Vissza a fotelbe

Akárhogy is szeretnénk az ellenkezőjét látni, észre kell vennünk, hogy fáradnak az ellenzéki tüntetések. És tegyük hozzá gyorsan: megint. 
Pedig azt hittük, ezúttal másként lesz; a demonstrációk beharangozói nem arról szóltak, hogy ki kivel nem akar együtt megjelenni a rendezvényen, sőt: a nagy egymásra találás időszakaként élhettük meg az elmúlt néhány hónapot. Azt láttuk, hogy a választók és a politika Fideszen túli világa végre elindult egymás felé. A főváros után vidéken is kiálltak az emberek, jelezve, hogy egy komoly részüknek elege van abból, ami itt történik. A kormánypárt a lehető legrosszabbul reagált az eseményekre, képtelen volt kilépni a Soros-fóbiából, a bevándorlók gyűlöletét sulykoló retorikából. Ráadásul az állami intézmények is egyre durvábban reflektáltak a történésekre, gondoljunk csak az MTVA, vagy legutóbb az ügyészség lépéseire. 
Ezek alapján úgy véltük, erősödni fog az ellenállás, egyre több ember megy majd az utcára, és egyre nehezebb dolga lesz a hatalomnak. A mindennapos frusztrációk, a Gundel-ügytől Mészáros Lőrinc percről percre hízó pénztárcájáig azt a hitet keltették: ez az elégedetlenség most nem áll meg az otthoni foteleknél, az országossá dagadó tüntetés-sorozat akár el is sodorhatja az Orbán-kormányt. De most már eléggé látható: nem sodorja el. 
Az ellenzék fáradni látszik, egyre kevésbé tudja megszólítani, utcára hívni az embereket. Bármennyire innovatívak voltak is a facebookos közvetítések - a parlamenti performanszok bemutatása, Orbán tehetetlen vergődésének élő adásban való sugárzása, vagy az állami televízió épületében történtek folyamatos posztolása, sőt a kiszivárgott videofelvételek közreadása -, nem sikerült előre lépni. Nem született meg a mindent elsöprő forradalmi hangulat. 
Ebben persze jelentős szerepet játszottak a szakszervezetek, amelyek egy része változatlanul ott áll Orbán rendszere mögött, de a többiek látszólagos bátorsága is: az a kezdeti nagy löttyös indulat, amely napról napra szelídült, és rávilágított, hogy a szakszervezeti vezetők mögött nincs szervezett tömeg, ráadásul ők maguk is inkább szájhősök, mint valódi „munkásvezetők”. Az ígéreteik üresnek bizonyultak, az ország nem állt le, a vezérek mögött nem sorakozta fel a seregek. 
Ne legyünk persze igazságtalanok, ne varrjunk mindent a szakszervezetiek nyakába. És ne is temessük el végleg az ellenállást, de muszáj rögzítenünk: itt és most, január végén nem látszik az ütőképes folytatás. A hatalom jól viseli, ha egyesek másfél havonta kimennek az utcára, kiváltképp, ha azt látja: az ellenzék egyre kevésbé tudja jól artikulálni a követeléseit, és továbbra sincs a mozgalomnak jól látható vezére, a politikai távolságok pedig csak látszólag csökkennek. Magyarán – hiába mutatják a közvélemény kutatások az együttműködés szükségességét - hiányzik a határozott lépés, egy újabb innovatív ötlet és egy valódi vezér, akit mind a pártok, mind pedig a választók követni tudnának. 
Egyelőre ez így van, pedig szeretnénk az ellenkezőjét látni.
Szerző
Németh Péter
Frissítve: 2019.01.26. 09:11

Hadi helyzet békében

A közbeszédben ha szó esik is a honvédelemről, csak egy aspektusból taglalják: ez nem más, mint a sorkatonai szolgálat. Egyes politikusok reménykednek benne, hogy a „rendpárti” emberek ezzel is tűzbe hozhatók, elsősorban persze a fontos választások idején. Akik egyetértenek a szolgálattal, ma is kárhoztatják annak megszűnését. 
Pedig tévedés, valójában nem is szűnt meg: 2004-ben, békeidőben fel lett függesztve. Ezzel együtt alkotmánymódosítás történt, beemelték a „Megelőző védelmi helyzet” minősített állapotot (Alaptörvény 51. cikk). Ennek kihirdetése újra felhatalmazást ad a sorozásra. A „ráférne a fiatalokra” szöveg pedig teljes tévedés: a fiatalokra a szülői példamutatás és egy innovatív oktatási rendszer férne rá. 
Hogy milyen a Magyar Honvédség? Minden haderő haderőnemekből áll: az elméleti felosztás szerint van szárazföldi erő, országlégvédelem, haditengerészet, hadászati légierő, hadászati rakétacsapatok. Mind az öt (vagy közel öt) csak a nagyhatalmaknak és néhány középhatalomnak van meg. Hazánknak vannak szárazföldi csapatai és van légvédelme. Bár ezzel a közvélemény nincs tisztában, de nincs légierőnk, a Gripenek funkciója légvédelmi jellegű. 
A hadi költségvetésből egyetlen hadászati bombázót tudnánk venni, és akkor katonáink már nem ebédelnének! Folytatólagos védelmi helyzetben (magyarán lövészárokban) úgy 60-70 kilométert, egy fél megyét tudnánk védeni. Kerítésépítésből persze jók vagyunk. Ma már nem feltétlen a létszám számít, hanem a csapásmérő erő, az pedig milliárdokba kerül, dollárban. Gondoljunk bele: Törökországnak 500 harci repülője van, nekünk 13. Egy orosz légideszant hadosztály hat óra alatt lebénítaná hazánkat. A NATO főtitkárnak a telefont sem lenne ideje felvenni!
Biztonságunk garanciája a NATO, ott vannak vállalásaink, amelyek teljesítése azonban nyögvenyelős (és nem csak most). Pedig ők nem feltétlen létszámemelést kérnek, hanem képességfejlesztést. A pénzt a két százalékos költségvetési részarányhoz valahonnan el kellene venni. Az egészségügy, az oktatás, már „pályázik” a stadionok árára, úgyhogy a seregnek máshol kellene forrást találni. Azt is több szakértő bizonyította már, hogy a sok haderőátszervezés, a hadivízfej helyett egy valós reform már rég közelebb hozta volna a megoldást. 
Amire nagy szükség lenne, az a minőségi tartalékképzés, de egy tartalékos rendszert a jól működő, reguláris erőhöz kell rokonítani. Hogy közkeletű példával éljek: egy menő focicsapatban akik a kispadon ülnek, közel olyan jók, mint akik a gyepen futkosnak. Náluk azonban akik a gyepen vannak, közel olyan gyengék, mint a kispadosok...
Szerző
Szűcs Mihály
Frissítve: 2019.01.25. 09:29

Új időszámítás a szülőföldön

Harmincéves vagyok és vidéki. Dunaújvárosban születtem és élek, a családi vállalkozásban dolgozom, és huszonegy esztendős korom óta foglalkozom a politikával. És most csak annyit szeretnék mondani: ébresztő!
Ősszel önkormányzati választásokat tartanak, és végképp eldől, Orbán Viktoré marad-e az ország. Ahhoz, hogy felszabadítsuk ezt a 93 ezer négyzetkilométert az elnyomó és korrupt rezsim uralkodása alól, újra kell gondolni néhány dolgot. Például már most el kell kezdeni a felkészülést az önkormányzati választásokra. Nemcsak az a fontos, hogy Budapesten ki lesz a főpolgármester – nagyon remélem: párttársam, Karácsony Gergely –, hanem érdemes ránézni a vidéki térképre is. Ahhoz, hogy az ellenzék ne egy helyben topogjon, meg kell érteni, mit jelent az a szó: „vidék” a XXI. században.  
Szinte közhellyé vált, hogy „le kell menni vidékre”, noha ezt a megfogalmazást már túlhaladta az idő. Először is: a vidék nem egy homogén valami, hanem sokarcú; különböző méretű, múltú, eltérő problémákkal küzdő települések összessége. Ugyanakkor a „vidéki ember” is ugyanazt akarja, mint mindenki más. Jó iskolát, közlekedést, egészségügyi ellátást és munkát. És ezt most nem nagyon kapja meg. 
Sőt. Ma ott tartunk, hogy ha nagy nehezen megszerveződik egy gimis osztálytalálkozó, ott csak néhányan lézengünk, mert a többiek már rég Londonban, Berlinben, Bécsben élnek. Dunaújvárost az elmúlt időszakban 5000 fiatal hagyta el a jobb életminőség és munkalehetőség reményében. Ez egy 44 ezres városban elkeserítően magas szám. Vidéken a baloldal talán legfontosabb feladata, hogy a fiataloknak ne csak munkát, hanem otthont, közösséget, perspektívát teremtsen. Ez állítaná meg az elvándorlást, mi több, visszacsábítaná a fiatalok egy részét. Ez adna biztonságot és kedvet ahhoz, hogy valaki családot alapítson.
És persze nem szabad megfeledkezni az idősebb korosztályról sem. Azokról, akik már nincsenek abban a helyzetben, hogy a „nyakukba vegyék a világot”. Ők nem lehetnek másodrangú állampolgárok. Egy település olyan kell, hogy legyen, mint egy család, amelynek fiatalabb tagjai viszonozni tudják az idősebbeknek a törődést akkor, amikor nekik mutatkozik szükségük erre.
Márpedig ez nem lehetetlen. Átmegyünk a hegyeshalmi határon, és egy sor olyan, Dunaújváros méretű várost találunk, ahol öröm embernek, fiatalnak lenni, ahol nem vetődik fel nap mint nap a kérdés: menjek vagy maradjak? És ahol a megöregedés nem a kiszolgáltatottságot jelenti. Mert van lehetőség arra, hogy az emberek generációkon átnyúlva, helyben biztosítsák a megélhetésüket, fejlődjenek, innováljanak; újra és újra feltalálják, hogyan tudnak a szülőhelyükön előrelépni.
Dunaújváros is lehetne egy ilyen hely.
Egy modern, európai város. Nem a XX. század ipartelepe, hanem a XXI. század megújult és sokoldalú városa – új, közösségteremtő, kávézókat, parkokat, kulturális és szórakoztató létesítményeket kínáló belvárossal, újra kitalált, pezsgő központtá varázsolható, sokoldalú Szalki-szigettel, okosan szigetelt, korszerűen felújított „zöld” panelekkel, modern, környezetbarát közlekedéssel és több lábon álló gazdasággal, amelyben fontos szerepük van a helyi „óriásoknak” (Dunaferr, Hankook), ám rajtuk kívül is számos prosperáló cég jelenti a munkalehetőséget.
Most – mindezzel szemben – azt állapíthatom meg, hogy 9 évnyi Fidesz-uralom nem hozott egyetlen új kapavágásnyi munkahelyet sem Dunaújvárosban.
Azért kezdtem el politizálni a Dunaújvárosi Főiskola gazdálkodás szakos hallgatójaként, mert nem szerettem volna elköltözni; azt szerettem volna – és makacsul szeretném –, hogy Újvárosban is úgy élhessek, mintha Grazban laknék. Sok buktató volt a pályám során, de nem adtam fel; szívügyem a helyi baloldal és a város megújítása.
Gyerekkorom vasárnapi ebédeinek két meghatározó élménye volt. A húsleves és a baloldal kormányzásáról folytatott viták. Ma nagyban megy a nosztalgiázás arról az időszakról, amikor Újváros még a baloldal fellegvára volt. Azt az időt nem lehet és nem is kell visszahozni. Ha úgy tetszik, új időszámítást kell kezdeni; újra meg kell fogalmazni, mi az, hogy vidéki, mit jelent egy vidéki városban élni a XXI. században.
Orbánnak és hűbéreseinek nincs igényük arra, hogy újítsanak. Ők a legszívesebben visszamennének a Horthy-korszakba; így gondolkodnak, így politizálnak. A baloldal – és a formálódó közös ellenzék – feladata, hogy újrateremtse a magyar vidéket, a hazai vidéki városokat. Hogy fiatal, hiteles helyi képviselőkön keresztül elmondja, milyennek is képzeli a reményt és az esélyt adó vidéki életet. S ha ezt megteszi, simán megtörheti az orbáni uralmat.
Tévképzet, hogy vidéken a Fidesz verhetetlen és az ellenzéknek nincs esélye győzni. 2018 tavaszán a Fidesz nem Budapesten, hanem itt, Dunaújvárosban érte el a legrosszabb választási eredményét.
Azért dolgozom, hogy ez most is így legyen. Hogy a dunaújvárosiak büszkék legyenek arra a településre, amelyhez megannyi szállal kötődik Bóna István és Sváby Lajos, amely a Quimby és Nagy Ervin otthona, amely anno megkapta A nemzet sportvárosa címet, amelyben számos emlékezetes Vasasnapot tartottak, vagy ahol Koltai Róbert Csocsóját forgatták. Dunaújváros, én maradok és jövök!
Szerző
Szabó Zsolt
Frissítve: 2019.01.25. 09:29