ellenállás;hatalom;

2019-01-26 09:00:00

Vissza a fotelbe

Akárhogy is szeretnénk az ellenkezőjét látni, észre kell vennünk, hogy fáradnak az ellenzéki tüntetések. És tegyük hozzá gyorsan: megint. 

Pedig azt hittük, ezúttal másként lesz; a demonstrációk beharangozói nem arról szóltak, hogy ki kivel nem akar együtt megjelenni a rendezvényen, sőt: a nagy egymásra találás időszakaként élhettük meg az elmúlt néhány hónapot. Azt láttuk, hogy a választók és a politika Fideszen túli világa végre elindult egymás felé. A főváros után vidéken is kiálltak az emberek, jelezve, hogy egy komoly részüknek elege van abból, ami itt történik. A kormánypárt a lehető legrosszabbul reagált az eseményekre, képtelen volt kilépni a Soros-fóbiából, a bevándorlók gyűlöletét sulykoló retorikából. Ráadásul az állami intézmények is egyre durvábban reflektáltak a történésekre, gondoljunk csak az MTVA, vagy legutóbb az ügyészség lépéseire. 

Ezek alapján úgy véltük, erősödni fog az ellenállás, egyre több ember megy majd az utcára, és egyre nehezebb dolga lesz a hatalomnak. A mindennapos frusztrációk, a Gundel-ügytől Mészáros Lőrinc percről percre hízó pénztárcájáig azt a hitet keltették: ez az elégedetlenség most nem áll meg az otthoni foteleknél, az országossá dagadó tüntetés-sorozat akár el is sodorhatja az Orbán-kormányt. De most már eléggé látható: nem sodorja el. 

Az ellenzék fáradni látszik, egyre kevésbé tudja megszólítani, utcára hívni az embereket. Bármennyire innovatívak voltak is a facebookos közvetítések - a parlamenti performanszok bemutatása, Orbán tehetetlen vergődésének élő adásban való sugárzása, vagy az állami televízió épületében történtek folyamatos posztolása, sőt a kiszivárgott videofelvételek közreadása -, nem sikerült előre lépni. Nem született meg a mindent elsöprő forradalmi hangulat. 

Ebben persze jelentős szerepet játszottak a szakszervezetek, amelyek egy része változatlanul ott áll Orbán rendszere mögött, de a többiek látszólagos bátorsága is: az a kezdeti nagy löttyös indulat, amely napról napra szelídült, és rávilágított, hogy a szakszervezeti vezetők mögött nincs szervezett tömeg, ráadásul ők maguk is inkább szájhősök, mint valódi „munkásvezetők”. Az ígéreteik üresnek bizonyultak, az ország nem állt le, a vezérek mögött nem sorakozta fel a seregek. 

Ne legyünk persze igazságtalanok, ne varrjunk mindent a szakszervezetiek nyakába. És ne is temessük el végleg az ellenállást, de muszáj rögzítenünk: itt és most, január végén nem látszik az ütőképes folytatás. A hatalom jól viseli, ha egyesek másfél havonta kimennek az utcára, kiváltképp, ha azt látja: az ellenzék egyre kevésbé tudja jól artikulálni a követeléseit, és továbbra sincs a mozgalomnak jól látható vezére, a politikai távolságok pedig csak látszólag csökkennek. Magyarán – hiába mutatják a közvélemény kutatások az együttműködés szükségességét - hiányzik a határozott lépés, egy újabb innovatív ötlet és egy valódi vezér, akit mind a pártok, mind pedig a választók követni tudnának. 

Egyelőre ez így van, pedig szeretnénk az ellenkezőjét látni.