Lengyel László: Az erőszak hajnalán

Publikálás dátuma
2019.01.27 10:20

Fotó: Marabu
A mi századunk vajon az élet vagy a halál százada? A rövid XX. század, a maga két világháborújával, a holokauszttal, a szovjet és a kínai népirtásokkal inkább volt a halálé, mint az életé. A XXI. században, a szépséges hajnalra szinte azonnal alkonyat borult. De amennyire nem volt a hidegháború befejezése a történelem liberális vége, a 2010-es évek sötét világa se hozza el a történelem autokrata végét. A világ nem tart valamitől valami felé. Nincs vég és nincs kezdet, csak apály és dagály.
„A forradalom századának (1789-1832) egyik jellemvonása, hogy nincsen nagy siker a szemérmetlenség, mi több, az eltökélt szélhámosság kellő foka nélkül” – írta Stendhal. Még inkább így van napjainkban. Hőseink és ellen-hőseink inkább szélhámos kalandorok, mint tragikus hősök.

Más elitek, más tömegek

A jobboldali és baloldali populisták az „elit és a tömeg”, az „establishment és a nép”, a „kövér macskák és a kisemberek” ellentéteként festik föl a mai válság képét. Ők fent, mi lent. Ők farkasok, mi bárányok. Csakhogy mi éppen a magunk bőrén tapasztalhattuk meg, hogy mennyire más értékrendű, érdekű, kultúrájú lehet az egyik, és mennyire a másik elit, az egyik vagy a másik tömeg. Nincs egységes politikai, gazdasági, szellemi és médiaelit a világban, Európában vagy Magyarországon, de még Budapesten és Békéscsabán se. Az ezredforduló utáni globális és regionális, nemzeti és városi rendek sajátossága, hogy felbomlottak a korábban egy nyelven, a „nincs alternatíva”, a „washingtoni konszenzus” nyelvén beszélő, ennek szellemében cselekvő politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitek, és nemzeti, faji, vallási, osztálykonfliktusok törtek ki az egyes társadalmi csoportok között. Már a 2001. szeptember 11-i válság, majd az arra következő 2003-as „atlanti válság” – a bushi háborús Amerika oldalán az „új Európával”, a francia-német „régi Európával” szemben -, utána pedig az iraki és az afganisztáni háborús vereség és a 2008-as Nagy Recesszió, darabokra törte a Reagan-Thatcher világrendszer konszenzusát.
Obama más elitekkel és más tömegekkel került hatalomra és kormányzott a válságban. Szemére vethetjük, hogy nem sikerült megváltoztatnia gyökeresen se az amerikai társadalmi egyenlőtlenségi rendszert, se a globális világrend egyenlőtlenségét, de törekedett rá. Nem volt se Clinton, se Bush, még kevésbé Trump. És az őt támogató, sokszínű választói tömeg nem volt Trump fehér nacionalista, charlottesville-i tömege. A demokraták hibája, hogy egy „kövér macskanőt” indítottak Trumppal szemben, de ez még nem ok arra, hogy a liberális demokrata elitet, úgy ahogy van, kiszolgáltassuk a trumpiánusok kénye-kedvének. Emmanuel Macron valóban szükséges és nem antiszociális reformokat indított, és legkevésbé tehet a korábbi rendszer társadalmi egyenlőtlenségéről. Tragédiája, hogy az elit francia nyelvén beszél egy trumpiánus, EU- és Párizs-ellenes, migránsgyűlölő, antiszemita, homofób és erőszakos sárga mellényes tömeghez.

Felújított örökség

Ami ma Franciaországban történik, azt ismerjük 2006 őszének és 2007 tavaszának zavargásaiból. Ellenben, a 2018 végi, 2019 eleji magyar – és lengyel, szerb, bosnyák – mozgalmakat illeti, azok egy ellentétes folyamatot mutatnak. Magyarországnak az ezredforduló után nem az volt a strukturális problémája, amit a populista ellenforradalmi politikusok, élükön Orbánnal hangoztatnak, hogy egy nyugati, kozmopolita, „nemzetáruló” liberális politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitje volt, hanem hogy hiányzott a közös értékrendű és érdekű elit. Durvábban is fogalmazhatunk: nem volt nemhogy világ- vagy európai, de még magyar színvonalú elitünk se. Kalandorok és szélhámosok szállták meg a politikai mezőt épp úgy, mint a gazdaságit, s véget ért a nyolcvanas évek közepétől az ezredfordulóig tartó szellemi és médiavirágzás. Amikor a leginkább szükség lett volna minőségi elitre, hogy megálljuk helyünket az európai népek között, akkor korrumpálta, hülyítette, balkanizálta el az elit először magát, majd a társadalmat.
Ennek az elitnek az egyik fele felújította a legrosszabb magyar örökséget: ötödször fordult szembe Európával (két világháborúban, és az 1919-es Horthy-, majd az 1956-os Kádár-ellenforradalommal). Az a magyar társadalom, amelyet részben saját tapasztalatai, részben a nyugatos elit befolyása a hatvanas évek végétől nyugatias, kispolgári pályára állítottak, és amely elsajátított 1989 után bizonyos demokratikus, jogállami és piaci reflexeket, az ezredforduló után elkezdett visszahátrálni egy szociál-protekcionista és soviniszta, a Horthy-rendszer paternalista nacionalista és a Kádár-rendszer atyáskodó kisemberi világába. A jobb és a baloldal egymással versengett, hogy ki ér be előbb egy államosított, európai pénzeken élősködő korrupt rendszerbe.
Valójában ez a mi hibrid/vegyes rendszerünk, a Horthy- és a Kádár-rendszerek felújított keveréke. Nem az, ami ezekben a rendszerekben elfogadható és jövőt ígérő volt, hanem, ami elfogadhatatlan és jövőtlen: mindkét rendszer rossz oldala orbáni szellemmel összerakva. Ez a budai vár és a felcsúti disznóvágás, a vitéz felcsúti és alcsúti Orbán Viktor, Magyarország kormányzója és az Orbán Viktor földműves együttélése. Zárt és lerabolt intézmények, személyes kapcsolatokon és lojalitási kényszereken alapuló tekintélyi rendszer. Ismerős és otthonos minden társadalmi rétegnek. Európa ismeretlen és nem otthonos.

És akkor az erőszak…

Európa a belső, az egymás közti erőszak határához érkezett. Dühös tömegek állnak az utcákon és rémült, hisztérikus vagy erőszakra hajlamos politikusok állnak velük szemben. Az utcai, nyitott, gyűlöletbeszédtől szított tömegnek, a politikusoknak, a rendőrség/csendőrség tábornokainak és csapatainak, a különböző erejű és befolyású titkosszolgálatoknak a négyszögében rendszeresek az összeütközések.
A konszolidált Horthy- és Kádár-rendszer óvakodott a nyílt erőszaktól. A forradalmak és az ellenforradalmi akasztások megtanították mind a rendszer urait és elvtársait, mind a megvert társadalmat, hogy nem lehet tartósan erőszakkal kormányozni és vigyázni kell a nyílt erőszak alkalmazásával. Mindkét konszolidált rendszer félt a nemzetközi figyelemtől is. Egypártrendszerek voltak - színlelt választással vagy anélkül. Ellenfeleik kiszorítására ritkán használták a börtönt. Gazdasági megfojtással, emigrációba kergetéssel, numerus clausus-szal, foglalkoztatási tilalommal dolgoztak. Keresztes-Fischer Ferenc könyörtelenül használta a politikai rendőrséget a kommunisták és a nyilasok ellen, de nagy óvatossággal próbált betartani valamiféle bethleni alkotmányosságot. Nem véletlen, hogy a németek azonnal elhurcolták Mauthausenbe 1944-ben. Horváth István kemény volt az ellenzék megfegyelmezésében, de nagy mértékben rajta múlt, hogy a rendszerváltás békésen ment végbe. Ezek az államok nem voltak rendőr-, SS-, ÁVH-államok, ellentétben Mussolini vagy Hitler, Sztálin vagy Rákosi államával. Se Keresztes-Fischer, se Horváth nem voltak idegen ország emberei: magyar belügyminiszterek voltak, akik néha jobban tudták, hogy mi a nemzet érdeke, mint a politikusok.
Az Orbán-állam foglalkoztatási tilalommal és az intézmények forrásmegvonásával semmisíti meg ellenfelei és családjaik egzisztenciáját. Ha meg tudsz élni a semmiből, élhetsz: száraz gyilkosság. Nem rendőrállam, ellentétben Putyin titkosszolga államával. Pintér Sándor a Kádár-rendszer, vagyis Horváth István iskolájában nőtt fel. Nem az oroszok embere: magyar belügyminiszter. Nálam pontosabban tudja, hogy a politikusok mindig vérszomjasabbak, mint a rendőrtábornokok, szívesen adnak ki fékevesztett parancsokat. A politikusok megússzák az erőszakos cselekményekre – tüntetések véres szétverésére, ellenzéki, civil személyek legyilkolására, leteperésére, meghurcolására, és ki tudja, hogy még mire - kiadott parancsaikat, de a végrehajtók soha. A kormányfő és általában a politikus védett, a kisrendőrtől a tábornokig védtelenek. Üss meg nyugodtan valakit, belőle lesz a következő miniszterelnök, három, öt vagy tíz év múlva! De saját politikus gazdáid is kiadhatnak. Pintér 2006-ból és a rendőrtábornokok peréből felfogta: se a rendőrséggel, se a titkosszolgálatokkal nem lépheti át a vörös vonalat. Az erőszak vörös vonalánál állunk. A politika egyik lábával és a szakmai és emberi öngyilkosságot elkövető ügyészséggel már átlépte a vonalat. A magyar politikus régen elhagyta felelősségét. Az ügyész, a számvevőszéki hivatalnok, az adóhatóság vagy a propagandamédia embere nem ismer szakmai felelősséget és emberi tisztességet, csak rendszer iránti lojalitást.
A rendőrség és a titkosszolgálatok még nem lépték át a vonalat, és bizony rajtuk múlik, hogy nem lettünk rendőrállammá. Még tudják mi az erőszakszervezetek emberének felelőssége. Ahogy rajtuk fog múlni, hogy lesz-e békés rendszerváltás, vagy vér fog folyni a pesti utcákon.
Frissítve: 2019.01.27 10:20

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.