Rajk László: "Nem értem, Orbán hogy tud még egyáltalán létezni Európában"

Publikálás dátuma
2019.01.27. 08:15

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Rajk László szerint Orbán diktatúrája szofisztikáltabb Kádárénál, de lényegében ugyanaz. A 70 éves építész, díszlettervező szerint a rendszer végéhez vezető gyújtózsinór most is a kulturális ellenállás lehet.
Édesapjáról felnőttfejjel sem tudja eldönteni – nyilatkozta –, hogy hős vagy antihős volt. Nagy Imre megítélése is kettős, de a forradalom egyenes, becsületes irányba fordította. Szobrának az eltávolítása se becsületes, se egyenes nem volt: hogy élte meg ezt? Végtelenül felháborító és szomorú, hogy egy embert, aki az életét áldozta a szabadságért, többszörösen megaláznak még holtában is. Nagy Imrét 1958-ban kivégzik, először a Gyűjtőfogházban elföldelik, aztán a 301-es parcellában újra elföldelik, mindig arccal lefelé, és most, a kivégzés 60. évfordulóján életnagyságú szobrát levágják, és újra arccal lefelé fordítva, elszállítják a gyűjtőbe. Ez a morális szempont. A politikai pedig az, hogy úgy tűnik, ez a rezsim ki akarja radírozni az 1956-os forradalmat a magyar történelemből. Orbánnak nem kell Bibó, akit 1989-ben még bőszen idézett, sem a mártírok, akiknek koporsója mellett végtelenül öncélú beszédével ellopta a gyászt, díszletként használva őket. Minden ’56-os emléket eltüntetnek a Parlament környékéről. Lugossy Mária öröklángjával kezdődött, amit a Fő utca mellé költöztettek, mert mindig költöztetésről van szó, nem bontásról. De így volt a veszprémi 1956-os emlékművemmel is, amit a forradalom 50. évfordulóján átadni sem engedett egy Orbán-hívő polgármester, lebontatta, az enyészeté lett. Orbáné szofisztikáltabb diktatúra, mint Kádáré volt, de lényegében ugyanaz. Mi lehet a Fidesz célja? Nekem úgy tűnik, hogy az 1989. március 15-i tüntetést akarják a rendszerváltás kezdőpontjának tekinteni. Ez körülbelül olyan, mint amikor az 1848-as forradalom 50. évfordulóján Ferenc József már nem tudott engedni abból, hogy mégiscsak történt valami 1848. március 15-én, és ezért ellenünnepnapnak akarta nyilváníttatni az alkotmány aláírásának a napját, április 11-ét. Ez most egy rettenetes vergődés, kegyetlen és megalázó történet. De hosszú távon nem fog sikerülni. A minapi „kulturális ellenállás” hívószóra megtelt egy könyvbemutató, a résztvevők alig várták, hogy rezonálhassanak a jelenkorra: megint „ugyanott” tartunk. Édesapja koncepciós pere, a ’70–80-as évek szamizdatja után ez már több mint vicc, nem? A szamizdat és a demokratikus ellenzék döntés volt. Azt mondtuk, szabadon akartunk élni, kerül, amibe kerül. Megpróbáljuk, és nem az adott keretek között, hanem azokat rendesen szétfeszítve. Most megint olyan rendszerbe kerültünk, ahol a végtelenségig feszegetni kell a határokat. Ebben a kulturális szabadság kikényszerítésének nagy szerepe van. Az 1970–80-as években is ez volt a gyújtózsinór, és legalább olyan fontos szerepet játszott, ha nem fontosabbat, mint a politika. A kultúrának azt a részét, amire van ráhatásunk, most is meg kell próbálnunk szabaddá tenni. Hogy éli meg, hogy 30 évvel a rendszerváltás után arra szavaz 2,5 millió ember, hogy ne legyen szabad az ország? Ez számomra megfejthetetlen. Nem készülnek olyan felmérések, hogy mennyien vannak a vakon hívők, mennyien a rezsimet haszonelvűségből támogatók, és mennyi fiatal számít arra, hogy veszélybe kerül a karrierje, ha nem teszi meg ezeket a lépéseket. A 2,5 millió tényleg szomorú szám. A másik szomorúság a politikai struktúrából, pontosabban egy manipulált választási rendszerből és a diktatúra természetrajzából adódik: ezzel a támogatottsággal kétharmadot lehet kapni a parlamentben, és bármit meg lehet vele csinálni. Ha ma lenne fiatal pályakezdő, mi lenne a stratégiája? A kultúra felől érkeztem a demokratikus ellenzékbe, most is a kultúrából érkeznék oda. Egyszer minden kultúrát művelő ember – nem is kell, hogy kreatív legyen – szembesül azzal, hogy ki kell mondania: „ez nem mehet tovább!”. Van egy híres mondat a demokratikus ellenzék történetéből: „Kádárnak mennie kell”. Megint ott vagyunk, hogy az a politikai művészet, amiről a hatalom mondja azt, és nem az alkotó. Így ki kell mondani: Orbánnak mennie kell! Milyen a közérzete? Jól vagyok, köszönöm szépen. Kevés híradást hallgat? Nem, mindenevő vagyok még mindig, külföldi és belföldi sajtót is olvasok. Magyar filmes munkák mellett díszlettervezőként sokat dolgozom külföldön, legutóbb Mexikóban, Izlandon, Törökországban forgattam. A látványtervezés olyan építészet, mely provizórikus ugyan, de hallatlan szabadságot ad. Ahogy Haraszti Miklós barátom írta: „A látványtervező függetlensége nemcsak az, hogy következetes lehet, hanem az is, hogy szabadon játszhat az építészettől valóban idegen elemmel, a valósággal.” Így építészet és látványtervezés összekapcsolásával sikerült megint egy olyan területet találnom, amiben szabadon tevékenykedhetek. Sőt, most próbálkozom többekkel egy új műfajjal, ami még nincs Magyarországon, ez a független komputeres játékdizájn. Ez a szakma még demokratikusabb, mint a színház- vagy a filmcsinálás, mert más struktúrában épül föl. Olyan emberekkel dolgozom majd, akik szintén ezt a szabadságot érzik át. Szeptemberben kezdjük az oktatást. Az, hogy építészként a film felé fordult, összefüggött azzal, hogy nem dolgozhatott a szakmájában? Szerencsés voltam, mert gyárakat terveztem, és ebbe sokkal kevésbé szólt bele tanácselnök vagy párttitkár. Mégis, az a tervezési szabadság, ami a filmben megadatott, az építészetben nem. A filmcsinálás még abban a szűk levegőjű Kádár-rezsimben is egészen más műfaj volt, örömmel dolgoztam benne. Kezdetben én voltam a legfiatalabb díszlettervező, és iszonyatosan sokat tanultam. Most általában én vagyok a legöregebb, és most még többet tanulok. A külföldi produkciók hogyan találták meg? Az 1980-as években feketelistán voltam, magyar filmben vagy álnéven dolgoztam, vagy sehogy. Amikor Costa Gavras idejött, és kellett neki egy franciául és angolul beszélő díszlettervező, abból nem volt sok az országban. Ez azért mázli. Aztán olyan nagy nemzetközi produkciókat is vállaltam, amelyek nem nagyon érdekeltek, de a technikai felkészültséget, a munkastruktúrát, amiben mindig előrébb jártak, megtanultam. Négy-öt év múlva aztán megérkeztek ezek a művészfilmekbe is. Nemcsak filmesként élt álnéven, hanem a születés után öt évig, a családtól elszakítva, egy gyerek­otthonba bedugva Kovács Istvánként. Amikor egyszer-egyszer visszament a Lóczyba, beugrott bármi a gyermekkorából? Semmi a világon. A kíváncsiság hajtott, hogy mivel erős a vizuális memóriám, hátha visszajön valami. Amíg édesanyám élt, aggódott is nagyon, hogy nekem teljesen blank, üres az első öt évem, nincs gyerekkori emlékem. Elvitt Mérei Ferenc gyerekpszichológushoz, akit szintén bebörtönöztek ’56 után, tehát saját tapasztalatból is ismerte az ilyen problémákat, és ő azt mondta anyámnak: Júlia, nyugodjon meg, jól működik a védekező mechanizmus. A dadus által írt naplóban miket talált? Száraz leírást az aktuális állapotomról. Az utolsó bejegyzés az volt, hogy Pistiért jött a fekete autó és elvitték… Fura mondat, a dadus nem tudta, hová visznek. Szerencsére a nagynénémhez kerültem. Rákositól, majd Kádártól is tartaniuk kellett. Sosem ragadt önre édesanyjától a félelem? Ezeket az érzéseket nem nevezném félelemnek. Anyám nem félt, inkább aggódott értem. Éppen befejeztem az első évet az építészkaron, amikor a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát. Akinek még volt valamiféle illúziója az államszocializmussal kapcsolatban, az is azt mondta, ez nem mehet tovább. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy olyan helyen élek, ahol börtönben lenni nem szégyen, hanem büszkeség. Édesanyám összes barátja, barátnője mindig, mindenki valahol raporton volt vagy rács mögött. Ez a fajta családi légkör egyrészt különleges, mert hála Istennek, nem gyakori, másrészt tartást ad. A Szabad Kezdeményezések Hálózata megalapításakor vagy a Rajk-butik idején azért érhették meglepetések. Egyéjszakás rendőrségi kalandom többször is volt, kiköltöztettek a lakásomból, amit elvettek, de amikor például 1988-ban Demszkyt és Harasztit ellenzéki tevékenységük miatt letartóztatták, és nem lehetett tudni, mikor engedik ki őket, akkor én épp Párizsban terveztem Nagy Imre szimbolikus sírját a Père-Lachaise temetőbe. A műtermében 1968–89-re emlékeztet egy Newsweek-címlap. Mára 1968-at, csak mint a liberálist, szitokszóként koptatja a rezsim. Hogy éli meg ezt az őrületet? Azt hiszem, ezt ők sem hiszik. Lehet ez politikai szlogen vagy kommunikációs eszköz, de annyira ciki és hazug, hogy nem mehet hosszú ideig. Ciki az is, hogy Orbán Viktor szerint aki liberális, az a szabadság ellensége. Az, hogy ezt mondhatja, szomorú tény a mai euró­pai politikai állapotokról. De valahogy bízom Kelet-Európában. Kis túlzással azt gondolom, amíg ma Magyarországon, Lengyelországban a sajtószabadságért, a demokratikus berendezkedésért tüntetnek, addig a nyugat-európai tüntetéseknél most mások a hangsúlyok. Remélhetőleg ismét Kelet-Európa cáfolhatja meg ezt az egész idiotizmust az illiberalizmus sikeréről. Joschka Fischer még külügyminiszterként mondta egy szamizdatkiállításon: a ’80-as évek kelet-európai demokratikus ellenzéke egy fontos értéket hozott be a politikába, a morált. Nem értem, Orbán hogy tud még egyáltalán létezni Európában, ki az, aki örömmel fog kezet vele. Még Furtwängler is megtörölte a kezét, miután kezet fogott a diktátorral. Nem helyes, hogy Európa ma asszisztál Orbánhoz. Az érdekli – nyilatkozta régebben –, hogyan csúszik át az ember észrevétlenül jellemtelenségbe, hazugságba vagy diktatúrába, amikor a pártérdek bedarálja. Ma hogy látja ezt? Nehéz feladvány, amikor egy idő után be kell látnunk, rosszul döntöttünk, rosszul szavaztunk. A következő lépés az, amikor nyilvánosan elmondjuk, tévedtünk, és még nehezebb, amikor elkezdjük jóvátenni a hibánkat. Ez szerintem elkezdődött, és most nem Simicskáról beszélek, aki éppen akkora gazember most is, mint előtte volt. Az államilag támogatott korrupcióban, ebben a maffiaállamban mindig túl sok az eszkimó és kevés a fóka. Egy diktátornak pedig mindig az a legnehezebb, miként vezényelje le az őrségváltásokat, vezércseréket úgy, hogy ő megmaradjon. Ez feszültséghez vezet, vagy adott esetben összeomláshoz. Ez a mocskosabb rész, amikor a húsosfazék körül megy a harc. A másik az említett felelősségteljes gondolkodás, hogy belátják, mindezt elősegítették. Ez érdekel. Felnőttek azok a fiatalok, akik a Fidesz-rendszerben szocializálódtak. Vajon hogy hat ez az időszak erre a generációra? Bedarálja őket, vagy ellenállnak, mi lesz velük? Amióta 1996-ban elhagyta a hivatásszerű politizálást, nem legyintette meg a folytatás szele? Nem vagyok jó politikus. Nem mondom, hogy nem érdekel, de nem ambicionálom. A szakmámat, azt hiszem, jobban csinálom, mint a politikát. De a háttérben azért gyakran segítek. Külföldi filmekben dolgozik. Milyen magyarnak lenni most? Más, mint korábban. Sokan elhűlve kérdezik: mi történt Magyarországon, mi ez a tébolyda? Miközben engem nem azonosítanak a magyar kormánnyal, de azoknak nehéz, akik munkavállalóként élnek bárhol a világban. Mit gondol a kormányfő „puritán” Várba költözéséről? A francia forradalom óta a „respublika” szimbóluma, hogy a királyi várból mindenhol múzeum lesz. Nem akármi, múzeum. Nemes gesztus ez, Bécs, Párizs erre a legismertebb példa. Orbánéknál a budai Vár visszafoglalása a köztársaság elpusztítását célozza szimbolikusan is. Ráadásul kulturális intézményeket is ellehetetlenítettek vele, amelyeknek költözni kellett. Ezért vitatkozom a kollégáimmal. Ez nem építészeti kérdés, hagyjanak engem békén azzal, hogy egy kétszáz éves freskón csámcsogunk. Itt egy szimbolikus lépésről van szó, ami súlyosabb annál, minthogy erkély épült a Miniszterelnöki Hivatal elé. Ez a Köztársaság elleni merénylet. Ugyanúgy, mint amikor kivették ezt a szót az alaptörvényből. A Fidesz tapsikol örömében, hogy mindez szakmai vita lett és nem politikai ügy. A rozsdaövezet helyett a zöldet elborító Liget-projekt is szimbolikus, vagy azért több annál? Kézenfekvő volt, hogy a valamikori kormánynegyed helyén legyen a múzeumi negyed. Ez már szakmai kérdés, de a döntés irracionális lett, nem értem. Még azt is el tudom képzelni, hogy csak az akarnokság van mögötte, hogy Orbán Viktor azt mondja: csak azért is! Édesapja gipsz mellszobra is itt van a műteremben. Lesz belőle bronz? Fontolgatom. Beck András Párizsba emigrált szobrászművész családja a ’60-as években adta édesanyámnak, amikor Romániából visszatértünk. Egyébként nem vagyok figurális köztériszobor-hívő. Lehetne csinálni egy újrakezdést, és azt írni az alkotmányba, hogy a Parlament környékén márpedig szobor nem lehet. Zászlófelvonás és katonai őrségváltás helyett jobban örülnék a kertnek, a fának. A köztéri szobrászatnak híve vagyok, de az emlékszobrászatnak nem. Nincs egyértelmű viszonyunk az emlékművekhez: most akkor legyünk szomorúak vagy vegyen erőt rajtunk a forradalmi láz egy ’48-as emlékmű előtt? Számomra az egyetlen igazi működés az emléknap, amely virtuális és nem fizikai valóság. Ennél jobbat még mindig nem talált ki senki.

Rajk László

Kossuth-díjas építész, díszlettervező. 1949. január 26-án született Budapesten. Apja Rajk László belügyminiszter, akit az év októberében egy kirakatper után kivégeztek. Édesanyját, Földi Juliannát bebörtönözték, 1954-ben kaphatta vissza fiát. 1972-ben végzett a Műszaki Egyetemen építészmérnökként, majd a montreali McGill Egyetemen szerzett mesterfokozatot 1978-ban. 1992-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dísz­lettervezést tanít. Kezdetektől tagja volt a demokratikus ellenzéknek, 1981-től lakásán működtette a szamizdatok terjesztésével foglalkozó „Rajk-butikot”. 1988-tól a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének az alapító tagja, 1990–96 között parlamenti képviselő. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, székfoglalóját február 7-én a FUGA Budapesti Építészeti Központban tartja, ahol filmszobraiból és akcionista frottázsaiból nyílik kiállítás.

Szerző
Frissítve: 2019.01.28. 10:09

Ezért jobb az O1G mém bármilyen ellenzéki programnál

Publikálás dátuma
2019.01.26. 18:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Vajon mit teszünk az internettel, és mit tesz az internet velünk? A digitális nyomok olvasói egyre többet tudnak erről, és olyan kérdések foglalkoztatják őket, mint hogy felforgatják-e az életünket a Harry Potter-rajongók és kell-e félnie a Fidesznek a mikrocelebektől. Az online közösségi médiumok és a valós élet kölcsönös egymásra hatásáról kérdeztük Dessewffy Tibor szociológust.
Mennyire lepte meg a magyar radikális nemzetirock-rajongók fogyasztási szokásait vizsgálva, hogy kisebb kilengéseket leszámítva, hűek az ideológiájukhoz, azaz valóban nem „tetszik”-elnek gyorsétteremeket, multikat, inkább a magyar termékeket preferálják? Azt gondolom, a kutatási hipotézisük alapján mást várt.  Tényleg azt feltételeztem előzetesen, hogy a mindennapokban ezt sokkal lazábban veszik, tehát hiába az idegenellenesség, a nacionalizmus, az étel-ital fogyasztásuk, az öltözködésük, márkahűségük alapján jóval „kozmopolitábbak”. Ám az derült ki, hogy ez valóban egy zárt, ideologikus értékek mentén szerveződő szubkultúra, aminek a tagjai a hétköznapokban is inkább a Harcos-pólót veszik fel, és nem a H&M-be mennek vásárolni. Ettől egyedül az alkoholfogyasztás tekintetében, a sörmárkák terén érzékelhető némi eltérés, nem feltétlenül ragaszkodnak a magyar tulajdonú márkákhoz. A megcáfolt hipotézis a társadalomtudományokban azonban éppolyan értékes, mint a visszaigazolt hipotézis. És ez a fajta kutatás, ami a digitális nyomok, aktivitás alapján következtet valós életbeli attitűdökre, tehát nem direkten kérdez, éppen olyan viselkedést tárt föl, amivel nem voltunk tisztában korábban. A digitális nyomkövetés alapján kirajzolódó csoportprofil azonban még csak valószínűséget jelent, nem? Attól, hogy egy Kárpátia-rajongó „tetszik”-eli a Csíki sör oldalát, még ihat Heinekent vagy vasárnapi ebédre viheti a gyerekeit a Mekibe… Ez valóban nagy kérdés minden kutatásunk esetén: hogyan viszonyul egymáshoz az online magatartás és a valós viselkedés? Nincs is rá konkrét megoldóképletem. Azt azonban nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a digitális forradalom olyan adatrobbanást hozott magával, ami az élet minden terén óriási változásokat okozott: a digitális elem mindenhová beférkőzött. Megjelenik akár a párválasztásokban, akár egy általános iskolában az osztályon belüli, vagy éppen a halál kommunikációjában. Így létrejön egy digitális kettősség: nemcsak az változik meg, amit vizsgálsz, de az is, ahogy vizsgálod. Mivel az élet maga is egyre inkább a digitális/valós kombinációjává válik, a digitális vizsgálatok alkalmasabbak e komplexitás egyes vetületeinek a kutatására, mint a hagyományos, például kérdőíves módszerek. Tehát, ha valaki egyszerre Kárpátia- és Csíki sör-rajongó, „tetszik”-eli a Jobbik Magyarország oldalát és a Ferencváros futballklubot, az valamiféle affinitást kifejez. Az ilyenféle halmozás, csoportképző erőként való aktivitás a valószínűséget erősíti: ha egy 20 ezer fős közösségnél erős online affinitást látunk a Csíki sör irányába, akkor nincs okunk feltételezni, hogy a valóságban ne szeretnék a Csíki sört, és inkább Heinekent isznak. Annyi mindent elárulunk magunkról az online térben, annak ellenére, hogy tudjuk, nem csak az anonim kutatásokat végző szociológusok profilozhatják a viselkedésünket tudományos szándékkal, de marketing, üzleti, politikai célok érdekében is épülnek az adatbázisok. Miért tesszük mégis nyilvánossá az életünket? És el ne feledjük magukat a platformokat, ahol mindezt megosztjuk magunkról! A Facebooknál, ha csak az adatokat nézzük, senki nem lehet okosabb. A különféle közösségi médiaoldalak, különösen a Facebook egyfelől azért verhetetlenek ebben az önkéntes adatszolgáltatásban, mert az emberek alapvetően szeretnek pletykálni, beszélgetni, vitatkozni, játszani, megosztani. Érdekli őket, mennyire hízott el a középiskolai osztálytársuk, kivel poharazgat a volt barátnőjük. Másfelől, ha megfigyeljük, az új technológiák kitalálói nagyon naiv és absztrakt, az emberek valós érdeklődésétől távoli elképzelésekkel hozzák létre a termékeiket. Amikor például a televízió született, azt gondolták, ez lesz a távoktatás fantasztikus eszköze. Teljesen figyelmen kívül hagyták, hogy az emberek elsősorban kikapcsolódni vagy a szereplőkkel azonosulni akarnak. A tv sikerének egyik legfőbb oka, hogy vizuális azonosulási mintázatot tudott felkínálni. Amiben a változást aztán a valóságshow-k hozták el, mert hirtelen a hétköznapiságot és nem a kivételességet állították középpontba. Fölvillantva annak a lehetőségét, hogy a korábbi vizuális tv-ikonok már nem megközelíthetetlenek, hiszen te magad is azzá válhatsz, ha bekerülsz egy valóságshow-ba. Az internet a maga brutalitásával mindezt még inkább felerősítette, lehetővé tette. És ez komoly motiváció azoknak, akik ha nem is akarnak feltétlenül celebek vagy véleményvezérek lenni, de szeretnék megmutatni magukat. A magyar mikroceleb-követők (vloggerekért rajongók) szokásait felgöngyölítő kutatásuk elég riasztó képet fest – élmény- és szórakozáskereső, fogyasztásorientált, felszínes ízlésű, társadalmi kérdésektől, közélettől elzárkózó zárt csoportokat regisztrálnak. Mégis, a jövőbeli társadalmi közösségbe újra beilleszthetőekként írnak róluk reményteljesen. Na de hogyan? Az újabban vloggerként működő Vona Gábornak múltkor furcsa felvetése támadt, szerinte a jövőben Dancsó Pétertől kell félnie a Fidesznek. (Dancsó Péter a Videománia nevű műsora révén Magyarország egyik legnépszerűbb YouTube-sztárja – a szerk.) De Puzsér Róbert politikai aktiválódását is említhetem a jelenből. Nem állítom, hogy ezekből a mikrocelebekből egy új politikai akarat fog képződni, de ha az elit nem veszi észre, hogy mekkora figyelmet váltanak ki, míg a hagyományos problematikák iránt az érdeklődés ezeknek a töredéke, akkor nem lehet ezekkel az emberekkel sikeresen kommunikálni. Ezeket a rétegeket valószínűleg egy mémmel, egy fényképpel, egy karakteres hanggal sokkal könnyebb megszólítani, mint hosszú, szofisztikált tanulmányokkal, szakpolitikai programokkal. Az O1G mém például ezt a világot százszor jobban eléri, mint bármilyen ellenzéki program. De az oktatásban is hatásosabb lehet, ha olyan tudás mentén próbálunk építkezni, amire van fogadókészség – dilemma persze, hogy akkor Dosztojevszkij helyett jöhet-e a Breaking Bad vagy Harry Potter. Apropó, Harry Potter! A Politikatudományi Szemle legutóbbi számában megjelent tanulmányukban (Harry Potter, avagy a politikai bölcsek köve. Populáris kultúra és politikai aktivizmus) az egyik legnépszerűbb tömegkulturális regény- és filmsorozat valóságra való hatását vizsgálták a magyar HP-rajongók digitális szokásrendszerét követve. A nyíltan liberális eszméket közvetítő olvasmány hatására az USA-ban 44 államot lefedő szervezet alakult, hogy tegyen is az értékek megvalósulásáért (úgymint társadalmi nyitottság, kisebbségvédelem, halálbüntetés-ellenesség stb.). A hazai helyzetben lehet hasonló hatása a könyvnek?  Fontos rámutatni, az egyéni olvasásélménytől még nem változik meg semmi. Közösségi élménnyé kell válnia előbb – elképesztő, hogy a HP-univerzumhoz csak a Merengő oldalon nagyjából 7000 fanfiction (egy könyv világában játszódó rajongói írások – a szerk.) készült, míg a legnépszerűbb magyar könyv esetén, A Pál utcai fiúknál ez a szám 20. Tehát ha az egyéni élmény megtalálja a maga formáját, és egy önszerveződő közösségen keresztül tudja képviseltetni magát, akkor lehet hatással a környezetére. Érdekes egyébként megfigyelni, hogy az új típusú, ad hoc és virulensen terjedő mozgalmak (new power) ahhoz, hogy a fiatalokat meg tudják szólítani, mennyire támaszkodnak egyfelől az online, másfelől a tömegkultúra elemeire. Az azonban biztos, hogy mindegyikük adott feltételekhez van kötve. Ott van például az ausztrál GetUp! online mozgalom, amely a semmiből, két fiatalember strandon folytatott beszélgetéséből született és hetek alatt annyira felfutott, hogy elsöpörte a karizmatikus, konzervatív kormányfőt, akit korábban háromszor választottak újra. Ezt a modellt biztosan nem lehet egy az egyben Magyarországra copy paste-elni. Mások a lehetőségek, más a kontextus. Nálunk a HP-rajongók egyelőre nincsenek megszervezve és nem mutatkoznak az önszerveződés jelei sem.

Desewffy Tibor

Egyetemi docens, az ELTE Szociálpszichológia Tanszékének és Digitális Szociológia Kutatóközpontjának vezetője. Kutatási területe az információs társadalom, az internet szociológiája, a Big Data és a társadalomtudományok kapcsolata. Számos tanulmány és könyv szerzője, legutóbbi kötete A gonosz szociológiája címmel jelent meg 2014-ben.

Szerző
Frissítve: 2019.01.28. 10:30

Zuckerberg álmában sem gondolta volna - az internet és a szabadság

Publikálás dátuma
2019.01.26. 13:45

Kiszolgál és kiszolgáltat; ha letöltöd, feltölt vagy felzaklat; függővé tehet, függetlenül attól, mire használod – generációnyi idő óta osztja ketté a valóságot, bár annak idején nem sok jövőt jósoltak neki. A magyar internetrendszer, ha késéssel is, de felzárkózni látszik a világhálózathoz. Épp jókor: eljött a szigorú szabályozás ideje, ha még nem késő.
Digitális képességeinket és internethasználatunkat még mindig van hová fejleszteni – az Európai Unió tagországait lajstromozó (2017-2018-ra vonatkozó) statisztikák alapján a magyar felhasználók számossága majd’ 10 százalékkal elmarad az EU-s átlagtól: a magyar rendszeres internethasználók aránya 75 százalék, az uniós arány 83 százalék. Ám, ha pozitívan szemléljük a helyzetet, akkor elmondható, ha lassan is, de haladunk: jókora utat jártunk be 1991 ősze óta, amikor Magyarország is rákapcsolódhatott a nemzetközi hálózatra. Egy generációval később pedig már a fiatalok többsége „teljes életet” él a neten; míg sokan, ha tehetnék, szabadulnának tőle – elsősorban épp azért, aminek ígérete miatt egykor örömmel kapcsolódtak rá: a szabadságérzet illúziója miatt. 

Kezdeti nehézségek

Hogy jutottunk ide? – tehetjük föl a kérdést, s most már könnyebben meg is válaszolhatjuk, hiszen segítségünkre van ebben egy egyre bővülő nyilvános archívum, mely a magyar internet indulását, hőskorát kívánja dokumentálni. A Magyar Online és Digitális Médiatörténet (MODEM) egyik alapítója, Tófalvy Tamás szerint jó ötletnek és hiánypótló vállalkozásnak tűnt a magyar internetezés, elsősorban az online tartalomszolgáltatás kezdeteinek meghatározó figuráit mikrofon elé ültetni és kikérdezni a jó húsz évvel ezelőtti történésekről. „A példát a Harvard Egyetem Digital Riptide nevű projektje szolgáltatta, ők 2013 és 2014 között hoztak létre egy oral history adatbázist az amerikai digitális újságírás kezdeteiről; mi pedig a hazai digitális és online média egykori szereplőivel készítünk interjúkat” – vázolja céljukat és feladataikat a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékének docense, akitől azt is megtudtuk, hogy a jelenleg 29 interjút magába foglaló adattárat folyamatosan bővítik, és bárki számára elérhető információforrásként szolgál. S valóban, rengeteg érdekesség tűnik elő a digitális múltunk homályából. Hogyan alakult meg a hazai tartalomszolgáltatás őspárosa, az Internetto és a Tartalomprojekt 1995-96-ban, melyekből tulajdonképpen kiágazott az Index és az Origo? (Utóbbi december elején ünnepelhette 20 éves jubileumát, míg a vetélytárs Index idén május végén tölti be a második X-et.) Milyen indíttatásból születtek meg egyáltalán, vagy milyen jövőt láttak maguk előtt a szakemberek, újságírók akkor az internet jövőjéről? A kultúra- és médiakutató Tófalvy Tamás emellett egy tanulságos példával illusztrálja, mennyire nem felmérhető a jelen állapotából egy-egy technológia jövőbeli elterjedése, sikere. „1994-ben a szintén MODEM-alapító Szakadát István és a későbbi Internetto létrehozója, Nyírő András egy ABCD elnevezésű, újságosstandokon elérhető CD-ROM magazinnal jelentkeztek, melyen interaktív tartalmak, szövegek, képek, videoanyagok kaptak helyet. Az akkori internet alapján sokan azt gondolták, a jövő a fejlettebb CD-ROM-é, hiszen a neten leginkább bélyegméretű képek voltak, videókról szó sem lehetett, a hangfájlok letöltésére percekig kellett várni. Pár év alatt aztán az online média minden fronton (infrastruktúra, tartalomszolgáltatás, fogyasztói érdeklődés) áttört, a CD-ROM eltűnt a süllyesztőben.” A 2000-es évek web 2.0-s forradalma pedig még ezen is túltett. S bár manapság azt hisszük, a semmiből jöttek elő a fejlesztők az új technológiával, Tófalvy Tamás rácáfol erre. „A technológia már korábban is rendelkezésre állt: fórumok, személyre szabható felületek, hírkeresők formájában.” A webkettes divat első hulláma több alkalmazás elterjedéséhez köthető. Az RSS-fee­dekhez (melyek segítségével a minket érdeklő hírekről, posztokról kaphattunk értesítéseket), a blogok népszerűségének felfutásához és a közösségi oldalak bummjához (ki ne emlékezne a mára a digitális történelem szemétdombjára került MySpace-re?). Utóbbiak közül a ­Facebook sikere hozta meg igazán az internetes kommunikáció gyökeres változását. 

Netikai elfogultságok

Az új technológia elterjedése teljesen új helyzetet teremtett, a kommunikáció megszokott, valóságban már bejáratott formái nem mindig érvényesülhettek a digitális terekben. A tartalomszolgáltatói, jellemzően újságírók által működtetett platformok irányából ezért nem véletlenül merült fel az igény, hogy a nyomtatott sajtóra és az e-kereskedelemre vonatkozó törvények figyelembevétele mellett a digitális online mé­dia­tér számára is kidolgozzanak egy etikai kódexet. 2001-ben ennek érdekében jött létre a Magyarországi Tartalomszolgáltatók Egyesülete (MTE), és alkotta meg szabályzatát az angolszász újságírói eszmények jegyében. Úgymint például az objektív, elfogulatlan tájékoztatás, vagy a pontosság alapkövetelményét: ha összeférhetetlenség áll fenn a cikk írója és a cikk tárgya között, akkor azt bizony jelezni kell. (Az egyesületnek jelenleg is tagja az Index és az Origo, míg például ma már nem szerepel a taglistán a Mediaworks, a Lapcom vagy a Mandiner – a szerk.) Az MTE főtitkári – 5 évig betöltött – posztjáról egy éve leköszönő Tófalvy Tamás azonban a neten való viselkedés egy másik (történetileg alakuló) aspektusára is rávilágít. „Míg a ’90-es években bevezető jelleggel úgynevezett kis netikettek köröztek a felhasználók között, melyek igyekeztek rögzíteni a platformszabályokat, például, hogy »ne használj Caps Lockot!«, nagybetűt, azaz ne kiabálj a neten, addig a mai, a digitális világba beleszületett generációknak ilyet előírni már nem túl előremutató. Sokkal fontosabb arra felhívni a figyelmet, hogy miként tudják a valóságot párhuzamba állítani az interneten történtekkel. Ott van például az online zaklatás, a cyberbullying esete, mikor maga a zaklató sem mindig tudja, hogy cselekedete zaklatásnak minősül, a traumatizált fiatal pedig nem tudja, hogyan meneküljön el ez elől, mert a netről nem tud kiszaladni” – mondja a kutató. Úgy véli, az internetes viselkedés kutatásának a jövőben efelé érdemes koncentrálnia: hogyan tudják az emberek összhangba hozni offline vágyaikat és kommunikációs stílusaikat az éppen aktuális platformokkal. (Ehhez kapcsolódóan lásd Dessewffy Tibor szociológussal készített interjúnkat – a szerk.) 

Korlátlan tiltás

A kezdeti és jelenkori internethasználati szokások közti különbséget mi sem mutatja jobban, mint a net nyújtotta szabadságeszmény gondolatának megváltozása. Korábban a szabad hozzáférés és véleménynyilvánítás lehetősége miatt a demokrácia kiterjesztésének eszközét vélték megtalálni a technológiában. Ma éppen ezen okokból szigorítások bevezetését, tilalomfák elhelyezését fontolgatják a politikai hatalommal bíró szervezetek – egyes autokratikus országok már korlátozták is a hozzáférést állampolgáraik számára (lásd Oroszország, Kína). „A technológiát létrehozó mérnökök általában nem számolnak az emberi tényezővel, annak éthoszában alkotnak, hogy a társadalom majd úgyis követi a technológiát, alkalmazkodik hozzá. Ebben alaposan tévednek – mondja Tófalvy Tamás. – Zuckerberg álmában sem gondolta, hogy a Facebook lesz az amerikai elnökválasztást eldöntő médiatartalmak megosztásának egyik legfontosabb platformja. Ahogy azzal sem kalkulált senki, hogy az internet szabadságeszményére éppen a monopolhelyzetbe kerülő mamutvállalatok (Apple, Google, Facebook, Amazon) tesznek pontot. És nemcsak azzal, hogy a platformjaik algoritmusai révén beszűkítik a tájékozódásunkat (nem ismert, mi alapján dobják fel elénk a híreket, az ismerőseink megosztásait), de mivel az élet minden területére benyomulnak (az Amazon áruházat üzemeltet, telefont, tabletet, filmeket stb. gyárt), magát a piaci versenyt is kiiktatják, ezzel az emberek választását is korlátozzák.” A szakember elmondása szerint ma még nincsenek jó válaszok a digitális online rendszerek szabályozására, a mentális egészségünket nem veszélyeztető (netfüggőség) fenntartásuk biztosítására. Annyi a biztos, a betiltás nem megoldás. 

Ami olcsóbb lett

1991 októberében Magyarország első teljes értékű internetelérése az akkor lehetséges 9600 bit/s sebességgel működött. Ennek havi költsége jelenlegi áron kb. 1,5 millió forint volt. Ma egy internet-szolgáltatónál az 500 Mbit/s sebességes kábelcsatlakozás, mobilcsomaggal, HD-minőségű televíziózási lehetőséggel havi 7000–9000 Ft.

Szerző