Átlagtól mediánig

A magyarországi rendszerváltástól (is) sokan várták, hogy a gazdasági és politikai működésmód megváltozása alacsony jövedelmi egyenlőtlenségekkel jellemzett, de a lelassult mobilitású társadalmat úgy rázza fel és alakítja át, hogy közben a lojalitás helyett az érdem és a teljesítmény veszi át az előrejutásban a meghatározó szerepet.
Három évtized múltán megállapíthatjuk: azokból a reménységekből, amelyeket a Tárki Társadalmi riport 2018 című tanulmánykötetében Tóth István György és Szelényi Iván a fenti módon fogalmazott meg, semmi sem vált valóra.  A jövedelmi egyenlőtlenségek éppúgy jellemzik a társadalmat, mint az, hogy Európában nálunk (és érdekes módon épp Németországban) a legkisebb az esélye annak, hogy valaki alulról a felső tizedbe kerüljön. Abba a csoportba, amelynek tagjai Magyarországon már a felhalmozott vagyon 30 százalékával rendelkeznek.
Feltehetően nem az elitbe jutás vágya vezérli azokat az autógyári alkalmazottakat, akik a magasabb bérükért a sztrájk fegyveréhez nyúltak. Nem ismeretes, hogy közülük hányan vannak olyanok, akik a KSH statisztikájában szereplő 355 100 forintos bruttó havi átlagkeresetet mondhatják magukénak, az azonban bizonyos, hogy aligha akad ebben az országban olyan, aki hitelt adna ennek a statisztikai adatnak. Ha - nem reprezentatív - közvéleménykutatást végeznénk, akkor arra jutnánk, hogy a 300 ezer forintot sem éri el ez az érték. 
A KSH-ra korai lenne ugyan rásütni a csalás bélyegét, a bérstatisztikai adatközlésük láthatóan mégis megbukott, és ezt nem csak a szakértők állítják. A hivatal is belátta: megérett az idő a metodikai változtatásra. Igaz, kerek nyolc esztendő lepergett az idő vén rokkáján, míg eljutottak odáig, hogy kimondják: a mintavétel korábbi módján immár változtatni kell.
Az elmúlt év végéig a számba vett keresetek nem tükrözték a valóságot. Csak a teljes munkaidőben foglalkoztatottak keltették fel ugyanis a statisztikusok érdeklődését, azok, akik egy legalább öt fős munkahelyen, költségvetési intézménynél vagy néhány nonprofit szervezetnél dolgoztak. Kimaradtak a kisvállalkozók éppúgy, mint azok, akik ténylegesen nyolc órát tevékenykedtek ugyan, de alkalmazói trükközés miatt csak részmunkaidősként vették számba őket. 
Ez volt a torzulás alapja, a statisztikai szakzsargon szerint itt bizony túlmérés történt. Nem kicsit, nagyon. Emiatt a 2018-as - még nem publikált - havi átlagkereset-érték 20-30 százalékkal mutat majd többet a valóságosnál. A kormányzati propaganda (hencegés) egyik kulcseleme, a reálbérek csodálatos növekedésének mértéke tehát hamis adat, ennek csak egyharmada állja ki az igazság próbáját.
Ha hinni lehet a KSH szándékainak, a 2019-es bruttó keresetekről szóló adatok már hitelesebbek lesznek. Az átlagkeresetek helyett pedig meg kell szoknunk a medián fogalmát. Vagyis azt, hogy ha minden keresetet sorba állítunk, akkor ennél az összegnél ugyanannyian fognak kevesebbet keresni, mint ahányan többet. A jövedelmi egyenlőtlenségek ugyan nem tűnnek el, de barátságosabb képüket mutatják majd. Látszólag.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2019.01.25. 09:28

Savanyú cukor

Talán ez az utolsó pörkölt-szotyola illatú vasúti váró a környéken, ahol még egyáltalán megáll a vonat, nemcsak lassít, vagy azt se, hanem elvágtázik tova, oldalra se nézve. A falak évtizedek alatt magukba szívták az olajkályha édeskés, füstös aromáját, s hiába fedi őket öt-tízévenként tisztasági festés, a szag előtüremkedik a pórusok alól, finom hártyát von a bádogtányéros mennyezeti lámpa külsejére, s betakarja a nyolcvanas években ott felejtett utazási szabályzat tompa kereteit. A „pénztár” felirat itt-ott már megkopott, a vasrácsokkal fedett üvegablak mögött nem ül senki, a fülkét takaró óarany selyemfüggönyt vastag por lepi. 
Barna fapadokon ülünk, hideg van, jól látszik a leheletünk, fázósan húzzuk összébb magunkon a kabátot.
Nyílik az ajtó, idős asszony tipeg befelé, kezében fonott kosár, másikban bot, azzal próbálja tartani a rugós ajtót, mire felugrana valaki, hogy segít, már be is csukódik mögötte. Áll tétován, mérlegelve, melyikünk mellé üljön. Aztán felém közelít, előbb a kosarát teszi le, utána a botját támasztja ki a pad végét lezáró vas fogantyúhoz, majd mély sóhajtással mellém ereszkedik. Fekete berlinerkendő van átvetve a mellkasán, az melegíti, a lábán posztócsizma, már nem is gyártanak ilyet, jól megtapad a havon, s nem ereszti be a nedvességet sem. 
A kosarához nyúl, a benne lévő csomagokat ide-oda helyezi, alulra is kotor, majd elővesz egy zacskó savanyú cukrot valahonnan, mélyről. Fél szemmel a zacskóra sandítok. Ismerős. A nagyanyám is ilyesmit rejtegetett az egyik hokedlifiókban, a vasárnapra szánt tiszta zsebkendők között, s hogy már ilyet sem lehet kapni a boltban, abban biztos vagyok. Mégis tisztán emlékszem az éles, metsző málnaízre, ami pár perces szopogatás után előbukkant a cukorka göcsörtös felülete alól, s ott maradt még órákkal később is, mikor az édességnek már híre sem volt. 
A mellettem ülő kibogarász egyet a vöröslő darabok közül, a többit óvatosan visszagyűri a zacskóba, azt meg a kosár mélyére megint. Úgy kapja be a cukrot, mintha valami csínytevésre készülne: az egyik kézfejével eltakarja közben a száját, majd hosszú másodpercekig szinte mozdulatlanul ül tovább. Aztán lassan, nagyon lassan kezdi forgatni egyik szája sarkából a másikig, hang nélkül, szinte némán. A váróban síri csend, senki sem mocorog, minden hang kiélesedik, mégsem hallatszik semmi. A kemény cukorka nem pöccen a fogakhoz, mert valószínűleg nincsenek már fogak, de kínos lenne megbámulni, bizonyosságot szerezni. 
Telnek a percek, nyílik az ajtó, egy vasutas szól be, hogy mindjárt érkezik a vonat. Az addigi méla nyugalmat felváltja valami enyhe izgalom, mintha a vonat megérkezése váratlan esemény lenne, meglepetés, már-már boldog öröm. A nénike is készülődik, fogja a botot, teszi maga mellé. A kosara mélyéről újból előkotorja a cukros zacskót, valahonnan a másik sarkából meg kivesz egy gyűrött celofándarabot. Megint a szája elé emeli az egyik kezét, majd diszkréten beleköpi a félig elolvadt cukorkát a celofánba: begyűri, mintha szaloncukrot sodorna, aztán visszarakja szépen a többi tűzvörös málnagömb közé.
Szerző
Doros Judit
Frissítve: 2019.01.25. 09:28

Lufi

A tizedik helyen végzett a magyar férfi kézilabda-válogatott a dán-német közös rendezésű világbajnokságon, ezzel minden bizonnyal lemarad az olimpiai selejtezőről és a 2020-as tokiói olimpiáról is. A magyarok előtt végző csapatok közül Franciaország, Dánia, Németország, Norvégia, Svédország, Spanyolország és Horvátország nagyobb játékerőt képvisel, Egyiptommal döntetlenre végzett a nemzeti együttes. Brazíliával is nagyjából azonos erejű lehet a válogatott, de a dél-amerikaiakkal nem találkozott Csoknyai István és Vladan Matic együttese.
Az olimpiai selejtezőhöz el kell érni a hetedik helyet - ez erőn felüli teljesítmény lett volna. A nemzeti együttes 2012 óta nem volt ott a nyári játékokon. Ez azonban nem kizárólag a játékosok vagy az őket felkészítő szakemberek hibája. A kormány kiemelt stratégiai ágazatként tekint ugyan a magyar sportra, de a gyakorlatban ez azt jelenti, hogy ellenőrizetlenül ad milliárdokat a szövetségeknek, melyek élén kevés kivételtől eltekintve nem sportszakemberek, hanem politikusok, a rendszer hű szolgái ülnek. A kiemelt támogatás akkor érne sokat, ha a forrásokat szakszerűen használják fel - ehhez azonban sportszakemberek kellenének.
A pénzzel teletömött magyar sport nem más, mint egy lufi, amelyikből fogy a levegő. Tavaly a vívók a sosem látott anyagi támogatás ellenére a sportág történetének leggyengébb eredményével (egy bronzérem, más elődöntőbe sem jutott) zárták a világbajnokságot. A kézilabdázóknál vannak légiósokkal feltöltött, nemzetközileg sikeres klubok, melyekben a magyar válogatott játékosok csak kiegészítő emberek. A szövetség nem tudja kezelni ezt a problémát, elképzelésük sincs a megoldásra, ami szakemberek hiányában nem is csoda.
Ami közös a vívóknál és kézilabdázóknál: az elnök „ejtőernyővel” érkezett a politikából. A jövőkép több mint aggasztó.
Frissítve: 2019.01.25. 09:27