Tamás Pál: DAU: A tekintélyuralom színe és illatai

Pár napja, január 24-én két párizsi sztárszínházban, a Théâtre du Châtelet-ben és a Théâtre de La Ville-ben mutatták be az utolsó évek legnagyobb szabású multimédiás projektjét, a DAU-t. Dau-nak hívta mindenki Lev Landau Nobel-díjast, az orosz elméleti fizika vitathatatlanul legnagyobb géniuszát. A történet kezdetének díszletei hozzáférhetőek, engem régóta izgatnak.

Landau és intézete

Jól elzárt, parkszerű nagykert Harkov belvárosában, az ukrán nagyváros még nagyjában egyben maradt múlt századi villanegyedében. Az épületek most is egyetemiek, de ma alig jár valaki ide. A hely a 30-as évekbeli szovjet tudomány abszolút élvonalának számított. Rövid egy évtized után itt durrant talán először nagyot a szovjet fizika. A Harkovi Műszaki-Fizikai Intézet teljesen új volt, s idegyűltek a fiatal tehetségek. De a fénykor nem tartott tíz évet sem. A 30-as évek legvégén a szovjet államvédelem azt hitte, összeesküvést talált az intézetben. A műszerek megmaradtak, de a hely szellemét megsemmisítették. Az unikális eszközök megmentése is csak véletlenül sikerült.

Amikor a világháborúban a németek váratlanul közeledtek Harkovhoz, a városban pánik tört ki. A nagy műszereket, a szétszedett részecskegyorsítót az utolsó vonatokkal sikerült kivinni. A szerelvényeket különböző útvonalakon indították el, előre nem is tudták biztosan, hová, ahogy azt se, mi érkezik meg. A menetnaplók ma az egyetemi levéltárban vannak, beléjük lapozhattam. Iskolai füzetekre emlékeztetnek, korabeli kézírással. Ismeretlen állomásnevek, amíg valahova keletre nem érnek. De azután, amit elhoztak, összerakták: pár hónappal későbben folytatódott tovább a munka.

Ugyanakkor két-három héttel a német bevonulás után már Harkovban, az intézetben voltak a német fizikusok. Ők is tudták, hogy mi működött itt és kíváncsiak voltak, mi maradt belőle. Még az üres laboratóriumok is fontosan voltak. A fizika akkortájt már mindenütt titkosítva volt. A németek a műszerek nyomaiból próbálták meg rekonstruálni, min dolgoztak eddig, ehhez volt néhány technikusuk is, akik valahogy kimaradtak a kiürítésből. Először még úgy gondolták, saját tudósaikkal megkísérlik rekonstruálni a munkát, de ebből semmi nem lett.

1944-ben pedig visszatért Harkovba a szovjet intézet. Még húsz évig működött, de korábbi jelentőségét már nem érte el. A kertben pedig ottmaradtak a régi épületek. Ma is megvan a terasz a felvezető lépcsőkkel, ahol az akkori ifjú sztárok szerették magukat közösen fényképezni. Most sikerült egy órácskát, egyedül, öregen, egy másik korban, de elüldögélni a lépcsőn. Egy türkizszínű, kopott kanapét is kipróbálhattam még Landau egykori dolgozószobájában. Itt ült fél délutánokat mindenki, aki akkor számított az intézetben. Landau hiába próbálta összefogni a kutatásokat, 1938-ban, egy összeesküvésvád után sokakat elhurcoltak, néhány embert ki is végeztek. Úgy látszik, nem értették, mennyire fontosak (lesznek) a fizikusok, s hogy békén kellene őket hagyni. Landau is ült egy évet. Hihetetlen nehézségek árán hozták ki (állítólag a börtönben kínozták is egy kicsit), de Harkovba már soha nem tért vissza dolgozni.

Dau már régen nem élt, amikor özvegye, Kora Drobanzeva visszaemlékezéseiről egy sokórás nyilvános ülésen öreg fizikusok vitatkoztak. A házasság még Harkovban indult, fiuk született, az asszony (fiatalon híres szépség) végig Landauval élt, de a műben arra panaszkodott, hogy Landau gyakran hűtlen volt. A még élő egykori munkatársak, szinte kizárólag nagyon idős férfiak - videón megnézhettem - értetlenkedtek: ezt mindenki tudta, Landau gyakran előadta, hogy a munkájához szüksége van rá. S ha egy zseni csak így tud élni, mit kell ebből utólag ügyet csinálni…

A kertben Landauék nyomait kerestem. Az első kutatók lakóháza egyemeletes egyszerű épület, de még egyben van. De már nem laknak benne. Nálunk a kőbányai munkáslakótelepeken állnak néhány helyen még ilyenek. A laborépületek sem jobbak. A folyósokon a falakon kívül fut a villanyvezeték. Az elhanyagolt kertben megmaradt egy tavacska. Mindez a belügyes falon belül. A történet szerint Landau komolyan udvarolt Korának. Egy idő után a lány már rendszeresen éjszakára is nála maradt. Hogyan kezelte ezt az őrség?

Landau mellett ezekben az években külföldiek is dolgoztak, köztük egy magyar. A régi laborépületben most kiraktak néhány névtáblát, így Tisza Lászlóét is. S ma is maguktól mondják, hogy magyar volt. 1930-ban került oda német ajánlásokkal, de Teller Ede is támogatta. Jól teljesített, bírta a szovjet körülményeket is. Korábban itthon és Közép-Európában is kommunista diákszervezetekben működött. Később, amikor a szovjet belügy vizsgálódni kezdett, nagyon figyeltek rá. Azonban a kollégák még időben felrakták egy vonatra; előbb Párizsban dolgozott, majd később továbbállt Amerikába. Bostonban az MIT professzoraként szép kort él meg.

Szovjet utópia - jegyrendszerrel

A mostani DAU-projektben, ahogy előzetesen tudni lehet, mindebből nem sok maradt. A projektet még 2005-ben indította egy orosz filmrendező, Ilja Krzsanovskij. Ám a 30-as években épült intézetet nem használták, helyette Harkov mellett a filmesek felépítettek egy zárt városrészt, egy ál-lakóintézetet, 400 önkéntessel, akik 2009-11 között valóban ott éltek a falak között, dolgoztak, szerettek, valóban gyermekeket szültek, s ezt a szovjet utópiát filmezték. A jelek szerint viszonylag normálisan lement az egész projekt, nem omlott össze, az emberek nem lázadtak fel, nem szaladtak szét. De a film-performance emberi határidőn belül nem fejeződött be, bár a tömérdek felvételből 11 film anyagát végül összerakták. Az orosz pénz mellett nyugati források is megnyíltak, így a munkát mindig tovább lehetett lökni, sőt közben a végeláthatatlan film híre is nőtt...

Az egykori NDK-s Kelet-Berlinben volt egyfajta rosszul világítottság, a nyugatiak úgy hirdették, hogy a városnak van egy sajátosan a falakból kiáradó rossz szaga, vagy illata. Ezek a poszt-NDK-s hangulat most nagyon inspirálta a DAU szponzorait. De hát ahány autoritarizmus, annyi szag, Harkovnak 1940-ben biztosan más szaga volt, mint Kelet-Berlinnek 1974-ben, s ha most valami összejön, vagy jött volna, akkor a totalitarizmus Disneylandként egyikre sem hasonlított volna. De azért a díszletekben mégis sok lehetett - az eredeti sztoritól függetlenül - Kelet-Berlin színeiből, illatából.

A Harkov melletti telepen elképesztő alapossággal építettek fel újra (?) egy 1952-re datált szovjet világot. Nem tudom, mennyi volt itt a fizika és a kutatás. A beszámolók szerint, ha volt is, csak mellékesen. A látogatónak a forgatáson megmutatták, hogy 1952-es alsónadrágokat osztottak szét a szereplők között. A '45 utáni orosz csatornalefolyóknak egyfajta különleges zajuk volt lehúzásnál és itt lecserélték a modern lehúzókat, hogy ezt a régi hangot reprodukálják. 1950-es hűtőszekrényeket osztottak szét a lakrészekben 1950-ben megszokott ennivalóval. S ahol voltak szavatossági határnapok, ott a régi lejárati feliratokat használták, s ami még furcsább, miután a kérdéses időpontokban a szovjet kereskedelem, legalább is a városok többségben, egy sor élelmiszerre még jegyrendszert használt, ezt is helyreállították s a résztvevők a reprodukált élelmiszerjegyeket használták is - az egykori logika szerint.

Egyébként a filmben használt hangot és a képi dokumentáció egy részét korabeli lehallgatóé-készülékekkel vették fel. Az embereknek egyébként mindenféle szamárságokat kellett jelenteniük a többiekről, és ezt állítólag rendben folyamatosan meg is tették. Az alkalmazkodás nem volt hihetetlenül nehéz. Végül is a toborzott önkéntes szereplők is szinte mind még a szovjet rendszerben születtek. A rendező ezekről a részletekről interjúiban kifejezetten büszkén beszél, és nem hiszi, máshol, más korban ez lényegileg másként lesz majd. Talán másmilyenek lesznek a beépíthető gyermekkori zajok, színek. De egyébként?

Berlin nem kért a Falból

A történet részletei szempontjából teljesen mindegy, hogy 1936-ban és 1952-ben is, ha másként is, de a kutatóknak a valóságban volt kiegészítő ellátásuk, a hústól az alsóneműig. Számomra az igazi kérdés, miért hitték a szervezők, hogy az ilyen részletek a mai kísérletező kedvű középosztálybelieknek fontosabbak, mint bármilyen modellezett, vagy kitalált zárt társadalmi modell szabályai? És hogy elsőosztályú fizikusoknak a vécé-lehúzó megszokott hangossága annyira fontos lehetett?

Ráadásul a harkovi szakasz után más tekintélyuralmi rendszerekkel, gondolom, a megjelenő német tőke miatt elsősorban az egykori NDK-s hangulatokkal hitte a filmvállalkozás a DAU-t spirituális kapcsolatba hozni. De hát minden politikai elméleti különbségtől is eltérően e “német totalitarizmus” színe, megvilágításai, illata összehasonlíthatatlanul nem szovjet volt. S persze, az 50-60-as években Nagyváradról Szegedre települő magyar tanárember is más színvilágba, szagokba, iskolai szabályok közé került. Nem tudom, ezek közül melyik volt politikailag valódibb, vagy ellenkezőleg mélyebben totalitárius. És egyáltalán feltehető-e egyáltalán ez a kérdés?

Amennyire az interjúkból kiderül, a rendezőt nem ez az unikális óriás babaház izgatta, hanem az, ahogyan az emberek alkalmazkodtak e környezethez. Landaunak, szerinte ez jutott, ami biztosan tévedés, mert például még a 20-30-as évek fordulóján állami ösztöndíjjal évekig járhatta Európát és valamennyi időt töltött személyesen a kor szinte összes nagy fizikusával, Bohrtól Heisenbergig. S különben is, tudhatjuk-e, hogyan hatott egy teoretikus lángelmére a tekintélyuralom, vagy egyáltalán a politika.

A multimédia projekt formaian orosz maradt, Landaut egy aktív sztárkarmester, az Oroszországban élő görög zenész, Teodor Currentzis játssza (decemberben zenekarával fellépett Pesten is). A szervezők szerint itt nem egyszerűen szerepről van szó, kerestek valakit, akit el lehet képzelni Landauként. Currentzis-nek egyébként a nemzetközi zenei világban egyesek számára zseniillata van, bár köze nem volt élelmiszerjegyekhez és talán hangos vécé-lefolyókhoz sem. Amúgy pedig zene vagy elméleti fizika: a különbségek talán nem olyan jelentősek. A projektnek egyébként sok hangos támogatója volt: Brian Eno, a sztár-operarendező Peter Sellars, Marina Abramovics, a performer, Anatolij Vasziljev, a nálunk is ismert orosz rendező, Törőcsik Mari tisztelője és barátja, továbbá első osztályú amerikai és kínai matematikusok, fizikusok. Pénz jött éveken át a legkülönfélébb forrásokból.

A nagy bemutató Berlinben lett volna, de nem jöttek össze az engedélyek. Ugyanis a projekt részeként tavaly nyáron-ősszel fel akarták Berlin belvárosában – mégpedig rögtön óriási méretben - építeni, szovjet betonmaradványokból a Falat. Önként jelentkezőknek, akik oda bezárkóztak volna, valamilyen koncentrált NDK-szerűséget kínáltak. Ráadásul úgy, hogyha nem bírják, csengővel jelezhetik, s akkor majd a vége előtt kihozzák őket. S történt volna mindez az Unter den Linden alatti, '89 előttről megmaradt, s most e célra összeillesztett földalatti pincékben. Az aktuális német hatóságok nem gondolták, hogy az egész az ördögtől való, de némi vita után egyszerűen nem engedték tovább a projektet. Szó volt itt totalitárius élményparkról, ahová vízum kellett volna 2 órára 15, egész napra 25 euróért. Amit kapsz, vagy kaptál volna, azt Berlinben Szabadságnak, a következő bemutatókon Párizsban Egyenlőségnek és majd a végén Londonban Testvériségnek hívják (hívták volna).

A párizsi show most kezdődik. Mégis mihez van köze a DAU-nak? Landauhoz a jelek szerint kevés. De azt legalább jobban megértjük, hogyan viselkednénk az akkori világban?