Lengyel László: Az erőszak hajnalán

Publikálás dátuma
2019.01.27 10:20

Marabu
A mi századunk vajon az élet vagy a halál százada? A rövid XX. század, a maga két világháborújával, a holokauszttal, a szovjet és a kínai népirtásokkal inkább volt a halálé, mint az életé. A XXI. században, a szépséges hajnalra szinte azonnal alkonyat borult. De amennyire nem volt a hidegháború befejezése a történelem liberális vége, a 2010-es évek sötét világa se hozza el a történelem autokrata végét. A világ nem tart valamitől valami felé. Nincs vég és nincs kezdet, csak apály és dagály.
„A forradalom századának (1789-1832) egyik jellemvonása, hogy nincsen nagy siker a szemérmetlenség, mi több, az eltökélt szélhámosság kellő foka nélkül” – írta Stendhal. Még inkább így van napjainkban. Hőseink és ellen-hőseink inkább szélhámos kalandorok, mint tragikus hősök.

Más elitek, más tömegek

A jobboldali és baloldali populisták az „elit és a tömeg”, az „establishment és a nép”, a „kövér macskák és a kisemberek” ellentéteként festik föl a mai válság képét. Ők fent, mi lent. Ők farkasok, mi bárányok. Csakhogy mi éppen a magunk bőrén tapasztalhattuk meg, hogy mennyire más értékrendű, érdekű, kultúrájú lehet az egyik, és mennyire a másik elit, az egyik vagy a másik tömeg. Nincs egységes politikai, gazdasági, szellemi és médiaelit a világban, Európában vagy Magyarországon, de még Budapesten és Békéscsabán se. Az ezredforduló utáni globális és regionális, nemzeti és városi rendek sajátossága, hogy felbomlottak a korábban egy nyelven, a „nincs alternatíva”, a „washingtoni konszenzus” nyelvén beszélő, ennek szellemében cselekvő politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitek, és nemzeti, faji, vallási, osztálykonfliktusok törtek ki az egyes társadalmi csoportok között. Már a 2001. szeptember 11-i válság, majd az arra következő 2003-as „atlanti válság” – a bushi háborús Amerika oldalán az „új Európával”, a francia-német „régi Európával” szemben -, utána pedig az iraki és az afganisztáni háborús vereség és a 2008-as Nagy Recesszió, darabokra törte a Reagan-Thatcher világrendszer konszenzusát.
Obama más elitekkel és más tömegekkel került hatalomra és kormányzott a válságban. Szemére vethetjük, hogy nem sikerült megváltoztatnia gyökeresen se az amerikai társadalmi egyenlőtlenségi rendszert, se a globális világrend egyenlőtlenségét, de törekedett rá. Nem volt se Clinton, se Bush, még kevésbé Trump. És az őt támogató, sokszínű választói tömeg nem volt Trump fehér nacionalista, charlottesville-i tömege. A demokraták hibája, hogy egy „kövér macskanőt” indítottak Trumppal szemben, de ez még nem ok arra, hogy a liberális demokrata elitet, úgy ahogy van, kiszolgáltassuk a trumpiánusok kénye-kedvének. Emmanuel Macron valóban szükséges és nem antiszociális reformokat indított, és legkevésbé tehet a korábbi rendszer társadalmi egyenlőtlenségéről. Tragédiája, hogy az elit francia nyelvén beszél egy trumpiánus, EU- és Párizs-ellenes, migránsgyűlölő, antiszemita, homofób és erőszakos sárga mellényes tömeghez.

Felújított örökség

Ami ma Franciaországban történik, azt ismerjük 2006 őszének és 2007 tavaszának zavargásaiból. Ellenben, a 2018 végi, 2019 eleji magyar – és lengyel, szerb, bosnyák – mozgalmakat illeti, azok egy ellentétes folyamatot mutatnak. Magyarországnak az ezredforduló után nem az volt a strukturális problémája, amit a populista ellenforradalmi politikusok, élükön Orbánnal hangoztatnak, hogy egy nyugati, kozmopolita, „nemzetáruló” liberális politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitje volt, hanem hogy hiányzott a közös értékrendű és érdekű elit. Durvábban is fogalmazhatunk: nem volt nemhogy világ- vagy európai, de még magyar színvonalú elitünk se. Kalandorok és szélhámosok szállták meg a politikai mezőt épp úgy, mint a gazdaságit, s véget ért a nyolcvanas évek közepétől az ezredfordulóig tartó szellemi és médiavirágzás. Amikor a leginkább szükség lett volna minőségi elitre, hogy megálljuk helyünket az európai népek között, akkor korrumpálta, hülyítette, balkanizálta el az elit először magát, majd a társadalmat.
Ennek az elitnek az egyik fele felújította a legrosszabb magyar örökséget: ötödször fordult szembe Európával (két világháborúban, és az 1919-es Horthy-, majd az 1956-os Kádár-ellenforradalommal). Az a magyar társadalom, amelyet részben saját tapasztalatai, részben a nyugatos elit befolyása a hatvanas évek végétől nyugatias, kispolgári pályára állítottak, és amely elsajátított 1989 után bizonyos demokratikus, jogállami és piaci reflexeket, az ezredforduló után elkezdett visszahátrálni egy szociál-protekcionista és soviniszta, a Horthy-rendszer paternalista nacionalista és a Kádár-rendszer atyáskodó kisemberi világába. A jobb és a baloldal egymással versengett, hogy ki ér be előbb egy államosított, európai pénzeken élősködő korrupt rendszerbe.
Valójában ez a mi hibrid/vegyes rendszerünk, a Horthy- és a Kádár-rendszerek felújított keveréke. Nem az, ami ezekben a rendszerekben elfogadható és jövőt ígérő volt, hanem, ami elfogadhatatlan és jövőtlen: mindkét rendszer rossz oldala orbáni szellemmel összerakva. Ez a budai vár és a felcsúti disznóvágás, a vitéz felcsúti és alcsúti Orbán Viktor, Magyarország kormányzója és az Orbán Viktor földműves együttélése. Zárt és lerabolt intézmények, személyes kapcsolatokon és lojalitási kényszereken alapuló tekintélyi rendszer. Ismerős és otthonos minden társadalmi rétegnek. Európa ismeretlen és nem otthonos.

És akkor az erőszak…

Európa a belső, az egymás közti erőszak határához érkezett. Dühös tömegek állnak az utcákon és rémült, hisztérikus vagy erőszakra hajlamos politikusok állnak velük szemben. Az utcai, nyitott, gyűlöletbeszédtől szított tömegnek, a politikusoknak, a rendőrség/csendőrség tábornokainak és csapatainak, a különböző erejű és befolyású titkosszolgálatoknak a négyszögében rendszeresek az összeütközések.
A konszolidált Horthy- és Kádár-rendszer óvakodott a nyílt erőszaktól. A forradalmak és az ellenforradalmi akasztások megtanították mind a rendszer urait és elvtársait, mind a megvert társadalmat, hogy nem lehet tartósan erőszakkal kormányozni és vigyázni kell a nyílt erőszak alkalmazásával. Mindkét konszolidált rendszer félt a nemzetközi figyelemtől is. Egypártrendszerek voltak - színlelt választással vagy anélkül. Ellenfeleik kiszorítására ritkán használták a börtönt. Gazdasági megfojtással, emigrációba kergetéssel, numerus clausus-szal, foglalkoztatási tilalommal dolgoztak. Keresztes-Fischer Ferenc könyörtelenül használta a politikai rendőrséget a kommunisták és a nyilasok ellen, de nagy óvatossággal próbált betartani valamiféle bethleni alkotmányosságot. Nem véletlen, hogy a németek azonnal elhurcolták Mauthausenbe 1944-ben. Horváth István kemény volt az ellenzék megfegyelmezésében, de nagy mértékben rajta múlt, hogy a rendszerváltás békésen ment végbe. Ezek az államok nem voltak rendőr-, SS-, ÁVH-államok, ellentétben Mussolini vagy Hitler, Sztálin vagy Rákosi államával. Se Keresztes-Fischer, se Horváth nem voltak idegen ország emberei: magyar belügyminiszterek voltak, akik néha jobban tudták, hogy mi a nemzet érdeke, mint a politikusok.
Az Orbán-állam foglalkoztatási tilalommal és az intézmények forrásmegvonásával semmisíti meg ellenfelei és családjaik egzisztenciáját. Ha meg tudsz élni a semmiből, élhetsz: száraz gyilkosság. Nem rendőrállam, ellentétben Putyin titkosszolga államával. Pintér Sándor a Kádár-rendszer, vagyis Horváth István iskolájában nőtt fel. Nem az oroszok embere: magyar belügyminiszter. Nálam pontosabban tudja, hogy a politikusok mindig vérszomjasabbak, mint a rendőrtábornokok, szívesen adnak ki fékevesztett parancsokat. A politikusok megússzák az erőszakos cselekményekre – tüntetések véres szétverésére, ellenzéki, civil személyek legyilkolására, leteperésére, meghurcolására, és ki tudja, hogy még mire - kiadott parancsaikat, de a végrehajtók soha. A kormányfő és általában a politikus védett, a kisrendőrtől a tábornokig védtelenek. Üss meg nyugodtan valakit, belőle lesz a következő miniszterelnök, három, öt vagy tíz év múlva! De saját politikus gazdáid is kiadhatnak. Pintér 2006-ból és a rendőrtábornokok peréből felfogta: se a rendőrséggel, se a titkosszolgálatokkal nem lépheti át a vörös vonalat. Az erőszak vörös vonalánál állunk. A politika egyik lábával és a szakmai és emberi öngyilkosságot elkövető ügyészséggel már átlépte a vonalat. A magyar politikus régen elhagyta felelősségét. Az ügyész, a számvevőszéki hivatalnok, az adóhatóság vagy a propagandamédia embere nem ismer szakmai felelősséget és emberi tisztességet, csak rendszer iránti lojalitást.
A rendőrség és a titkosszolgálatok még nem lépték át a vonalat, és bizony rajtuk múlik, hogy nem lettünk rendőrállammá. Még tudják mi az erőszakszervezetek emberének felelőssége. Ahogy rajtuk fog múlni, hogy lesz-e békés rendszerváltás, vagy vér fog folyni a pesti utcákon.
Frissítve: 2019.01.27 10:20

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.