Rajk László: "Nem értem, Orbán hogy tud még egyáltalán létezni Európában"

Publikálás dátuma
2019.01.27 08:15

Fotó: Népszava/ Molnár Ádám
Rajk László szerint Orbán diktatúrája szofisztikáltabb Kádárénál, de lényegében ugyanaz. A 70 éves építész, díszlettervező szerint a rendszer végéhez vezető gyújtózsinór most is a kulturális ellenállás lehet.
Édesapjáról felnőttfejjel sem tudja eldönteni – nyilatkozta –, hogy hős vagy antihős volt. Nagy Imre megítélése is kettős, de a forradalom egyenes, becsületes irányba fordította. Szobrának az eltávolítása se becsületes, se egyenes nem volt: hogy élte meg ezt? Végtelenül felháborító és szomorú, hogy egy embert, aki az életét áldozta a szabadságért, többszörösen megaláznak még holtában is. Nagy Imrét 1958-ban kivégzik, először a Gyűjtőfogházban elföldelik, aztán a 301-es parcellában újra elföldelik, mindig arccal lefelé, és most, a kivégzés 60. évfordulóján életnagyságú szobrát levágják, és újra arccal lefelé fordítva, elszállítják a gyűjtőbe. Ez a morális szempont. A politikai pedig az, hogy úgy tűnik, ez a rezsim ki akarja radírozni az 1956-os forradalmat a magyar történelemből. Orbánnak nem kell Bibó, akit 1989-ben még bőszen idézett, sem a mártírok, akiknek koporsója mellett végtelenül öncélú beszédével ellopta a gyászt, díszletként használva őket. Minden ’56-os emléket eltüntetnek a Parlament környékéről. Lugossy Mária öröklángjával kezdődött, amit a Fő utca mellé költöztettek, mert mindig költöztetésről van szó, nem bontásról. De így volt a veszprémi 1956-os emlékművemmel is, amit a forradalom 50. évfordulóján átadni sem engedett egy Orbán-hívő polgármester, lebontatta, az enyészeté lett. Orbáné szofisztikáltabb diktatúra, mint Kádáré volt, de lényegében ugyanaz. Mi lehet a Fidesz célja? Nekem úgy tűnik, hogy az 1989. március 15-i tüntetést akarják a rendszerváltás kezdőpontjának tekinteni. Ez körülbelül olyan, mint amikor az 1848-as forradalom 50. évfordulóján Ferenc József már nem tudott engedni abból, hogy mégiscsak történt valami 1848. március 15-én, és ezért ellenünnepnapnak akarta nyilváníttatni az alkotmány aláírásának a napját, április 11-ét. Ez most egy rettenetes vergődés, kegyetlen és megalázó történet. De hosszú távon nem fog sikerülni. A minapi „kulturális ellenállás” hívószóra megtelt egy könyvbemutató, a résztvevők alig várták, hogy rezonálhassanak a jelenkorra: megint „ugyanott” tartunk. Édesapja koncepciós pere, a ’70–80-as évek szamizdatja után ez már több mint vicc, nem? A szamizdat és a demokratikus ellenzék döntés volt. Azt mondtuk, szabadon akartunk élni, kerül, amibe kerül. Megpróbáljuk, és nem az adott keretek között, hanem azokat rendesen szétfeszítve. Most megint olyan rendszerbe kerültünk, ahol a végtelenségig feszegetni kell a határokat. Ebben a kulturális szabadság kikényszerítésének nagy szerepe van. Az 1970–80-as években is ez volt a gyújtózsinór, és legalább olyan fontos szerepet játszott, ha nem fontosabbat, mint a politika. A kultúrának azt a részét, amire van ráhatásunk, most is meg kell próbálnunk szabaddá tenni. Hogy éli meg, hogy 30 évvel a rendszerváltás után arra szavaz 2,5 millió ember, hogy ne legyen szabad az ország? Ez számomra megfejthetetlen. Nem készülnek olyan felmérések, hogy mennyien vannak a vakon hívők, mennyien a rezsimet haszonelvűségből támogatók, és mennyi fiatal számít arra, hogy veszélybe kerül a karrierje, ha nem teszi meg ezeket a lépéseket. A 2,5 millió tényleg szomorú szám. A másik szomorúság a politikai struktúrából, pontosabban egy manipulált választási rendszerből és a diktatúra természetrajzából adódik: ezzel a támogatottsággal kétharmadot lehet kapni a parlamentben, és bármit meg lehet vele csinálni. Ha ma lenne fiatal pályakezdő, mi lenne a stratégiája? A kultúra felől érkeztem a demokratikus ellenzékbe, most is a kultúrából érkeznék oda. Egyszer minden kultúrát művelő ember – nem is kell, hogy kreatív legyen – szembesül azzal, hogy ki kell mondania: „ez nem mehet tovább!”. Van egy híres mondat a demokratikus ellenzék történetéből: „Kádárnak mennie kell”. Megint ott vagyunk, hogy az a politikai művészet, amiről a hatalom mondja azt, és nem az alkotó. Így ki kell mondani: Orbánnak mennie kell! Milyen a közérzete? Jól vagyok, köszönöm szépen. Kevés híradást hallgat? Nem, mindenevő vagyok még mindig, külföldi és belföldi sajtót is olvasok. Magyar filmes munkák mellett díszlettervezőként sokat dolgozom külföldön, legutóbb Mexikóban, Izlandon, Törökországban forgattam. A látványtervezés olyan építészet, mely provizórikus ugyan, de hallatlan szabadságot ad. Ahogy Haraszti Miklós barátom írta: „A látványtervező függetlensége nemcsak az, hogy következetes lehet, hanem az is, hogy szabadon játszhat az építészettől valóban idegen elemmel, a valósággal.” Így építészet és látványtervezés összekapcsolásával sikerült megint egy olyan területet találnom, amiben szabadon tevékenykedhetek. Sőt, most próbálkozom többekkel egy új műfajjal, ami még nincs Magyarországon, ez a független komputeres játékdizájn. Ez a szakma még demokratikusabb, mint a színház- vagy a filmcsinálás, mert más struktúrában épül föl. Olyan emberekkel dolgozom majd, akik szintén ezt a szabadságot érzik át. Szeptemberben kezdjük az oktatást. Az, hogy építészként a film felé fordult, összefüggött azzal, hogy nem dolgozhatott a szakmájában? Szerencsés voltam, mert gyárakat terveztem, és ebbe sokkal kevésbé szólt bele tanácselnök vagy párttitkár. Mégis, az a tervezési szabadság, ami a filmben megadatott, az építészetben nem. A filmcsinálás még abban a szűk levegőjű Kádár-rezsimben is egészen más műfaj volt, örömmel dolgoztam benne. Kezdetben én voltam a legfiatalabb díszlettervező, és iszonyatosan sokat tanultam. Most általában én vagyok a legöregebb, és most még többet tanulok. A külföldi produkciók hogyan találták meg? Az 1980-as években feketelistán voltam, magyar filmben vagy álnéven dolgoztam, vagy sehogy. Amikor Costa Gavras idejött, és kellett neki egy franciául és angolul beszélő díszlettervező, abból nem volt sok az országban. Ez azért mázli. Aztán olyan nagy nemzetközi produkciókat is vállaltam, amelyek nem nagyon érdekeltek, de a technikai felkészültséget, a munkastruktúrát, amiben mindig előrébb jártak, megtanultam. Négy-öt év múlva aztán megérkeztek ezek a művészfilmekbe is. Nemcsak filmesként élt álnéven, hanem a születés után öt évig, a családtól elszakítva, egy gyerek­otthonba bedugva Kovács Istvánként. Amikor egyszer-egyszer visszament a Lóczyba, beugrott bármi a gyermekkorából? Semmi a világon. A kíváncsiság hajtott, hogy mivel erős a vizuális memóriám, hátha visszajön valami. Amíg édesanyám élt, aggódott is nagyon, hogy nekem teljesen blank, üres az első öt évem, nincs gyerekkori emlékem. Elvitt Mérei Ferenc gyerekpszichológushoz, akit szintén bebörtönöztek ’56 után, tehát saját tapasztalatból is ismerte az ilyen problémákat, és ő azt mondta anyámnak: Júlia, nyugodjon meg, jól működik a védekező mechanizmus. A dadus által írt naplóban miket talált? Száraz leírást az aktuális állapotomról. Az utolsó bejegyzés az volt, hogy Pistiért jött a fekete autó és elvitték… Fura mondat, a dadus nem tudta, hová visznek. Szerencsére a nagynénémhez kerültem. Rákositól, majd Kádártól is tartaniuk kellett. Sosem ragadt önre édesanyjától a félelem? Ezeket az érzéseket nem nevezném félelemnek. Anyám nem félt, inkább aggódott értem. Éppen befejeztem az első évet az építészkaron, amikor a Varsói Szerződés csapatai megszállták Csehszlovákiát. Akinek még volt valamiféle illúziója az államszocializmussal kapcsolatban, az is azt mondta, ez nem mehet tovább. Nem volt nehéz rájönnöm, hogy olyan helyen élek, ahol börtönben lenni nem szégyen, hanem büszkeség. Édesanyám összes barátja, barátnője mindig, mindenki valahol raporton volt vagy rács mögött. Ez a fajta családi légkör egyrészt különleges, mert hála Istennek, nem gyakori, másrészt tartást ad. A Szabad Kezdeményezések Hálózata megalapításakor vagy a Rajk-butik idején azért érhették meglepetések. Egyéjszakás rendőrségi kalandom többször is volt, kiköltöztettek a lakásomból, amit elvettek, de amikor például 1988-ban Demszkyt és Harasztit ellenzéki tevékenységük miatt letartóztatták, és nem lehetett tudni, mikor engedik ki őket, akkor én épp Párizsban terveztem Nagy Imre szimbolikus sírját a Père-Lachaise temetőbe. A műtermében 1968–89-re emlékeztet egy Newsweek-címlap. Mára 1968-at, csak mint a liberálist, szitokszóként koptatja a rezsim. Hogy éli meg ezt az őrületet? Azt hiszem, ezt ők sem hiszik. Lehet ez politikai szlogen vagy kommunikációs eszköz, de annyira ciki és hazug, hogy nem mehet hosszú ideig. Ciki az is, hogy Orbán Viktor szerint aki liberális, az a szabadság ellensége. Az, hogy ezt mondhatja, szomorú tény a mai euró­pai politikai állapotokról. De valahogy bízom Kelet-Európában. Kis túlzással azt gondolom, amíg ma Magyarországon, Lengyelországban a sajtószabadságért, a demokratikus berendezkedésért tüntetnek, addig a nyugat-európai tüntetéseknél most mások a hangsúlyok. Remélhetőleg ismét Kelet-Európa cáfolhatja meg ezt az egész idiotizmust az illiberalizmus sikeréről. Joschka Fischer még külügyminiszterként mondta egy szamizdatkiállításon: a ’80-as évek kelet-európai demokratikus ellenzéke egy fontos értéket hozott be a politikába, a morált. Nem értem, Orbán hogy tud még egyáltalán létezni Európában, ki az, aki örömmel fog kezet vele. Még Furtwängler is megtörölte a kezét, miután kezet fogott a diktátorral. Nem helyes, hogy Európa ma asszisztál Orbánhoz. Az érdekli – nyilatkozta régebben –, hogyan csúszik át az ember észrevétlenül jellemtelenségbe, hazugságba vagy diktatúrába, amikor a pártérdek bedarálja. Ma hogy látja ezt? Nehéz feladvány, amikor egy idő után be kell látnunk, rosszul döntöttünk, rosszul szavaztunk. A következő lépés az, amikor nyilvánosan elmondjuk, tévedtünk, és még nehezebb, amikor elkezdjük jóvátenni a hibánkat. Ez szerintem elkezdődött, és most nem Simicskáról beszélek, aki éppen akkora gazember most is, mint előtte volt. Az államilag támogatott korrupcióban, ebben a maffiaállamban mindig túl sok az eszkimó és kevés a fóka. Egy diktátornak pedig mindig az a legnehezebb, miként vezényelje le az őrségváltásokat, vezércseréket úgy, hogy ő megmaradjon. Ez feszültséghez vezet, vagy adott esetben összeomláshoz. Ez a mocskosabb rész, amikor a húsosfazék körül megy a harc. A másik az említett felelősségteljes gondolkodás, hogy belátják, mindezt elősegítették. Ez érdekel. Felnőttek azok a fiatalok, akik a Fidesz-rendszerben szocializálódtak. Vajon hogy hat ez az időszak erre a generációra? Bedarálja őket, vagy ellenállnak, mi lesz velük? Amióta 1996-ban elhagyta a hivatásszerű politizálást, nem legyintette meg a folytatás szele? Nem vagyok jó politikus. Nem mondom, hogy nem érdekel, de nem ambicionálom. A szakmámat, azt hiszem, jobban csinálom, mint a politikát. De a háttérben azért gyakran segítek. Külföldi filmekben dolgozik. Milyen magyarnak lenni most? Más, mint korábban. Sokan elhűlve kérdezik: mi történt Magyarországon, mi ez a tébolyda? Miközben engem nem azonosítanak a magyar kormánnyal, de azoknak nehéz, akik munkavállalóként élnek bárhol a világban. Mit gondol a kormányfő „puritán” Várba költözéséről? A francia forradalom óta a „respublika” szimbóluma, hogy a királyi várból mindenhol múzeum lesz. Nem akármi, múzeum. Nemes gesztus ez, Bécs, Párizs erre a legismertebb példa. Orbánéknál a budai Vár visszafoglalása a köztársaság elpusztítását célozza szimbolikusan is. Ráadásul kulturális intézményeket is ellehetetlenítettek vele, amelyeknek költözni kellett. Ezért vitatkozom a kollégáimmal. Ez nem építészeti kérdés, hagyjanak engem békén azzal, hogy egy kétszáz éves freskón csámcsogunk. Itt egy szimbolikus lépésről van szó, ami súlyosabb annál, minthogy erkély épült a Miniszterelnöki Hivatal elé. Ez a Köztársaság elleni merénylet. Ugyanúgy, mint amikor kivették ezt a szót az alaptörvényből. A Fidesz tapsikol örömében, hogy mindez szakmai vita lett és nem politikai ügy. A rozsdaövezet helyett a zöldet elborító Liget-projekt is szimbolikus, vagy azért több annál? Kézenfekvő volt, hogy a valamikori kormánynegyed helyén legyen a múzeumi negyed. Ez már szakmai kérdés, de a döntés irracionális lett, nem értem. Még azt is el tudom képzelni, hogy csak az akarnokság van mögötte, hogy Orbán Viktor azt mondja: csak azért is! Édesapja gipsz mellszobra is itt van a műteremben. Lesz belőle bronz? Fontolgatom. Beck András Párizsba emigrált szobrászművész családja a ’60-as években adta édesanyámnak, amikor Romániából visszatértünk. Egyébként nem vagyok figurális köztériszobor-hívő. Lehetne csinálni egy újrakezdést, és azt írni az alkotmányba, hogy a Parlament környékén márpedig szobor nem lehet. Zászlófelvonás és katonai őrségváltás helyett jobban örülnék a kertnek, a fának. A köztéri szobrászatnak híve vagyok, de az emlékszobrászatnak nem. Nincs egyértelmű viszonyunk az emlékművekhez: most akkor legyünk szomorúak vagy vegyen erőt rajtunk a forradalmi láz egy ’48-as emlékmű előtt? Számomra az egyetlen igazi működés az emléknap, amely virtuális és nem fizikai valóság. Ennél jobbat még mindig nem talált ki senki.

Rajk László

Kossuth-díjas építész, díszlettervező. 1949. január 26-án született Budapesten. Apja Rajk László belügyminiszter, akit az év októberében egy kirakatper után kivégeztek. Édesanyját, Földi Juliannát bebörtönözték, 1954-ben kaphatta vissza fiát. 1972-ben végzett a Műszaki Egyetemen építészmérnökként, majd a montreali McGill Egyetemen szerzett mesterfokozatot 1978-ban. 1992-től a Színház- és Filmművészeti Főiskolán dísz­lettervezést tanít. Kezdetektől tagja volt a demokratikus ellenzéknek, 1981-től lakásán működtette a szamizdatok terjesztésével foglalkozó „Rajk-butikot”. 1988-tól a Szabad Kezdeményezések Hálózatának, majd a Szabad Demokraták Szövetségének az alapító tagja, 1990–96 között parlamenti képviselő. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja, székfoglalóját február 7-én a FUGA Budapesti Építészeti Központban tartja, ahol filmszobraiból és akcionista frottázsaiból nyílik kiállítás.

Frissítve: 2019.01.28 10:09

Duce-lincs post mortem

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:33

Fotó: Leemage/ AF
Húsvét vasárnapja 1946-ban is április 21-re esett. Az akkor 26 éves, politikusi álmokat dédelgető Domenico Leccisi a milánói Musocco-temető 16-os parcellájából kilopta Benito Mussolini holttestét.
„Mérhetetlenül ostoba volnék, ha azt kérném, hogy a halálom után hagyjanak békében. A nagy átalakulásokra, forradalmakra buzdító vezérek sírjai körül nem lehet nyugalom” – írta Mussolini 1932-ben egy öccsének címzett levélben, mintegy Kasszandra-jóslatként előrevetítve a jövőt. Azt, hogy „életművét” kvázi befejezettnek tekinti, már 1943 szeptemberében sem rejtette véka alá. Amikor a Tölgyfa-hadművelet során a németek kiszabadították a III. Viktor Emánuel parancsára letartóztatott Ducét grand-sassói fogságából, állítólag így sóhajtott fel: „ez aztán tényleg nem hiányzott”. Két nappal korábban még az ereit is megpróbálta felvágni a borotvájával, ami slendriánságának és az egyik őt őrző katona szemfülességének köszönhetően végül csak öngyilkossági kísérletként került be a fasiszta diktátor portfóliójába. Szűk két évvel később, rövid életű másodvirágzásnak, no meg a háborúnak végén azonban már nyilvánvaló volt, nincs más választása, mint menni vagy meghalni – ha nem is kimondottan rejtői értelemben. Ő az előbbit választotta, és menekülőre fogta. A konvojt Mussónál, a Comói-tó mellett állította meg a Garibaldi partizánbrigád, akiknek, ha lehet hinni a történelemkönyveknek, sejtésük sem volt róla, mekkora zsákmányt fogtak. Azt mondják, elsőre fel sem ismerték a páncélozott autóban német egyenruhában kuporgó Mussolinit és szeretőjét, Claretta Petaccit, olyan viaszfehér volt az arcuk és zavaros a tekintetük. Letartóztatásuknak azonnal híre ment, de hogy hol tartják fogva őket, az arra a két napra, amíg még életben voltak, titok maradt. Hogy egészen pontosan mi minden történt, mielőtt a milánói Loreto téren fellógatták őket, máig nem egyértelműen tisztázott – a hivatalos verzió szerint a Villa Belmonte kapujában egész egyszerűen agyonlőtte őket Pedro, a partizánparancsnok. A kivégzés helyén egyébként, hozzávetőleges hitelesítésként, a mai napig egy tábla díszeleg, melynek szövege rejtélyes mértéktartással fogalmaz: „Történelmi esemény helyszíne, 1945. 04. 28.”

Könyörgöm, akasszuk fel!

Az sem teljesen egyértelmű, hogy kerültek a tetemek a Comói-tó mellől Milánóba, de azt, hogy bizonyos Walter Audisio, becenevén Valerio ezredes kiteríti őket a Loreto tér kövére, már filmfelvételek bizonyítják. Figyelem! A tizennyolcas karikát idézve, itt hívjuk fel kedves olvasóink figyelmét, hogy a következő mondatok a nyugalom megzavarására alkalmas írói képeket tartalmaznak, továbbá a személyiséget károsító magatartásmintákat mutatnak be. A videón jól látszik, ahogy a partizánkordon igyekszik távol tartani a holttestektől a felbőszült tömeget, de azért az ügyesebbek utat tudnak vágni maguknak, hogy a Mussolini-test közelébe férkőzzenek és alaposan megköpködjék, urambocsá, picit megrugdossák. Egy teherautó is átverekszi magát a kordonon, megáll a fasiszta diktátor és fegyverhordozói – többet is kivégeztek eddigre – mellett, és a sofőr Mussolinire lépve száll ki. A tömeg ezen a jeleneten felbuzdulva egységes masszaként szakítja át a partizánkordont, a Loreto téren pedig elszabadul a pokol. Akik nem sokkal azelőtt még istenítették a Ducét, most elborult elmével ütik, vágják, rúgják és lövik cafatokra. Borotvált feje pillanatok alatt a felismerhetetlenségig torzult, a törött koponya repedései mentén szivárogni kezdett az agyvelő. (Nem holmi hatásvadászatból idézem ennyire részletesen az anamnézist, ennek később, keretes írásunkban még jelentősége lesz.) A tömeg egyre megfékezhetetlenebbnek tűnt, ezért néhányan úgy döntöttek, hogy a hullákat fejjel lefelé felkötik a téren lévő Esso-benzinkút tetőszerkezetére. Bár az emberek dühe alól némiképp sikerült kiszabadítani a tetemeket, a fellógatással rájuk nyomták a lehető legnagyobb gyalázat hentesbélyegét.

Lírai hullarablás

Mussolini és Clara Petacci holtteste a csak imitt-amott összecsengő beszámolók szerint a La Pace Hotelbe került, ahol először megmosták és felöltöztették, majd a halottasházba szállították őket. A boncolási jegyzőkönyv szerint Mussolini arca a felismerhetetlenségig roncsolódott, a feje deformálttá vált, a gerince teljesen összeomlott, állkapcsa szilánkokra tört, a mellkasát és a hátát lövések bemeneti és kimeneti nyílásai „díszítették”. A boncolás amúgy rendkívül vidám, kedélyes hangulatban zajlott – a végén az ott lábatlankodó újságírók és a boncnokok rembrandti csoportképben elevenítették fel dr. Tulp anatómiáját. A testet a milánói központi temető 16-os parcellájában, egy jeltelen sírban hantolták el, nagy sietve s talán még nagyobb titokban, remélvén, hogy ezzel lezártnak tekinthetik a sok szempontból kényelmetlen Mussolini-dossziét. Domenico Leccisi azonban nem így gondolta, és közel egy éven át, minden áldott este, amikor elvonatozott a temető mellett, azon gondolkodott, hogyan írhatná tovább a folytatást. 1946 áprilisában, nem sokkal húsvét előtt a temető hatalmas, megvilágított keresztje az ő elméjében is lámpást gyújtott: elhatározta, hogy húsvét vasárnapján „kiszabadítja” a tetemet a jeltelenségből és méltó végtisztességet követel neki. Alig volt pár napja felkészülni az akcióra – április 21-én, sötétedés után három társával együtt beszökött a temetőbe, és kiásta Mussolini holttestét. Visszaemlékezésében élete legjelentősebb, felejthetetlen, már-már lírai eseményeként emlékszik a történtekre: „csak úgy zengett a csákány alatt a föld, mint az ágyúdörgés a csendes éjszakában”. Szintén ő maga számol be arról, miként másztak át a Duce földi maradványait tartalmazó kézikocsival a temető falán, s hogyan kötötték a kocsit egy Apriliához, de ennek valóságtartalmát az időben egyre cifrábbra érő szubjektív emlékezet talán már némiképp átszínezte. A belügyminisztériumba két nappal később, április 23-án érkezett feljelentés a lopásról – a kiérkező hatóságok a sírban Mussolini hűlt helyét és egy gépelt üzenetet találtak: „Benito Mussolini maradványai fölött a Demokratikus Fasiszta Párt aktivistái átvették az ellenőrzést. A Duce ismét köztünk van!” Az országos nyomozással párhuzamosan azonnal megkezdődtek a civil találgatások is: a holttestről az emberek tudni vélték, hogy egy kereskedelmi hajó fedélzetén elhagyta Genova kikötőjét, hogy diplomáciai postával érkezett Rómába, biztonságban van külföldön vagy a római San Lorenzo pályaudvar raktárában. A legmerészebb ötletelők szerint akár fel is támadhatott… 

Összehajtogatva egy mosóládában

A nyomozás három hónapja alatt számtalan gyanúsnak tűnő neofasiszta elemet letartóztattak, míg végül, július 31-re, a hatóságoknak sikerült Domenico Leccisihez is eljutniuk. Ő bevallotta, hogy a holttestet egyik társa hegyi házában rejtették el, ám amikor Mauro Ranát letartóztatták, megkérte Enrico Zuzza atyát, hogy az erősen bomló Mussolinit fogadja be a csendőrségi főparancsnokságtól amúgy pár száz méterre lévő Sant’Angelo-kolostor. Befogadta. A Leccisivel villámsebesen kapcsolatba hozott szerzetesek egy darabig, Isten nevében, mindent tagadtak, de mivel viszonylag könnyedén meg tudták őket szorongatni, végül hajlandóak voltak alkut kötni az állammal: átadják a holttestet, cserébe garanciát kapnak a keresztény temetésre. Állítólag a falba rejtett mosóládában, a gondosan összehajtogatott test mellett egy levélkét is találtak: „kinyitni csak e maradványok, Benito Mussolini földi maradványainak újratemetésekor szabad” felirattal. Az ügy lezárult, az állam végre fellélegezhetett, a nyomozást végző vizsgálóbírót előléptették teljhatalmú főprefektussá, később rendőrkapitány-helyettessé. A bűn­­ré­szességgel vádolt szerzeteseket felmentették, és Leccisi is – bár elsőre elítélték – amnesztiát kapott. Igaz, később hat évre bekasznizták pénzhamisításért. Az utolsó fényképek az azonosításkor, 1946. augusztus 14-én készültek a Ducéról, akit magzati pózban örökítettek meg a rendőrségi fotósok. A jobb keze hiányzott, a két szemgödre üresen tátongott. Az azonosításról szóló jelentés, a fényképek és a ládába visszahajtogatott holttest ezután újabb évekre eltűnt szem elől, ezúttal már államérdekből. A vizsgálóbizottság rendeletét, vagyis, hogy el kell temetni a tetemet, nem hajtották végre. Rachele Mussolininak, aki száműzetése helyéről küldött táviratot a rendőrfőnöknek, melyben kérte férje tetemének kiadatását, a belügyminiszter egy egyszerű összetett mondattal üzente meg, „hogy jelen körülmények között nincs lehetőség a kérése teljesítésére, ugyanakkor egy későbbi, megfelelőbb időben elképzelhető a holttest kiadása a család számára”. Csak egy nagyon szűk vezetőréteg tudta, hogy a holttest a Cerro Maggiore kapucinus kolostorba került, alig 15 km-re a sírtól, amelyből Leccisiék kilopták. A megfelelő idő végül 1957-ben érkezett el – a Cerro Maggiore szerzetesei a legnagyobb diszkrécióban adták át a családnak a szappanos ládát és benne a fasizmus atyjának földi maradványait, aki így, ládástul került a családi kripta szarkofágjába. A temetésen tobzódó tömeg egységes jobb karlendítéssel üdvözölte a fasiszta diktátoroknak is kijáró végtisztesség megadását. Sírhelye azóta is zarándokhely, az el(v)kötelezett odalátogatók számát évente 50 ezerre becsülik.

Egyesek látni vélték, hogy a Loreto téren történt megaláztatások közben, a dühödt tombolás hevében az amerikaiak mintát vettek Mussolini véréből és agyvelejéből, hogy kiderítsék, vajon tényleg szifiliszben szenvedett-e az egykori vezér, ahogy azt akkoriban – mint később kiderült, tévesen – feltételezték róla. Nagy valószínűséggel ezek, vagy inkább ennek a legendának az alapján kreált minták bukkantak fel 2009-ben az eBayen eladási tételként.

Frissítve: 2019.04.22 14:29

„Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” - Államügyek a faluvégről

Publikálás dátuma
2019.04.22 10:52

Szépné Rózsa Judit somogyvámosi nyugdíjas talán nem tudja megmenteni Magyarországot a dugába dőléstől, és talán Európán sem segíthet. De amit az államügyekért a kis konyhájából elszeparált asztalkánál megtehetett, megtette. Nemrég európai parlamenti képviselőknek írt levelet migrációügyben, az Orbán-kormány ultrapopulista retorikájára válaszul.
Judit nénit délelőtt hívni nem ildomos. Ki szeretné, ha felvernék legmélyebb álmából? A 69 éves nyugdíjas kakaskukorékoláskor indul aludni, hogy kipihenje az éjszakát, amikor állampolgári aktivitása a legélénkebb. Későn kezdődik számára a nap, ekkor a hírekben hallott tartalmakat beszéli meg a közélet iránt hasonló érdeklődést mutatókkal, köztük újságírókkal, akikkel barátságba került mint olvasóilevél-író. „Azt kellene tudatosítani az emberekben...”, így a megszokott kezdés. „De mindig előre bocsátom, hogy kettő perc lesz vagy öt, és akkor le is teszem, nem akarok senkinek a terhére lenni” – mondja Judit néni, és ez olykor igaz. De ha nem kettő meg öt az a perc, megéri.  

Ovális szoba-konyha

Néró, a környék alighanem legcsúnyább, de ismerősökkel legkedvesebb kutyája kötelességszerű ugatással köszönt. Judit nénivel az államügyek intézésére kialakított „news room”-ban ülünk le, újságok, tévé, telefon, laptop kéznyújtásnyira. Az antivilágban egy jobb amerikai elnök sem üzemelt ekkora infrastruktúrával. A térelválasztón cetlik, az egyiken: INNI – napi három liter. Hiába, no, az államügyekkel élve lehet a leghatékonyabban foglalkozni. Mielőtt félreértés esnék, nincs cinizmus e sorokban, Judit nénit csodálom. Amíg a hozzá hasonló tudatos és magabiztos állampolgárból kevés van szerte az országban, és egyre kevesebb, és aki annak mondható, az is „kussol inkább” a családjára, a szomszédjára, a tanáraira meg ki tudja, kire tekintettel, addig nagy a baj. És hát látjuk, hogy nagy. Látnunk kell azt is, hogy ezt a „világra szóló förtelmet”, amit illiberalizmus címen művel a kormány, megette sok millió ember, a többi sok millió pedig kevés kivétellel csöndben nézi. Változtatni kell tehát az emberek tudatosságán, ez a felelős nyugdíjas krédója. Judit néni világéletében fogékony volt a jóra, az elesettek támogatására. Gyermekkorában éveket töltött nevelőotthonban, kitűnő tanuló volt, de kitűnni nem akart, és bár alapvetően visszahúzódónak ismerték, gyakran az igazság bajnokaként védte meg magát vagy társait, amikor éppen nem korrepetálta őket. Vallásos neveléséből a kötelességtudat és a légy jó parancsa ivódott belé. Az ötvenes-hatvanas évek filmhíradóin nőtt fel, ismerős volt a mozi jegyszedője, de csak felnőtt fejjel értette meg, hogy a kommunizmusban, később a szocializmusban messze nem minden működött tökéletesen. Az sem, idézi, ahogy a nyolcszobás kúriájából 1954-ben kitelepített arisztokrata szomszédasszonnyal elbánt a rendszer. 

Orbán bűnlajstroma

Ha valamivel, akkor a pártállam tájékoztató gyakorlatával a ’70-es, ’80-as években mint munkavállaló elégedett volt. A nyugdíjrendszer változásait például felelősen és kimerítően magyarázták minden fórumon. Ezt tette maga is nyugdíjügyi előadóként. Ez az igényfelvevői pozíció ahhoz is teret adott, hogy sokféle emberi sorssal, kisiparosokkal, kiskereskedőkkel, egykori téesztagokkal ismerkedjen meg, miközben együtt morzsolgatta velük az éveket. Mindenkit egyenlő mércével kell mérni, tanulta meg ekkor. „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak, hogy ezt a társadalombiztosítási rendszert szétrobbantották”, jegyzi meg, s teszek egy strigulát Judit néni „Sosem fogom megbocsátani Orbánéknak...” kezdetű, vaskos sérelemgyűjteményéhez. Ezután a három nagyobb Budapest környéki téesz közül a 3600-as taglétszámú Rozmaringban dolgozott. A fejlesztést segítő részjegyek és célrészjegyek bevezetéséről esett szó egyszer egy gyűlésen, amikor szemet szúrt neki, hogy a tervezet a módosabbaknak lehetőségként 12, a szegényebbeknek kötelezően 5 százalékos részesedést ígér. Mivel senki nem szólt az aránytalanság miatt, ezért úgy érezte, neki kell megtennie, s ezzel kijárta a kedvezőbb feltételt. Ekkortájt gyakorló bagolyként az éjszakai televíziós műsorsáv egyre értelmesebb programjait nézte, ilyenek voltak A Hétből ismert Hajdú János interjúi és Sára Sándor dokumentumfilmjei is, melyek szélesebb kitekintést engedtek a világra. A rendszerváltozás idején Judit néni élénken figyelte az ellenzéki kerekasztal tárgyalásairól szóló híreket. Egy Buda-környéki nagyközségben magától értetődően ment el meghívás nyomán a helyi ellenzéki kerekasztal-fórumra, ahol az alakuló pártok az első szabad parlamenti választások teendőit egyeztették. A KDNP ekkor lopta ki magát a szívéből, mert miután kiderült, hogy saját maga képviseletében van jelen, a helyi kereszténydemokrácia ki akarta küldeni. „Én? Dehogy mentem, sőt felszólaltam és javasoltam, hogy a civileknek is szervezzenek fórumot. Meg is tartották, elmentem oda is. Azt tapasztaltam, hogy régiek és újak csak »az aki kapja, marja« elven működnek, amiben nem kívántam részt venni”, emlékszik. Ezek után Judit néni 1990 és 2005 között jószerével csak német adókat nézett, köszönhetően egy jóval korábbi négyéves NDK-s tartózkodáson szerzett nyelvtudásnak. A helyi önkormányzatiság nyegle működése döbbentette rá, hogy ismét porszem került a gépezetbe. Egy neki küldött határozatban olvasta, hogy az állampolgároknak semmi tennivalójuk nincs egy tér átnevezésével kapcsolatban. „Már azt is ostobaságnak tartottam, miért kell a Szabadság teret Templom térre átnevezni, mi baj van a szabadsággal? De hogy semmi tennivaló nem lenne egy közterület átnevezése után? Őrület!”, magyarázza felháborodása okát. 

Búcsú a népbutítástól

A 2010-es fordulatot már élénk figyelemmel követte. Olvasóként a megyei napilap rendszeres levelezője, a rovat gyakori szerzője lett. Leggyakrabban a vidéket érintő hátrányok ­miatt ragadott tollat, később laptopot. Az országos híreket megelőzve írta meg például, hogy az ATM-ek hiánya ­miatt másodrendű állampolgárok lettek a falun élők. Somogyvámosra egykori szomszédja révén került, ahol német falubelijének segített majd’ százezer forintot visszaperelni a közműszolgáltatóktól. Ugyanez a hölgy egyszer, felbátorodva a sikeren, 380 forintos vitás összeget akart vele január elsején bepanaszoltatni. „Január elsején 380 forintért még magamnak sem mozdulnék meg!”, nevet a történeten. A napilappal kötött barátsága Mészáros Lőrinc tulajdonosi befolyásával szakadt meg. Tűrte, ameddig tűrhette, mondhatnánk Arannyal, s hónapokig tűrte is. Ekkor megírta búcsúlevelét a szerkesztőségnek. Az alkalmasint szofisztikált Judit néni „Behányok az Önök népbutító lapjától” című levelét később a Magyar Narancs közölte. „Nem az ára miatt szakítunk, hanem a tartalma miatt, ami hetek óta hol dühít, hol végtelenül elszomorít, esetleg mindkettőt egy időben. Én »megpróbáltam szeretni«, mindhiába, ma a nemzeti konzultációs oldalakkal már betelt a mérték… Számomra teljesen elfogadhatatlan az a mértéktelenül népbutító, végletekig egyoldalú, megosztásra törekvő, ellenséggyártó szándék, melyet a tulajdonosváltás óta a lap sugároz.” Judit néni szerint a propaganda,a „sorosozók fröcsögése” gátlástalanul árad a lapból, eltékozolva az adómilliárdokat ahelyett, hogy azokat a közjóra fordítanák. 

Népet a hatalomhoz

Judit néni lap nélkül maradt. De a lapok nem maradtak nélküle: minden hónapban a független sajtót támogatja a korábbi előfizetés mértékéig. Közéleti érdeklődését választások idején, állampolgári kötelességként a falusi fórumok látogatásával elégíti ki. Ült már egyedül is politikussal szemben, s volt, hogy harmadmagával tette. Szinte szégyellte magát mások érdektelensége miatt. „A polgár közönye a demokrácia gyilkosa”, írja erről az Állampolgárképzőben. Egy kaposvári szabadegyetemen tett egész évados látogatásai, s különösképpen Kiss László alkotmányjogász előadása nyomán elhatározta, hogy ismeretterjesztő céllal papírra veti a demokrácia működésével kapcsolatos tudnivalókat. Rutinos szerzőként másfél oldalnak szánta, kilenc lett belőle. Három hétig fésülgette, barátok véleményét kikérve. Kiveri a frász a médiából áradó idegen szavaktól – mert ennek a számlájára írja sokak értetlenségét –, ezért egyszerűen, világosan vetette papírra gondolatait a „Demokráciához (néphatalomhoz) nép is kell” alcímmel, a biztos tudásra alapozott polgári öntudat fölébresztésének a szándékával. „Senki ne jöjjön itt azzal, hogy minden polgármesteri hivatalban olvasható az Alaptörvény, a folyosón van széke és asztala (szőttes terítővel), mert én élő embert ott ülni még nem láttam! Bár éreztem kísértést, én sem tettem. Vidéki vagyok, rossz a közlekedés, nem lesz később buszom”, írta egy némiképp epés piszkozatban. Judit néni az államtól azt várja, hogy a polgárok életét befolyásoló döntéseket megfelelő időben, közérthetően és elérhetően hirdesse ki ahelyett, hogy bírságokkal és a kritikusok levadászásával töltené az idejét. „A tisztességes tájékoztatást az önmagát emberszámba vevő népnek nem pusztán joga, de egyenesen feladata számon kérni. Ha ezt a feladatát elmulasztja, akkor önként vállalja a birka létformát, ami nyilvánvalóan ostoba döntés. Egyenes derékkal kell kiállni a jogokért...” Idén ellenzéki európai parlamenti képviselőknek írt levelet. Szerinte a határon túli magyarság támogatása már most is, egy esetleges befogadási kényszer miatt pedig a jövőben akkora teher lehetne, hogy ezzel mindenkorra mentesülnünk kellene a bevándorlók szétosztásának bármikor felmerülő kötelezettségétől. Kész, passz, nincs migránstéma. Hogy ez ilyen egyszerű-e, nehéz eldönteni, de Judit néni legalább megpróbálta. „Nem ülhetek, mint Szent Gug a faluvégen”, magyarázza az aktivitás kötelességét ismeretlen eredetű, de érthető szólással. Miután a Google értetlenül állt a keresés előtt, Judit néni bevallotta, hogy kár szépíteni, ez a szent szar (Kurt Vonnegut – a szerk.) szalonképes változata.