Vissza a fotelbe

Akárhogy is szeretnénk az ellenkezőjét látni, észre kell vennünk, hogy fáradnak az ellenzéki tüntetések. És tegyük hozzá gyorsan: megint. 
Pedig azt hittük, ezúttal másként lesz; a demonstrációk beharangozói nem arról szóltak, hogy ki kivel nem akar együtt megjelenni a rendezvényen, sőt: a nagy egymásra találás időszakaként élhettük meg az elmúlt néhány hónapot. Azt láttuk, hogy a választók és a politika Fideszen túli világa végre elindult egymás felé. A főváros után vidéken is kiálltak az emberek, jelezve, hogy egy komoly részüknek elege van abból, ami itt történik. A kormánypárt a lehető legrosszabbul reagált az eseményekre, képtelen volt kilépni a Soros-fóbiából, a bevándorlók gyűlöletét sulykoló retorikából. Ráadásul az állami intézmények is egyre durvábban reflektáltak a történésekre, gondoljunk csak az MTVA, vagy legutóbb az ügyészség lépéseire. 
Ezek alapján úgy véltük, erősödni fog az ellenállás, egyre több ember megy majd az utcára, és egyre nehezebb dolga lesz a hatalomnak. A mindennapos frusztrációk, a Gundel-ügytől Mészáros Lőrinc percről percre hízó pénztárcájáig azt a hitet keltették: ez az elégedetlenség most nem áll meg az otthoni foteleknél, az országossá dagadó tüntetés-sorozat akár el is sodorhatja az Orbán-kormányt. De most már eléggé látható: nem sodorja el. 
Az ellenzék fáradni látszik, egyre kevésbé tudja megszólítani, utcára hívni az embereket. Bármennyire innovatívak voltak is a facebookos közvetítések - a parlamenti performanszok bemutatása, Orbán tehetetlen vergődésének élő adásban való sugárzása, vagy az állami televízió épületében történtek folyamatos posztolása, sőt a kiszivárgott videofelvételek közreadása -, nem sikerült előre lépni. Nem született meg a mindent elsöprő forradalmi hangulat. 
Ebben persze jelentős szerepet játszottak a szakszervezetek, amelyek egy része változatlanul ott áll Orbán rendszere mögött, de a többiek látszólagos bátorsága is: az a kezdeti nagy löttyös indulat, amely napról napra szelídült, és rávilágított, hogy a szakszervezeti vezetők mögött nincs szervezett tömeg, ráadásul ők maguk is inkább szájhősök, mint valódi „munkásvezetők”. Az ígéreteik üresnek bizonyultak, az ország nem állt le, a vezérek mögött nem sorakozta fel a seregek. 
Ne legyünk persze igazságtalanok, ne varrjunk mindent a szakszervezetiek nyakába. És ne is temessük el végleg az ellenállást, de muszáj rögzítenünk: itt és most, január végén nem látszik az ütőképes folytatás. A hatalom jól viseli, ha egyesek másfél havonta kimennek az utcára, kiváltképp, ha azt látja: az ellenzék egyre kevésbé tudja jól artikulálni a követeléseit, és továbbra sincs a mozgalomnak jól látható vezére, a politikai távolságok pedig csak látszólag csökkennek. Magyarán – hiába mutatják a közvélemény kutatások az együttműködés szükségességét - hiányzik a határozott lépés, egy újabb innovatív ötlet és egy valódi vezér, akit mind a pártok, mind pedig a választók követni tudnának. 
Egyelőre ez így van, pedig szeretnénk az ellenkezőjét látni.
2019.01.26 09:00
Frissítve: 2019.01.26 09:11

Számlák

Két villanyszámlát kaptam szerdán. Az egyik a szokásos hatezer-valahányszáz forintos, melyet havi átalányban fizetek, a másik kicsit vaskosabb: 13 milliárd. Az utcai közvilágításé szerte az országban, ahol a miniszterelnök veje LED-lámpái pislákolnak. 
Eredetileg persze nem nekem kellett volna fizetni érte, de kiderült, annyira tróger melót végzett a Pista cége, hogy még a rinocérosz arcbőrrel megáldott illetékeseknek sem volt pofájuk benyújtani a számlát Brüsszelnek. Valahol persze érthető, hiszen az unió csalás elleni hivatala már előre jelezte, komoly gondokat lát az elszámolásban: nemcsak szarok az új lámpák, de arcátlanul drágák is. Olyannyira, hogy akár egy nyomozást is megérne az hazai ügyészség részéről. 
Az eljárásról szóló tudósítások helyett azonban csak arról érkezett hír, hogy a Tiborcz-lámpákra kipengetett milliárdokat házon belül rendezi a kormány. A hazai büdzséből, azaz többek között az adómból. Ezerháromszáz forint jut rám, ahogy minden határokon belüli magyarra, ötezer-hétszáz, ha a szűk családot vesszük. Végül is kibírjuk, egy kisebb hétközi bevásárlás ára. Vagy az elsős fiam éves iskolai színház- és mozibérlete. Ennyit bizonyosan megér, hogy kikerüljék a finnyás uniót, nehogy már Brüsszel látványosan visszadobja a számlákat. Mert aztán megint tele kellene plakátolni az országot, mit üzenünk neki. Helyette szavak és óriásplakátok nélkül üzent, csak éppen nekem, nekünk. 
Megtehetjük, ezt is megtehetjük, birka népség – szólt hozzám a kormány, és persze ahhoz a kevesebb mint hárommillióhoz is, akik összeadták neki a harmadik kétharmadot. Utóbbiakat valószínűleg kevésbé érdekli, mint engem, több is eltűnt már a nagy közösből, s azt is szó nélkül hagyták. Esetleg lelkesen tapsoltak a magyarázathoz: a mi tolvajunk a ti tolvajotok is, legyetek rá büszkék!
Mert nem csak a Tiborcz-lámpák miatt ilyen nagy a sötétség…
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29

Aki szegény, az is lesz

Bár Orbán Viktor legfrissebb évértékelője óta tudjuk, hogy fel fogják számolni a szegénységet, gazdasági növekedés ide, családtámogatások oda, ismét sikerült valamennyivel fokozni a nyomást azon az amúgy sem szűk rétegen, akik a nélkülözés határán egyensúlyoznak. Becslések szerint ők mintegy 1,5 millióan vannak.
Akár örülni is lehetne a napokban közzétett inflációs adatoknak, csakhogy az jó eséllyel újratermeli az említett körben a szegénységet, sőt az érintettek még rosszabb helyzetből indulva futják a rossz köröket. A KSH azt mérte, hogy januárban a fogyasztói árak átlagosan 2,7 százalékkal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál. A gond itt, ahogy sok más területen, az átlag szóval van. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy én két szendvicset ettem, másvalaki meg egyet sem, és akkor átlagban egyet fogyasztottunk mindketten, csak a másik éhes maradt. Az átlagban megszépült infláció jelenti a szegények valódi gyötrését. Különösen akkor, ha olyan termékek ára száguld, amire érzékenyek.
Átlag felett emelkedett például a burgonya, a zöldség és a gyümölcs ára, ezekért 20,5 százalékkal kellett többet fizetni, mint tavaly ilyenkor. A liszt ára 8,7, a kenyéré pedig 5,8 százalékkal nőtt. Persze mindenkit sújt ez, csak nem egyformán érzik. Aki például nagyvárosban él és árérzékeny (értsd: szegény), könnyen megteheti, hogy a különböző boltok vagy szupermarketek között válogat. Egy kistelepülésen azonban, ahol egyetlen bolt van, annyit kérnek az alapvető élelmiszerekért, kenyérért, burgonyáért, amennyit akarnak, hiszen a helyiek vagy ott vásárolnak, vagy sehol.
Ugyanígy a szegény rétegeket sújtja igazán a háztartási energia árának emelkedése, ami átlagban alig 1,2 százalékos volt, de ezen belül a palackos gázt használók 12,3, a fával fűtők 7,8 százalékkal fizethetnek többet. Márpedig palackos gázt vagy fát jellemzően a kisebb településen élő szegényebb rétegek használnak.
A vagyoni szélsőségek a társadalom felső és alsó rétegeiben is egyre élesebben jelentkeznek, de míg felül (többnyire) jól látható a busás gazdagodás, a nyomor nehezen tetten érhető. A szegénység egyre inkább falura megy, ahová meg politikus nem jár vagy csak elvétve. A hatalomnak ez a réteg láthatatlan, és a hangzatos ígéretek ellenére sem nyúlnak a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatáshoz, a 28 500 forintos minimálnyugdíjhoz és a családi pótlék összege sem változott 11 éve, miközben az árak jó 20-25 százalékkal nőttek. A közmunkások nettó bére is maradt 54 ezer forint. A nyugdíjakat idén 2,7 százalékkal emelték, amivel, hacsak nem marad vagy csökken az infláció év közben, az idősek rosszul járnak, hiszen sok alapvető termék ára ennél gyorsabban nő.
Tavaly novemberben a 3,1 százalékos itthoni infláció az egyik legmagasabb volt Európában az Eurostat adatai szerint. Akkor Szlovákiában 2, Csehoszágban 1,6, Lengyelországban pedig 1,1 százalékos volt a pénzromlás. A V4-es átlag tehát jó volt. Az átlag árnyoldalát meg a magyar szegények érezték a saját bőrükön.
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29