Azt hiszem, tizennyolcadszor olvastam el a napokban a Fecskék és Fruskákat. A nagyságrend biztos, a szám egy kicsit bizonytalan, mert a – talán – tizenhetedik olvasás úgy negyven éve zajlott. De a regény ugyanúgy hatott rám, mint hétévesen, amikor kanyaróból lábadoztam, és a lakásba kasztlizva kellett töltenem a nyarat. Most is alig tudtam letenni. Mindössze annyi volt a különbség, hogy a lelki szemeim előtt már nemcsak a képzeletbeli angol tó jelent meg, hanem konkrétan Windermere, ahol már felnőttként, egy kirándulóhajóból kibámulva elakadt a lélegzetem. Mert rádöbbentem, hogy ott járok a regény kellős közepén.
A birtokomban lévő példány az első, az 1936-os kiadás: édesapám és a bátyja még kisgyerekek voltak akkor, évekkel később vehették meg nekik. Nyolc pengő volt az ára, erre utal legalábbis a halvány ceruzás beírás az előzékoldalon. Ráadásul a nagyszüleim biztosak lehettek benne, hogy a vitorlázós-táborozós gyerekregény sokkal inkább az épülésükre fog szolgálni, mint a vadnyugati füzetek, amelyeket titokban bújtak: „mindkét nembeli fiatalok számára íródott Arthur Ransome könyve, az utolsó évek legnagyobb sikerű angol ifjúsági regénye. Baloghy Mária a pedagógus-író gondosságával és szeretetével mentette át magyarba a könyv üde humorát” – biztosította például a Magyarország a nagymamámat.
Ezzel viszont el is értünk végre a két emberhez, akikről mesélni szeretnék önöknek: Arthur Ransome, az író és Baloghy Mária, a fordító. Az előbbi, aki látta Lenint – kétszer is! -, s az utóbbi, akiről ma már csak annyit jegyez a közemlékezet, hogy az utolsók közt beszélgetett József Attilával. Pedig ennél azért mindkettejük története jóval kacifántosabb.
Ransome 1884-ben született Leedsben, és bár korán újságírónak állt, a hírnév csak akkor kapta fel, amikor 1913-ban rágalmazási pert indított ellene Lord Alfred Douglas. A Bosie-ként inkább ismert világfi – ekkor épp: férj és apa - rossz néven vette ugyanis, hogy Ransome az Oscar Wilde-ról szóló könyvében az író csábítójának, rossz szellemének, végromlása legfőbb okának tüntette őt föl. A per akkora vihart vert, hogy még a pesti lapok is részletekbe menően tudósítottak róla. Így nem csoda, hogy Ransome a győzelem után – lévén egyébként is gyenge gyomrú és idegeskedésre hajlamos – a lehető legmesszebbre bujdosott. Azaz Oroszországba.
Ennek köszönhette viszont, hogy mikor Oroszországban kitört a forradalom, pótolhatatlanná vált: előbb a Daily Mail, aztán a Manchester Guardian nevében készített interjút Leninnel, majd egy emigráns orosz asszonyt feleségül véve visszatért Angliába, és újabb kiküldetést annak ellenére sem vállalt, hogy már a The Guardian kérte fel rá. Letelepedett inkább az észak-angol tóvidéken – ahol persze mindenki azt gondolta róla, hogy kém -, és 1929-ben elkezdte írni a Fecskék és Fruskákat. A könyv akkora siker lett, hogy a majd’ két évtized alatt tizenkét kötetre hizlalta a sorozatot. Ezt követően a legkomolyabb botrányt az kavarta körülötte, amikor vitatták, helyes volt-e egy baráti család négy gyerekének nevét kölcsönöznie Walkerék figuráihoz.
Nem tudom, találkozott-e valaha Arthur Ransome a nála tizenegy esztendővel fiatalabb Baloghy Máriával, de nem tartom lehetetlennek: utóbbi rendszeresen megfordult Angliában, s lévén olyasvalaki, aki „mint kitűnő gyermekpszichológus is szerepelt az Athenaeum gyermekkönyveinek megválogatásánál” (Literatura, 1934), természetes lett volna, hogy felkeresi a fiúkönyv-lánykönyv évszázados múltú sztereotípiájával forradalmi módon szakító szerzőt. De mindennek sajnos semmi nyoma – pedig milyen jó lenne bebizonyítani, hogy Lenin ily módon három kézfogásnyi távolságba került József Attilától…
Hiszen a mára lábjegyzetté halványult Baloghy Mária ma csak egyetlen dologról híres: a József Attila halálát megelőző hetekben a vele szomszédos szobát foglalta el a Siesta szanatóriumban, s mivel József Jolán régi munkatársnője volt, az ismeretség okán többször felkereste, hogy beszélgessen vele. (Igaz, Felkai Béláné Zentai Rozália – a költő egyik ápolója - a hetvenes években közreadott interjújában még arról is gondoskodott, hogy inkább valamiféle kíváncsi öreglánynak tűnjék, ne pedig segítőkész régi barátnak.)
Kétségtelen, hogy 1937 őszén Baloghy Mária túl volt már a negyvenen. Kassán született, Budapesten járt latin-görög szakra, aztán középiskolai tanár lett odahaza, Trianon után pedig pesti hírlapíró. 1925-ben indította meg Nemesné M. Mártával a Jövő Útjain című folyóiratot, amely az Új Nevelés Világligája nevű nemzetközi szervezet magyar nyelvű közlönyeként volt hivatott terjeszteni azt a gondolatot, hogy „szakítani kell a régi iskola merev formáival, az értelmi nevelés egyoldalú módszereivel”.
Innen indulva aztán nem volt megállás: a harmincas évek elején sorban indította be a gyakorlati nőnevelő tanfolyamokat – mint a gondozónőket és majdani családanyákat képző Kisanyák Iskolája, a Női Szociális Iskola, illetve az üzemi munkásokat patronálni hivatott szociális, egészségügyi, jogi és kulturális tanácsadókat kibocsátó Gyárgondozónői tanfolyam -, miközben irodalmi munkásságával sem hagyott föl. Neve nemcsak fordítóként, kötetek összeállítójaként – Babakönyv, Lányok könyve, Fiúk könyve – tűnik fel, hanem némi kutakodással kiderül: Sárközi Györggyel együtt ő bízta meg Karinthy Frigyest a Micimackó lefordításával. Igaz, ahogy később megjegyezte, mint nyelvi kontrollszerkesztő már nem merte átnézni a kész művet…
Baloghy Mária a világháború után is a Bimbó út 3. alatt élt, ahol korábban. A temérdek általa vezetett iskola neve helyett azonban már csak annyit tüntettetett fel a telefonkönyvben, hogy „Boldog világ pedagógiai játéküzem tulajdonosa”, később pedig mindössze azt, hogy „tanár”. 1966 elején jelentette meg a Kortárs a József Attilával kapcsolatos, nagy figyelmet keltő visszaemlékezését, majd 1967. szeptember 3-án, „hosszú szenvedés után” meghalt. Még nem volt 73 éves. Elhunytáról egy aláírás nélküli partecédula tudósította az ismerősöket. A lapok nem adták közre a hírt.
Arthur Ransome akkor már nem élt: napra pontosan három hónappal korábban hunyta le a szemét egy manchesteri kórházban. Anélkül, hogy a Fecskék és Fruskák kalandjainak rég megkezdett utolsó részét valaha befejezte volna.
