Gördülő csend

Most látjuk csak igazán, hogy a szakszervezeti mozgalom szenvedte meg leginkább a rendszerváltást. Most, amikor a dolgozói érdekvédelem egyszerre mutatja meg bérharcos erejét a győri Audiban - és tehetetlenségét, kimondva az országos sztrájk lehetetlenségét.

Azt, hogy 1989-ben, a rendszerváltás békésen mehetett végbe, betudhatjuk az akkori pártok polgárháborútól rettegő bölcsességének. A ’90-es évek elején a dolgozók – a magyar kapitalizmus repatriálását kísérő - csendjét meg annak, hogy a szakszervezetek a Kádár-rendszerben lufik voltak. Hamar szétesett hát a magyar szakszervezeti mozgalom. Sok kritika érte aztán a baloldali-liberális kormányokat, de egyetlen hangra sem emlékszünk, amely tiltakozott volna az ellen, hogy a baloldal csak választási kijárókat lát a szakszervezetekben, hogy képtelen felfogni: a dolgozók érdekképviseleteit független entitásként kellene kezelni, mert erejük, a regnáló kormányokkal szembeni autonóm fellépésük erősíti a társadalom koherenciáját és egyensúlyát.

A politikai pártok évtizedekig megelégedtek a politikai csörömpölést kísérő társadalmi csenddel. A baloldal most mégis csodálkozik, amikor a szakszervezetek kimondják: nincs kellő dolgozói akarat egy általános sztrájkhoz. Pedig igaza van a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökének, Kordás Lászlónak, aki látja a csapdát: nincs annál nagyobb bukás, mint országos sztrájkot hirdetni sztrájkolók nélkül.

Talán a politikai ellenzék vár minden utcai megmozdulástól rendszerváltó csodát, talán a vegyipart képviselő Székely Tamás MASZSZ-alelnök kiabált túl korán országos kaszát-kapát. A december óta tartó tiltakozások mindenesetre bebizonyították: a politika nem úszhatja meg, hogy a saját dolgát elvégezze, nyolc év elmaradt harcait nem vívhatja meg a hirtelen felfedezett szakszervezetek háta mögül, miközben tőlük várná el, hogy egyszerre feleljenek meg a rendszerváltó igényeknek és a sztrájkot megfojtó törvényeknek. Éhező sztrájkhoz pedig még kevés az elégedetlenség.

A kormánynak nagyjából sikerült kikecmeregnie a túlóratörvénnyel önmagának állított csapdából. Nem tárgyal, viszont az elégedetlen közvélemény előtt sikerült felmutatnia a „lagymatag” szakszervezeti vezetőket. Összekeveredtek a párhuzamos történetek is: a rabszolgatörvény a helyi bérharcokkal és a rendszerellenes követelésekkel.

A pártok most vakon üdvözlik, hogy a nagy cégek sorra lemondanak a rabszolgatörvényről. Viszont ha senkit nem érint a törvény, akkor okafogyott a tiltakozás is ellene. Látjuk-e a menekülő kormányzatot, amely megint szorított egyet a présen? A 400 túlóra pedig látensen vigad a törvénytárban. A kormányfő visszavonult a sorosozás bástyái mögé, az ellenzék meg a gördülő csendben várhatja a kormány újabb tévedését.

Addig gondolkodhatnak a hatalom cselén: egy senkinek sem kellő, ám vérlázító törvénnyel utcára kényszerítették az érdekvédőket, de ami elég a Kossuth téren, kevés az országban. A hatalom meg törvénytárának árnyékában a saját ébredő tagságukkal fejeztetheti le a neki nem gazsuláló szakszervezeteket.