A mi századunk vajon az élet vagy a halál százada? A rövid XX. század, a maga két világháborújával, a holokauszttal, a szovjet és a kínai népirtásokkal inkább volt a halálé, mint az életé. A XXI. században, a szépséges hajnalra szinte azonnal alkonyat borult. De amennyire nem volt a hidegháború befejezése a történelem liberális vége, a 2010-es évek sötét világa se hozza el a történelem autokrata végét. A világ nem tart valamitől valami felé. Nincs vég és nincs kezdet, csak apály és dagály.
„A forradalom századának (1789-1832) egyik jellemvonása, hogy nincsen nagy siker a szemérmetlenség, mi több, az eltökélt szélhámosság kellő foka nélkül” – írta Stendhal. Még inkább így van napjainkban. Hőseink és ellen-hőseink inkább szélhámos kalandorok, mint tragikus hősök.
Más elitek, más tömegek
A jobboldali és baloldali populisták az „elit és a tömeg”, az „establishment és a nép”, a „kövér macskák és a kisemberek” ellentéteként festik föl a mai válság képét. Ők fent, mi lent. Ők farkasok, mi bárányok. Csakhogy mi éppen a magunk bőrén tapasztalhattuk meg, hogy mennyire más értékrendű, érdekű, kultúrájú lehet az egyik, és mennyire a másik elit, az egyik vagy a másik tömeg. Nincs egységes politikai, gazdasági, szellemi és médiaelit a világban, Európában vagy Magyarországon, de még Budapesten és Békéscsabán se. Az ezredforduló utáni globális és regionális, nemzeti és városi rendek sajátossága, hogy felbomlottak a korábban egy nyelven, a „nincs alternatíva”, a „washingtoni konszenzus” nyelvén beszélő, ennek szellemében cselekvő politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitek, és nemzeti, faji, vallási, osztálykonfliktusok törtek ki az egyes társadalmi csoportok között. Már a 2001. szeptember 11-i válság, majd az arra következő 2003-as „atlanti válság” – a bushi háborús Amerika oldalán az „új Európával”, a francia-német „régi Európával” szemben -, utána pedig az iraki és az afganisztáni háborús vereség és a 2008-as Nagy Recesszió, darabokra törte a Reagan-Thatcher világrendszer konszenzusát.
Obama más elitekkel és más tömegekkel került hatalomra és kormányzott a válságban. Szemére vethetjük, hogy nem sikerült megváltoztatnia gyökeresen se az amerikai társadalmi egyenlőtlenségi rendszert, se a globális világrend egyenlőtlenségét, de törekedett rá. Nem volt se Clinton, se Bush, még kevésbé Trump. És az őt támogató, sokszínű választói tömeg nem volt Trump fehér nacionalista, charlottesville-i tömege. A demokraták hibája, hogy egy „kövér macskanőt” indítottak Trumppal szemben, de ez még nem ok arra, hogy a liberális demokrata elitet, úgy ahogy van, kiszolgáltassuk a trumpiánusok kénye-kedvének. Emmanuel Macron valóban szükséges és nem antiszociális reformokat indított, és legkevésbé tehet a korábbi rendszer társadalmi egyenlőtlenségéről. Tragédiája, hogy az elit francia nyelvén beszél egy trumpiánus, EU- és Párizs-ellenes, migránsgyűlölő, antiszemita, homofób és erőszakos sárga mellényes tömeghez.
Felújított örökség
Ami ma Franciaországban történik, azt ismerjük 2006 őszének és 2007 tavaszának zavargásaiból. Ellenben, a 2018 végi, 2019 eleji magyar – és lengyel, szerb, bosnyák – mozgalmakat illeti, azok egy ellentétes folyamatot mutatnak. Magyarországnak az ezredforduló után nem az volt a strukturális problémája, amit a populista ellenforradalmi politikusok, élükön Orbánnal hangoztatnak, hogy egy nyugati, kozmopolita, „nemzetáruló” liberális politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitje volt, hanem hogy hiányzott a közös értékrendű és érdekű elit. Durvábban is fogalmazhatunk: nem volt nemhogy világ- vagy európai, de még magyar színvonalú elitünk se. Kalandorok és szélhámosok szállták meg a politikai mezőt épp úgy, mint a gazdaságit, s véget ért a nyolcvanas évek közepétől az ezredfordulóig tartó szellemi és médiavirágzás. Amikor a leginkább szükség lett volna minőségi elitre, hogy megálljuk helyünket az európai népek között, akkor korrumpálta, hülyítette, balkanizálta el az elit először magát, majd a társadalmat.
Ennek az elitnek az egyik fele felújította a legrosszabb magyar örökséget: ötödször fordult szembe Európával (két világháborúban, és az 1919-es Horthy-, majd az 1956-os Kádár-ellenforradalommal). Az a magyar társadalom, amelyet részben saját tapasztalatai, részben a nyugatos elit befolyása a hatvanas évek végétől nyugatias, kispolgári pályára állítottak, és amely elsajátított 1989 után bizonyos demokratikus, jogállami és piaci reflexeket, az ezredforduló után elkezdett visszahátrálni egy szociál-protekcionista és soviniszta, a Horthy-rendszer paternalista nacionalista és a Kádár-rendszer atyáskodó kisemberi világába. A jobb és a baloldal egymással versengett, hogy ki ér be előbb egy államosított, európai pénzeken élősködő korrupt rendszerbe.
Valójában ez a mi hibrid/vegyes rendszerünk, a Horthy- és a Kádár-rendszerek felújított keveréke. Nem az, ami ezekben a rendszerekben elfogadható és jövőt ígérő volt, hanem, ami elfogadhatatlan és jövőtlen: mindkét rendszer rossz oldala orbáni szellemmel összerakva. Ez a budai vár és a felcsúti disznóvágás, a vitéz felcsúti és alcsúti Orbán Viktor, Magyarország kormányzója és az Orbán Viktor földműves együttélése. Zárt és lerabolt intézmények, személyes kapcsolatokon és lojalitási kényszereken alapuló tekintélyi rendszer. Ismerős és otthonos minden társadalmi rétegnek. Európa ismeretlen és nem otthonos.
És akkor az erőszak…
Európa a belső, az egymás közti erőszak határához érkezett. Dühös tömegek állnak az utcákon és rémült, hisztérikus vagy erőszakra hajlamos politikusok állnak velük szemben. Az utcai, nyitott, gyűlöletbeszédtől szított tömegnek, a politikusoknak, a rendőrség/csendőrség tábornokainak és csapatainak, a különböző erejű és befolyású titkosszolgálatoknak a négyszögében rendszeresek az összeütközések.
A konszolidált Horthy- és Kádár-rendszer óvakodott a nyílt erőszaktól. A forradalmak és az ellenforradalmi akasztások megtanították mind a rendszer urait és elvtársait, mind a megvert társadalmat, hogy nem lehet tartósan erőszakkal kormányozni és vigyázni kell a nyílt erőszak alkalmazásával. Mindkét konszolidált rendszer félt a nemzetközi figyelemtől is. Egypártrendszerek voltak - színlelt választással vagy anélkül. Ellenfeleik kiszorítására ritkán használták a börtönt. Gazdasági megfojtással, emigrációba kergetéssel, numerus clausus-szal, foglalkoztatási tilalommal dolgoztak. Keresztes-Fischer Ferenc könyörtelenül használta a politikai rendőrséget a kommunisták és a nyilasok ellen, de nagy óvatossággal próbált betartani valamiféle bethleni alkotmányosságot. Nem véletlen, hogy a németek azonnal elhurcolták Mauthausenbe 1944-ben. Horváth István kemény volt az ellenzék megfegyelmezésében, de nagy mértékben rajta múlt, hogy a rendszerváltás békésen ment végbe. Ezek az államok nem voltak rendőr-, SS-, ÁVH-államok, ellentétben Mussolini vagy Hitler, Sztálin vagy Rákosi államával. Se Keresztes-Fischer, se Horváth nem voltak idegen ország emberei: magyar belügyminiszterek voltak, akik néha jobban tudták, hogy mi a nemzet érdeke, mint a politikusok.
Az Orbán-állam foglalkoztatási tilalommal és az intézmények forrásmegvonásával semmisíti meg ellenfelei és családjaik egzisztenciáját. Ha meg tudsz élni a semmiből, élhetsz: száraz gyilkosság. Nem rendőrállam, ellentétben Putyin titkosszolga államával. Pintér Sándor a Kádár-rendszer, vagyis Horváth István iskolájában nőtt fel. Nem az oroszok embere: magyar belügyminiszter. Nálam pontosabban tudja, hogy a politikusok mindig vérszomjasabbak, mint a rendőrtábornokok, szívesen adnak ki fékevesztett parancsokat. A politikusok megússzák az erőszakos cselekményekre – tüntetések véres szétverésére, ellenzéki, civil személyek legyilkolására, leteperésére, meghurcolására, és ki tudja, hogy még mire - kiadott parancsaikat, de a végrehajtók soha. A kormányfő és általában a politikus védett, a kisrendőrtől a tábornokig védtelenek. Üss meg nyugodtan valakit, belőle lesz a következő miniszterelnök, három, öt vagy tíz év múlva! De saját politikus gazdáid is kiadhatnak. Pintér 2006-ból és a rendőrtábornokok peréből felfogta: se a rendőrséggel, se a titkosszolgálatokkal nem lépheti át a vörös vonalat. Az erőszak vörös vonalánál állunk. A politika egyik lábával és a szakmai és emberi öngyilkosságot elkövető ügyészséggel már átlépte a vonalat. A magyar politikus régen elhagyta felelősségét. Az ügyész, a számvevőszéki hivatalnok, az adóhatóság vagy a propagandamédia embere nem ismer szakmai felelősséget és emberi tisztességet, csak rendszer iránti lojalitást.
A rendőrség és a titkosszolgálatok még nem lépték át a vonalat, és bizony rajtuk múlik, hogy nem lettünk rendőrállammá. Még tudják mi az erőszakszervezetek emberének felelőssége. Ahogy rajtuk fog múlni, hogy lesz-e békés rendszerváltás, vagy vér fog folyni a pesti utcákon.
