Ujvárosi Emese: Rajzszögbe ülni

Publikálás dátuma
2019.01.26 10:05
Okos szemével vesénkbe lát Vajda "Misu", a hosszú hajú, tekintélyes öregúr
Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
"Tisztánlátás, nem pedig vigasztalás a filozófia feladata."
(Vajda Mihály)
A rajzszög kicsi, a cseresznyepaprika is, de mind a kettő nagy kellemetlenséget tud okozni, egyik a test alsó, mármint ha beleülünk, másik a test felső régiójában. Ilyen ez a kis fehér, elegáns kötet, tizenhárom gondolatban gazdag írás van benne, a legtöbb szúr, csíp, gondolkodtat (!), szóval nem rózsaberek, illatszellő, miegymás. A szerző le is ül velünk szemben, furcsa kis öregúr, hosszú a haja, kissé tekintélyes (nem akartam pocakost írni, drága Misu), okos szemével a vesénkbe lát, elmagyarázza, miről szól a könyve, s útjára engedi.
Az írások többségére emlékezünk is valahonnan, olvastuk itt-ott, sajnos, a szerkesztő nem siet a segítségünkre, honnan visszhangzik bennünk egyik vagy a másik. A két legfontosabb A holokauszt és a filozófia (Vajda, i. m. 51-57.) című gondolatmenet, valamint az Én, mint tanú (i. m. 57-101.) című vallomás. A holokauszt és a filozófia valójában egy gondolati vázlat, amely három lépcsőben képzeli el ennek a traumának a filozófiai feldolgozását: első lépésben a haláltáborokkal foglalkozó filozófiai munkákat venné számba, utána megvizsgálná az európai felvilágosodás és a holokauszt projektumának összefüggését: „… a holokausztot éppen a felvilágosodás, a tiszta racionalitásra törekvés projektuma következtében kibontakozó »értékválság« tette lehetővé: a zsidóság kiirtását nem holmi elkeseredett és felbőszült-felbőszített dühös tömegek hajtják végre (pogromok), hanem egy racionálisan szervezett hatalom racionálisnak tűnő érvek alapján.” (i. m. 53-54.) Végül számba tervezi venni a kontinentális filozófiának azokat az opuszait, amelyek beépítették gondolkodásukba a holokauszt tapasztalatát (i. m. 54-55.), s ezzel folytatták a XIX. század haladás-hitének megkérdőjelezését, ami Kierkegaard, Nietzsche és Freud radikális fordulatával már elkezdődött.
Ágaskodik bennünk az ellentmondás, ha a felvilágosodás eszméje tétetett bűnbakká. Csokonai sorai jutnak eszünkbe - ”Lehasadoztak már a fekete vásznak, / Mellyeket a fényes világosság előtt/ A hajdani idők mostohás keze szőtt.” -, meg effélék, s nem szeretnénk 1789-et úgy kitörölni a történelemből, ahogy azt Goebbels propaganda-miniszter volt szíves javasolni. (Vajda Mihály: A fasizmusról, Osiris Kiadó, 1995. i. m. 50.) Mégis ennek a könyvnek az újraolvasása, illetve előszava (Vajda: A fasizmusról. i. m. 7-16.) világosítja fel a dolgok állásáról az olvasót. Az Emlékezet. Idegenség tanulmányai pedig arra vezetnek rá, milyen megfontolások alapján alakult ki Vajda meggyőződése a fasizmus, holokauszt, soá, idegenség témáival kapcsolatban.

Nem az ördög műve

 Az okok számbavételénél a legelső és legfontosabb Vajda filozófia-értelmezéséből következik. Az Én, mint tanú kezdődik e Fichte-idézettel: ”hogy milyen filozófiát választ az ember, attól függ … , hogy milyen ember: mert a filozófia nem valami élettelen gönc, melyet az ember csak úgy félredob vagy előszed: élettel tölti meg azt az ember lelke.” (i. m. 57.) A filozófia személyessége, megszenvedettsége, önéletrajzi jellege Vajda számára kulcsfontosságú. A másik, fontosságában legalább ilyen erejű érv Vajdánál Kertész Imre: Sorstalanság című regényével, annak befogadás-történetével kapcsolatos. Vajda Kertészre hivatkozva azt állítja, hogy: „az, ami Auschwitzban történt, az embert a létezés középpontjába állító, a létezők urának tekintő »humanizmus« egyenes folytatása, a parancsolatok és tiltások formájában megfogalmazott erkölcs szükségképpen bekövetkező kiüresedésének következménye. Nem az ördög műve, hanem az európai kultúráé.” (i. m. 68.) Vajda természetesen tudatában van, és több helyen is hangsúlyozza, hogy ettől a kultúrától nem lehet megszabadulni, mi több, ez személyes döntésünk körén kívül esik, valamint a modernitás, mint adottság sem szüntethető meg: „… nem tartom már a modernitást feltétlen értéknek. De továbbra is úgy gondolom, hogy nincsen visszaút, csak a modernitás keretein belül lehetünk képesek – ha egyáltalán – az emberi élet lehetőségét is fenyegető ellentmondásokat megoldani.” (A fasizmusról, i. m. 12.)
Fel ne sóhajtsunk, hogy szerencsére, legalább a modernitás marad, mert a folytatás sem rózsalugas: Kelet-Európára nézve Vajda jóslata több, mint lehangoló. Mivel ebben a régióban a társadalomban nem alakult ki a társadalom önszerveződésének képessége, ezért csak egy tömegtámogatásra épülő, központi hatalom létrejöttében bízhatunk, ez a hatalom pedig csak fasiszta lehet. Szép remények. Hogy is van ez? Kérdezzünk rá, mert a rákérdezést megtanulhattuk professzor úr szemináriumain. Vajda abban reménykedik, hogy ez a hatalom nem lesz teljesen embertelen (A fasizmusról, i. m. 16-17.), vagyis az imént az ablakon lendületesen kihajított humanizmust mégis vissza szeretnénk csempészni valahogyan? Kertész lealacsonyító tapasztalata volt, hogy a náci gépezet bűnrészessé tette önnön megsemmisítésében. Vajon a kommunista lágerekben nem ugyanezt élték meg azok, akiket sorstalanságuk oda vetett?
Minden elnyomó rendszer, minden diktatúra korrumpál, kollaboránssá tesz a túlélés délibábját lebegtetve, alkalmazkodásra kényszerít, dehumanizál. Vajda azzal mentegeti Mussolini fasizmusát, hogy az a magántulajdont nem törölte el, s ezért életképes maradt. Olyan reménytelennek látszik ez a törekvés a különféle diktatúrák mentegetésére, működőképességükre, támogatottságukra hivatkozva, mint hogy melyik is volt/van a legszebb nyúl a halpiacon. Mindegyik rémes, csak a szabadság elviselhető. Csődbe ment volna mindaz, amit a szellem magáról elgondolt J. S. Bach, Rembrandt, Arisztotelész, Bartók, Einstein, Descartes elméi által? Tévedtek volna azok a milliók, akik 1789-ben nem tűrték tovább, hogy eszközként tekintsen rájuk és szenvedésükre az egyház és az arisztokrácia? Dobjuk ki az ablakon a francia forradalmat, az európai kultúrát, jöjjön a sikeres újbarbarizmus, valósuljon meg Orwell látomása? Akkor bizonyosan nem maradna semmi itt a földön, amiért élni érdemes.
A kortárs szellemi térben megtalálhatjuk Vajda gondolatvilágának párhuzamait: Földényi F. László: A melankólia dicsérete (Jelenkor, 2017.) című kötete pontosan erről szól, s nem áll messze tőle Radics Viktória vélekedése sem. Mindkét gondolkodó, esszéista problémája az, hogy a felvilágosodáson alapuló európai világmagyarázat feltartott kézzel áll a tudás határain kívül álló, Földényi leegyszerűsítését/bonyolítását átvéve összefoglalóan »melankóliának« nevezett jelenség előtt (Földényi, i. m. 79.). Aki igényes művészetet fogyaszt, tudja jól, hogy komolyan vehető műalkotás nem képzelhető el melankólia nélkül. E melankólia csúszik ki minduntalan az ész kontrollja alól. Az utópiák borzalmas, ész diktálta tökéletessége az Albert Speer által tervezett terekben valósul meg (Földényi F. László: Az eleven halál terei. Jelenkor, 2018. i.m. 19.,41.). Ezzel szemben fogalmazza meg érveit Balla Zsófia, P. Szűcs Julianna vagy legkarakteresebben Radnóti Sándor (A süketnéma Isten és más bírálatok, Magvető, 2018.). Minden nagy mű túlmutat önmagán, ez evidencia, s bár Radnóti Sándor másként tekint a transzcendenciára (Radnóti i. m. 32-33.), ezt nem is vitatja. Könyvének kvintesszenciája mégis az, hogy óv bennünket a mítoszba süllyedés, a totális irracionalitás ködétől.
Szomorú, vizes síkra tévedtünk, s ez távol áll hősünk, Vajda Mihály alapvetően derűs, elmélkedő alkatától. A kis kötet sem pusztán e két súlyos írásból áll, bár kétségtelenül uralják azt. Hogyan is lehetne elfeledni, hogy a kilencéves kisfiú kabátjára gondosan válogatott, szép sárga anyagból készült csillagot rögzítettek. S azt, ami ezzel járt. A csillagok sűrűségét. Csillagok a kabátokon, csillagok a házakon. Az elviselhetőnél egy kissé több volt akkoriban a csillag, csak Kant csillagos ege hallgatott. Erről szólna a könyv? Erről is. Biztatom az olvasót, sok szépet talál benne, aki keres, Petri Györgyről, Esterházy Péterről, Borbély Szilárdról, Závada Pálról, Nádas Péterről. Kacaghat is, a Cigány-történetek (i. m. 157-166.) Vajda derűs személyiségéről, életszeretetéről, emberismeretéről szólnak. Ez végre nem csíp, nem szúr, de úgy szórakoztat, hogy közben gondolkodtat is, és halljuk közben professzor úr, drága Misu jellegzetes, göcögő kacagását.
Még nagyon sokáig szeretnénk hallani.
(Vajda Mihály: Emlékezet. Idegenség - Zsidók és más idegenek. Múlt és Jövő, Budapest, 2018.)
Frissítve: 2019.01.26 10:05

Szüdi János: A petárdaeffektus

Publikálás dátuma
2019.02.17 16:00
NAGYSZÜLOK IS KAPHATNAK GYEDET - A gyerek pedig köteles eltartani a szüleit
SHUTTERSTOCK
Látszik, hogy az országnak nincs pénzügyminisztere. Igaz évekig pénzügyminisztérium sem volt. Mára van minisztérium, van kinevezett pénzügyminiszter, csak éppen semmi súlya nincsen a kormányban. Nincs, mivel a gyakorlatban kormány sincs. Egyetlen ember, a miniszterelnök szava számít. Ezt az állítást messzemenően alátámasztja az évértékelőn meghirdetett 7+1+1 pontból álló választási programcsomagja. A rendszerváltás óta nem volt még olyan miniszterelnök, aki ennyi fedezetlen csekket állított volna ki, hasonlóan a nagy elődhöz, Kádár Jánoshoz, aki például - közérzetjavító intézkedésként - bejelentette az élelmiszerárak csökkentését a hatvanas évék végén. Ő végre is hajtotta, amit ígért. A mai napig emlékeznek az öregek a három hatvanas kenyérre, tejre, a háromforintos „fradi kolbászra”. Orbán Viktor ígérgetni tud, ám az ígéretek beváltására már sok esetben nem kerül sor. Innen ered egyik fullajtárjának elszólása: „ígéret kategóriájában megoldottuk.”
Mostani bejelentései petárdaként röppentek a magasba. Tapsvihar, csodálkozó sikongatások, elismerő bólintások, kéjes nyögdécselések, tágra nyitott szájak és szemek, füttyentgetések kísérik a pályaíveket. A petárdák nem esnek szét. Nem robbannak. Állócsillagok, fekete lyukak az égen. Senki nem tudhatja mit is rejtenek valójában az ígéretek, de jól hangzanak, s elfednek minden aktuális problémát. Mielőtt átnézzük az új közérzetjavító bejelentéseket, két dolgot érdemes végiggondolni: kinek a pénzét osztogatja Orbán? Az adófizetőkét. Mészáros Lőrinc és a többi száz leggazdagabb magyar nem finanszíroz, csak továbbgazdagodik e program által is. Másodszor, hová vezetettek az említett kádári intézkedések? Államcsődhöz! Így hát gaudiumra semmi ok!
Nézzük a bejelentéseket! Minden negyven év alatti nő az első házasságakor tízmillió forint kedvezményes kölcsönben részesülhet. A törlesztést az első két gyerek születése után három-három évre felfüggesztik, a második gyereknél a tartozás harmadát elengedik. A harmadik gyerek megszületése esetén az egész tartozást elengedik. Minden fiatal házaspár kap tízmillió forintot? Szegény? Gazdag? Magyar? Cigány? Csak házasodni kell? Nincs kamat? Nem is kell visszafizetni? Elég szülni? A bankok fizetnek majd mint a katonatiszt? A válaszokra várni kell. Ami biztosnak tűnik, aki elkapkodta a házasságkötést az valószínűleg ráfázott. Vannak azért biztos befutók. Orbán Rózának - az ígérgető 19 éves, hajadon lányának - például jó esélye van arra, hogy esküvője költségeinek egy részét kifizettesse az állammal. Orbán Flórának, az osztogató másik, hajadon, 14 éves lányának az esélyei a lehetséges következmények miatt bizonytalanok.
Lépjünk tovább. Bővítik a családi otthonteremtési kedvezmény (csok) kedvezményes hitelét, amelyet két vagy több gyermek esetén használt lakások vásárlására is lehet fordítani. A csok bővítését nem kell magyarázni. A használt lakások vásárlásához nyújtott húsz-harmincmillió forint támogatás segíthetne az otthonhoz jutáshoz, ha hatására a lakásárak nem szöknének azonnal az égig, s ha a szegények is hozzá tudnának jutni a pénzhez. A falvakban élők esélyei jobbak lennének, mint a városi lakásra vágyóké, azonban ők – a bejelentő szerint – másik, testre szabott megoldást kapnak néhány hét múlva. Jelenleg várólistára kerültek.
Mit mond a következő ígéret? A második gyermeknél egymillió forintot átvállalnak a nagycsaládosok jelzáloghiteléből. A harmadiknál négymilliót, minden további gyereknél egy-egy milliót. A jelzáloghitel átvállalásának a petárdája megfejtésre vár. Valaki kölcsönkér. A hitelező pedig úgy ad kölcsönt, hogy jelzálogot vezettet a kölcsönkérő házára. Létezik egy jelzálog-hitelintézet, amelyik jelzáloglevelet bocsát ki. Csak a jelzálog alapjául szolgáló hitel kifizetését vállalhatja át az állam.
Tegyünk még egy lépést. Azok a nők, akik legalább négy gyermeket szültek és neveltek, életük végéig mentesülnek a személyi jövedelemadó megfizetése alól. Ez az ígéret azoknak kecsegtető, akik jól fizető állásban vannak. Miután a megjelent szöveg múlt időt használ, ez a mentesség azoknak is járhat, akik a megjelenő szabályozás hatályba lépése előtt teljesítették a feltételeket. A „szültek” kifejezés viszont kizárja az örökbefogadott és a nevelt gyermekek beszámítását. A gyermekét egyedül nevelő apa sem számíthat a támogatásra. Az „életük végéig” fordulat remélhetően nem a nyugdíjak jövőbeli megadóztatására céloz.
Ugorjunk! Elindul a nagycsaládosok autóvásárlási programja. A legalább háromgyermekes családoknak két és félmillió forint vissza nem térítendő támogatást adnak legalább hétszemélyes autó vásárlásához. Ez az első olyan ígéret, amelynek szövegéből arra lehet következtetni, hogy a gyermekhez férfira is szükség van. Az autóvásárlásra nem csak az anya jogosult. Jó hír az is, hogy maga a bejelentő is megkaphatja a támogatást, amire a vagyonbevallása szerint rá is szorul. Reméljük ezzel az állami segítséggel az intézkedést bejelentő miniszterelnök meg tudja venni az autóját, hiszen ezek a kocsik négymillió forintnál kezdődnek.
A következő lépés valóban nemzetmentő. Huszonegyezer új bölcsődei férőhelyet hoznak létre három év alatt. A huszonegyezer új férőhely nem biztos, hogy elég, de jó alkalom újabb kiemelt állami beruházás indítására. Ekkor nincs közbeszerzés, hatósági engedély, a számla is mozoghat felfelé. A bölcsődebővítés hasznos lehet, ha a „rabszolgatörvény” alapján a szülőkre kivetik a maximális túlmunkát.
Nézzük a következő jó hírt. Bevezetik a nagyszülői gyermekgondozási díjat, így a nagyszülők is maradhatnak gyeden a szülők helyett. A nagyszülői gyermekgondozási díj bevezetése összhangban áll a nagyszülő gyermekgondozási segítő ellátásra való jogosultságával. Így legalább bezárul a kör. Az alaptörvény (szándékos kisbetűvel) szerint a gyermek köteles gondoskodni szüleiről, a nagyszülő meg ellátja a szülők gyermekeit.
Egy új terület következik. A nyolcadik pont az egészségügyről szól. Kap hétszázmilliárdot a fejlesztésekre. Igaz a centrumkórház megépítésének költsége is benne foglaltatik ebben az összegben, így érvényesülhet az eddigi gyakorlat, a maradék-elv szerinti elosztás. Miután nincs fejlesztési koncepció, miután nem lehet tudni mire is lenne szükség, biztosan lesznek, akik jól járnak. Ezek közé tartoznak mindazok, akik építhetnek, beszállíthatnak a szokásos – ”névre szóló” - kiválasztási rend alkalmazásával, a szokásos kiemeltté nyilvánítás mellett.
Ismét egy másik területre érkezünk. A kilencedik pont tovább bővíti a gyermekek utaztatására szaporodott vállalkozások lehetőségeit. Orbán ugyanis bejelentette: a középiskolások a kilencedik és a tizenegyedik évfolyam végén kétszer kéthetes külföldi nyelvtanfolyamon vehetnek részt, amelynek a költségét a kormány állja. A határon túli magyaroknál tett látogatások megszervezése mellett több mint százezer tanuló nyári programját kell állami pénzből megszervezni. Mértékadó vélemények szerint a nyelvtanulás akkor lehet sikeres, ha a tanulót családi környezetben fogadják. Nem találkozik magyarokkal. Ennek becsülhető költségét nehéz megadni, hiszen amit az állam fizet, az folyamatosan drágul. Jelenleg háromszázezer forintra becsülték az egy tanulóra eső kiadásokat. Igaz, illetékes szájból már elhangzott, a részvételhez pályázni kell, s valószínűleg tartanak nyelvi szintfelmérést is. Érvényesüljön a kormány oktatáspolitikája: aki nem tud, az ne is tanuljon!
Nem lehet tudni, milyen jogszabályok mikorra tisztázzák ennek az orbáni petárdacsomagnak a valóságos tartalmát. Melyikből fog szikraeső hullani, melyik bocsát ki füstfelhőt? Nem lehet tudni, csak sejteni melyik beruházói, befektetői kör erősödik az állami feladatok végrehajtásában való részvételnek köszönhetően.
De az talán kijelenthető, hogy egy felelős pénzügyminiszter ilyen bejelentések után a felmentését kéri a miniszteri teendők ellátása alól.
Frissítve: 2019.02.17 16:00

Bihari Tamás: Benzingőzölés

Publikálás dátuma
2019.02.17 15:45
nehézséAZ OMINÓZUS P70-ES - Az NDK járműiparának remeke volt
FORTEPAN/BUDAPEST FŐVÁROS LEVÉLTÁRA. LEVÉLTÁRI JELZET HU BFL XV
- Vigyázz a lábaddal, ne tedd a lukba! – figyelmeztetett a Papa, miközben óránként 40 kilométeres észveszejtő sebességgel száguldoztunk a Népköztársaság út platánsora alatt. A szürke Prága már 1958-59-ben is oldtimernek számított, hiszen még az indexe is az első ajtó oszlopából csapódott ki, ha a Papa irányt kívánt változtatni. A figyelmeztetést azonban nagyon is komolyan kellett vennem, hiszen az öreg Prága padlólemezén némi anyaghiány mutatkozott. Magyarán, itt-ott lukas volt. Végül emiatt is vált meg tőle.
Mégsem maradtunk autó nélkül, mert akkortájt az orvosok, újságírók, neves művészek és egyéb fontos emberek vásárolhattak személygépkocsit. A Papa gyermekorvosként megvehette a család első modern, új autóját, az NDK járműiparának remekét, egy P70-est. Az almazöld jószág vígan pöfögött a keverék üzemanyaggal.
A mama öccsei gyakran kölcsönkérték és vékonypénzű egyetemistaként a tankolást és a javítás költségeit a Papára hagyták, aki ezt természetesnek vette. Egyszer, amikor az egyik sógor kezében felrobbant a szódásüveg és a Papa dudálva száguldott vele a kórházba, a sebesült elhaló hangon rászólt: "Tibikém, kapcsold fel a sebességváltót hármasba, akkor gyorsabban megyünk." Kétségtelen, a Papa filosz volt, nem technikus.
A keskeny utakon csökkentette a baleset kockázatát, hogy percekig egyetlen autó sem tűnt fel az úton. Azok is többnyire BA-s rendszámú vállalati Volgák, vagy Pobjedák, esetleg Warsawák voltak. Ja, fontos elvtársak is rótták az utakat, a legfontosabbak állami Mercedesekkel, de az egy másik történet. Kisebb falvakban bizony a gyerekek még az autó után futottak, mert a helyi tsz Csepel teherautóin, vagy a MÁVAUT Ikarusain kívül még nem láttak gépjárművet.
A lelkesedést néha az irigység gyűlölködő kitörése váltotta fel. Egy kis faluban egy biciklis srác a Papa elé vágott, aki hiába fékezett, az ütközés elkerülhetetlen volt. Szerencsére a srácnak nem esett különösebb baja, de minket a feldühödött tömeg majdnem meglincselt. Öklüket rázták, ordítoztak, hogy a városi ember itt száguldozik és elüti a szegény gyereket. Galamb szelíd gyermekorvos apámnak üvöltötték ezt, aki soha senkitől egyetlen fillért el nem fogadott és ha hívták, az éjszaka közepén is ugrott a beteg gyerekhez. Végül élve megúsztuk, de akkor repedt meg először az üvegbúra, amiben addig éltem, és ahol erőszakkal csak az Iliászban, vagy az Odüsszeiában találkoztam, amit a Papa persze eredetiben is olvasott. Máig emlékszem arra a hitetlenséggel kevert félelemre, amit az eltorzult arcok, üvöltő szájak láttán éreztem gyermekfejjel. Azóta az üvegbúrának a cserepei sincsenek már meg.
A késő ’60-as évektől gépkocsinyeremény-betétkönyvvel is lehetett nyerni autót. Sosem felejtem el azt a kitörő örömöt, amikor a mi sorszámunkat olvastuk a Népszabiban: egy Škoda 1000MB-t nyertünk. Szürke, lassú csacsi volt, de a szép piros műbőr üléseivel mégis szerettük. Végül egy céges autó belehajtott és totálkáros lett. Szerencsére Gyuri bátyámnak nem esett baja. A sors adta, a sors elvette. A Papa halála után évekig nem volt autónk, de a Mama, aki modern nő volt és amellett, hogy levágatta a gyönyörű hosszú haját, mint a Sörgyári capriccio hősnője, Maryska, és szerette a Beatleseket, letette az autóvezetői vizsgát és jogosítványt szerzett. Akkoriban még csak elvétve ültek nők a volán mögött.
Egyik nap egy vadiúj modellel, egy alul bili-kék, felül fehér Trabant kombival tért haza. A kormányváltós, kék füstöt eregető jószág csomagterébe egy kisebb hálószoba bútor is elfért volna. Élveztük a száguldás szabadságát, de azért gyakran megálltam a Népköztársaság úti autószalon kirakata előtt és álmodozva néztem az üveg mögött a Zsigulik, Škodák és a Wartburg de luxok áramvonalas karosszériáját. A kocsik elé ki volt téve az áruk és a sorszámuk is, ami arra utalt, ki veheti át néhány éves várakozás után - ha jól emlékszem a Csepeli Szabadkikötő területén lévő Merkur telepen. Jó üzlet volt az autókiutalás adásvétele: a jó állapotú, alig használt kocsikhoz hasonlóan egy új árán, vagy afölött is el lehetett adni tehetős embereknek, akik nem akartak 4-5 évet várni. Igaz, ez semmi nem volt az NDK-beli 10-15 éves toporgáshoz képest. A Mama egyik öccse oda nősült és amikor a fia 10 éves lett, befizettek neki egy Trabantra, hogy mire nagykorú lesz, éppen meglegyen az álomautó.
A 70-es években a Zsiguli utóda, a Lada tarolt, az 1500-ast a népnyelv csak paraszt Mercinek hívta, és népszerű volt, bár némi kézügyességet igényelt, a Dacia. Misi barátom, miután hiába alkudott egy Velorexre, avagy Bőregérre, vett egy Daciát. Tehette, taxizott, értett az autókhoz. Szüksége is volt a szaktudásra, mert miután az új Dacia csomagtartóját elegánsan lecsapta, gondosan fölszedte a lepattant díszlécet és visszaszerelte. Ezután már csak a némi autóvillamossági beavatkozásra volt szükség. Tamás kollégám a papájával Szegeden vette át a román csodát és mivel 5 literrel adták ki, az első kútnál megálltak tankolni. Mikor már egy tartálykocsiba való üzemanyag is belement, és egyre erősebb benzinszagot éreztek, kinyitották a csomagtartót, amiben a felesleg lötyögött. A gyári benzintartály ugyanis lukas volt.
De hát ezek 40 éves történetek. Ki hitte volna akkor, hogy egyszer a lesajnált Trabik a nosztalgia hullámát meglovagolva egy mai új autó áráért kelnek majd el.