Mi akarsz lenni?

Okos fiú, ezt mondta rólam Vilhelm, az osztályfőnök, csak nem elég szorgalmas.

Hogyan kell szorgalmasnak lenni? Akkor kell szorgalmasnak lenni, ha az ember nem szereti azt, amit csinál. Többet kell gyakorolni. Többet kell ülni az íróasztalodnál, és semmi másra nem figyelni, mint arra, amire kell. Ilyen egyszerű. Ez a szorgalom. De hát én nem tudtam arra figyelni, amire kellett volna, mert nem érdekelt sem a kémia, sem a fizika, sem a matematika, nem is értettem, hogy miért tanuljuk. Szerettem színdarabokat olvasni. Ez érdekelt egyedül. Intőt is kaptam. Óra alatt olvas, ezért megintem. Kovalikné, a dölyfös iskolatitkár is figyelmeztetett, hogy figyeljek jobban, különben baj lesz.

- Szóval, mi akarsz lenni? – kérdezte anya türelmetlenül, amikor tizenhét éves lettem. Anya mindent türelmetlenül kérdezett.

- Nem tudom.

Pedig ő kérte mindig, hogy legyek őszinte. Csakhogy őszintének lenni nehéz. Talán a legnehezebb dolog a világon.

- Valaminek kell lennie az embernek.

- Te tudtad ebben korban, hogy mi akarsz lenni?

- Azok más idők voltak – legyintett anya. Rágyújtott, és kinézett az ablakon, mintha saját magát keresné abban a korban.

Ha akartam volna lenni valami, már azt sem akartam volna megmondani. Hallgattam. Mi legyek? Ez volt a nagy kérdés. A gimnáziumban már majdnem mindenki eldöntötte, hogy mi akar lenni, Bárdi Péter például vegyészmérnök akart lenni, vegyészmérnök, ezen is elgondolkodtam, de eszembe jutott a kémiaszertár savanykás, büdös levegője, nem, így nem lehet egy életet leélni. Ha tanácstalan vagy, idézd fel, milyen voltál hat éves korodban, ezt szokták mondani azok, akik mindenre tudnak valami okosat mondani.

- Úgy nem lehet élni, hogy az ember nem tudja, mit akar. Mert a végén utcaseprő leszel – mondta anya akkor csalódottan. Úgy nézett rám, mintha máris egy kukásautó végén csimpaszkodnék. Mennyi baj van velem, erre gondolhatott. Aztán, szokás szerint csak ültünk a konyhában némán, a nagy családi hallgatások színhelyén, vártam, amíg anya megelégeli ezt az üldögélést.

- Igen, utcaseprő – ismételte, de aztán szerencsére megelégelte az üldögélést. Felállt, nagyot sóhajtott. – Borzasztó lenne.

Aztán majdnem csakugyan baj lett. Tornaórán berúgtuk az igazgatói iroda ablakát. Volt nagy dermedtség, alaposan megijedtünk. Felmentünk bocsánatot kérni, tornacipőben, klottnadrágban, kis trikóban, és persze, már vittük is az ellenőrző könyvet, Kovalikné már ki kis kapkodta a kezünkből. Vártuk az igazgatót, Lukácsot.

Nekem már számos intőm volt, felkészülhettem a legrosszabbra. Már nem az érdekelt, hogy mi lesz velem majd, hanem az, hogy mi lesz velem most.

- Kire várnak a fiúk? – kérdezte Lukács, amikor belépett. Középkorú, kedves ember volt, mindenkit a keresztnevén szólított, ami akkoriban nagy dolog volt. Szerettük.

- Berúgták az ablakot – mondta mérgesen az iskolatitkár. – Mindig az a büdös foci.

- Hívjon üvegest – mondta halkan Lukács. – A fiúk meg menjenek a dolgukra.

Megvan. Tanár leszek, gondoltam.