N. Kósa Judit: Fecske és fruska

Publikálás dátuma
2019.01.27. 13:10
Baloghy Mária (a bal felső sarokban) fordított is és fordítással bízta meg Karinthyt
Fotó: Tolnai Világlapja
Azt hiszem, tizennyolcadszor olvastam el a napokban a Fecskék és Fruskákat. A nagyságrend biztos, a szám egy kicsit bizonytalan, mert a – talán – tizenhetedik olvasás úgy negyven éve zajlott. De a regény ugyanúgy hatott rám, mint hétévesen, amikor kanyaróból lábadoztam, és a lakásba kasztlizva kellett töltenem a nyarat. Most is alig tudtam letenni. Mindössze annyi volt a különbség, hogy a lelki szemeim előtt már nemcsak a képzeletbeli angol tó jelent meg, hanem konkrétan Windermere, ahol már felnőttként, egy kirándulóhajóból kibámulva elakadt a lélegzetem. Mert rádöbbentem, hogy ott járok a regény kellős közepén.
A birtokomban lévő példány az első, az 1936-os kiadás: édesapám és a bátyja még kisgyerekek voltak akkor, évekkel később vehették meg nekik. Nyolc pengő volt az ára, erre utal legalábbis a halvány ceruzás beírás az előzékoldalon. Ráadásul a nagyszüleim biztosak lehettek benne, hogy a vitorlázós-táborozós gyerekregény sokkal inkább az épülésükre fog szolgálni, mint a vadnyugati füzetek, amelyeket titokban bújtak: „mindkét nembeli fiatalok számára íródott Arthur Ransome könyve, az utolsó évek legnagyobb sikerű angol ifjúsági regénye. Baloghy Mária a pedagógus-író gondosságával és szeretetével mentette át magyarba a könyv üde humorát” – biztosította például a Magyarország a nagymamámat.
Ezzel viszont el is értünk végre a két emberhez, akikről mesélni szeretnék önöknek: Arthur Ransome, az író és Baloghy Mária, a fordító. Az előbbi, aki látta Lenint – kétszer is! -, s az utóbbi, akiről ma már csak annyit jegyez a közemlékezet, hogy az utolsók közt beszélgetett József Attilával. Pedig ennél azért mindkettejük története jóval kacifántosabb.
Ransome 1884-ben született Leedsben, és bár korán újságírónak állt, a hírnév csak akkor kapta fel, amikor 1913-ban rágalmazási pert indított ellene Lord Alfred Douglas. A Bosie-ként inkább ismert világfi – ekkor épp: férj és apa - rossz néven vette ugyanis, hogy Ransome az Oscar Wilde-ról szóló könyvében az író csábítójának, rossz szellemének, végromlása legfőbb okának tüntette őt föl. A per akkora vihart vert, hogy még a pesti lapok is részletekbe menően tudósítottak róla. Így nem csoda, hogy Ransome a győzelem után – lévén egyébként is gyenge gyomrú és idegeskedésre hajlamos – a lehető legmesszebbre bujdosott. Azaz Oroszországba.
Ennek köszönhette viszont, hogy mikor Oroszországban kitört a forradalom, pótolhatatlanná vált: előbb a Daily Mail, aztán a Manchester Guardian nevében készített interjút Leninnel, majd egy emigráns orosz asszonyt feleségül véve visszatért Angliába, és újabb kiküldetést annak ellenére sem vállalt, hogy már a The Guardian kérte fel rá. Letelepedett inkább az észak-angol tóvidéken – ahol persze mindenki azt gondolta róla, hogy kém -, és 1929-ben elkezdte írni a Fecskék és Fruskákat. A könyv akkora siker lett, hogy a majd’ két évtized alatt tizenkét kötetre hizlalta a sorozatot. Ezt követően a legkomolyabb botrányt az kavarta körülötte, amikor vitatták, helyes volt-e egy baráti család négy gyerekének nevét kölcsönöznie Walkerék figuráihoz.
Arthur Ransome ifjúsági regényei mellett két Lenin-interjút is jegyez
Nem tudom, találkozott-e valaha Arthur Ransome a nála tizenegy esztendővel fiatalabb Baloghy Máriával, de nem tartom lehetetlennek: utóbbi rendszeresen megfordult Angliában, s lévén olyasvalaki, aki „mint kitűnő gyermekpszichológus is szerepelt az Athenaeum gyermekkönyveinek megválogatásánál” (Literatura, 1934), természetes lett volna, hogy felkeresi a fiúkönyv-lánykönyv évszázados múltú sztereotípiájával forradalmi módon szakító szerzőt. De mindennek sajnos semmi nyoma – pedig milyen jó lenne bebizonyítani, hogy Lenin ily módon három kézfogásnyi távolságba került József Attilától…
Hiszen a mára lábjegyzetté halványult Baloghy Mária ma csak egyetlen dologról híres: a József Attila halálát megelőző hetekben a vele szomszédos szobát foglalta el a Siesta szanatóriumban, s mivel József Jolán régi munkatársnője volt, az ismeretség okán többször felkereste, hogy beszélgessen vele. (Igaz, Felkai Béláné Zentai Rozália – a költő egyik ápolója - a hetvenes években közreadott interjújában még arról is gondoskodott, hogy inkább valamiféle kíváncsi öreglánynak tűnjék, ne pedig segítőkész régi barátnak.)
Kétségtelen, hogy 1937 őszén Baloghy Mária túl volt már a negyvenen. Kassán született, Budapesten járt latin-görög szakra, aztán középiskolai tanár lett odahaza, Trianon után pedig pesti hírlapíró. 1925-ben indította meg Nemesné M. Mártával a Jövő Útjain című folyóiratot, amely az Új Nevelés Világligája nevű nemzetközi szervezet magyar nyelvű közlönyeként volt hivatott terjeszteni azt a gondolatot, hogy „szakítani kell a régi iskola merev formáival, az értelmi nevelés egyoldalú módszereivel”.
Innen indulva aztán nem volt megállás: a harmincas évek elején sorban indította be a gyakorlati nőnevelő tanfolyamokat – mint a gondozónőket és majdani családanyákat képző Kisanyák Iskolája, a Női Szociális Iskola, illetve az üzemi munkásokat patronálni hivatott szociális, egészségügyi, jogi és kulturális tanácsadókat kibocsátó Gyárgondozónői tanfolyam -, miközben irodalmi munkásságával sem hagyott föl. Neve nemcsak fordítóként, kötetek összeállítójaként – Babakönyv, Lányok könyve, Fiúk könyve – tűnik fel, hanem némi kutakodással kiderül: Sárközi Györggyel együtt ő bízta meg Karinthy Frigyest a Micimackó lefordításával. Igaz, ahogy később megjegyezte, mint nyelvi kontrollszerkesztő már nem merte átnézni a kész művet…
Baloghy Mária a világháború után is a Bimbó út 3. alatt élt, ahol korábban. A temérdek általa vezetett iskola neve helyett azonban már csak annyit tüntettetett fel a telefonkönyvben, hogy „Boldog világ pedagógiai játéküzem tulajdonosa”, később pedig mindössze azt, hogy „tanár”. 1966 elején jelentette meg a Kortárs a József Attilával kapcsolatos, nagy figyelmet keltő visszaemlékezését, majd 1967. szeptember 3-án, „hosszú szenvedés után” meghalt. Még nem volt 73 éves. Elhunytáról egy aláírás nélküli partecédula tudósította az ismerősöket. A lapok nem adták közre a hírt.
Arthur Ransome akkor már nem élt: napra pontosan három hónappal korábban hunyta le a szemét egy manchesteri kórházban. Anélkül, hogy a Fecskék és Fruskák kalandjainak rég megkezdett utolsó részét valaha befejezte volna.
Szerző

Lengyel László: Az erőszak hajnalán

Publikálás dátuma
2019.01.27. 10:20

Fotó: Marabu
A mi századunk vajon az élet vagy a halál százada? A rövid XX. század, a maga két világháborújával, a holokauszttal, a szovjet és a kínai népirtásokkal inkább volt a halálé, mint az életé. A XXI. században, a szépséges hajnalra szinte azonnal alkonyat borult. De amennyire nem volt a hidegháború befejezése a történelem liberális vége, a 2010-es évek sötét világa se hozza el a történelem autokrata végét. A világ nem tart valamitől valami felé. Nincs vég és nincs kezdet, csak apály és dagály.
„A forradalom századának (1789-1832) egyik jellemvonása, hogy nincsen nagy siker a szemérmetlenség, mi több, az eltökélt szélhámosság kellő foka nélkül” – írta Stendhal. Még inkább így van napjainkban. Hőseink és ellen-hőseink inkább szélhámos kalandorok, mint tragikus hősök.

Más elitek, más tömegek

A jobboldali és baloldali populisták az „elit és a tömeg”, az „establishment és a nép”, a „kövér macskák és a kisemberek” ellentéteként festik föl a mai válság képét. Ők fent, mi lent. Ők farkasok, mi bárányok. Csakhogy mi éppen a magunk bőrén tapasztalhattuk meg, hogy mennyire más értékrendű, érdekű, kultúrájú lehet az egyik, és mennyire a másik elit, az egyik vagy a másik tömeg. Nincs egységes politikai, gazdasági, szellemi és médiaelit a világban, Európában vagy Magyarországon, de még Budapesten és Békéscsabán se. Az ezredforduló utáni globális és regionális, nemzeti és városi rendek sajátossága, hogy felbomlottak a korábban egy nyelven, a „nincs alternatíva”, a „washingtoni konszenzus” nyelvén beszélő, ennek szellemében cselekvő politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitek, és nemzeti, faji, vallási, osztálykonfliktusok törtek ki az egyes társadalmi csoportok között. Már a 2001. szeptember 11-i válság, majd az arra következő 2003-as „atlanti válság” – a bushi háborús Amerika oldalán az „új Európával”, a francia-német „régi Európával” szemben -, utána pedig az iraki és az afganisztáni háborús vereség és a 2008-as Nagy Recesszió, darabokra törte a Reagan-Thatcher világrendszer konszenzusát.
Obama más elitekkel és más tömegekkel került hatalomra és kormányzott a válságban. Szemére vethetjük, hogy nem sikerült megváltoztatnia gyökeresen se az amerikai társadalmi egyenlőtlenségi rendszert, se a globális világrend egyenlőtlenségét, de törekedett rá. Nem volt se Clinton, se Bush, még kevésbé Trump. És az őt támogató, sokszínű választói tömeg nem volt Trump fehér nacionalista, charlottesville-i tömege. A demokraták hibája, hogy egy „kövér macskanőt” indítottak Trumppal szemben, de ez még nem ok arra, hogy a liberális demokrata elitet, úgy ahogy van, kiszolgáltassuk a trumpiánusok kénye-kedvének. Emmanuel Macron valóban szükséges és nem antiszociális reformokat indított, és legkevésbé tehet a korábbi rendszer társadalmi egyenlőtlenségéről. Tragédiája, hogy az elit francia nyelvén beszél egy trumpiánus, EU- és Párizs-ellenes, migránsgyűlölő, antiszemita, homofób és erőszakos sárga mellényes tömeghez.

Felújított örökség

Ami ma Franciaországban történik, azt ismerjük 2006 őszének és 2007 tavaszának zavargásaiból. Ellenben, a 2018 végi, 2019 eleji magyar – és lengyel, szerb, bosnyák – mozgalmakat illeti, azok egy ellentétes folyamatot mutatnak. Magyarországnak az ezredforduló után nem az volt a strukturális problémája, amit a populista ellenforradalmi politikusok, élükön Orbánnal hangoztatnak, hogy egy nyugati, kozmopolita, „nemzetáruló” liberális politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitje volt, hanem hogy hiányzott a közös értékrendű és érdekű elit. Durvábban is fogalmazhatunk: nem volt nemhogy világ- vagy európai, de még magyar színvonalú elitünk se. Kalandorok és szélhámosok szállták meg a politikai mezőt épp úgy, mint a gazdaságit, s véget ért a nyolcvanas évek közepétől az ezredfordulóig tartó szellemi és médiavirágzás. Amikor a leginkább szükség lett volna minőségi elitre, hogy megálljuk helyünket az európai népek között, akkor korrumpálta, hülyítette, balkanizálta el az elit először magát, majd a társadalmat.
Ennek az elitnek az egyik fele felújította a legrosszabb magyar örökséget: ötödször fordult szembe Európával (két világháborúban, és az 1919-es Horthy-, majd az 1956-os Kádár-ellenforradalommal). Az a magyar társadalom, amelyet részben saját tapasztalatai, részben a nyugatos elit befolyása a hatvanas évek végétől nyugatias, kispolgári pályára állítottak, és amely elsajátított 1989 után bizonyos demokratikus, jogállami és piaci reflexeket, az ezredforduló után elkezdett visszahátrálni egy szociál-protekcionista és soviniszta, a Horthy-rendszer paternalista nacionalista és a Kádár-rendszer atyáskodó kisemberi világába. A jobb és a baloldal egymással versengett, hogy ki ér be előbb egy államosított, európai pénzeken élősködő korrupt rendszerbe.
Valójában ez a mi hibrid/vegyes rendszerünk, a Horthy- és a Kádár-rendszerek felújított keveréke. Nem az, ami ezekben a rendszerekben elfogadható és jövőt ígérő volt, hanem, ami elfogadhatatlan és jövőtlen: mindkét rendszer rossz oldala orbáni szellemmel összerakva. Ez a budai vár és a felcsúti disznóvágás, a vitéz felcsúti és alcsúti Orbán Viktor, Magyarország kormányzója és az Orbán Viktor földműves együttélése. Zárt és lerabolt intézmények, személyes kapcsolatokon és lojalitási kényszereken alapuló tekintélyi rendszer. Ismerős és otthonos minden társadalmi rétegnek. Európa ismeretlen és nem otthonos.

És akkor az erőszak…

Európa a belső, az egymás közti erőszak határához érkezett. Dühös tömegek állnak az utcákon és rémült, hisztérikus vagy erőszakra hajlamos politikusok állnak velük szemben. Az utcai, nyitott, gyűlöletbeszédtől szított tömegnek, a politikusoknak, a rendőrség/csendőrség tábornokainak és csapatainak, a különböző erejű és befolyású titkosszolgálatoknak a négyszögében rendszeresek az összeütközések.
A konszolidált Horthy- és Kádár-rendszer óvakodott a nyílt erőszaktól. A forradalmak és az ellenforradalmi akasztások megtanították mind a rendszer urait és elvtársait, mind a megvert társadalmat, hogy nem lehet tartósan erőszakkal kormányozni és vigyázni kell a nyílt erőszak alkalmazásával. Mindkét konszolidált rendszer félt a nemzetközi figyelemtől is. Egypártrendszerek voltak - színlelt választással vagy anélkül. Ellenfeleik kiszorítására ritkán használták a börtönt. Gazdasági megfojtással, emigrációba kergetéssel, numerus clausus-szal, foglalkoztatási tilalommal dolgoztak. Keresztes-Fischer Ferenc könyörtelenül használta a politikai rendőrséget a kommunisták és a nyilasok ellen, de nagy óvatossággal próbált betartani valamiféle bethleni alkotmányosságot. Nem véletlen, hogy a németek azonnal elhurcolták Mauthausenbe 1944-ben. Horváth István kemény volt az ellenzék megfegyelmezésében, de nagy mértékben rajta múlt, hogy a rendszerváltás békésen ment végbe. Ezek az államok nem voltak rendőr-, SS-, ÁVH-államok, ellentétben Mussolini vagy Hitler, Sztálin vagy Rákosi államával. Se Keresztes-Fischer, se Horváth nem voltak idegen ország emberei: magyar belügyminiszterek voltak, akik néha jobban tudták, hogy mi a nemzet érdeke, mint a politikusok.
Az Orbán-állam foglalkoztatási tilalommal és az intézmények forrásmegvonásával semmisíti meg ellenfelei és családjaik egzisztenciáját. Ha meg tudsz élni a semmiből, élhetsz: száraz gyilkosság. Nem rendőrállam, ellentétben Putyin titkosszolga államával. Pintér Sándor a Kádár-rendszer, vagyis Horváth István iskolájában nőtt fel. Nem az oroszok embere: magyar belügyminiszter. Nálam pontosabban tudja, hogy a politikusok mindig vérszomjasabbak, mint a rendőrtábornokok, szívesen adnak ki fékevesztett parancsokat. A politikusok megússzák az erőszakos cselekményekre – tüntetések véres szétverésére, ellenzéki, civil személyek legyilkolására, leteperésére, meghurcolására, és ki tudja, hogy még mire - kiadott parancsaikat, de a végrehajtók soha. A kormányfő és általában a politikus védett, a kisrendőrtől a tábornokig védtelenek. Üss meg nyugodtan valakit, belőle lesz a következő miniszterelnök, három, öt vagy tíz év múlva! De saját politikus gazdáid is kiadhatnak. Pintér 2006-ból és a rendőrtábornokok peréből felfogta: se a rendőrséggel, se a titkosszolgálatokkal nem lépheti át a vörös vonalat. Az erőszak vörös vonalánál állunk. A politika egyik lábával és a szakmai és emberi öngyilkosságot elkövető ügyészséggel már átlépte a vonalat. A magyar politikus régen elhagyta felelősségét. Az ügyész, a számvevőszéki hivatalnok, az adóhatóság vagy a propagandamédia embere nem ismer szakmai felelősséget és emberi tisztességet, csak rendszer iránti lojalitást.
A rendőrség és a titkosszolgálatok még nem lépték át a vonalat, és bizony rajtuk múlik, hogy nem lettünk rendőrállammá. Még tudják mi az erőszakszervezetek emberének felelőssége. Ahogy rajtuk fog múlni, hogy lesz-e békés rendszerváltás, vagy vér fog folyni a pesti utcákon.

Tamás Pál: DAU: A tekintélyuralom színe és illatai

Publikálás dátuma
2019.01.27. 09:55

Fotó: Orlova
Pár napja, január 24-én két párizsi sztárszínházban, a Théâtre du Châtelet-ben és a Théâtre de La Ville-ben mutatták be az utolsó évek legnagyobb szabású multimédiás projektjét, a DAU-t. Dau-nak hívta mindenki Lev Landau Nobel-díjast, az orosz elméleti fizika vitathatatlanul legnagyobb géniuszát. A történet kezdetének díszletei hozzáférhetőek, engem régóta izgatnak.

Landau és intézete

Jól elzárt, parkszerű nagykert Harkov belvárosában, az ukrán nagyváros még nagyjában egyben maradt múlt századi villanegyedében. Az épületek most is egyetemiek, de ma alig jár valaki ide. A hely a 30-as évekbeli szovjet tudomány abszolút élvonalának számított. Rövid egy évtized után itt durrant talán először nagyot a szovjet fizika. A Harkovi Műszaki-Fizikai Intézet teljesen új volt, s idegyűltek a fiatal tehetségek. De a fénykor nem tartott tíz évet sem. A 30-as évek legvégén a szovjet államvédelem azt hitte, összeesküvést talált az intézetben. A műszerek megmaradtak, de a hely szellemét megsemmisítették. Az unikális eszközök megmentése is csak véletlenül sikerült.
Amikor a világháborúban a németek váratlanul közeledtek Harkovhoz, a városban pánik tört ki. A nagy műszereket, a szétszedett részecskegyorsítót az utolsó vonatokkal sikerült kivinni. A szerelvényeket különböző útvonalakon indították el, előre nem is tudták biztosan, hová, ahogy azt se, mi érkezik meg. A menetnaplók ma az egyetemi levéltárban vannak, beléjük lapozhattam. Iskolai füzetekre emlékeztetnek, korabeli kézírással. Ismeretlen állomásnevek, amíg valahova keletre nem érnek. De azután, amit elhoztak, összerakták: pár hónappal későbben folytatódott tovább a munka.
Ugyanakkor két-három héttel a német bevonulás után már Harkovban, az intézetben voltak a német fizikusok. Ők is tudták, hogy mi működött itt és kíváncsiak voltak, mi maradt belőle. Még az üres laboratóriumok is fontosan voltak. A fizika akkortájt már mindenütt titkosítva volt. A németek a műszerek nyomaiból próbálták meg rekonstruálni, min dolgoztak eddig, ehhez volt néhány technikusuk is, akik valahogy kimaradtak a kiürítésből. Először még úgy gondolták, saját tudósaikkal megkísérlik rekonstruálni a munkát, de ebből semmi nem lett.
1944-ben pedig visszatért Harkovba a szovjet intézet. Még húsz évig működött, de korábbi jelentőségét már nem érte el. A kertben pedig ottmaradtak a régi épületek. Ma is megvan a terasz a felvezető lépcsőkkel, ahol az akkori ifjú sztárok szerették magukat közösen fényképezni. Most sikerült egy órácskát, egyedül, öregen, egy másik korban, de elüldögélni a lépcsőn. Egy türkizszínű, kopott kanapét is kipróbálhattam még Landau egykori dolgozószobájában. Itt ült fél délutánokat mindenki, aki akkor számított az intézetben. Landau hiába próbálta összefogni a kutatásokat, 1938-ban, egy összeesküvésvád után sokakat elhurcoltak, néhány embert ki is végeztek. Úgy látszik, nem értették, mennyire fontosak (lesznek) a fizikusok, s hogy békén kellene őket hagyni. Landau is ült egy évet. Hihetetlen nehézségek árán hozták ki (állítólag a börtönben kínozták is egy kicsit), de Harkovba már soha nem tért vissza dolgozni.
Dau már régen nem élt, amikor özvegye, Kora Drobanzeva visszaemlékezéseiről egy sokórás nyilvános ülésen öreg fizikusok vitatkoztak. A házasság még Harkovban indult, fiuk született, az asszony (fiatalon híres szépség) végig Landauval élt, de a műben arra panaszkodott, hogy Landau gyakran hűtlen volt. A még élő egykori munkatársak, szinte kizárólag nagyon idős férfiak - videón megnézhettem - értetlenkedtek: ezt mindenki tudta, Landau gyakran előadta, hogy a munkájához szüksége van rá. S ha egy zseni csak így tud élni, mit kell ebből utólag ügyet csinálni…
A kertben Landauék nyomait kerestem. Az első kutatók lakóháza egyemeletes egyszerű épület, de még egyben van. De már nem laknak benne. Nálunk a kőbányai munkáslakótelepeken állnak néhány helyen még ilyenek. A laborépületek sem jobbak. A folyósokon a falakon kívül fut a villanyvezeték. Az elhanyagolt kertben megmaradt egy tavacska. Mindez a belügyes falon belül. A történet szerint Landau komolyan udvarolt Korának. Egy idő után a lány már rendszeresen éjszakára is nála maradt. Hogyan kezelte ezt az őrség?
Landau mellett ezekben az években külföldiek is dolgoztak, köztük egy magyar. A régi laborépületben most kiraktak néhány névtáblát, így Tisza Lászlóét is. S ma is maguktól mondják, hogy magyar volt. 1930-ban került oda német ajánlásokkal, de Teller Ede is támogatta. Jól teljesített, bírta a szovjet körülményeket is. Korábban itthon és Közép-Európában is kommunista diákszervezetekben működött. Később, amikor a szovjet belügy vizsgálódni kezdett, nagyon figyeltek rá. Azonban a kollégák még időben felrakták egy vonatra; előbb Párizsban dolgozott, majd később továbbállt Amerikába. Bostonban az MIT professzoraként szép kort él meg.

Szovjet utópia - jegyrendszerrel

A mostani DAU-projektben, ahogy előzetesen tudni lehet, mindebből nem sok maradt. A projektet még 2005-ben indította egy orosz filmrendező, Ilja Krzsanovskij. Ám a 30-as években épült intézetet nem használták, helyette Harkov mellett a filmesek felépítettek egy zárt városrészt, egy ál-lakóintézetet, 400 önkéntessel, akik 2009-11 között valóban ott éltek a falak között, dolgoztak, szerettek, valóban gyermekeket szültek, s ezt a szovjet utópiát filmezték. A jelek szerint viszonylag normálisan lement az egész projekt, nem omlott össze, az emberek nem lázadtak fel, nem szaladtak szét. De a film-performance emberi határidőn belül nem fejeződött be, bár a tömérdek felvételből 11 film anyagát végül összerakták. Az orosz pénz mellett nyugati források is megnyíltak, így a munkát mindig tovább lehetett lökni, sőt közben a végeláthatatlan film híre is nőtt...
Az egykori NDK-s Kelet-Berlinben volt egyfajta rosszul világítottság, a nyugatiak úgy hirdették, hogy a városnak van egy sajátosan a falakból kiáradó rossz szaga, vagy illata. Ezek a poszt-NDK-s hangulat most nagyon inspirálta a DAU szponzorait. De hát ahány autoritarizmus, annyi szag, Harkovnak 1940-ben biztosan más szaga volt, mint Kelet-Berlinnek 1974-ben, s ha most valami összejön, vagy jött volna, akkor a totalitarizmus Disneylandként egyikre sem hasonlított volna. De azért a díszletekben mégis sok lehetett - az eredeti sztoritól függetlenül - Kelet-Berlin színeiből, illatából.
A Harkov melletti telepen elképesztő alapossággal építettek fel újra (?) egy 1952-re datált szovjet világot. Nem tudom, mennyi volt itt a fizika és a kutatás. A beszámolók szerint, ha volt is, csak mellékesen. A látogatónak a forgatáson megmutatták, hogy 1952-es alsónadrágokat osztottak szét a szereplők között. A '45 utáni orosz csatornalefolyóknak egyfajta különleges zajuk volt lehúzásnál és itt lecserélték a modern lehúzókat, hogy ezt a régi hangot reprodukálják. 1950-es hűtőszekrényeket osztottak szét a lakrészekben 1950-ben megszokott ennivalóval. S ahol voltak szavatossági határnapok, ott a régi lejárati feliratokat használták, s ami még furcsább, miután a kérdéses időpontokban a szovjet kereskedelem, legalább is a városok többségben, egy sor élelmiszerre még jegyrendszert használt, ezt is helyreállították s a résztvevők a reprodukált élelmiszerjegyeket használták is - az egykori logika szerint.
Egyébként a filmben használt hangot és a képi dokumentáció egy részét korabeli lehallgatóé-készülékekkel vették fel. Az embereknek egyébként mindenféle szamárságokat kellett jelenteniük a többiekről, és ezt állítólag rendben folyamatosan meg is tették. Az alkalmazkodás nem volt hihetetlenül nehéz. Végül is a toborzott önkéntes szereplők is szinte mind még a szovjet rendszerben születtek. A rendező ezekről a részletekről interjúiban kifejezetten büszkén beszél, és nem hiszi, máshol, más korban ez lényegileg másként lesz majd. Talán másmilyenek lesznek a beépíthető gyermekkori zajok, színek. De egyébként?

Berlin nem kért a Falból

A történet részletei szempontjából teljesen mindegy, hogy 1936-ban és 1952-ben is, ha másként is, de a kutatóknak a valóságban volt kiegészítő ellátásuk, a hústól az alsóneműig. Számomra az igazi kérdés, miért hitték a szervezők, hogy az ilyen részletek a mai kísérletező kedvű középosztálybelieknek fontosabbak, mint bármilyen modellezett, vagy kitalált zárt társadalmi modell szabályai? És hogy elsőosztályú fizikusoknak a vécé-lehúzó megszokott hangossága annyira fontos lehetett?
Ráadásul a harkovi szakasz után más tekintélyuralmi rendszerekkel, gondolom, a megjelenő német tőke miatt elsősorban az egykori NDK-s hangulatokkal hitte a filmvállalkozás a DAU-t spirituális kapcsolatba hozni. De hát minden politikai elméleti különbségtől is eltérően e “német totalitarizmus” színe, megvilágításai, illata összehasonlíthatatlanul nem szovjet volt. S persze, az 50-60-as években Nagyváradról Szegedre települő magyar tanárember is más színvilágba, szagokba, iskolai szabályok közé került. Nem tudom, ezek közül melyik volt politikailag valódibb, vagy ellenkezőleg mélyebben totalitárius. És egyáltalán feltehető-e egyáltalán ez a kérdés?
Amennyire az interjúkból kiderül, a rendezőt nem ez az unikális óriás babaház izgatta, hanem az, ahogyan az emberek alkalmazkodtak e környezethez. Landaunak, szerinte ez jutott, ami biztosan tévedés, mert például még a 20-30-as évek fordulóján állami ösztöndíjjal évekig járhatta Európát és valamennyi időt töltött személyesen a kor szinte összes nagy fizikusával, Bohrtól Heisenbergig. S különben is, tudhatjuk-e, hogyan hatott egy teoretikus lángelmére a tekintélyuralom, vagy egyáltalán a politika.
A multimédia projekt formaian orosz maradt, Landaut egy aktív sztárkarmester, az Oroszországban élő görög zenész, Teodor Currentzis játssza (decemberben zenekarával fellépett Pesten is). A szervezők szerint itt nem egyszerűen szerepről van szó, kerestek valakit, akit el lehet képzelni Landauként. Currentzis-nek egyébként a nemzetközi zenei világban egyesek számára zseniillata van, bár köze nem volt élelmiszerjegyekhez és talán hangos vécé-lefolyókhoz sem. Amúgy pedig zene vagy elméleti fizika: a különbségek talán nem olyan jelentősek. A projektnek egyébként sok hangos támogatója volt: Brian Eno, a sztár-operarendező Peter Sellars, Marina Abramovics, a performer, Anatolij Vasziljev, a nálunk is ismert orosz rendező, Törőcsik Mari tisztelője és barátja, továbbá első osztályú amerikai és kínai matematikusok, fizikusok. Pénz jött éveken át a legkülönfélébb forrásokból.
A nagy bemutató Berlinben lett volna, de nem jöttek össze az engedélyek. Ugyanis a projekt részeként tavaly nyáron-ősszel fel akarták Berlin belvárosában – mégpedig rögtön óriási méretben - építeni, szovjet betonmaradványokból a Falat. Önként jelentkezőknek, akik oda bezárkóztak volna, valamilyen koncentrált NDK-szerűséget kínáltak. Ráadásul úgy, hogyha nem bírják, csengővel jelezhetik, s akkor majd a vége előtt kihozzák őket. S történt volna mindez az Unter den Linden alatti, '89 előttről megmaradt, s most e célra összeillesztett földalatti pincékben. Az aktuális német hatóságok nem gondolták, hogy az egész az ördögtől való, de némi vita után egyszerűen nem engedték tovább a projektet. Szó volt itt totalitárius élményparkról, ahová vízum kellett volna 2 órára 15, egész napra 25 euróért. Amit kapsz, vagy kaptál volna, azt Berlinben Szabadságnak, a következő bemutatókon Párizsban Egyenlőségnek és majd a végén Londonban Testvériségnek hívják (hívták volna).
A párizsi show most kezdődik. Mégis mihez van köze a DAU-nak? Landauhoz a jelek szerint kevés. De azt legalább jobban megértjük, hogyan viselkednénk az akkori világban?
Szerző