T. Takács Zsuzsa: Eljövendő szép napok

Rio de Janeiro! Az volt ám az élet! A sok szép lány, akik mindenre kaphatók voltak. Házvezetőnőm is volt. A fizetésemből nem volt gond bérelni egy nagy, kertes házat. Lányok, szórakozás, meleg, tenger! Micsoda élet volt! ‒ mondta és megtörölte a homlokát. Úgy átélte az ottani régi emlékeket, a riói fülledt nappalokat és éjszakákat, hogy izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán, pedig kissé hűvös volt. Télikabátban ültek mindannyian. Kuporogtak a székeken, fázósan összehúzták magukon a kabátjukat, táskáik a lábuknál.

A rövid csendet kopogós hang zavarta meg.

‒ Jön a Józsi bácsi! ‒ mondta az egyik 50 körüli férfi és mindannyian mosolyogni kezdtek. Szerették a 80 éves öreget. A viccelődését, az életszeretetét. ‒ Végre rá kellene tenni gumit a botja végére! Éjszaka felébredek, amikor kimegy a WC-re!

Erre a Németországból hazatelepült egykori üzletkötő felállt és elindult a mosdó irányába. Ő élt Rióban. Is. Egy híres német elektronikai cég munkatársaként többfelé megfordult a világban.

‒ Légiós volt, miután disszidált ‒ súgta oda a lánynak az egyik férfi. Csak néhányan tudták egymás nevét. A Rióról mesélőt úgy emlegették: a légiós.

Nagyrészt ugyanazok verődtek össze az előcsarnokban már korán reggel. Lassan megismerték egymást a beszélgetésekből. A bírónő már nyugdíjas volt. Élete szerelme meghalt, egyedül maradt. Szeretett utazgatni. Volt, hogy két alkalom között elment Tunéziába. A másik nyugdíjas nő közértben dolgozott. 50 múlt, amikor összejött a jelenlegi párjával. Ő a csemegepultnál dolgozott, a férfi meg a húsoknál. A párja főzni is tud, ilyenkor mindig húslevessel várta haza. Többször is biztatta a lányt, hogy még megtalálhatja az Igazit, mint ők egymást.

‒ Ne találkozzunk többé! ‒ búcsúzkodott a többiektől a legvégén a lány. Ő találta ki, hogy ezt mondják, amikor valakinek véget ért a kezelése. Számára fura lett volna azt mondani, hogy: „Viszontlátásra!”.

Itt? Soha! Legfeljebb kontrollon úgy, hogy minden rendben van, vagy valahol az utcán. Persze ő is tartja a kapcsolatot egyik betegtársával azóta is. Tőle tudja, hogy van aki meghalt, van aki most haldoklik. De sokan még élnek. Talán még fognak is.

Szerencséje volt az orvosával a lánynak, jól viselte, hogy mindig a kérdéseivel gyötörte. Kedves, türelmes orvos. A nővérek is micsoda munkát végeznek! Hálás szívvel gondol orvosokra, nővérekre.

‒ Bocsánat a késésért! ‒ érkezett meg rohanvást a főorvos. ‒ Mindjárt kiosztom a zárójelentéseket.

Az ajtaja előtt ülők, akik ismét átestek a kétnapos kemoterápián, felkászálódtak. Józsi bácsi előretört a kopogós botjára támaszkodva.

‒ Azok álljanak előre, akiknek a legkevesebb van hátra! ‒ rikkantotta.

‒ Én még 40 évet tervezek! Akkor maradjak én utolsónak, miközben az elsők között ültem ide? ‒ kérdezte mosolyogva a lány, aki a legfiatalabb volt. Már kora reggel odaültek a főorvos szobájának ajtajához, hogy mihamarabb megkapják a zárójelentésüket és hazamehessenek. 12-szer 2 nap. Ennyiből állt egy kemoterápiás kúra, kéthetente, fél évig.

A lány az elsőtől visszafelé számolt. Már csak 11 van hátra, már túl vagyok a kétharmadán, a felén, már csak 3, 2, 1 van hátra.

‒ Hősiesen végigcsinálta! ‒ mosolygott rá a főorvos, miközben átnyújtotta a zárójelentést.

Volt értelme megküzdeni a vastagbélrákkal? Milyen lesz majd az élete? Egyelőre járni és ülni is nehéz, úgy legyengült. Csak ment előre, műtét, kemó és várta a csodát. A holnapot. Azt az életet, amiért érdemes volt végigcsinálni.

Eltelt hét év. Még várja.