Vissza a fotelbe

Akárhogy is szeretnénk az ellenkezőjét látni, észre kell vennünk, hogy fáradnak az ellenzéki tüntetések. És tegyük hozzá gyorsan: megint. 
Pedig azt hittük, ezúttal másként lesz; a demonstrációk beharangozói nem arról szóltak, hogy ki kivel nem akar együtt megjelenni a rendezvényen, sőt: a nagy egymásra találás időszakaként élhettük meg az elmúlt néhány hónapot. Azt láttuk, hogy a választók és a politika Fideszen túli világa végre elindult egymás felé. A főváros után vidéken is kiálltak az emberek, jelezve, hogy egy komoly részüknek elege van abból, ami itt történik. A kormánypárt a lehető legrosszabbul reagált az eseményekre, képtelen volt kilépni a Soros-fóbiából, a bevándorlók gyűlöletét sulykoló retorikából. Ráadásul az állami intézmények is egyre durvábban reflektáltak a történésekre, gondoljunk csak az MTVA, vagy legutóbb az ügyészség lépéseire. 
Ezek alapján úgy véltük, erősödni fog az ellenállás, egyre több ember megy majd az utcára, és egyre nehezebb dolga lesz a hatalomnak. A mindennapos frusztrációk, a Gundel-ügytől Mészáros Lőrinc percről percre hízó pénztárcájáig azt a hitet keltették: ez az elégedetlenség most nem áll meg az otthoni foteleknél, az országossá dagadó tüntetés-sorozat akár el is sodorhatja az Orbán-kormányt. De most már eléggé látható: nem sodorja el. 
Az ellenzék fáradni látszik, egyre kevésbé tudja megszólítani, utcára hívni az embereket. Bármennyire innovatívak voltak is a facebookos közvetítések - a parlamenti performanszok bemutatása, Orbán tehetetlen vergődésének élő adásban való sugárzása, vagy az állami televízió épületében történtek folyamatos posztolása, sőt a kiszivárgott videofelvételek közreadása -, nem sikerült előre lépni. Nem született meg a mindent elsöprő forradalmi hangulat. 
Ebben persze jelentős szerepet játszottak a szakszervezetek, amelyek egy része változatlanul ott áll Orbán rendszere mögött, de a többiek látszólagos bátorsága is: az a kezdeti nagy löttyös indulat, amely napról napra szelídült, és rávilágított, hogy a szakszervezeti vezetők mögött nincs szervezett tömeg, ráadásul ők maguk is inkább szájhősök, mint valódi „munkásvezetők”. Az ígéreteik üresnek bizonyultak, az ország nem állt le, a vezérek mögött nem sorakozta fel a seregek. 
Ne legyünk persze igazságtalanok, ne varrjunk mindent a szakszervezetiek nyakába. És ne is temessük el végleg az ellenállást, de muszáj rögzítenünk: itt és most, január végén nem látszik az ütőképes folytatás. A hatalom jól viseli, ha egyesek másfél havonta kimennek az utcára, kiváltképp, ha azt látja: az ellenzék egyre kevésbé tudja jól artikulálni a követeléseit, és továbbra sincs a mozgalomnak jól látható vezére, a politikai távolságok pedig csak látszólag csökkennek. Magyarán – hiába mutatják a közvélemény kutatások az együttműködés szükségességét - hiányzik a határozott lépés, egy újabb innovatív ötlet és egy valódi vezér, akit mind a pártok, mind pedig a választók követni tudnának. 
Egyelőre ez így van, pedig szeretnénk az ellenkezőjét látni.
2019.01.26 09:00
Frissítve: 2019.01.26 09:11

Az utolsó napok

Úgy tűnik, hamarosan itt a világvége. Most fejeztem be egy nyolc részes német sorozatot e tárgyban, és állíthatom, minden stimmel. Eleink titkolnak előlünk valamit, de a jelekkel nem lehet vitatkozni. 
Húsvét előtti szerdán kezdődött. Az élelmiszerbolt bejáratánál elfogytak a gurulós kocsik. A reménybeli vevők a pénztárak körül tolongtak, hátha hozzáférnek egy-egy levetett kosárhoz. A szerencsésebbek időben észrevették, amikor egy gurulós gazdája már a végét járta (értsd: már csak néhány elcsomagolatlan holmi maradt az alján), és lestoppolták az eszközt. A többségnek azonban csak kis piros jutott, és azzal próbált utat törni magának a tömegben. A legtöbben érthetően a húspult körül csoportosultak. Ne kötözöttet vegyél, hanem parasztot, azzal nem vernek át! – kiáltotta egy éltesebb asszony egy aprócska fiúnak, aki alighanem az unokája lehetett. Az unoka valószínűleg nem hallotta pontosan, ami nem meglepő, tekintve, hogy a sonkahegy körül köröző horda moraja minden más hangot elnyelt. Így három kötözöttel jelent meg a lábak között, de a nagymama szemlátomást így is elégedett volt. 
Egy nappal később kiürült a sonkás pult, de az elszánt tömeg nem tágított. A német sorozatban ez volt az a nap, amikor a reménytelen szerelmesek, minden mindegy alapon, végre egymáséi lettek. Családok szakadtak szét, emberek menekültek mindenféle vélt vagy valós bunkerekbe. Minálunk pedig elfogyott a kalács. A néhány előre csomagolt mazsolásért őrült csata indult. Valaki elkiáltotta magát, hogy mégis hoztak újhagymát! A magányos harcosok súlyos döntés elé kerültek: hagyma vagy kalács? Az élelmesebbek, akik családosan érkeztek, megosztották a harc terheit. A boltvezető igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy elkerülje a további vérontást: szombaton egész nap nyitva leszünk – mondta könyörögve, de a feldühödött tömegnek ez csak olaj volt a tűzre. Szombaton, mi? Akkor már úgyis minden mindegy lesz! 
Pénteken elcsendesültek a harcok, de a tapasztalt világvége szakértők és zombivadászok pontosan tudták, hogy ez csak a látszat. A szombat maga volt az apokalipszis. A négy lovas egyszerre csapott le. Én csak néhány pillanatra ugrottam be vaníliás cukorért és élesztőért (naná, hogy nem volt), de közben láttam az üzletvezetőt, amint kétségbeesve próbálja átverekedni magát köztük. A Földet elpusztító meteor nagyon közel járt. Zárás előtt, amikor már csak néhány üveg konzervuborka és savanyított zeller maradt a polcokon, az utolsó néhány tucat túlélő csüggedten fizetett a pénztáraknál. A filmben a bátor török rendőr, aki megmenti szerelmét és annak német családját elborzadva nézi a szupermarket előtt összevissza heverő bevásárlókocsikat. Visszanéz, és elindul a biztos halálba. 
A világvége minálunk vasárnaptól hétfőig tartott. Illetve talán még kedden is. Tudniillik amikor újra kinyitott a bolt, tele kötözött sonkával, kaláccsal és friss újhagymával, egy lélek, annyi se volt bent. Szóval mégis igaz volt az egész, és mi lettünk a túlélők. Akárhogy van is, megértünk a pusztulásra.
2019.04.23 13:19
Frissítve: 2019.04.23 13:20

Lángok árnyékában

Múlt hétfőn, a nagyhét első napján kiégett a párizsi Notre-Dame. Akadt, aki a felcsapó lángtengerben felismerni vélte Jézus alakját. Volt, aki a helyszíni képsorokban nem látott tűzoltókat. Voltak, akik a franciáknál is jobban tudták, mi a teendő (Trump amerikai elnök: vizet, felülről), és voltak, akik „furcsa alakok” árnyait látták mozogni a parázsló gerendák, meg nevetgélő sötétbőrűeket az imádkozó párizsiak között. Mindenki azt láthatta a lángokban, amit – nem a tudása, hanem a hite szerint - meg akart látni. Megdöbbentő volt, hogy a butaság milyen mértékben uralta el a közösségi médiát (nemcsak Magyarországon, hanem például Lengyelországban is) a keresztény Európa halálát vizionálva. 
A kormányfő kellő higgadtsággal csak annyit tett közzé húsvét vasárnapján a Facebookon: "Et resurrexit tertia die" – "És feltámadott harmadnapon". Nem tartotta kommentárra érdemesnek a kormány tagjainak kommentálhatatlan megszólalásait. Mert Novák Katalin Fidesz-alelnök is olyan összeesküvés-elméletekkel állt elő, amelyek a kormánypárt politikai tőkéjét kovácsolják a Notre-Dame tüzénél. 
Az igazat megvallva, a fene se gondolta volna, hogy a magyar uralkodó elit a párizsi tragédiát kihasználva ilyen hirtelen európai léptékűvé tenyészti a menekültellenes irracionalizmust. „Franciaország megtagadta saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét” – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki „intő jelet” látott a tűzben. Barátja, a Magyar Nemzet és a kormánypárt megmondóembere ennél is tovább ment: „Lángokban állt az európai kereszténység… Nem kell sem hívőnek, sem kereszténynek, sem konzervatívnak lenni ahhoz, hogy meglássuk ebben a mélységes mély szimbolikát. Olyan mélységes mély a Notre-Dame pusztulásának szimbolikája, mint a múltnak kútja. S persze a bigott, az engesztelhetetlen ateisták és a legelviselhetetlenebb liberálisok (a francia forradalom idején a Veszettek) is megtalálhatják mindebben a maguk szimbolikáját.” 
Nem követjük Bayer Zsolt jóslatát, ateistaként nem szörnyülködünk farizeus képpel a francia forradalmon, a szekularizált államon, a felvilágosodáson, amely nemcsak Franciaország, hanem Európa öröksége is. Inkább Beer Miklós váci megyéspüspökre hallgatunk, aki szerint megdöbbentő, megrázó és gondolatébresztő, ami éppen húsvét előtt a Notre Dame-mal történt, de nem indokolt ebből apokaliptikus jelentést leszűrni. Mert: „akármilyen csodálatos is egy kőtemplom mint művészeti örökség, nem szabad elfelejteni, hogy Jézus az élő templomot, az embert tartja a legnagyobb értéknek”. 
A baljós szimbolikánál valóságosabb a húsvét vasárnapi, bizonyítottan terrorista vérengzés Sri Lankán, meg az elhamvadt, de újjáépíthető templomtető Párizsban. A Notre Dame lángjai mögött eddig nem sikerült felfedeznünk az Európát leigázni készülő muszlimok árnyékát, inkább csak a politikai katolicizmus XXI. századi ócska modernizálásának szándékát, amelynek kóros eszméi lassan megfertőzik a kontinenst.
Húsvét múltán mi is csak reménykedünk a világosság eljövetelében.
2019.04.23 13:18