Sebes György: Hatalmasok hatalma

Publikálás dátuma
2019.01.27. 18:00
Ülésezik az Ökörapáti Egylet, lubickolnak a színészek, így Hajdu Steve
Fotó: RTL sajtóklub
Petőfi Sándor sorai ma is érvényesek. Nem véletlenül, hiszen saját tapasztalatából indult ki. „Miénk a hatalom / Az emberszív felett: / Idézni egyaránt / Mosolyt vagy könnyeket”. 1844-ben vetette papírra e sorokat, amikor maga is a világot jelentő deszkákon igyekezett maradandót alkotni. A Színészdal című vers igazságát az élet igazolja napjainkban is, amikor színészeket nemcsak a színpadon láthatunk, hanem filmeken, tévében, meg különböző talk-showkban is. A kérdés csak az, hogy a költő szellemében működnek-e mindig. „Mi szép, mi szép, mi szép / A mi föladatunk! / Legyünk büszkék reá, / Hogy színészek vagyunk” – így Petőfi.
Mostanában azonban gyakran hideglelős érzéseink lehetnek, ha színészek lépnek fel tévéműsorokban. Tudják, amikor az ember szinte el sem hiszi, amit lát, s egyre kínosabban feszeng a produkciók közben. Ilyen az, amikor viccesnek szánt jelenetekkel és keretjátékokkal igyekeznek fenntartani a figyelmet, mint például a Duna TV szilveszteri műsorában. Vagy említhetnénk az RTL Klub Szenzációs négyes című, vetélkedőnek álcázott borzalmát, ami közben az egyik zsűritag, Alföldi Róbert is többször kénytelen volt megjegyezni, hogy az épp látott szám már minden képzeletet alulmúlt. Vagyis gyakran kiderül, hogy nevettetni, vagy szórakoztatni nem is olyan könnyű.
Vannak persze követendő példák is, kár, hogy többségük a régmúltból. Az archív felvételekből minőségi műsort közvetítő M3-as csatornán például nemrég az 1987 szilveszteri programot ismételték. És egy pillanatig nem volt kínos, amit láttunk, sőt, nagyon élveztük minden percét. Nem véletlenül. A magyar színészek színe-java gyűlt össze annak idején a Fészek Klubban egy tehetségkutatónak álcázott Szín-házibulira (ez volt az adás címe). Vitray Tamás vezette a műsort, a tőle megszokott profi módon, de néhányszor dalra is fakadt. Szilágyi Jánossal előadták a Hegedűs a háztetőn egyik „slágerét” – Szeretsz engem? -, persze sok humorral, hiszen két konkurens riporterről volt szó. A végén, amikor összeölelkezve eltávoztak, láthattuk, hogy kis cetliket is tűztek egymás hátára, rajta, hogy a másik „hülye”. És a show tele volt hasonló ötletekkel. Schütz Ila és Sztankay István – amúgy is feledhetetlen páros – Dollyval és Novai Gáborral adott elő egy számot, mintha egymás tükörképei lennének. Jó volt látni azóta elhunyt művészeket erejük teljében. Kálmán György – tőle szokatlan módon – még dalra is fakadt. Psota Irén az Omega együttessel adta elő a Régi csibészeket, Bessenyei Ferenc Cserháti Zsuzsával, Darvas Iván pedig Pápai Erikával lépett fel. Felejthetetlen Törőcsik Mari, aki ezúttal Presser Gáborral énekelte a Trombitás Frédit. Frenetikus volt Mikó István, aki Pitti Katalinnal együtt komédiázott. Volt még Cini Labor – a Z’zi Labor mintájára – csak ebben Zalatnay háta mögött hat nagyszerű színész – köztük Székhelyi József és Szilágyi Tibor – tercelt és csujogatott.
Alig több mint egyórás műsort láthattunk, amiben nem volt üresjárat. Kitűnő művészek vállaltak apró szerepeket (is) és megmutatták benne, hogy milyen nagyok. Hat operaénekes például az egykor nálunk is népszerű King's Singers magyar változatával szórakoztatott, hat remek színésznő pedig Karády Katalint utánozta (és parodizálta egyben). Csúcs volt, amikor Katona Klári és Hernádi Judit a Ripacsok című Sándor Pál-film betétdalát – Egyedül nem megy – énekelte és játszotta el úgy, hogy azt még az eredeti Kern-Garas kettős is irigyelhette. És végül az egykori színészzenekar – benne a filigrán Gesztesi Károllyal, s az azóta már csak az emlékekben élő Bubik Istvánnal és Sipos Andrással – Petőfi megzenésített Színészdalát adta elő. Méltó lezárásaként egy pompás estének.
Ma már ilyen nincs. És valóban, hiányoznak a megismételhetetlen színész-nagyságok, de az olyan programok is, amikben úgy brillíroz(ná)nak, hogy közben a nézőnek nem kell kínosan feszengenie. Ugyanakkor egy mai népszerű – és kissé celebként is működő – színész példája azt jelzi, hogy azért van remény.
Hajdu Steveről van szó, akit (túl) gyakran láthatunk a tévében. Ott volt a Heti Hetesben, napjainkban az ATV vasárnap esti, Bochkor Gábor nevével fémjelzett beszélgető(?) műsorában vesz részt. A Szenzációs négyesben is benne volt, természetesen, s ott is igyekezett poénkodni, civilként viselkedni. Mindez már sok (belőle és tőle). Ám egyszer csak – némiképp váratlanul – kiderült, hogy még nem felejtett el játszani, sőt jó színész. Egyik szereplője ugyanis az RTL Klub idén indult sorozatának, a Drága örökösöknek. Egy falusi tűzoltót – azaz katasztrófavédőt – alakít, remekül. Tulajdonképpen nem csinál semmi különöset, ám abban tökéletes. A legnagyobb dicséret, hogy egy pillanatig nem jut eszünkbe, hogy Hajdu Stevet – a nagy dumás, mindenről véleményt formáló celebet - látjuk. Nem, a helyi (Ökörapáti) egylet egyik tagja, egy botcsinálta hősszerelmes és fontoskodó figura lép elénk esténként. Vagyis a színész – minden maszk, vagy külső eszköz nélkül – úgy tud átlényegülni, ahogy azt a szerep megkívánja.
Sinkovits, Kállai, Bessenyei, Darvas, Psota és a többi egykori nagy valóban úgy játszott, ahogy Petőfi írta: övék volt a hatalom. Hajdu Steve – és még néhány pályatársa – azzal a reménnyel kecsegtet, hogy egy új korszak egészen új körülményei között is lesznek (vannak) utódaik.

Vas András: A szeletelő

Publikálás dátuma
2019.01.27. 15:05

Fotó: Kovács Márton Ernő / Fortepan
- Negyven deka pulykasonkát, legyen szíves! - mondta a fiatal férfi a sarki ábécé felvágottas pultja mögött álló eladólánynak. - Szeletelve.
A harmincas éveiben járó lófarkas alkalmazott tanácstalanul megrázta a fejét.
- Csak darabban tudom adni - tárta szét tehetetlenül a kezét. - Délelőtt elromlott a gépünk. Most szerelik.
A megmentő a hűtőpult takarásából érkezett. Az éppen a friss árut pakoló idősebb asszony szelíden félretolta kollégáját, majd előkotorta a megfelelő kést, s a keze ügyébe kerítette a vágódeszkát.
- Vékonyra vagy vastagabbra? - kérdezte a férfit.
- Ahogyan sikerül - jött a bizonytalan válasz.
- Olyan lesz, amilyet kíván - húzta ki magát az eladónő. - Ez rutinmunka. Amikor kezdtem, még nem voltak szeletelőgépek.
- És három hatvan volt a párizsi... - sziszegte megszégyenülten a fiatal lány.
- Öt húsz - javította ki az asszony, elengedve füle mellett a korára tett célzást.
- És hetven fillér egy kiskifli - szólalt meg hátul egy kiskosztümös vevő. - Persze csak a vizes. A tejes egy húsz.
- A tej pedig hat forint - bólogatott egy hatvanas, vastag szemüveges, bajuszos svájcisapkás.
A sor megélénkült.
- És ötven fillér egy gombóc fagyi - lelkesedett be egy negyvenes évei elején járó anyuka. - Ezt az apukám mesélte - tette hozzá csodálkozó szemű óvodás korú kislányának. - Én már csak a kétforintosra emlékszem.
- Fiatal még maga! - sóhajtott a svájcisapkás. - Fogadjunk, hogy életében nem látott tantuszt!
- Talán még kisdobos sem volt - replikázott egy diplomatatáskás, szemüveges, hivatalnokkülsejű negyvenes.
- Dehogynem - vágott vissza az anyuka, ám befejezni már nem tudta a mondatot.
- Mi az a kisdobos, anya? - érdeklődött csemetéje.
- Az olyasmi, mint a...
A társaság egy pillanatra elhallgatott. Hogyan lehet ezt elmagyarázni egy ötéves gyereknek. Kommunisták, egypártrendszer, kisdobosok, úttörők, rajgyűlés. Ablak az útlevélben, karácsonyi banán és narancs, Et-Üd üdítők, Rádió Luxembourg, Merkúr és alig változó autósorszám. Hétfői adásszünet, Óvodások műsora, Zsebtévé, Parabola. Szabad szombat, november hetedike, Fegyveres Erők Napja. Mintha egy idegen ország, sőt, világ lenne... Egy letűnt kor fakuló-felvillanó emlékei.
- Olyasmi, mint a Mackó-csoport az oviban - próbálkozott szülője. - Csak sokkal többen voltak benne. És nem Barbie babájuk volt a gyerekeknek, hanem kék nyakkendőjük.
- Képzeljék, én az Űrhajós őrsben voltam - pirult el a diplomatatáskás.
- Én a Pajtásban - így a szemüveges-svájcisapkás.
- A rosseb emlékszik rá! - bukott ki egy divatos melegítős úrból. - De a KISZ még megvan - tette hozzá enyhültebben. - Sőt, képzeljék, még IBV-n is indultam.
Itt ismét elmerengtek. Mi is az az IBV?
- Ifjúsági Barátság Verseny - segített a melegítős. - Tulajdonképpen egy miniolimpia. Tudják, a komcsik nemzetközi utánpótlás-sportversenye.
Nem tudták. De próbáltak visszaemlékezni. A fiatalok - kevésbé átszellemülten és kissé már unva a témát - a nem is olyan régmúltig jutottak. A korosabbak némileg felhősebb homlokkal messzebbre. Amikor még három hatvan volt a parizer.
- Betekert valami szar műanyag héjat! - dörrent közéjük egy új hang. A szerelőé. Összerezzentek. A fiatal eladó szorgalmasan szeletelt valami zöldséges-sajtos felvágottat.
- Hétszázhuszonöt forint - tette a svájcisapkás elé...
Szerző

N. Kósa Judit: Fecske és fruska

Publikálás dátuma
2019.01.27. 13:10
Baloghy Mária (a bal felső sarokban) fordított is és fordítással bízta meg Karinthyt
Fotó: Tolnai Világlapja
Azt hiszem, tizennyolcadszor olvastam el a napokban a Fecskék és Fruskákat. A nagyságrend biztos, a szám egy kicsit bizonytalan, mert a – talán – tizenhetedik olvasás úgy negyven éve zajlott. De a regény ugyanúgy hatott rám, mint hétévesen, amikor kanyaróból lábadoztam, és a lakásba kasztlizva kellett töltenem a nyarat. Most is alig tudtam letenni. Mindössze annyi volt a különbség, hogy a lelki szemeim előtt már nemcsak a képzeletbeli angol tó jelent meg, hanem konkrétan Windermere, ahol már felnőttként, egy kirándulóhajóból kibámulva elakadt a lélegzetem. Mert rádöbbentem, hogy ott járok a regény kellős közepén.
A birtokomban lévő példány az első, az 1936-os kiadás: édesapám és a bátyja még kisgyerekek voltak akkor, évekkel később vehették meg nekik. Nyolc pengő volt az ára, erre utal legalábbis a halvány ceruzás beírás az előzékoldalon. Ráadásul a nagyszüleim biztosak lehettek benne, hogy a vitorlázós-táborozós gyerekregény sokkal inkább az épülésükre fog szolgálni, mint a vadnyugati füzetek, amelyeket titokban bújtak: „mindkét nembeli fiatalok számára íródott Arthur Ransome könyve, az utolsó évek legnagyobb sikerű angol ifjúsági regénye. Baloghy Mária a pedagógus-író gondosságával és szeretetével mentette át magyarba a könyv üde humorát” – biztosította például a Magyarország a nagymamámat.
Ezzel viszont el is értünk végre a két emberhez, akikről mesélni szeretnék önöknek: Arthur Ransome, az író és Baloghy Mária, a fordító. Az előbbi, aki látta Lenint – kétszer is! -, s az utóbbi, akiről ma már csak annyit jegyez a közemlékezet, hogy az utolsók közt beszélgetett József Attilával. Pedig ennél azért mindkettejük története jóval kacifántosabb.
Ransome 1884-ben született Leedsben, és bár korán újságírónak állt, a hírnév csak akkor kapta fel, amikor 1913-ban rágalmazási pert indított ellene Lord Alfred Douglas. A Bosie-ként inkább ismert világfi – ekkor épp: férj és apa - rossz néven vette ugyanis, hogy Ransome az Oscar Wilde-ról szóló könyvében az író csábítójának, rossz szellemének, végromlása legfőbb okának tüntette őt föl. A per akkora vihart vert, hogy még a pesti lapok is részletekbe menően tudósítottak róla. Így nem csoda, hogy Ransome a győzelem után – lévén egyébként is gyenge gyomrú és idegeskedésre hajlamos – a lehető legmesszebbre bujdosott. Azaz Oroszországba.
Ennek köszönhette viszont, hogy mikor Oroszországban kitört a forradalom, pótolhatatlanná vált: előbb a Daily Mail, aztán a Manchester Guardian nevében készített interjút Leninnel, majd egy emigráns orosz asszonyt feleségül véve visszatért Angliába, és újabb kiküldetést annak ellenére sem vállalt, hogy már a The Guardian kérte fel rá. Letelepedett inkább az észak-angol tóvidéken – ahol persze mindenki azt gondolta róla, hogy kém -, és 1929-ben elkezdte írni a Fecskék és Fruskákat. A könyv akkora siker lett, hogy a majd’ két évtized alatt tizenkét kötetre hizlalta a sorozatot. Ezt követően a legkomolyabb botrányt az kavarta körülötte, amikor vitatták, helyes volt-e egy baráti család négy gyerekének nevét kölcsönöznie Walkerék figuráihoz.
Arthur Ransome ifjúsági regényei mellett két Lenin-interjút is jegyez
Nem tudom, találkozott-e valaha Arthur Ransome a nála tizenegy esztendővel fiatalabb Baloghy Máriával, de nem tartom lehetetlennek: utóbbi rendszeresen megfordult Angliában, s lévén olyasvalaki, aki „mint kitűnő gyermekpszichológus is szerepelt az Athenaeum gyermekkönyveinek megválogatásánál” (Literatura, 1934), természetes lett volna, hogy felkeresi a fiúkönyv-lánykönyv évszázados múltú sztereotípiájával forradalmi módon szakító szerzőt. De mindennek sajnos semmi nyoma – pedig milyen jó lenne bebizonyítani, hogy Lenin ily módon három kézfogásnyi távolságba került József Attilától…
Hiszen a mára lábjegyzetté halványult Baloghy Mária ma csak egyetlen dologról híres: a József Attila halálát megelőző hetekben a vele szomszédos szobát foglalta el a Siesta szanatóriumban, s mivel József Jolán régi munkatársnője volt, az ismeretség okán többször felkereste, hogy beszélgessen vele. (Igaz, Felkai Béláné Zentai Rozália – a költő egyik ápolója - a hetvenes években közreadott interjújában még arról is gondoskodott, hogy inkább valamiféle kíváncsi öreglánynak tűnjék, ne pedig segítőkész régi barátnak.)
Kétségtelen, hogy 1937 őszén Baloghy Mária túl volt már a negyvenen. Kassán született, Budapesten járt latin-görög szakra, aztán középiskolai tanár lett odahaza, Trianon után pedig pesti hírlapíró. 1925-ben indította meg Nemesné M. Mártával a Jövő Útjain című folyóiratot, amely az Új Nevelés Világligája nevű nemzetközi szervezet magyar nyelvű közlönyeként volt hivatott terjeszteni azt a gondolatot, hogy „szakítani kell a régi iskola merev formáival, az értelmi nevelés egyoldalú módszereivel”.
Innen indulva aztán nem volt megállás: a harmincas évek elején sorban indította be a gyakorlati nőnevelő tanfolyamokat – mint a gondozónőket és majdani családanyákat képző Kisanyák Iskolája, a Női Szociális Iskola, illetve az üzemi munkásokat patronálni hivatott szociális, egészségügyi, jogi és kulturális tanácsadókat kibocsátó Gyárgondozónői tanfolyam -, miközben irodalmi munkásságával sem hagyott föl. Neve nemcsak fordítóként, kötetek összeállítójaként – Babakönyv, Lányok könyve, Fiúk könyve – tűnik fel, hanem némi kutakodással kiderül: Sárközi Györggyel együtt ő bízta meg Karinthy Frigyest a Micimackó lefordításával. Igaz, ahogy később megjegyezte, mint nyelvi kontrollszerkesztő már nem merte átnézni a kész művet…
Baloghy Mária a világháború után is a Bimbó út 3. alatt élt, ahol korábban. A temérdek általa vezetett iskola neve helyett azonban már csak annyit tüntettetett fel a telefonkönyvben, hogy „Boldog világ pedagógiai játéküzem tulajdonosa”, később pedig mindössze azt, hogy „tanár”. 1966 elején jelentette meg a Kortárs a József Attilával kapcsolatos, nagy figyelmet keltő visszaemlékezését, majd 1967. szeptember 3-án, „hosszú szenvedés után” meghalt. Még nem volt 73 éves. Elhunytáról egy aláírás nélküli partecédula tudósította az ismerősöket. A lapok nem adták közre a hírt.
Arthur Ransome akkor már nem élt: napra pontosan három hónappal korábban hunyta le a szemét egy manchesteri kórházban. Anélkül, hogy a Fecskék és Fruskák kalandjainak rég megkezdett utolsó részét valaha befejezte volna.
Szerző