T. Takács Zsuzsa: Eljövendő szép napok

Publikálás dátuma
2019.01.27. 20:10
Illusztráció
Fotó: Shutterstock
Rio de Janeiro! Az volt ám az élet! A sok szép lány, akik mindenre kaphatók voltak. Házvezetőnőm is volt. A fizetésemből nem volt gond bérelni egy nagy, kertes házat. Lányok, szórakozás, meleg, tenger! Micsoda élet volt! ‒ mondta és megtörölte a homlokát. Úgy átélte az ottani régi emlékeket, a riói fülledt nappalokat és éjszakákat, hogy izzadtságcseppek jelentek meg a homlokán, pedig kissé hűvös volt. Télikabátban ültek mindannyian. Kuporogtak a székeken, fázósan összehúzták magukon a kabátjukat, táskáik a lábuknál.
A rövid csendet kopogós hang zavarta meg.
‒ Jön a Józsi bácsi! ‒ mondta az egyik 50 körüli férfi és mindannyian mosolyogni kezdtek. Szerették a 80 éves öreget. A viccelődését, az életszeretetét. ‒ Végre rá kellene tenni gumit a botja végére! Éjszaka felébredek, amikor kimegy a WC-re!
Erre a Németországból hazatelepült egykori üzletkötő felállt és elindult a mosdó irányába. Ő élt Rióban. Is. Egy híres német elektronikai cég munkatársaként többfelé megfordult a világban.
‒ Légiós volt, miután disszidált ‒ súgta oda a lánynak az egyik férfi. Csak néhányan tudták egymás nevét. A Rióról mesélőt úgy emlegették: a légiós.
Nagyrészt ugyanazok verődtek össze az előcsarnokban már korán reggel. Lassan megismerték egymást a beszélgetésekből. A bírónő már nyugdíjas volt. Élete szerelme meghalt, egyedül maradt. Szeretett utazgatni. Volt, hogy két alkalom között elment Tunéziába. A másik nyugdíjas nő közértben dolgozott. 50 múlt, amikor összejött a jelenlegi párjával. Ő a csemegepultnál dolgozott, a férfi meg a húsoknál. A párja főzni is tud, ilyenkor mindig húslevessel várta haza. Többször is biztatta a lányt, hogy még megtalálhatja az Igazit, mint ők egymást.
‒ Ne találkozzunk többé! ‒ búcsúzkodott a többiektől a legvégén a lány. Ő találta ki, hogy ezt mondják, amikor valakinek véget ért a kezelése. Számára fura lett volna azt mondani, hogy: „Viszontlátásra!”.
Itt? Soha! Legfeljebb kontrollon úgy, hogy minden rendben van, vagy valahol az utcán. Persze ő is tartja a kapcsolatot egyik betegtársával azóta is. Tőle tudja, hogy van aki meghalt, van aki most haldoklik. De sokan még élnek. Talán még fognak is.
Szerencséje volt az orvosával a lánynak, jól viselte, hogy mindig a kérdéseivel gyötörte. Kedves, türelmes orvos. A nővérek is micsoda munkát végeznek! Hálás szívvel gondol orvosokra, nővérekre.
‒ Bocsánat a késésért! ‒ érkezett meg rohanvást a főorvos. ‒ Mindjárt kiosztom a zárójelentéseket.
Az ajtaja előtt ülők, akik ismét átestek a kétnapos kemoterápián, felkászálódtak. Józsi bácsi előretört a kopogós botjára támaszkodva.
‒ Azok álljanak előre, akiknek a legkevesebb van hátra! ‒ rikkantotta.
‒ Én még 40 évet tervezek! Akkor maradjak én utolsónak, miközben az elsők között ültem ide? ‒ kérdezte mosolyogva a lány, aki a legfiatalabb volt. Már kora reggel odaültek a főorvos szobájának ajtajához, hogy mihamarabb megkapják a zárójelentésüket és hazamehessenek. 12-szer 2 nap. Ennyiből állt egy kemoterápiás kúra, kéthetente, fél évig.
A lány az elsőtől visszafelé számolt. Már csak 11 van hátra, már túl vagyok a kétharmadán, a felén, már csak 3, 2, 1 van hátra.
‒ Hősiesen végigcsinálta! ‒ mosolygott rá a főorvos, miközben átnyújtotta a zárójelentést.
Volt értelme megküzdeni a vastagbélrákkal? Milyen lesz majd az élete? Egyelőre járni és ülni is nehéz, úgy legyengült. Csak ment előre, műtét, kemó és várta a csodát. A holnapot. Azt az életet, amiért érdemes volt végigcsinálni.
Eltelt hét év. Még várja.

Sebes György: Hatalmasok hatalma

Publikálás dátuma
2019.01.27. 18:00
Ülésezik az Ökörapáti Egylet, lubickolnak a színészek, így Hajdu Steve
Fotó: RTL sajtóklub
Petőfi Sándor sorai ma is érvényesek. Nem véletlenül, hiszen saját tapasztalatából indult ki. „Miénk a hatalom / Az emberszív felett: / Idézni egyaránt / Mosolyt vagy könnyeket”. 1844-ben vetette papírra e sorokat, amikor maga is a világot jelentő deszkákon igyekezett maradandót alkotni. A Színészdal című vers igazságát az élet igazolja napjainkban is, amikor színészeket nemcsak a színpadon láthatunk, hanem filmeken, tévében, meg különböző talk-showkban is. A kérdés csak az, hogy a költő szellemében működnek-e mindig. „Mi szép, mi szép, mi szép / A mi föladatunk! / Legyünk büszkék reá, / Hogy színészek vagyunk” – így Petőfi.
Mostanában azonban gyakran hideglelős érzéseink lehetnek, ha színészek lépnek fel tévéműsorokban. Tudják, amikor az ember szinte el sem hiszi, amit lát, s egyre kínosabban feszeng a produkciók közben. Ilyen az, amikor viccesnek szánt jelenetekkel és keretjátékokkal igyekeznek fenntartani a figyelmet, mint például a Duna TV szilveszteri műsorában. Vagy említhetnénk az RTL Klub Szenzációs négyes című, vetélkedőnek álcázott borzalmát, ami közben az egyik zsűritag, Alföldi Róbert is többször kénytelen volt megjegyezni, hogy az épp látott szám már minden képzeletet alulmúlt. Vagyis gyakran kiderül, hogy nevettetni, vagy szórakoztatni nem is olyan könnyű.
Vannak persze követendő példák is, kár, hogy többségük a régmúltból. Az archív felvételekből minőségi műsort közvetítő M3-as csatornán például nemrég az 1987 szilveszteri programot ismételték. És egy pillanatig nem volt kínos, amit láttunk, sőt, nagyon élveztük minden percét. Nem véletlenül. A magyar színészek színe-java gyűlt össze annak idején a Fészek Klubban egy tehetségkutatónak álcázott Szín-házibulira (ez volt az adás címe). Vitray Tamás vezette a műsort, a tőle megszokott profi módon, de néhányszor dalra is fakadt. Szilágyi Jánossal előadták a Hegedűs a háztetőn egyik „slágerét” – Szeretsz engem? -, persze sok humorral, hiszen két konkurens riporterről volt szó. A végén, amikor összeölelkezve eltávoztak, láthattuk, hogy kis cetliket is tűztek egymás hátára, rajta, hogy a másik „hülye”. És a show tele volt hasonló ötletekkel. Schütz Ila és Sztankay István – amúgy is feledhetetlen páros – Dollyval és Novai Gáborral adott elő egy számot, mintha egymás tükörképei lennének. Jó volt látni azóta elhunyt művészeket erejük teljében. Kálmán György – tőle szokatlan módon – még dalra is fakadt. Psota Irén az Omega együttessel adta elő a Régi csibészeket, Bessenyei Ferenc Cserháti Zsuzsával, Darvas Iván pedig Pápai Erikával lépett fel. Felejthetetlen Törőcsik Mari, aki ezúttal Presser Gáborral énekelte a Trombitás Frédit. Frenetikus volt Mikó István, aki Pitti Katalinnal együtt komédiázott. Volt még Cini Labor – a Z’zi Labor mintájára – csak ebben Zalatnay háta mögött hat nagyszerű színész – köztük Székhelyi József és Szilágyi Tibor – tercelt és csujogatott.
Alig több mint egyórás műsort láthattunk, amiben nem volt üresjárat. Kitűnő művészek vállaltak apró szerepeket (is) és megmutatták benne, hogy milyen nagyok. Hat operaénekes például az egykor nálunk is népszerű King's Singers magyar változatával szórakoztatott, hat remek színésznő pedig Karády Katalint utánozta (és parodizálta egyben). Csúcs volt, amikor Katona Klári és Hernádi Judit a Ripacsok című Sándor Pál-film betétdalát – Egyedül nem megy – énekelte és játszotta el úgy, hogy azt még az eredeti Kern-Garas kettős is irigyelhette. És végül az egykori színészzenekar – benne a filigrán Gesztesi Károllyal, s az azóta már csak az emlékekben élő Bubik Istvánnal és Sipos Andrással – Petőfi megzenésített Színészdalát adta elő. Méltó lezárásaként egy pompás estének.
Ma már ilyen nincs. És valóban, hiányoznak a megismételhetetlen színész-nagyságok, de az olyan programok is, amikben úgy brillíroz(ná)nak, hogy közben a nézőnek nem kell kínosan feszengenie. Ugyanakkor egy mai népszerű – és kissé celebként is működő – színész példája azt jelzi, hogy azért van remény.
Hajdu Steveről van szó, akit (túl) gyakran láthatunk a tévében. Ott volt a Heti Hetesben, napjainkban az ATV vasárnap esti, Bochkor Gábor nevével fémjelzett beszélgető(?) műsorában vesz részt. A Szenzációs négyesben is benne volt, természetesen, s ott is igyekezett poénkodni, civilként viselkedni. Mindez már sok (belőle és tőle). Ám egyszer csak – némiképp váratlanul – kiderült, hogy még nem felejtett el játszani, sőt jó színész. Egyik szereplője ugyanis az RTL Klub idén indult sorozatának, a Drága örökösöknek. Egy falusi tűzoltót – azaz katasztrófavédőt – alakít, remekül. Tulajdonképpen nem csinál semmi különöset, ám abban tökéletes. A legnagyobb dicséret, hogy egy pillanatig nem jut eszünkbe, hogy Hajdu Stevet – a nagy dumás, mindenről véleményt formáló celebet - látjuk. Nem, a helyi (Ökörapáti) egylet egyik tagja, egy botcsinálta hősszerelmes és fontoskodó figura lép elénk esténként. Vagyis a színész – minden maszk, vagy külső eszköz nélkül – úgy tud átlényegülni, ahogy azt a szerep megkívánja.
Sinkovits, Kállai, Bessenyei, Darvas, Psota és a többi egykori nagy valóban úgy játszott, ahogy Petőfi írta: övék volt a hatalom. Hajdu Steve – és még néhány pályatársa – azzal a reménnyel kecsegtet, hogy egy új korszak egészen új körülményei között is lesznek (vannak) utódaik.

Vas András: A szeletelő

Publikálás dátuma
2019.01.27. 15:05

Fotó: Kovács Márton Ernő / Fortepan
- Negyven deka pulykasonkát, legyen szíves! - mondta a fiatal férfi a sarki ábécé felvágottas pultja mögött álló eladólánynak. - Szeletelve.
A harmincas éveiben járó lófarkas alkalmazott tanácstalanul megrázta a fejét.
- Csak darabban tudom adni - tárta szét tehetetlenül a kezét. - Délelőtt elromlott a gépünk. Most szerelik.
A megmentő a hűtőpult takarásából érkezett. Az éppen a friss árut pakoló idősebb asszony szelíden félretolta kollégáját, majd előkotorta a megfelelő kést, s a keze ügyébe kerítette a vágódeszkát.
- Vékonyra vagy vastagabbra? - kérdezte a férfit.
- Ahogyan sikerül - jött a bizonytalan válasz.
- Olyan lesz, amilyet kíván - húzta ki magát az eladónő. - Ez rutinmunka. Amikor kezdtem, még nem voltak szeletelőgépek.
- És három hatvan volt a párizsi... - sziszegte megszégyenülten a fiatal lány.
- Öt húsz - javította ki az asszony, elengedve füle mellett a korára tett célzást.
- És hetven fillér egy kiskifli - szólalt meg hátul egy kiskosztümös vevő. - Persze csak a vizes. A tejes egy húsz.
- A tej pedig hat forint - bólogatott egy hatvanas, vastag szemüveges, bajuszos svájcisapkás.
A sor megélénkült.
- És ötven fillér egy gombóc fagyi - lelkesedett be egy negyvenes évei elején járó anyuka. - Ezt az apukám mesélte - tette hozzá csodálkozó szemű óvodás korú kislányának. - Én már csak a kétforintosra emlékszem.
- Fiatal még maga! - sóhajtott a svájcisapkás. - Fogadjunk, hogy életében nem látott tantuszt!
- Talán még kisdobos sem volt - replikázott egy diplomatatáskás, szemüveges, hivatalnokkülsejű negyvenes.
- Dehogynem - vágott vissza az anyuka, ám befejezni már nem tudta a mondatot.
- Mi az a kisdobos, anya? - érdeklődött csemetéje.
- Az olyasmi, mint a...
A társaság egy pillanatra elhallgatott. Hogyan lehet ezt elmagyarázni egy ötéves gyereknek. Kommunisták, egypártrendszer, kisdobosok, úttörők, rajgyűlés. Ablak az útlevélben, karácsonyi banán és narancs, Et-Üd üdítők, Rádió Luxembourg, Merkúr és alig változó autósorszám. Hétfői adásszünet, Óvodások műsora, Zsebtévé, Parabola. Szabad szombat, november hetedike, Fegyveres Erők Napja. Mintha egy idegen ország, sőt, világ lenne... Egy letűnt kor fakuló-felvillanó emlékei.
- Olyasmi, mint a Mackó-csoport az oviban - próbálkozott szülője. - Csak sokkal többen voltak benne. És nem Barbie babájuk volt a gyerekeknek, hanem kék nyakkendőjük.
- Képzeljék, én az Űrhajós őrsben voltam - pirult el a diplomatatáskás.
- Én a Pajtásban - így a szemüveges-svájcisapkás.
- A rosseb emlékszik rá! - bukott ki egy divatos melegítős úrból. - De a KISZ még megvan - tette hozzá enyhültebben. - Sőt, képzeljék, még IBV-n is indultam.
Itt ismét elmerengtek. Mi is az az IBV?
- Ifjúsági Barátság Verseny - segített a melegítős. - Tulajdonképpen egy miniolimpia. Tudják, a komcsik nemzetközi utánpótlás-sportversenye.
Nem tudták. De próbáltak visszaemlékezni. A fiatalok - kevésbé átszellemülten és kissé már unva a témát - a nem is olyan régmúltig jutottak. A korosabbak némileg felhősebb homlokkal messzebbre. Amikor még három hatvan volt a parizer.
- Betekert valami szar műanyag héjat! - dörrent közéjük egy új hang. A szerelőé. Összerezzentek. A fiatal eladó szorgalmasan szeletelt valami zöldséges-sajtos felvágottat.
- Hétszázhuszonöt forint - tette a svájcisapkás elé...
Szerző