N. Kósa Judit: Fecske és fruska

Publikálás dátuma
2019.01.27 13:10
Baloghy Mária (a bal felső sarokban) fordított is és fordítással bízta meg Karinthyt
Tolnai Világlapja
Azt hiszem, tizennyolcadszor olvastam el a napokban a Fecskék és Fruskákat. A nagyságrend biztos, a szám egy kicsit bizonytalan, mert a – talán – tizenhetedik olvasás úgy negyven éve zajlott. De a regény ugyanúgy hatott rám, mint hétévesen, amikor kanyaróból lábadoztam, és a lakásba kasztlizva kellett töltenem a nyarat. Most is alig tudtam letenni. Mindössze annyi volt a különbség, hogy a lelki szemeim előtt már nemcsak a képzeletbeli angol tó jelent meg, hanem konkrétan Windermere, ahol már felnőttként, egy kirándulóhajóból kibámulva elakadt a lélegzetem. Mert rádöbbentem, hogy ott járok a regény kellős közepén.
A birtokomban lévő példány az első, az 1936-os kiadás: édesapám és a bátyja még kisgyerekek voltak akkor, évekkel később vehették meg nekik. Nyolc pengő volt az ára, erre utal legalábbis a halvány ceruzás beírás az előzékoldalon. Ráadásul a nagyszüleim biztosak lehettek benne, hogy a vitorlázós-táborozós gyerekregény sokkal inkább az épülésükre fog szolgálni, mint a vadnyugati füzetek, amelyeket titokban bújtak: „mindkét nembeli fiatalok számára íródott Arthur Ransome könyve, az utolsó évek legnagyobb sikerű angol ifjúsági regénye. Baloghy Mária a pedagógus-író gondosságával és szeretetével mentette át magyarba a könyv üde humorát” – biztosította például a Magyarország a nagymamámat.
Ezzel viszont el is értünk végre a két emberhez, akikről mesélni szeretnék önöknek: Arthur Ransome, az író és Baloghy Mária, a fordító. Az előbbi, aki látta Lenint – kétszer is! -, s az utóbbi, akiről ma már csak annyit jegyez a közemlékezet, hogy az utolsók közt beszélgetett József Attilával. Pedig ennél azért mindkettejük története jóval kacifántosabb.
Ransome 1884-ben született Leedsben, és bár korán újságírónak állt, a hírnév csak akkor kapta fel, amikor 1913-ban rágalmazási pert indított ellene Lord Alfred Douglas. A Bosie-ként inkább ismert világfi – ekkor épp: férj és apa - rossz néven vette ugyanis, hogy Ransome az Oscar Wilde-ról szóló könyvében az író csábítójának, rossz szellemének, végromlása legfőbb okának tüntette őt föl. A per akkora vihart vert, hogy még a pesti lapok is részletekbe menően tudósítottak róla. Így nem csoda, hogy Ransome a győzelem után – lévén egyébként is gyenge gyomrú és idegeskedésre hajlamos – a lehető legmesszebbre bujdosott. Azaz Oroszországba.
Ennek köszönhette viszont, hogy mikor Oroszországban kitört a forradalom, pótolhatatlanná vált: előbb a Daily Mail, aztán a Manchester Guardian nevében készített interjút Leninnel, majd egy emigráns orosz asszonyt feleségül véve visszatért Angliába, és újabb kiküldetést annak ellenére sem vállalt, hogy már a The Guardian kérte fel rá. Letelepedett inkább az észak-angol tóvidéken – ahol persze mindenki azt gondolta róla, hogy kém -, és 1929-ben elkezdte írni a Fecskék és Fruskákat. A könyv akkora siker lett, hogy a majd’ két évtized alatt tizenkét kötetre hizlalta a sorozatot. Ezt követően a legkomolyabb botrányt az kavarta körülötte, amikor vitatták, helyes volt-e egy baráti család négy gyerekének nevét kölcsönöznie Walkerék figuráihoz.
Nem tudom, találkozott-e valaha Arthur Ransome a nála tizenegy esztendővel fiatalabb Baloghy Máriával, de nem tartom lehetetlennek: utóbbi rendszeresen megfordult Angliában, s lévén olyasvalaki, aki „mint kitűnő gyermekpszichológus is szerepelt az Athenaeum gyermekkönyveinek megválogatásánál” (Literatura, 1934), természetes lett volna, hogy felkeresi a fiúkönyv-lánykönyv évszázados múltú sztereotípiájával forradalmi módon szakító szerzőt. De mindennek sajnos semmi nyoma – pedig milyen jó lenne bebizonyítani, hogy Lenin ily módon három kézfogásnyi távolságba került József Attilától…
Hiszen a mára lábjegyzetté halványult Baloghy Mária ma csak egyetlen dologról híres: a József Attila halálát megelőző hetekben a vele szomszédos szobát foglalta el a Siesta szanatóriumban, s mivel József Jolán régi munkatársnője volt, az ismeretség okán többször felkereste, hogy beszélgessen vele. (Igaz, Felkai Béláné Zentai Rozália – a költő egyik ápolója - a hetvenes években közreadott interjújában még arról is gondoskodott, hogy inkább valamiféle kíváncsi öreglánynak tűnjék, ne pedig segítőkész régi barátnak.)
Kétségtelen, hogy 1937 őszén Baloghy Mária túl volt már a negyvenen. Kassán született, Budapesten járt latin-görög szakra, aztán középiskolai tanár lett odahaza, Trianon után pedig pesti hírlapíró. 1925-ben indította meg Nemesné M. Mártával a Jövő Útjain című folyóiratot, amely az Új Nevelés Világligája nevű nemzetközi szervezet magyar nyelvű közlönyeként volt hivatott terjeszteni azt a gondolatot, hogy „szakítani kell a régi iskola merev formáival, az értelmi nevelés egyoldalú módszereivel”.
Innen indulva aztán nem volt megállás: a harmincas évek elején sorban indította be a gyakorlati nőnevelő tanfolyamokat – mint a gondozónőket és majdani családanyákat képző Kisanyák Iskolája, a Női Szociális Iskola, illetve az üzemi munkásokat patronálni hivatott szociális, egészségügyi, jogi és kulturális tanácsadókat kibocsátó Gyárgondozónői tanfolyam -, miközben irodalmi munkásságával sem hagyott föl. Neve nemcsak fordítóként, kötetek összeállítójaként – Babakönyv, Lányok könyve, Fiúk könyve – tűnik fel, hanem némi kutakodással kiderül: Sárközi Györggyel együtt ő bízta meg Karinthy Frigyest a Micimackó lefordításával. Igaz, ahogy később megjegyezte, mint nyelvi kontrollszerkesztő már nem merte átnézni a kész művet…
Baloghy Mária a világháború után is a Bimbó út 3. alatt élt, ahol korábban. A temérdek általa vezetett iskola neve helyett azonban már csak annyit tüntettetett fel a telefonkönyvben, hogy „Boldog világ pedagógiai játéküzem tulajdonosa”, később pedig mindössze azt, hogy „tanár”. 1966 elején jelentette meg a Kortárs a József Attilával kapcsolatos, nagy figyelmet keltő visszaemlékezését, majd 1967. szeptember 3-án, „hosszú szenvedés után” meghalt. Még nem volt 73 éves. Elhunytáról egy aláírás nélküli partecédula tudósította az ismerősöket. A lapok nem adták közre a hírt.
Arthur Ransome akkor már nem élt: napra pontosan három hónappal korábban hunyta le a szemét egy manchesteri kórházban. Anélkül, hogy a Fecskék és Fruskák kalandjainak rég megkezdett utolsó részét valaha befejezte volna.
Frissítve: 2019.01.27 13:10

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.