Ujvárosi Emese: Rajzszögbe ülni

Publikálás dátuma
2019.01.26 10:05
Okos szemével vesénkbe lát Vajda "Misu", a hosszú hajú, tekintélyes öregúr
Fotó: Népszava/ Draskovics Ádám
"Tisztánlátás, nem pedig vigasztalás a filozófia feladata."
(Vajda Mihály)
A rajzszög kicsi, a cseresznyepaprika is, de mind a kettő nagy kellemetlenséget tud okozni, egyik a test alsó, mármint ha beleülünk, másik a test felső régiójában. Ilyen ez a kis fehér, elegáns kötet, tizenhárom gondolatban gazdag írás van benne, a legtöbb szúr, csíp, gondolkodtat (!), szóval nem rózsaberek, illatszellő, miegymás. A szerző le is ül velünk szemben, furcsa kis öregúr, hosszú a haja, kissé tekintélyes (nem akartam pocakost írni, drága Misu), okos szemével a vesénkbe lát, elmagyarázza, miről szól a könyve, s útjára engedi.
Az írások többségére emlékezünk is valahonnan, olvastuk itt-ott, sajnos, a szerkesztő nem siet a segítségünkre, honnan visszhangzik bennünk egyik vagy a másik. A két legfontosabb A holokauszt és a filozófia (Vajda, i. m. 51-57.) című gondolatmenet, valamint az Én, mint tanú (i. m. 57-101.) című vallomás. A holokauszt és a filozófia valójában egy gondolati vázlat, amely három lépcsőben képzeli el ennek a traumának a filozófiai feldolgozását: első lépésben a haláltáborokkal foglalkozó filozófiai munkákat venné számba, utána megvizsgálná az európai felvilágosodás és a holokauszt projektumának összefüggését: „… a holokausztot éppen a felvilágosodás, a tiszta racionalitásra törekvés projektuma következtében kibontakozó »értékválság« tette lehetővé: a zsidóság kiirtását nem holmi elkeseredett és felbőszült-felbőszített dühös tömegek hajtják végre (pogromok), hanem egy racionálisan szervezett hatalom racionálisnak tűnő érvek alapján.” (i. m. 53-54.) Végül számba tervezi venni a kontinentális filozófiának azokat az opuszait, amelyek beépítették gondolkodásukba a holokauszt tapasztalatát (i. m. 54-55.), s ezzel folytatták a XIX. század haladás-hitének megkérdőjelezését, ami Kierkegaard, Nietzsche és Freud radikális fordulatával már elkezdődött.
Ágaskodik bennünk az ellentmondás, ha a felvilágosodás eszméje tétetett bűnbakká. Csokonai sorai jutnak eszünkbe - ”Lehasadoztak már a fekete vásznak, / Mellyeket a fényes világosság előtt/ A hajdani idők mostohás keze szőtt.” -, meg effélék, s nem szeretnénk 1789-et úgy kitörölni a történelemből, ahogy azt Goebbels propaganda-miniszter volt szíves javasolni. (Vajda Mihály: A fasizmusról, Osiris Kiadó, 1995. i. m. 50.) Mégis ennek a könyvnek az újraolvasása, illetve előszava (Vajda: A fasizmusról. i. m. 7-16.) világosítja fel a dolgok állásáról az olvasót. Az Emlékezet. Idegenség tanulmányai pedig arra vezetnek rá, milyen megfontolások alapján alakult ki Vajda meggyőződése a fasizmus, holokauszt, soá, idegenség témáival kapcsolatban.

Nem az ördög műve

 Az okok számbavételénél a legelső és legfontosabb Vajda filozófia-értelmezéséből következik. Az Én, mint tanú kezdődik e Fichte-idézettel: ”hogy milyen filozófiát választ az ember, attól függ … , hogy milyen ember: mert a filozófia nem valami élettelen gönc, melyet az ember csak úgy félredob vagy előszed: élettel tölti meg azt az ember lelke.” (i. m. 57.) A filozófia személyessége, megszenvedettsége, önéletrajzi jellege Vajda számára kulcsfontosságú. A másik, fontosságában legalább ilyen erejű érv Vajdánál Kertész Imre: Sorstalanság című regényével, annak befogadás-történetével kapcsolatos. Vajda Kertészre hivatkozva azt állítja, hogy: „az, ami Auschwitzban történt, az embert a létezés középpontjába állító, a létezők urának tekintő »humanizmus« egyenes folytatása, a parancsolatok és tiltások formájában megfogalmazott erkölcs szükségképpen bekövetkező kiüresedésének következménye. Nem az ördög műve, hanem az európai kultúráé.” (i. m. 68.) Vajda természetesen tudatában van, és több helyen is hangsúlyozza, hogy ettől a kultúrától nem lehet megszabadulni, mi több, ez személyes döntésünk körén kívül esik, valamint a modernitás, mint adottság sem szüntethető meg: „… nem tartom már a modernitást feltétlen értéknek. De továbbra is úgy gondolom, hogy nincsen visszaút, csak a modernitás keretein belül lehetünk képesek – ha egyáltalán – az emberi élet lehetőségét is fenyegető ellentmondásokat megoldani.” (A fasizmusról, i. m. 12.)
Fel ne sóhajtsunk, hogy szerencsére, legalább a modernitás marad, mert a folytatás sem rózsalugas: Kelet-Európára nézve Vajda jóslata több, mint lehangoló. Mivel ebben a régióban a társadalomban nem alakult ki a társadalom önszerveződésének képessége, ezért csak egy tömegtámogatásra épülő, központi hatalom létrejöttében bízhatunk, ez a hatalom pedig csak fasiszta lehet. Szép remények. Hogy is van ez? Kérdezzünk rá, mert a rákérdezést megtanulhattuk professzor úr szemináriumain. Vajda abban reménykedik, hogy ez a hatalom nem lesz teljesen embertelen (A fasizmusról, i. m. 16-17.), vagyis az imént az ablakon lendületesen kihajított humanizmust mégis vissza szeretnénk csempészni valahogyan? Kertész lealacsonyító tapasztalata volt, hogy a náci gépezet bűnrészessé tette önnön megsemmisítésében. Vajon a kommunista lágerekben nem ugyanezt élték meg azok, akiket sorstalanságuk oda vetett?
Minden elnyomó rendszer, minden diktatúra korrumpál, kollaboránssá tesz a túlélés délibábját lebegtetve, alkalmazkodásra kényszerít, dehumanizál. Vajda azzal mentegeti Mussolini fasizmusát, hogy az a magántulajdont nem törölte el, s ezért életképes maradt. Olyan reménytelennek látszik ez a törekvés a különféle diktatúrák mentegetésére, működőképességükre, támogatottságukra hivatkozva, mint hogy melyik is volt/van a legszebb nyúl a halpiacon. Mindegyik rémes, csak a szabadság elviselhető. Csődbe ment volna mindaz, amit a szellem magáról elgondolt J. S. Bach, Rembrandt, Arisztotelész, Bartók, Einstein, Descartes elméi által? Tévedtek volna azok a milliók, akik 1789-ben nem tűrték tovább, hogy eszközként tekintsen rájuk és szenvedésükre az egyház és az arisztokrácia? Dobjuk ki az ablakon a francia forradalmat, az európai kultúrát, jöjjön a sikeres újbarbarizmus, valósuljon meg Orwell látomása? Akkor bizonyosan nem maradna semmi itt a földön, amiért élni érdemes.
A kortárs szellemi térben megtalálhatjuk Vajda gondolatvilágának párhuzamait: Földényi F. László: A melankólia dicsérete (Jelenkor, 2017.) című kötete pontosan erről szól, s nem áll messze tőle Radics Viktória vélekedése sem. Mindkét gondolkodó, esszéista problémája az, hogy a felvilágosodáson alapuló európai világmagyarázat feltartott kézzel áll a tudás határain kívül álló, Földényi leegyszerűsítését/bonyolítását átvéve összefoglalóan »melankóliának« nevezett jelenség előtt (Földényi, i. m. 79.). Aki igényes művészetet fogyaszt, tudja jól, hogy komolyan vehető műalkotás nem képzelhető el melankólia nélkül. E melankólia csúszik ki minduntalan az ész kontrollja alól. Az utópiák borzalmas, ész diktálta tökéletessége az Albert Speer által tervezett terekben valósul meg (Földényi F. László: Az eleven halál terei. Jelenkor, 2018. i.m. 19.,41.). Ezzel szemben fogalmazza meg érveit Balla Zsófia, P. Szűcs Julianna vagy legkarakteresebben Radnóti Sándor (A süketnéma Isten és más bírálatok, Magvető, 2018.). Minden nagy mű túlmutat önmagán, ez evidencia, s bár Radnóti Sándor másként tekint a transzcendenciára (Radnóti i. m. 32-33.), ezt nem is vitatja. Könyvének kvintesszenciája mégis az, hogy óv bennünket a mítoszba süllyedés, a totális irracionalitás ködétől.
Szomorú, vizes síkra tévedtünk, s ez távol áll hősünk, Vajda Mihály alapvetően derűs, elmélkedő alkatától. A kis kötet sem pusztán e két súlyos írásból áll, bár kétségtelenül uralják azt. Hogyan is lehetne elfeledni, hogy a kilencéves kisfiú kabátjára gondosan válogatott, szép sárga anyagból készült csillagot rögzítettek. S azt, ami ezzel járt. A csillagok sűrűségét. Csillagok a kabátokon, csillagok a házakon. Az elviselhetőnél egy kissé több volt akkoriban a csillag, csak Kant csillagos ege hallgatott. Erről szólna a könyv? Erről is. Biztatom az olvasót, sok szépet talál benne, aki keres, Petri Györgyről, Esterházy Péterről, Borbély Szilárdról, Závada Pálról, Nádas Péterről. Kacaghat is, a Cigány-történetek (i. m. 157-166.) Vajda derűs személyiségéről, életszeretetéről, emberismeretéről szólnak. Ez végre nem csíp, nem szúr, de úgy szórakoztat, hogy közben gondolkodtat is, és halljuk közben professzor úr, drága Misu jellegzetes, göcögő kacagását.
Még nagyon sokáig szeretnénk hallani.
(Vajda Mihály: Emlékezet. Idegenség - Zsidók és más idegenek. Múlt és Jövő, Budapest, 2018.)
Frissítve: 2019.01.26 10:05

Millei Ilona: A tarja

Publikálás dátuma
2019.04.22 16:16

A húsvéti sonkák, füstölt, főtt combok és a füstölt, főtt tarják között lépdelt a piacon, azt fontolgatva, vajon melyiket is válassza, mikor hirtelenül és váratlanul eszébe jutott a réges-régi történet a nagymamájáról, a Mamiról, és a tarjáról. Nem lehetett több tizenkét évesnél, amikor Mami arra kérte, hogy menjen le a henteshez, és vegyen neki tíz deka tarját. Se többet, se kevesebbet. Még a pénzt is kiszámolta rá. - Kicsikém, nagyon figyelj oda, hogy pontosan tíz deka legyen! - Miért? – kérdezte csodálkozva. - Mert ezt most én akarom egyedül megenni. - Miért? – akadt föl a szeme a meglepetéstől. - Mert én még sohasem ettem tarját. Senkinek nem akarok adni belőle!
Furcsa volt ezt attól a Mamitól hallani, aki az ötvenes évek elején, amikor egy héten csak egyszer ettek húst, még a tányérján lévő rizses húsból is kiválogatta a pörköltdarabokat, és áttette az övére, mert tudta, hogy az unokája nagyon szereti. Mikor csodálkozva ránézett, nagyanyja csak legyintett, nem kell már hús egy hetvenhárom éves öregasszonynak. Volt ez már hét éve is.
Nagyon szerette a nagymamáját, aki hatvannyolc évesen vette magához hat hónapos csecsemőként, és mivel a szülei elváltak, azóta is ő nevelte. Sokszor hallotta már tőle hogyan vitte magával őt, a gyomor-és bélhuruttal küzdő koraszülöttet, mert azt akarta, hogy életben maradjon. Sokszor elmondta azt is, hogyan cipelte nap, mint nap a „Zöldkeresztbe”, hogyan etette, itatta, hogy meggyógyuljon. De nem csak ezért szerette, hanem a meséiért is, amiket minden áldott este felolvasott neki a Benedek Elekből, vagy az Andersenből, egészen addig, amíg ki nem száradt a szája, vagy el nem aludt mesélés közben.
Szaladt hát a henteshez a tarjáért. Futás közben nagyon büszke volt magára, amikor arra gondolt, hogy tizenkét évesen rájött a majd’ nyolcvan éves nagyanyja titkára: sosem engedhette meg magának a luxust, de mielőtt meghalna, ki szeretné próbálni, milyen is az.
- Megérdemli a tarját - konstatálta magában -, hiszen tizenhárom évesen már cselédlány volt a grófnőnél, és ha valamit elrontott, hatalmas pofont kapott érte. Megérdemli, mert még sosem evett ilyet, és ez jár neki! Olyan világ kellene, ahol mindig mindenki ehet tarját – szögezte le magában, és belépett a hentesboltba. Nézte, ahogy a nagydarab férfi vékony szeletekre vágja a a tarját, becsomagolja, és átadja neki.
Hanyatt-homlok rohant vele haza, hogy nagymamája minél hamarabb megkapja. Mami lassan, óvatosan bontotta ki a kicsiny csomagot, és megbűvölten nézte a rózsaszínű, gusztusos tarját. Aztán finom mozdulattal beleharapott az első szeletbe, lehunyt szemmel ízlelgette, hogy végül az összes tarja eltűnjön a szájában.
Ő nem azért szomorkodott, mert sajnálta volna nagyanyjától a finom falatokat, inkább azért, mert megértette, milyen borzasztó az, ha valakinek majd’ nyolcvan éves koráig kell arra várnia, hogy egy ilyen pitiáner „luxust” megengedhessen magának. És ezt is csak azért, mert most egy kicsit jobban megy nekik. Az apja ugyanis ’56-ban asztalosműhelyt nyitott, maszek lett. A bolt beindult, ő pedig minden héten vitt apanázst az édesanyjának, és neki. Nem sok pénz volt, de a semminél több. Ez volt az egyetlen bevételük. Mami ugyanis nem kapott nyugdíjat, sohasem volt munkahelye. Nagypapa tartotta el, amíg élt. A Papi is asztalos volt, a Ganz-MÁVAGnál dolgozott. Sohasem keresett sokat.
Mami négy gyereket szült, három lányt és egy fiút. Az apját. Sokszor mesélte neki, milyen rossz gyerek volt, mert mindig sírt. Mami sokszor csak úgy tudott főzni, ha az egyik karjában tartotta, miközben a másik kezével kavargatta az ételt. A meséhez tartozott az is, hogy bár nagyon szegények voltak, de Mami büszke asszony volt, sohasem kért kölcsön semmit senkitől. Ha valami nem volt otthon, hát akkor az kimaradt az ételből.
Minden héten, amikor az apja megérkezett az ellátásukra szánt pénzzel, azzal lépett be az ajtón:
- Mami, maga még él? Meddig akar még élni?!
És Mami sohasem sértődött meg. Zavartan nevetgélt, aztán mindig megsimogatta a fia fejét.
A piacon nagy volt a sürgés-forgás. Mikor ő következett a sorban, a legkisebb kötözött sonkát kérte a hentestől.
- Húsz deka, elég lesz?
- Adjon még tíz deka tarját is – mondta lehajtott fejjel. Arra gondolt, milyen jó lenne megosztani a finomságokat az unokáival, de sajnos nem lehet. A gyerekei családjukkal együtt évek óta messze idegenben élnek, lassan már követni sem tudja, merre járnak. Jó, ha kétévente megengedhetik maguknak, hogy hazajöjjenek.
Frissítve: 2019.04.22 16:16

Körmöczy György: WC-t Amerikába

Publikálás dátuma
2019.04.22 13:10

Fotó: Fortepan
Apám 1956 novemberében itt hagyott csapot-papot, országot, asszonyt, gyereket.
Távozását megelőzően sem töltött sok időt velünk, mivel vagy Magyarország és Palesztina közötti embercsempészettel foglalkozott, vagy az emiatt kiszabott börtönbüntetését töltötte Rákosiék börtönében. A két év börtönéletet követően pedig következett még másfél év a közismerten vidám kistarcsai internálótáborban.
A forradalomban való néhány napos és máig meglehetősen tisztázatlan részvétele a család szempontjából ezek után már igazán elhanyagolható volt. De hogy volt benne valamiféle érdeklődés irántunk, az is bizonyította, hogy a zűrös novemberi napok egyikén beállított egy Pobedával - ifjabbak kedvéért, szovjet gyártmányú középkategóriás autómárka -, aminek a motorházteteje nemzeti színű lobogóval volt letakarva, és az volt ráírva: Nemzetőrség. Apám lába be volt kötözve, mint egy sebesültnek. Egy hős, gondoltam. (Bizonyára sokan vannak manapság, akik sírva könyörögnének egy ilyen bekezdésért az önéletrajzban.)
Néhány pillanat múlva pedig, még mielőtt anyám, vagy nagyszüleim felocsúdtak volna a váratlan érkezés okozta döbbenetből, kivitt az autóhoz, hogy megmutassa. S ha már ott voltam, mindjárt be is ültetett, és elindultunk egy körre a szétlőtt városban. A szórványos lövöldözések apámat nem zavarták, én viszont egy kicsit féltem. Vagyis inkább nagyon.
Hogy anyám és nagyszüleim mit érezhettek az alatt az egy óra alatt, amíg mi a városban sétakocsikáztunk kiégett tankok és betört kirakatú házak között, azt akkor tudtam meg, amikor hazaérkeztünk. Röviden: apám egy idő után jobbnak látta, ha a túlerővel szemben elmenekül.
Legközelebb 1974-ben láttam újra.
***

Ha csak ezt nézzük, távozása Magyarországról akár indokolt is lehetett volna.
Leszámítva azt az aprócska körülményt, hogy mindezt nem velünk, és nem is értünk tette, hanem a saját bőre megmentéséért, valamint egy nála jóval idősebb nő kedvéért, aki nem mellesleg őt a rendszeresnek mondható pénzzavarai közepette anyagilag támogatta. Ezért aztán apám úri becsületből később el is vette feleségül.
A rend kedvéért el kell azonban ismerni, hogy az embercsempész tevékenység sem volt előzmények nélküli. Az öreg a szerencsejátékosoknak abba a fajtájába tartozott, akik örökösen veszítenek, és akik emiatt a tét folyamatos emelésével próbálnak a veszteségek kútjából kimászni. Természetesen sikertelenül. Ezért aztán életük folyamatos menekülés.
Így történt, hogy a hitelezők, apám távollétében rendszeresen nagyanyám lakásán jelentek meg, hogy az aktuális kártyaadósságot behajtsák.
Némi purparlét követően mama ilyenkor kénytelen volt egy-egy családi ékszertől megválni. Amit viszont nagyapám egy idő után megunt, és megtiltotta, hogy az adósságokat a családi kassza terhére rendezze.
Jogosan.
A történtek után apám az örök vesztesek fent említett szokásos taktikájával ismét kénytelen volt emelni a tétet, és hogy adósságait rendezhesse, beállt embercsempésznek Genova és Palesztina között, mivel a talaj valószínűleg amúgy is forróvá válhatott már a lába alatt.
Csak hát a szerencse, meg a várva várt nagy pénz sohasem a lúzerekre mosolyog rá. Így egy szép napon azon vette észre magát, hogy a börtönben csücsül.
***

Szabadulása után, az ominózus esetet leszámítva nem láttam tizennyolc éven át. Ő Amerikában, mi itthon.
Megvoltunk.
Olykor váltottunk néhány levelet, de ettől sem neki, sem nekem nem lett jobb, érdekeink a párhuzamos egyenesek világában bolyongtak: ő megértést, és valamiféle távoli szeretetet vagy csodálatot várt volna el, nekünk sokkal prózaibb módon a gyerektartásra lett volna szükségünk. Egyik sem teljesült soha.
Aztán egyszer csak megjelent, és úgy viselkedett, mint a mesebeli királyfi a fehér lovon. Vagy mint az ötvenhatosok nagy többsége. Bérelt autó, Hotel Intercontinental, régi haverok, kurvák, cigánnyal húzatás, ésatöbbi.
És mintha mi se történt volna: édes fiam, hogy van anyád?
***

Immár felnőttként valami homályos, zavaros nosztalgia ébredt bennem az elveszett apa, a tanácstalan kamaszkor iránt. Mint az a nő, akit ugyan egész életében vert a férje, mégsem hagyja el, mert azt hiszi, még mindig meg tudja változtatni.
Hátha most.
Így voltam én is akkor.
Két hét ismerkedés, a forró kása kerülgetése, udvarias közhelyek, majd minden átmenet nélkül az atyai bizalmaskodás, az összekacsintás szándéka, nagyhangú ígéretek, és a hamiötvenhatbannemlettünkvolna című lemez.
Kavarogtak bennem az érzések. Egyik oldalon a kitörölhetetlen tények, a másikon meg az, hogy hát mégiscsak az apámról van szó. Még azt se mondtam meg neki, hányszor kellett letagadnom a pártállamban a puszta létezését is.
Ma már kristálytisztán tudom, mit kellett volna tennem.
Akkor nem tudtam.
***

Az időtájt egy lakótelepi panellakásban laktunk. Mi egészen jól elvoltunk, apámnak persze kicsi volt az ötvenkét négyzetméter - gondolom a nevadai síkságokhoz képest. De egyvalami felkeltette az érdeklődését. A lakásban a WC. És annak felszerelése. Egész pontosan a lehúzó lánc, és a végén a fogantyú.
Teljesen lázba jött tőle.
Kiderült, aktuálisan vízvezeték szereléssel foglalkozik. Plumber. Én vagyok kint plumber.
Már ez is meglepett.
Még az általánosban azt kellett beírni apja foglalkozása rovatba: villanyszerelő.
Hol? Hát a börtönben. Esetleg Sztálinvárosban. De ez akkor titok volt, meg nem is kérdezték.
És most? Most plumber.
Tudvalevőleg junájted sztétsz momentán az ilyen lehúzós vécé nincs már. Csak fáin, nyomógombos, öblítős. A hollywoodi sztárok megőrülnének az ilyenért.
Ma úgy mondanánk: retró rötyi.
Figyelj kisfiam! Nagy biznisz, nagy pénz! Te (mármint én) megveszed itt a WC-t, kiküldöd, én beszerelem, jó pénzt csinálunk. Csak csináld azt, amit mondok.
Megszédültem. Lelki szemeim előtt dollárkötegek sorjáztak az asztalomon.
Mindent megbeszéltünk még mielőtt visszament Los Angelesbe. EL É-be. Majdnem mindent.
***

A WC csésze beszerzése szinte gyerekjáték volt.
A tartály.
Miért? Tartály is kell?
Bölcsész…
Persze.
Tudvalevőleg, a magyar hiánygazdaság akkori zászlós hajója a vécétartály volt rézcső kimenettel, tömítésekkel. Hogy miért pont ez a cikk, rejtély.
Egyetlen szaküzletben se volt. Corvin, Lottó, Budai Lottó. Széttárt karok, sajnálkozás.
Sehol.
Kétségbeesés. Telefon Los Angelesbe.
Nem is kerül sokba a kezdő tanári fizetéshez képest.
Ne aggódj, Géza bácsi a Szabolcs utcai kórház TMK vezetője régi kistarcsai haver. Szólj neki, hogy én kérem!
És tényleg. Géza bácsi szólt, üzletben félretéve, borravaló átadva. Hurrá, királyság! Célegyenes. Már csak a feladás van hátra. Gyerekjáték. És dől a pénz.
***

Csomag feladása a tengerentúlra akkortájt a BOY-szolgálat nevű intézménynél volt lehetséges. Így azután WC-csésze plusz tartály Trabantba be, irány a Bajcsy-Zsilinszky út.
Üzlet előtt húszméteres sor. Karácsony előtt járván előttem kis csomagokban bejgli, házi kolbász, tokaji aszú, szilvapálinka szépen becsomagolva a gyerekeknek Ámerikába.
Jómagam, lehajtott fejjel egy WC-csészét tologattam magam előtt a sorban a nyílt utcán.
Mi lesz most? Semmi.
Mindössze egy tanítványom járt épp akkor arra, és köszönt rám hangosan, megértően.
Tiszteletem, tanár úr!
***

Az üzletben az unott tisztviselő azt kérdezi, hová, mi lesz feladva. Hát WC-csésze Los Angelesbe. Mögöttem diszkrét kuncogás.
Ekkor fejét felemelve a papírokból: És így üresen, vagy tele?
Némi szarkazmussal, és könnyekkel a szemében az elfojtott röhögéstől.
Ennél a pontnál elbizonytalanodtam.
Mit is keresek én itt, kezdő tanár, egykori gombfocibajnok, lemezlovas és sportújságíró? Kell ez nekem?
De már nem volt visszaút.
- Fel akarom adni, - mondom elszántan. - Itt a cím.
Tisztviselő fejvakarás.
- Milyen kategóriában szeretné?
- Ajándék kategóriában.
- Mégis, mi a tárgy jellege? WC-csésze ugyanis nincs a feladható tárgyak listájában.
- Jellege használati tárgy.
- Az nem lehet, itt ajándékokat szoktak küldeni.
Elkeseredtem.
- De talán lehetne esetleg porcelán - derült fel a derék tisztviselő jóindulatúan.
Megadom magam. Legyen, csak gyerünk már.
- Viszont a porcelán kiviteléhez nemzeti banki engedély szükséges - tette hozzá-, szíveskedjék az engedélyt beszerezni, majd azzal visszajönni.
Összeomlottam. Azt hittem, ennél már nem lehet rosszabb.
Tévedtem.
Csésze vissza a Trabantba, irány a Nemzeti Bank. Még szerencse, hogy nincs messze. Portás nem érti, miért megyek egy WC-csészével a hivatalba.
- Maga a karbantartó?
Elmagyarázom.
Együtt érzően bólogat. Sok hülyét láthatott már.
Csinos hölgy a pultban.
Mondom.
Hátraszól.
- Vécét akarnak Amerikába küldeni, mit kell kitölteni? Összeszaladnak. Konzílium a beteg fölött.
Ügyfél eközben megsemmisülten áll, csészével a lábánál.
Vihogva kezembe nyomnak egy nyomtatványt.
Kitöltöm.
- Két hét múlva tessék visszajönni érte. A csészét nem szükséges hozni.
Harsány nevetés.
Két hét múlva.
- Lányok! A vécés van itt, készen van az engedély?
Hogy abban a pillanatban apámról mit gondoltam, azt a nyomdafesték nem tűrné el.
Most már mindegy. Engedély kézben, diadalmasan vissza a BOY- hoz.
Fejvakarás.
Már megint.
- Megérdeklődtük, sajnos ezt a műtárgyat nem lehet légi úton küldeni - így a tisztviselő.
- Csak tengeri úton. Tessék az IKKÁ-ba menni vele, ott biztos felveszik - mondja szánakozva.
(IKKA: IBUSZ Külföldi Kereskedelmi Akció - ifjabbaknak. Csomag külföldre - értsd nyugatra, valamint nyugatról.) Ismeretterjesztés gyanánt.
Nos, az sincs messze. Ha már ennyit belefektettem.
IKKA.
Rezignáltan elmondom, rutinosan várom a hatást.
Szemük se rebben.
- Tessék ide feltenni a pultra, Hamburgig vonaton, onnan hajóval küldjük tovább. 860 dollár lesz, ezt tessék kitölteni.
Épp nem volt nálam 860 dollár. A nagyobb baj akkor lett volna, ha mégis.
Rosszul voltam, szédültem, magamban káromkodtam kifelé menet, és feltettem magamnak azt a - teljesen hiábavaló - kérdést, miért pont engem vert meg az Isten ilyen apával.
Hazamentem.
Éjjeli telefon Los Angeles-be. EL É-be. Az időeltolódás miatt.
Beszámolok.
- Mennyi? 860 dollár? Az nagyon drága - mondja. Akkor nem kell.
Mély levegőt vettem, majd a vonalat megszakítottam.
***
Az érintetlen WC csésze, plusz tartály még két évig állt a garázsban.
Amikor a nyaralót építettük, felhasználásra került. Jól jött. Használat előtt, közben és utána gyakran emlegettük a történetét. A családi folklór része lett.
***
Apámmal soha többé nem beszéltünk egymással. De nemcsak emiatt.