Tamás Pál: DAU: A tekintélyuralom színe és illatai

Publikálás dátuma
2019.01.27 09:55

Fotó: Orlova
Pár napja, január 24-én két párizsi sztárszínházban, a Théâtre du Châtelet-ben és a Théâtre de La Ville-ben mutatták be az utolsó évek legnagyobb szabású multimédiás projektjét, a DAU-t. Dau-nak hívta mindenki Lev Landau Nobel-díjast, az orosz elméleti fizika vitathatatlanul legnagyobb géniuszát. A történet kezdetének díszletei hozzáférhetőek, engem régóta izgatnak.

Landau és intézete

Jól elzárt, parkszerű nagykert Harkov belvárosában, az ukrán nagyváros még nagyjában egyben maradt múlt századi villanegyedében. Az épületek most is egyetemiek, de ma alig jár valaki ide. A hely a 30-as évekbeli szovjet tudomány abszolút élvonalának számított. Rövid egy évtized után itt durrant talán először nagyot a szovjet fizika. A Harkovi Műszaki-Fizikai Intézet teljesen új volt, s idegyűltek a fiatal tehetségek. De a fénykor nem tartott tíz évet sem. A 30-as évek legvégén a szovjet államvédelem azt hitte, összeesküvést talált az intézetben. A műszerek megmaradtak, de a hely szellemét megsemmisítették. Az unikális eszközök megmentése is csak véletlenül sikerült.
Amikor a világháborúban a németek váratlanul közeledtek Harkovhoz, a városban pánik tört ki. A nagy műszereket, a szétszedett részecskegyorsítót az utolsó vonatokkal sikerült kivinni. A szerelvényeket különböző útvonalakon indították el, előre nem is tudták biztosan, hová, ahogy azt se, mi érkezik meg. A menetnaplók ma az egyetemi levéltárban vannak, beléjük lapozhattam. Iskolai füzetekre emlékeztetnek, korabeli kézírással. Ismeretlen állomásnevek, amíg valahova keletre nem érnek. De azután, amit elhoztak, összerakták: pár hónappal későbben folytatódott tovább a munka.
Ugyanakkor két-három héttel a német bevonulás után már Harkovban, az intézetben voltak a német fizikusok. Ők is tudták, hogy mi működött itt és kíváncsiak voltak, mi maradt belőle. Még az üres laboratóriumok is fontosan voltak. A fizika akkortájt már mindenütt titkosítva volt. A németek a műszerek nyomaiból próbálták meg rekonstruálni, min dolgoztak eddig, ehhez volt néhány technikusuk is, akik valahogy kimaradtak a kiürítésből. Először még úgy gondolták, saját tudósaikkal megkísérlik rekonstruálni a munkát, de ebből semmi nem lett.
1944-ben pedig visszatért Harkovba a szovjet intézet. Még húsz évig működött, de korábbi jelentőségét már nem érte el. A kertben pedig ottmaradtak a régi épületek. Ma is megvan a terasz a felvezető lépcsőkkel, ahol az akkori ifjú sztárok szerették magukat közösen fényképezni. Most sikerült egy órácskát, egyedül, öregen, egy másik korban, de elüldögélni a lépcsőn. Egy türkizszínű, kopott kanapét is kipróbálhattam még Landau egykori dolgozószobájában. Itt ült fél délutánokat mindenki, aki akkor számított az intézetben. Landau hiába próbálta összefogni a kutatásokat, 1938-ban, egy összeesküvésvád után sokakat elhurcoltak, néhány embert ki is végeztek. Úgy látszik, nem értették, mennyire fontosak (lesznek) a fizikusok, s hogy békén kellene őket hagyni. Landau is ült egy évet. Hihetetlen nehézségek árán hozták ki (állítólag a börtönben kínozták is egy kicsit), de Harkovba már soha nem tért vissza dolgozni.
Dau már régen nem élt, amikor özvegye, Kora Drobanzeva visszaemlékezéseiről egy sokórás nyilvános ülésen öreg fizikusok vitatkoztak. A házasság még Harkovban indult, fiuk született, az asszony (fiatalon híres szépség) végig Landauval élt, de a műben arra panaszkodott, hogy Landau gyakran hűtlen volt. A még élő egykori munkatársak, szinte kizárólag nagyon idős férfiak - videón megnézhettem - értetlenkedtek: ezt mindenki tudta, Landau gyakran előadta, hogy a munkájához szüksége van rá. S ha egy zseni csak így tud élni, mit kell ebből utólag ügyet csinálni…
A kertben Landauék nyomait kerestem. Az első kutatók lakóháza egyemeletes egyszerű épület, de még egyben van. De már nem laknak benne. Nálunk a kőbányai munkáslakótelepeken állnak néhány helyen még ilyenek. A laborépületek sem jobbak. A folyósokon a falakon kívül fut a villanyvezeték. Az elhanyagolt kertben megmaradt egy tavacska. Mindez a belügyes falon belül. A történet szerint Landau komolyan udvarolt Korának. Egy idő után a lány már rendszeresen éjszakára is nála maradt. Hogyan kezelte ezt az őrség?
Landau mellett ezekben az években külföldiek is dolgoztak, köztük egy magyar. A régi laborépületben most kiraktak néhány névtáblát, így Tisza Lászlóét is. S ma is maguktól mondják, hogy magyar volt. 1930-ban került oda német ajánlásokkal, de Teller Ede is támogatta. Jól teljesített, bírta a szovjet körülményeket is. Korábban itthon és Közép-Európában is kommunista diákszervezetekben működött. Később, amikor a szovjet belügy vizsgálódni kezdett, nagyon figyeltek rá. Azonban a kollégák még időben felrakták egy vonatra; előbb Párizsban dolgozott, majd később továbbállt Amerikába. Bostonban az MIT professzoraként szép kort él meg.

Szovjet utópia - jegyrendszerrel

A mostani DAU-projektben, ahogy előzetesen tudni lehet, mindebből nem sok maradt. A projektet még 2005-ben indította egy orosz filmrendező, Ilja Krzsanovskij. Ám a 30-as években épült intézetet nem használták, helyette Harkov mellett a filmesek felépítettek egy zárt városrészt, egy ál-lakóintézetet, 400 önkéntessel, akik 2009-11 között valóban ott éltek a falak között, dolgoztak, szerettek, valóban gyermekeket szültek, s ezt a szovjet utópiát filmezték. A jelek szerint viszonylag normálisan lement az egész projekt, nem omlott össze, az emberek nem lázadtak fel, nem szaladtak szét. De a film-performance emberi határidőn belül nem fejeződött be, bár a tömérdek felvételből 11 film anyagát végül összerakták. Az orosz pénz mellett nyugati források is megnyíltak, így a munkát mindig tovább lehetett lökni, sőt közben a végeláthatatlan film híre is nőtt...
Az egykori NDK-s Kelet-Berlinben volt egyfajta rosszul világítottság, a nyugatiak úgy hirdették, hogy a városnak van egy sajátosan a falakból kiáradó rossz szaga, vagy illata. Ezek a poszt-NDK-s hangulat most nagyon inspirálta a DAU szponzorait. De hát ahány autoritarizmus, annyi szag, Harkovnak 1940-ben biztosan más szaga volt, mint Kelet-Berlinnek 1974-ben, s ha most valami összejön, vagy jött volna, akkor a totalitarizmus Disneylandként egyikre sem hasonlított volna. De azért a díszletekben mégis sok lehetett - az eredeti sztoritól függetlenül - Kelet-Berlin színeiből, illatából.
A Harkov melletti telepen elképesztő alapossággal építettek fel újra (?) egy 1952-re datált szovjet világot. Nem tudom, mennyi volt itt a fizika és a kutatás. A beszámolók szerint, ha volt is, csak mellékesen. A látogatónak a forgatáson megmutatták, hogy 1952-es alsónadrágokat osztottak szét a szereplők között. A '45 utáni orosz csatornalefolyóknak egyfajta különleges zajuk volt lehúzásnál és itt lecserélték a modern lehúzókat, hogy ezt a régi hangot reprodukálják. 1950-es hűtőszekrényeket osztottak szét a lakrészekben 1950-ben megszokott ennivalóval. S ahol voltak szavatossági határnapok, ott a régi lejárati feliratokat használták, s ami még furcsább, miután a kérdéses időpontokban a szovjet kereskedelem, legalább is a városok többségben, egy sor élelmiszerre még jegyrendszert használt, ezt is helyreállították s a résztvevők a reprodukált élelmiszerjegyeket használták is - az egykori logika szerint.
Egyébként a filmben használt hangot és a képi dokumentáció egy részét korabeli lehallgatóé-készülékekkel vették fel. Az embereknek egyébként mindenféle szamárságokat kellett jelenteniük a többiekről, és ezt állítólag rendben folyamatosan meg is tették. Az alkalmazkodás nem volt hihetetlenül nehéz. Végül is a toborzott önkéntes szereplők is szinte mind még a szovjet rendszerben születtek. A rendező ezekről a részletekről interjúiban kifejezetten büszkén beszél, és nem hiszi, máshol, más korban ez lényegileg másként lesz majd. Talán másmilyenek lesznek a beépíthető gyermekkori zajok, színek. De egyébként?

Berlin nem kért a Falból

A történet részletei szempontjából teljesen mindegy, hogy 1936-ban és 1952-ben is, ha másként is, de a kutatóknak a valóságban volt kiegészítő ellátásuk, a hústól az alsóneműig. Számomra az igazi kérdés, miért hitték a szervezők, hogy az ilyen részletek a mai kísérletező kedvű középosztálybelieknek fontosabbak, mint bármilyen modellezett, vagy kitalált zárt társadalmi modell szabályai? És hogy elsőosztályú fizikusoknak a vécé-lehúzó megszokott hangossága annyira fontos lehetett?
Ráadásul a harkovi szakasz után más tekintélyuralmi rendszerekkel, gondolom, a megjelenő német tőke miatt elsősorban az egykori NDK-s hangulatokkal hitte a filmvállalkozás a DAU-t spirituális kapcsolatba hozni. De hát minden politikai elméleti különbségtől is eltérően e “német totalitarizmus” színe, megvilágításai, illata összehasonlíthatatlanul nem szovjet volt. S persze, az 50-60-as években Nagyváradról Szegedre települő magyar tanárember is más színvilágba, szagokba, iskolai szabályok közé került. Nem tudom, ezek közül melyik volt politikailag valódibb, vagy ellenkezőleg mélyebben totalitárius. És egyáltalán feltehető-e egyáltalán ez a kérdés?
Amennyire az interjúkból kiderül, a rendezőt nem ez az unikális óriás babaház izgatta, hanem az, ahogyan az emberek alkalmazkodtak e környezethez. Landaunak, szerinte ez jutott, ami biztosan tévedés, mert például még a 20-30-as évek fordulóján állami ösztöndíjjal évekig járhatta Európát és valamennyi időt töltött személyesen a kor szinte összes nagy fizikusával, Bohrtól Heisenbergig. S különben is, tudhatjuk-e, hogyan hatott egy teoretikus lángelmére a tekintélyuralom, vagy egyáltalán a politika.
A multimédia projekt formaian orosz maradt, Landaut egy aktív sztárkarmester, az Oroszországban élő görög zenész, Teodor Currentzis játssza (decemberben zenekarával fellépett Pesten is). A szervezők szerint itt nem egyszerűen szerepről van szó, kerestek valakit, akit el lehet képzelni Landauként. Currentzis-nek egyébként a nemzetközi zenei világban egyesek számára zseniillata van, bár köze nem volt élelmiszerjegyekhez és talán hangos vécé-lefolyókhoz sem. Amúgy pedig zene vagy elméleti fizika: a különbségek talán nem olyan jelentősek. A projektnek egyébként sok hangos támogatója volt: Brian Eno, a sztár-operarendező Peter Sellars, Marina Abramovics, a performer, Anatolij Vasziljev, a nálunk is ismert orosz rendező, Törőcsik Mari tisztelője és barátja, továbbá első osztályú amerikai és kínai matematikusok, fizikusok. Pénz jött éveken át a legkülönfélébb forrásokból.
A nagy bemutató Berlinben lett volna, de nem jöttek össze az engedélyek. Ugyanis a projekt részeként tavaly nyáron-ősszel fel akarták Berlin belvárosában – mégpedig rögtön óriási méretben - építeni, szovjet betonmaradványokból a Falat. Önként jelentkezőknek, akik oda bezárkóztak volna, valamilyen koncentrált NDK-szerűséget kínáltak. Ráadásul úgy, hogyha nem bírják, csengővel jelezhetik, s akkor majd a vége előtt kihozzák őket. S történt volna mindez az Unter den Linden alatti, '89 előttről megmaradt, s most e célra összeillesztett földalatti pincékben. Az aktuális német hatóságok nem gondolták, hogy az egész az ördögtől való, de némi vita után egyszerűen nem engedték tovább a projektet. Szó volt itt totalitárius élményparkról, ahová vízum kellett volna 2 órára 15, egész napra 25 euróért. Amit kapsz, vagy kaptál volna, azt Berlinben Szabadságnak, a következő bemutatókon Párizsban Egyenlőségnek és majd a végén Londonban Testvériségnek hívják (hívták volna).
A párizsi show most kezdődik. Mégis mihez van köze a DAU-nak? Landauhoz a jelek szerint kevés. De azt legalább jobban megértjük, hogyan viselkednénk az akkori világban?
Frissítve: 2019.01.27 09:55

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.