Egyre inkább beszélhetünk a dokumentumfilm-nézés kultúrájáról, mivel, ahogy Sós Ágnes fogalmazott lapuknak, ennek feltétele, hogy legyenek résztvevői. Ebben pedig abszolút fejlődést lát, erre jó példa, hogy három héttel a fesztivál előtt már bőven voltak telt házas vetítések. Még az elmúlt napokban is egyre több termet kellett kérni a fesztivál helyszínéül szolgáló Cinema City Arénától, mert gimnáziumi tanárok jelentkeznek, hogy több osztályt is vinnének a közönségtalálkozóval egybekötött vetítésekre. Első körben a hétvégi időpontok teltek meg, de most már a hétköznapi és a délelőtti előadások is igen nagy kihasználtságúak lesznek. „Trendivé vált a BIDF” – magyarázta Sós Ágnes, hangsúlyozva, hogy e mögött azért igen sok munka van. Mivel a rendezvény költségvetése – nemzetközi tekintetben – igen szerény, nem a bevált csatornákon népszerűsítik a BIDF-et, mely az igazgató szerint külső szemmel nem különbözik a többi európai világszínvonalú mustráktól. Mivel a fesztivál konkrét készpénzállománya nem elég masszív reklám és a PR-kampányra, minden egyes bemutatandó film célcsoportját direktben keresik meg, telefonon, emailon vagy akár személyesen is. Legyen szó orvosokról, postásokról, autó restaurátorokról, kutyavédőkről vagy katonákról – hiszen olyan alkotásokat mutatnak be, melyek közvetlenül őket érintik és témák szerint szólítják meg a különböző társadalmi rétegeket, célcsoportokat.
„A BIDF filmjei emberi sorsokról mesélnek, történeteket mesélnek el, de ezeket meghatározzák az egyetemes témák” – húzta alá Sós Ágnes. Mindemellett, a már említett katonai vonal már csak azért is jelentős, mivel a NATO például több anyagi támogatást ad a fesztiválnak, mint bármelyik másik magyar forrás. Ez hogyan lehetséges? Sós Ágnes szerint nem titok, hogy a szervezet szeretné jobban megismertetni magát az emberekkel. A fonalat a NATO-val a BIDF másik igazgatója, Balogh Rita vette fel, majd közösen meggyőzték őket, hogy a fesztiválon több mint tíz olyan filmet mutatnak be, melyeknek köze van katonai konfliktusokhoz. Ilyen például a Ratko Mladić pere című brit-norvég produkció: az öt éven át készült film ez idáig soha nem látott közelségből tudta az ügyészeket, védőket, a megjelent tanúkat és Mladić családját megszólaltatni. De remek példa a Putyin szemtanúi című alkotás is, melyet az orosz diktátor egykori propagandafilmese, Vitaly Mansky jegyez – immár nyilvánvalóan könnyebb lelkiismerettel. De vannak a programban dzsihadistákról, kínai munkatáborokról vagy izraeli terroristákról szóló darabok is. Ám szintén katonai téma a Lereng Wilmont Ugatás a távolból című filmje is, mely egy nagymama és unokájának a története az ukrán frontvonal mellől.
Minden ilyen mű vetítésénél lesz egy-egy szakértő, aki beszélget a nézőkkel – konkrétan erre adta a NATO a támogatását. Ahogy a fesztiváligazgató fogalmazott, a filmnézési kultúra fejlődését jelenti az is, hogy az elmúlt öt évben sikerült kinevelni azt a közönséget, aki ott marad és beszélget az alkotókkal. Az első fesztiválokon azért ez még nem volt így, hiszen a stáblista elején felálltak és távoztak. Felvetődik a kérdés, hogy akkor miért éppen egy multiplexben rendezik meg a fesztivált, ahol az a szokás, hogy minél gyorsabban távozzunk a teremből. A válasz egyszerű: megvannak a megfelelő méretű termek – akár öt párhuzamosan – és még a technikai feltételek is sokkal jobbak, mint bármelyik budapesti művészmoziban, melyek legfeljebb kisebb méretű, tematikus filmheteket tudnak maximum kiszolgálni. Nem mellékesen, Budapesten már alakul a nézőszám, de Sós Ágnes szerint a vidéket is muszáj lenne bekapcsolni a vérkeringésbe. Erre már volt korábban próba év közben, az elmúlt négy év film BIDF-es címeiből egy NKA pályázat segítségével, itt azonban még nagy munka szükséges a toborzás terén.
„A BDF-en látható alkotások egész estés dokumentumfilmek, melyek moziforgalmazásra készülnek” – érvelt Sós Ágnes. Hozzátéve: ilyeneket kellene támogatnia a Magyar Nemzeti Filmalapnak is, de szemmel láthatóan ezt nem igazán teszik meg. Ahogy fogalmaz, a televíziós produkciókat a világ boldogabbik felén maguk a médiumok támogatják, a mozifilmeket pedig pályázati úton finanszírozzák az alkotók. Két külön műfajról van szó. A tévék oknyomozó újságírása nem azonos egy egészestés, emberi sorsokat bemutató alkotással. Mindamellett, hogy a magyar finanszírozási rendszert elhibázottnak látja, az is probléma, hogy ezek az úgynevezett mozis dokumentumfilmek Magyarországon nemhogy a filmszínházakba nem jutnak el, de a tévékbe sem, vagy a DVD-kiadásról nem is beszélve.
„A láthatatlan filmek közönségét neveljük most ki” – jelentette ki Sós Ágnes. Remélve, hogy hamarosan annyi nézője lesz az ilyen műveknek, hogy üzletemberek is majd fantáziát látnak a terjesztésben.
