Ujvárosi Emese: Rajzszögbe ülni

"Tisztánlátás, nem pedig vigasztalás a filozófia feladata."

(Vajda Mihály)

A rajzszög kicsi, a cseresznyepaprika is, de mind a kettő nagy kellemetlenséget tud okozni, egyik a test alsó, mármint ha beleülünk, másik a test felső régiójában. Ilyen ez a kis fehér, elegáns kötet, tizenhárom gondolatban gazdag írás van benne, a legtöbb szúr, csíp, gondolkodtat (!), szóval nem rózsaberek, illatszellő, miegymás. A szerző le is ül velünk szemben, furcsa kis öregúr, hosszú a haja, kissé tekintélyes (nem akartam pocakost írni, drága Misu), okos szemével a vesénkbe lát, elmagyarázza, miről szól a könyve, s útjára engedi.

Az írások többségére emlékezünk is valahonnan, olvastuk itt-ott, sajnos, a szerkesztő nem siet a segítségünkre, honnan visszhangzik bennünk egyik vagy a másik. A két legfontosabb A holokauszt és a filozófia (Vajda, i. m. 51-57.) című gondolatmenet, valamint az Én, mint tanú (i. m. 57-101.) című vallomás. A holokauszt és a filozófia valójában egy gondolati vázlat, amely három lépcsőben képzeli el ennek a traumának a filozófiai feldolgozását: első lépésben a haláltáborokkal foglalkozó filozófiai munkákat venné számba, utána megvizsgálná az európai felvilágosodás és a holokauszt projektumának összefüggését: „… a holokausztot éppen a felvilágosodás, a tiszta racionalitásra törekvés projektuma következtében kibontakozó »értékválság« tette lehetővé: a zsidóság kiirtását nem holmi elkeseredett és felbőszült-felbőszített dühös tömegek hajtják végre (pogromok), hanem egy racionálisan szervezett hatalom racionálisnak tűnő érvek alapján.” (i. m. 53-54.) Végül számba tervezi venni a kontinentális filozófiának azokat az opuszait, amelyek beépítették gondolkodásukba a holokauszt tapasztalatát (i. m. 54-55.), s ezzel folytatták a XIX. század haladás-hitének megkérdőjelezését, ami Kierkegaard, Nietzsche és Freud radikális fordulatával már elkezdődött.

Ágaskodik bennünk az ellentmondás, ha a felvilágosodás eszméje tétetett bűnbakká. Csokonai sorai jutnak eszünkbe - ”Lehasadoztak már a fekete vásznak, / Mellyeket a fényes világosság előtt/ A hajdani idők mostohás keze szőtt.” -, meg effélék, s nem szeretnénk 1789-et úgy kitörölni a történelemből, ahogy azt Goebbels propaganda-miniszter volt szíves javasolni. (Vajda Mihály: A fasizmusról, Osiris Kiadó, 1995. i. m. 50.) Mégis ennek a könyvnek az újraolvasása, illetve előszava (Vajda: A fasizmusról. i. m. 7-16.) világosítja fel a dolgok állásáról az olvasót. Az Emlékezet. Idegenség tanulmányai pedig arra vezetnek rá, milyen megfontolások alapján alakult ki Vajda meggyőződése a fasizmus, holokauszt, soá, idegenség témáival kapcsolatban.

Nem az ördög műve

Az okok számbavételénél a legelső és legfontosabb Vajda filozófia-értelmezéséből következik. Az Én, mint tanú kezdődik e Fichte-idézettel: ”hogy milyen filozófiát választ az ember, attól függ … , hogy milyen ember: mert a filozófia nem valami élettelen gönc, melyet az ember csak úgy félredob vagy előszed: élettel tölti meg azt az ember lelke.” (i. m. 57.) A filozófia személyessége, megszenvedettsége, önéletrajzi jellege Vajda számára kulcsfontosságú. A másik, fontosságában legalább ilyen erejű érv Vajdánál Kertész Imre: Sorstalanság című regényével, annak befogadás-történetével kapcsolatos. Vajda Kertészre hivatkozva azt állítja, hogy: „az, ami Auschwitzban történt, az embert a létezés középpontjába állító, a létezők urának tekintő »humanizmus« egyenes folytatása, a parancsolatok és tiltások formájában megfogalmazott erkölcs szükségképpen bekövetkező kiüresedésének következménye. Nem az ördög műve, hanem az európai kultúráé.” (i. m. 68.) Vajda természetesen tudatában van, és több helyen is hangsúlyozza, hogy ettől a kultúrától nem lehet megszabadulni, mi több, ez személyes döntésünk körén kívül esik, valamint a modernitás, mint adottság sem szüntethető meg: „… nem tartom már a modernitást feltétlen értéknek. De továbbra is úgy gondolom, hogy nincsen visszaút, csak a modernitás keretein belül lehetünk képesek – ha egyáltalán – az emberi élet lehetőségét is fenyegető ellentmondásokat megoldani.” (A fasizmusról, i. m. 12.)

Fel ne sóhajtsunk, hogy szerencsére, legalább a modernitás marad, mert a folytatás sem rózsalugas: Kelet-Európára nézve Vajda jóslata több, mint lehangoló. Mivel ebben a régióban a társadalomban nem alakult ki a társadalom önszerveződésének képessége, ezért csak egy tömegtámogatásra épülő, központi hatalom létrejöttében bízhatunk, ez a hatalom pedig csak fasiszta lehet. Szép remények. Hogy is van ez? Kérdezzünk rá, mert a rákérdezést megtanulhattuk professzor úr szemináriumain. Vajda abban reménykedik, hogy ez a hatalom nem lesz teljesen embertelen (A fasizmusról, i. m. 16-17.), vagyis az imént az ablakon lendületesen kihajított humanizmust mégis vissza szeretnénk csempészni valahogyan? Kertész lealacsonyító tapasztalata volt, hogy a náci gépezet bűnrészessé tette önnön megsemmisítésében. Vajon a kommunista lágerekben nem ugyanezt élték meg azok, akiket sorstalanságuk oda vetett?

Minden elnyomó rendszer, minden diktatúra korrumpál, kollaboránssá tesz a túlélés délibábját lebegtetve, alkalmazkodásra kényszerít, dehumanizál. Vajda azzal mentegeti Mussolini fasizmusát, hogy az a magántulajdont nem törölte el, s ezért életképes maradt. Olyan reménytelennek látszik ez a törekvés a különféle diktatúrák mentegetésére, működőképességükre, támogatottságukra hivatkozva, mint hogy melyik is volt/van a legszebb nyúl a halpiacon. Mindegyik rémes, csak a szabadság elviselhető. Csődbe ment volna mindaz, amit a szellem magáról elgondolt J. S. Bach, Rembrandt, Arisztotelész, Bartók, Einstein, Descartes elméi által? Tévedtek volna azok a milliók, akik 1789-ben nem tűrték tovább, hogy eszközként tekintsen rájuk és szenvedésükre az egyház és az arisztokrácia? Dobjuk ki az ablakon a francia forradalmat, az európai kultúrát, jöjjön a sikeres újbarbarizmus, valósuljon meg Orwell látomása? Akkor bizonyosan nem maradna semmi itt a földön, amiért élni érdemes.

A kortárs szellemi térben megtalálhatjuk Vajda gondolatvilágának párhuzamait: Földényi F. László: A melankólia dicsérete (Jelenkor, 2017.) című kötete pontosan erről szól, s nem áll messze tőle Radics Viktória vélekedése sem. Mindkét gondolkodó, esszéista problémája az, hogy a felvilágosodáson alapuló európai világmagyarázat feltartott kézzel áll a tudás határain kívül álló, Földényi leegyszerűsítését/bonyolítását átvéve összefoglalóan »melankóliának« nevezett jelenség előtt (Földényi, i. m. 79.). Aki igényes művészetet fogyaszt, tudja jól, hogy komolyan vehető műalkotás nem képzelhető el melankólia nélkül. E melankólia csúszik ki minduntalan az ész kontrollja alól. Az utópiák borzalmas, ész diktálta tökéletessége az Albert Speer által tervezett terekben valósul meg (Földényi F. László: Az eleven halál terei. Jelenkor, 2018. i.m. 19.,41.). Ezzel szemben fogalmazza meg érveit Balla Zsófia, P. Szűcs Julianna vagy legkarakteresebben Radnóti Sándor (A süketnéma Isten és más bírálatok, Magvető, 2018.). Minden nagy mű túlmutat önmagán, ez evidencia, s bár Radnóti Sándor másként tekint a transzcendenciára (Radnóti i. m. 32-33.), ezt nem is vitatja. Könyvének kvintesszenciája mégis az, hogy óv bennünket a mítoszba süllyedés, a totális irracionalitás ködétől.

Szomorú, vizes síkra tévedtünk, s ez távol áll hősünk, Vajda Mihály alapvetően derűs, elmélkedő alkatától. A kis kötet sem pusztán e két súlyos írásból áll, bár kétségtelenül uralják azt. Hogyan is lehetne elfeledni, hogy a kilencéves kisfiú kabátjára gondosan válogatott, szép sárga anyagból készült csillagot rögzítettek. S azt, ami ezzel járt. A csillagok sűrűségét. Csillagok a kabátokon, csillagok a házakon. Az elviselhetőnél egy kissé több volt akkoriban a csillag, csak Kant csillagos ege hallgatott. Erről szólna a könyv? Erről is. Biztatom az olvasót, sok szépet talál benne, aki keres, Petri Györgyről, Esterházy Péterről, Borbély Szilárdról, Závada Pálról, Nádas Péterről. Kacaghat is, a Cigány-történetek (i. m. 157-166.) Vajda derűs személyiségéről, életszeretetéről, emberismeretéről szólnak. Ez végre nem csíp, nem szúr, de úgy szórakoztat, hogy közben gondolkodtat is, és halljuk közben professzor úr, drága Misu jellegzetes, göcögő kacagását.

Még nagyon sokáig szeretnénk hallani.

(Vajda Mihály: Emlékezet. Idegenség - Zsidók és más idegenek. Múlt és Jövő, Budapest, 2018.)