsogunk. Itt egy szimbolikus lépésről van szó, ami súlyosabb annál, minthogy erkély épült a Miniszterelnöki Hivatal elé. Ez a Köztársaság elleni merénylet. Ugyanúgy, mint amikor kivették ezt a szót az alaptörvényből. A Fidesz tapsikol örömében, hogy mindez szakmai vita lett és nem politikai ügy.

A rozsdaövezet helyett a zöldet elborító Liget-projekt is szimbolikus, vagy azért több annál?

Kézenfekvő volt, hogy a valamikori kormánynegyed helyén legyen a múzeumi negyed. Ez már szakmai kérdés, de a döntés irracionális lett, nem értem. Még azt is el tudom képzelni, hogy csak az akarnokság van mögötte, hogy Orbán Viktor azt mondja: csak azért is!

Édesapja gipsz mellszobra is itt van a műteremben. Lesz belőle bronz?

Fontolgatom. Beck András Párizsba emigrált szobrászművész családja a ’60-as években adta édesanyámnak, amikor Romániából visszatértünk. Egyébként nem vagyok figurális köztériszobor-hívő. Lehetne csinálni egy újrakezdést, és azt írni az alkotmányba, hogy a Parlament környékén márpedig szobor nem lehet. Zászlófelvonás és katonai őrségváltás helyett jobban örülnék a kertnek, a fának. A köztéri szobrászatnak híve vagyok, de az emlékszobrászatnak nem. Nincs egyértelmű viszonyunk az emlékművekhez: most akkor legyünk szomorúak vagy vegyen erőt rajtunk a forradalmi láz egy ’48-as emlékmű előtt? Számomra az egyetlen igazi működés az emléknap, amely virtuális és nem fizikai valóság. Ennél jobbat még mindig nem talált ki senki.