Vas András: A szeletelő

Publikálás dátuma
2019.01.27. 15:05

Fotó: Kovács Márton Ernő / Fortepan
- Negyven deka pulykasonkát, legyen szíves! - mondta a fiatal férfi a sarki ábécé felvágottas pultja mögött álló eladólánynak. - Szeletelve.
A harmincas éveiben járó lófarkas alkalmazott tanácstalanul megrázta a fejét.
- Csak darabban tudom adni - tárta szét tehetetlenül a kezét. - Délelőtt elromlott a gépünk. Most szerelik.
A megmentő a hűtőpult takarásából érkezett. Az éppen a friss árut pakoló idősebb asszony szelíden félretolta kollégáját, majd előkotorta a megfelelő kést, s a keze ügyébe kerítette a vágódeszkát.
- Vékonyra vagy vastagabbra? - kérdezte a férfit.
- Ahogyan sikerül - jött a bizonytalan válasz.
- Olyan lesz, amilyet kíván - húzta ki magát az eladónő. - Ez rutinmunka. Amikor kezdtem, még nem voltak szeletelőgépek.
- És három hatvan volt a párizsi... - sziszegte megszégyenülten a fiatal lány.
- Öt húsz - javította ki az asszony, elengedve füle mellett a korára tett célzást.
- És hetven fillér egy kiskifli - szólalt meg hátul egy kiskosztümös vevő. - Persze csak a vizes. A tejes egy húsz.
- A tej pedig hat forint - bólogatott egy hatvanas, vastag szemüveges, bajuszos svájcisapkás.
A sor megélénkült.
- És ötven fillér egy gombóc fagyi - lelkesedett be egy negyvenes évei elején járó anyuka. - Ezt az apukám mesélte - tette hozzá csodálkozó szemű óvodás korú kislányának. - Én már csak a kétforintosra emlékszem.
- Fiatal még maga! - sóhajtott a svájcisapkás. - Fogadjunk, hogy életében nem látott tantuszt!
- Talán még kisdobos sem volt - replikázott egy diplomatatáskás, szemüveges, hivatalnokkülsejű negyvenes.
- Dehogynem - vágott vissza az anyuka, ám befejezni már nem tudta a mondatot.
- Mi az a kisdobos, anya? - érdeklődött csemetéje.
- Az olyasmi, mint a...
A társaság egy pillanatra elhallgatott. Hogyan lehet ezt elmagyarázni egy ötéves gyereknek. Kommunisták, egypártrendszer, kisdobosok, úttörők, rajgyűlés. Ablak az útlevélben, karácsonyi banán és narancs, Et-Üd üdítők, Rádió Luxembourg, Merkúr és alig változó autósorszám. Hétfői adásszünet, Óvodások műsora, Zsebtévé, Parabola. Szabad szombat, november hetedike, Fegyveres Erők Napja. Mintha egy idegen ország, sőt, világ lenne... Egy letűnt kor fakuló-felvillanó emlékei.
- Olyasmi, mint a Mackó-csoport az oviban - próbálkozott szülője. - Csak sokkal többen voltak benne. És nem Barbie babájuk volt a gyerekeknek, hanem kék nyakkendőjük.
- Képzeljék, én az Űrhajós őrsben voltam - pirult el a diplomatatáskás.
- Én a Pajtásban - így a szemüveges-svájcisapkás.
- A rosseb emlékszik rá! - bukott ki egy divatos melegítős úrból. - De a KISZ még megvan - tette hozzá enyhültebben. - Sőt, képzeljék, még IBV-n is indultam.
Itt ismét elmerengtek. Mi is az az IBV?
- Ifjúsági Barátság Verseny - segített a melegítős. - Tulajdonképpen egy miniolimpia. Tudják, a komcsik nemzetközi utánpótlás-sportversenye.
Nem tudták. De próbáltak visszaemlékezni. A fiatalok - kevésbé átszellemülten és kissé már unva a témát - a nem is olyan régmúltig jutottak. A korosabbak némileg felhősebb homlokkal messzebbre. Amikor még három hatvan volt a parizer.
- Betekert valami szar műanyag héjat! - dörrent közéjük egy új hang. A szerelőé. Összerezzentek. A fiatal eladó szorgalmasan szeletelt valami zöldséges-sajtos felvágottat.
- Hétszázhuszonöt forint - tette a svájcisapkás elé...
Szerző

N. Kósa Judit: Fecske és fruska

Publikálás dátuma
2019.01.27. 13:10
Baloghy Mária (a bal felső sarokban) fordított is és fordítással bízta meg Karinthyt
Fotó: Tolnai Világlapja
Azt hiszem, tizennyolcadszor olvastam el a napokban a Fecskék és Fruskákat. A nagyságrend biztos, a szám egy kicsit bizonytalan, mert a – talán – tizenhetedik olvasás úgy negyven éve zajlott. De a regény ugyanúgy hatott rám, mint hétévesen, amikor kanyaróból lábadoztam, és a lakásba kasztlizva kellett töltenem a nyarat. Most is alig tudtam letenni. Mindössze annyi volt a különbség, hogy a lelki szemeim előtt már nemcsak a képzeletbeli angol tó jelent meg, hanem konkrétan Windermere, ahol már felnőttként, egy kirándulóhajóból kibámulva elakadt a lélegzetem. Mert rádöbbentem, hogy ott járok a regény kellős közepén.
A birtokomban lévő példány az első, az 1936-os kiadás: édesapám és a bátyja még kisgyerekek voltak akkor, évekkel később vehették meg nekik. Nyolc pengő volt az ára, erre utal legalábbis a halvány ceruzás beírás az előzékoldalon. Ráadásul a nagyszüleim biztosak lehettek benne, hogy a vitorlázós-táborozós gyerekregény sokkal inkább az épülésükre fog szolgálni, mint a vadnyugati füzetek, amelyeket titokban bújtak: „mindkét nembeli fiatalok számára íródott Arthur Ransome könyve, az utolsó évek legnagyobb sikerű angol ifjúsági regénye. Baloghy Mária a pedagógus-író gondosságával és szeretetével mentette át magyarba a könyv üde humorát” – biztosította például a Magyarország a nagymamámat.
Ezzel viszont el is értünk végre a két emberhez, akikről mesélni szeretnék önöknek: Arthur Ransome, az író és Baloghy Mária, a fordító. Az előbbi, aki látta Lenint – kétszer is! -, s az utóbbi, akiről ma már csak annyit jegyez a közemlékezet, hogy az utolsók közt beszélgetett József Attilával. Pedig ennél azért mindkettejük története jóval kacifántosabb.
Ransome 1884-ben született Leedsben, és bár korán újságírónak állt, a hírnév csak akkor kapta fel, amikor 1913-ban rágalmazási pert indított ellene Lord Alfred Douglas. A Bosie-ként inkább ismert világfi – ekkor épp: férj és apa - rossz néven vette ugyanis, hogy Ransome az Oscar Wilde-ról szóló könyvében az író csábítójának, rossz szellemének, végromlása legfőbb okának tüntette őt föl. A per akkora vihart vert, hogy még a pesti lapok is részletekbe menően tudósítottak róla. Így nem csoda, hogy Ransome a győzelem után – lévén egyébként is gyenge gyomrú és idegeskedésre hajlamos – a lehető legmesszebbre bujdosott. Azaz Oroszországba.
Ennek köszönhette viszont, hogy mikor Oroszországban kitört a forradalom, pótolhatatlanná vált: előbb a Daily Mail, aztán a Manchester Guardian nevében készített interjút Leninnel, majd egy emigráns orosz asszonyt feleségül véve visszatért Angliába, és újabb kiküldetést annak ellenére sem vállalt, hogy már a The Guardian kérte fel rá. Letelepedett inkább az észak-angol tóvidéken – ahol persze mindenki azt gondolta róla, hogy kém -, és 1929-ben elkezdte írni a Fecskék és Fruskákat. A könyv akkora siker lett, hogy a majd’ két évtized alatt tizenkét kötetre hizlalta a sorozatot. Ezt követően a legkomolyabb botrányt az kavarta körülötte, amikor vitatták, helyes volt-e egy baráti család négy gyerekének nevét kölcsönöznie Walkerék figuráihoz.
Arthur Ransome ifjúsági regényei mellett két Lenin-interjút is jegyez
Nem tudom, találkozott-e valaha Arthur Ransome a nála tizenegy esztendővel fiatalabb Baloghy Máriával, de nem tartom lehetetlennek: utóbbi rendszeresen megfordult Angliában, s lévén olyasvalaki, aki „mint kitűnő gyermekpszichológus is szerepelt az Athenaeum gyermekkönyveinek megválogatásánál” (Literatura, 1934), természetes lett volna, hogy felkeresi a fiúkönyv-lánykönyv évszázados múltú sztereotípiájával forradalmi módon szakító szerzőt. De mindennek sajnos semmi nyoma – pedig milyen jó lenne bebizonyítani, hogy Lenin ily módon három kézfogásnyi távolságba került József Attilától…
Hiszen a mára lábjegyzetté halványult Baloghy Mária ma csak egyetlen dologról híres: a József Attila halálát megelőző hetekben a vele szomszédos szobát foglalta el a Siesta szanatóriumban, s mivel József Jolán régi munkatársnője volt, az ismeretség okán többször felkereste, hogy beszélgessen vele. (Igaz, Felkai Béláné Zentai Rozália – a költő egyik ápolója - a hetvenes években közreadott interjújában még arról is gondoskodott, hogy inkább valamiféle kíváncsi öreglánynak tűnjék, ne pedig segítőkész régi barátnak.)
Kétségtelen, hogy 1937 őszén Baloghy Mária túl volt már a negyvenen. Kassán született, Budapesten járt latin-görög szakra, aztán középiskolai tanár lett odahaza, Trianon után pedig pesti hírlapíró. 1925-ben indította meg Nemesné M. Mártával a Jövő Útjain című folyóiratot, amely az Új Nevelés Világligája nevű nemzetközi szervezet magyar nyelvű közlönyeként volt hivatott terjeszteni azt a gondolatot, hogy „szakítani kell a régi iskola merev formáival, az értelmi nevelés egyoldalú módszereivel”.
Innen indulva aztán nem volt megállás: a harmincas évek elején sorban indította be a gyakorlati nőnevelő tanfolyamokat – mint a gondozónőket és majdani családanyákat képző Kisanyák Iskolája, a Női Szociális Iskola, illetve az üzemi munkásokat patronálni hivatott szociális, egészségügyi, jogi és kulturális tanácsadókat kibocsátó Gyárgondozónői tanfolyam -, miközben irodalmi munkásságával sem hagyott föl. Neve nemcsak fordítóként, kötetek összeállítójaként – Babakönyv, Lányok könyve, Fiúk könyve – tűnik fel, hanem némi kutakodással kiderül: Sárközi Györggyel együtt ő bízta meg Karinthy Frigyest a Micimackó lefordításával. Igaz, ahogy később megjegyezte, mint nyelvi kontrollszerkesztő már nem merte átnézni a kész művet…
Baloghy Mária a világháború után is a Bimbó út 3. alatt élt, ahol korábban. A temérdek általa vezetett iskola neve helyett azonban már csak annyit tüntettetett fel a telefonkönyvben, hogy „Boldog világ pedagógiai játéküzem tulajdonosa”, később pedig mindössze azt, hogy „tanár”. 1966 elején jelentette meg a Kortárs a József Attilával kapcsolatos, nagy figyelmet keltő visszaemlékezését, majd 1967. szeptember 3-án, „hosszú szenvedés után” meghalt. Még nem volt 73 éves. Elhunytáról egy aláírás nélküli partecédula tudósította az ismerősöket. A lapok nem adták közre a hírt.
Arthur Ransome akkor már nem élt: napra pontosan három hónappal korábban hunyta le a szemét egy manchesteri kórházban. Anélkül, hogy a Fecskék és Fruskák kalandjainak rég megkezdett utolsó részét valaha befejezte volna.
Szerző

Lengyel László: Az erőszak hajnalán

Publikálás dátuma
2019.01.27. 10:20

Fotó: Marabu
A mi századunk vajon az élet vagy a halál százada? A rövid XX. század, a maga két világháborújával, a holokauszttal, a szovjet és a kínai népirtásokkal inkább volt a halálé, mint az életé. A XXI. században, a szépséges hajnalra szinte azonnal alkonyat borult. De amennyire nem volt a hidegháború befejezése a történelem liberális vége, a 2010-es évek sötét világa se hozza el a történelem autokrata végét. A világ nem tart valamitől valami felé. Nincs vég és nincs kezdet, csak apály és dagály.
„A forradalom századának (1789-1832) egyik jellemvonása, hogy nincsen nagy siker a szemérmetlenség, mi több, az eltökélt szélhámosság kellő foka nélkül” – írta Stendhal. Még inkább így van napjainkban. Hőseink és ellen-hőseink inkább szélhámos kalandorok, mint tragikus hősök.

Más elitek, más tömegek

A jobboldali és baloldali populisták az „elit és a tömeg”, az „establishment és a nép”, a „kövér macskák és a kisemberek” ellentéteként festik föl a mai válság képét. Ők fent, mi lent. Ők farkasok, mi bárányok. Csakhogy mi éppen a magunk bőrén tapasztalhattuk meg, hogy mennyire más értékrendű, érdekű, kultúrájú lehet az egyik, és mennyire a másik elit, az egyik vagy a másik tömeg. Nincs egységes politikai, gazdasági, szellemi és médiaelit a világban, Európában vagy Magyarországon, de még Budapesten és Békéscsabán se. Az ezredforduló utáni globális és regionális, nemzeti és városi rendek sajátossága, hogy felbomlottak a korábban egy nyelven, a „nincs alternatíva”, a „washingtoni konszenzus” nyelvén beszélő, ennek szellemében cselekvő politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitek, és nemzeti, faji, vallási, osztálykonfliktusok törtek ki az egyes társadalmi csoportok között. Már a 2001. szeptember 11-i válság, majd az arra következő 2003-as „atlanti válság” – a bushi háborús Amerika oldalán az „új Európával”, a francia-német „régi Európával” szemben -, utána pedig az iraki és az afganisztáni háborús vereség és a 2008-as Nagy Recesszió, darabokra törte a Reagan-Thatcher világrendszer konszenzusát.
Obama más elitekkel és más tömegekkel került hatalomra és kormányzott a válságban. Szemére vethetjük, hogy nem sikerült megváltoztatnia gyökeresen se az amerikai társadalmi egyenlőtlenségi rendszert, se a globális világrend egyenlőtlenségét, de törekedett rá. Nem volt se Clinton, se Bush, még kevésbé Trump. És az őt támogató, sokszínű választói tömeg nem volt Trump fehér nacionalista, charlottesville-i tömege. A demokraták hibája, hogy egy „kövér macskanőt” indítottak Trumppal szemben, de ez még nem ok arra, hogy a liberális demokrata elitet, úgy ahogy van, kiszolgáltassuk a trumpiánusok kénye-kedvének. Emmanuel Macron valóban szükséges és nem antiszociális reformokat indított, és legkevésbé tehet a korábbi rendszer társadalmi egyenlőtlenségéről. Tragédiája, hogy az elit francia nyelvén beszél egy trumpiánus, EU- és Párizs-ellenes, migránsgyűlölő, antiszemita, homofób és erőszakos sárga mellényes tömeghez.

Felújított örökség

Ami ma Franciaországban történik, azt ismerjük 2006 őszének és 2007 tavaszának zavargásaiból. Ellenben, a 2018 végi, 2019 eleji magyar – és lengyel, szerb, bosnyák – mozgalmakat illeti, azok egy ellentétes folyamatot mutatnak. Magyarországnak az ezredforduló után nem az volt a strukturális problémája, amit a populista ellenforradalmi politikusok, élükön Orbánnal hangoztatnak, hogy egy nyugati, kozmopolita, „nemzetáruló” liberális politikai, gazdasági, szellemi és médiaelitje volt, hanem hogy hiányzott a közös értékrendű és érdekű elit. Durvábban is fogalmazhatunk: nem volt nemhogy világ- vagy európai, de még magyar színvonalú elitünk se. Kalandorok és szélhámosok szállták meg a politikai mezőt épp úgy, mint a gazdaságit, s véget ért a nyolcvanas évek közepétől az ezredfordulóig tartó szellemi és médiavirágzás. Amikor a leginkább szükség lett volna minőségi elitre, hogy megálljuk helyünket az európai népek között, akkor korrumpálta, hülyítette, balkanizálta el az elit először magát, majd a társadalmat.
Ennek az elitnek az egyik fele felújította a legrosszabb magyar örökséget: ötödször fordult szembe Európával (két világháborúban, és az 1919-es Horthy-, majd az 1956-os Kádár-ellenforradalommal). Az a magyar társadalom, amelyet részben saját tapasztalatai, részben a nyugatos elit befolyása a hatvanas évek végétől nyugatias, kispolgári pályára állítottak, és amely elsajátított 1989 után bizonyos demokratikus, jogállami és piaci reflexeket, az ezredforduló után elkezdett visszahátrálni egy szociál-protekcionista és soviniszta, a Horthy-rendszer paternalista nacionalista és a Kádár-rendszer atyáskodó kisemberi világába. A jobb és a baloldal egymással versengett, hogy ki ér be előbb egy államosított, európai pénzeken élősködő korrupt rendszerbe.
Valójában ez a mi hibrid/vegyes rendszerünk, a Horthy- és a Kádár-rendszerek felújított keveréke. Nem az, ami ezekben a rendszerekben elfogadható és jövőt ígérő volt, hanem, ami elfogadhatatlan és jövőtlen: mindkét rendszer rossz oldala orbáni szellemmel összerakva. Ez a budai vár és a felcsúti disznóvágás, a vitéz felcsúti és alcsúti Orbán Viktor, Magyarország kormányzója és az Orbán Viktor földműves együttélése. Zárt és lerabolt intézmények, személyes kapcsolatokon és lojalitási kényszereken alapuló tekintélyi rendszer. Ismerős és otthonos minden társadalmi rétegnek. Európa ismeretlen és nem otthonos.

És akkor az erőszak…

Európa a belső, az egymás közti erőszak határához érkezett. Dühös tömegek állnak az utcákon és rémült, hisztérikus vagy erőszakra hajlamos politikusok állnak velük szemben. Az utcai, nyitott, gyűlöletbeszédtől szított tömegnek, a politikusoknak, a rendőrség/csendőrség tábornokainak és csapatainak, a különböző erejű és befolyású titkosszolgálatoknak a négyszögében rendszeresek az összeütközések.
A konszolidált Horthy- és Kádár-rendszer óvakodott a nyílt erőszaktól. A forradalmak és az ellenforradalmi akasztások megtanították mind a rendszer urait és elvtársait, mind a megvert társadalmat, hogy nem lehet tartósan erőszakkal kormányozni és vigyázni kell a nyílt erőszak alkalmazásával. Mindkét konszolidált rendszer félt a nemzetközi figyelemtől is. Egypártrendszerek voltak - színlelt választással vagy anélkül. Ellenfeleik kiszorítására ritkán használták a börtönt. Gazdasági megfojtással, emigrációba kergetéssel, numerus clausus-szal, foglalkoztatási tilalommal dolgoztak. Keresztes-Fischer Ferenc könyörtelenül használta a politikai rendőrséget a kommunisták és a nyilasok ellen, de nagy óvatossággal próbált betartani valamiféle bethleni alkotmányosságot. Nem véletlen, hogy a németek azonnal elhurcolták Mauthausenbe 1944-ben. Horváth István kemény volt az ellenzék megfegyelmezésében, de nagy mértékben rajta múlt, hogy a rendszerváltás békésen ment végbe. Ezek az államok nem voltak rendőr-, SS-, ÁVH-államok, ellentétben Mussolini vagy Hitler, Sztálin vagy Rákosi államával. Se Keresztes-Fischer, se Horváth nem voltak idegen ország emberei: magyar belügyminiszterek voltak, akik néha jobban tudták, hogy mi a nemzet érdeke, mint a politikusok.
Az Orbán-állam foglalkoztatási tilalommal és az intézmények forrásmegvonásával semmisíti meg ellenfelei és családjaik egzisztenciáját. Ha meg tudsz élni a semmiből, élhetsz: száraz gyilkosság. Nem rendőrállam, ellentétben Putyin titkosszolga államával. Pintér Sándor a Kádár-rendszer, vagyis Horváth István iskolájában nőtt fel. Nem az oroszok embere: magyar belügyminiszter. Nálam pontosabban tudja, hogy a politikusok mindig vérszomjasabbak, mint a rendőrtábornokok, szívesen adnak ki fékevesztett parancsokat. A politikusok megússzák az erőszakos cselekményekre – tüntetések véres szétverésére, ellenzéki, civil személyek legyilkolására, leteperésére, meghurcolására, és ki tudja, hogy még mire - kiadott parancsaikat, de a végrehajtók soha. A kormányfő és általában a politikus védett, a kisrendőrtől a tábornokig védtelenek. Üss meg nyugodtan valakit, belőle lesz a következő miniszterelnök, három, öt vagy tíz év múlva! De saját politikus gazdáid is kiadhatnak. Pintér 2006-ból és a rendőrtábornokok peréből felfogta: se a rendőrséggel, se a titkosszolgálatokkal nem lépheti át a vörös vonalat. Az erőszak vörös vonalánál állunk. A politika egyik lábával és a szakmai és emberi öngyilkosságot elkövető ügyészséggel már átlépte a vonalat. A magyar politikus régen elhagyta felelősségét. Az ügyész, a számvevőszéki hivatalnok, az adóhatóság vagy a propagandamédia embere nem ismer szakmai felelősséget és emberi tisztességet, csak rendszer iránti lojalitást.
A rendőrség és a titkosszolgálatok még nem lépték át a vonalat, és bizony rajtuk múlik, hogy nem lettünk rendőrállammá. Még tudják mi az erőszakszervezetek emberének felelőssége. Ahogy rajtuk fog múlni, hogy lesz-e békés rendszerváltás, vagy vér fog folyni a pesti utcákon.