Gördülő csend

Most látjuk csak igazán, hogy a szakszervezeti mozgalom szenvedte meg leginkább a rendszerváltást. Most, amikor a dolgozói érdekvédelem egyszerre mutatja meg bérharcos erejét a győri Audiban - és tehetetlenségét, kimondva az országos sztrájk lehetetlenségét.
Azt, hogy 1989-ben, a rendszerváltás békésen mehetett végbe, betudhatjuk az akkori pártok polgárháborútól rettegő bölcsességének. A ’90-es évek elején a dolgozók – a magyar kapitalizmus repatriálását kísérő - csendjét meg annak, hogy a szakszervezetek a Kádár-rendszerben lufik voltak. Hamar szétesett hát a magyar szakszervezeti mozgalom. Sok kritika érte aztán a baloldali-liberális kormányokat, de egyetlen hangra sem emlékszünk, amely tiltakozott volna az ellen, hogy a baloldal csak választási kijárókat lát a szakszervezetekben, hogy képtelen felfogni: a dolgozók érdekképviseleteit független entitásként kellene kezelni, mert erejük, a regnáló kormányokkal szembeni autonóm fellépésük erősíti a társadalom koherenciáját és egyensúlyát.
A politikai pártok évtizedekig megelégedtek a politikai csörömpölést kísérő társadalmi csenddel. A baloldal most mégis csodálkozik, amikor a szakszervezetek kimondják: nincs kellő dolgozói akarat egy általános sztrájkhoz. Pedig igaza van a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökének, Kordás Lászlónak, aki látja a csapdát: nincs annál nagyobb bukás, mint országos sztrájkot hirdetni sztrájkolók nélkül. 
Talán a politikai ellenzék vár minden utcai megmozdulástól rendszerváltó csodát, talán a vegyipart képviselő Székely Tamás MASZSZ-alelnök kiabált túl korán országos kaszát-kapát. A december óta tartó tiltakozások mindenesetre bebizonyították: a politika nem úszhatja meg, hogy a saját dolgát elvégezze, nyolc év elmaradt harcait nem vívhatja meg a hirtelen felfedezett szakszervezetek háta mögül, miközben tőlük várná el, hogy egyszerre feleljenek meg a rendszerváltó igényeknek és a sztrájkot megfojtó törvényeknek. Éhező sztrájkhoz pedig még kevés az elégedetlenség. 
A kormánynak nagyjából sikerült kikecmeregnie a túlóratörvénnyel önmagának állított csapdából. Nem tárgyal, viszont az elégedetlen közvélemény előtt sikerült felmutatnia a „lagymatag” szakszervezeti vezetőket. Összekeveredtek a párhuzamos történetek is: a rabszolgatörvény a helyi bérharcokkal és a rendszerellenes követelésekkel. 
A pártok most vakon üdvözlik, hogy a nagy cégek sorra lemondanak a rabszolgatörvényről. Viszont ha senkit nem érint a törvény, akkor okafogyott a tiltakozás is ellene. Látjuk-e a menekülő kormányzatot, amely megint szorított egyet a présen? A 400 túlóra pedig látensen vigad a törvénytárban. A kormányfő visszavonult a sorosozás bástyái mögé, az ellenzék meg a gördülő csendben várhatja a kormány újabb tévedését. 
Addig gondolkodhatnak a hatalom cselén: egy senkinek sem kellő, ám vérlázító törvénnyel utcára kényszerítették az érdekvédőket, de ami elég a Kossuth téren, kevés az országban. A hatalom meg törvénytárának árnyékában a saját ébredő tagságukkal fejeztetheti le a neki nem gazsuláló szakszervezeteket.
2019.01.28 09:00
Frissítve: 2019.01.28 09:00

Az utolsó napok

Úgy tűnik, hamarosan itt a világvége. Most fejeztem be egy nyolc részes német sorozatot e tárgyban, és állíthatom, minden stimmel. Eleink titkolnak előlünk valamit, de a jelekkel nem lehet vitatkozni. 
Húsvét előtti szerdán kezdődött. Az élelmiszerbolt bejáratánál elfogytak a gurulós kocsik. A reménybeli vevők a pénztárak körül tolongtak, hátha hozzáférnek egy-egy levetett kosárhoz. A szerencsésebbek időben észrevették, amikor egy gurulós gazdája már a végét járta (értsd: már csak néhány elcsomagolatlan holmi maradt az alján), és lestoppolták az eszközt. A többségnek azonban csak kis piros jutott, és azzal próbált utat törni magának a tömegben. A legtöbben érthetően a húspult körül csoportosultak. Ne kötözöttet vegyél, hanem parasztot, azzal nem vernek át! – kiáltotta egy éltesebb asszony egy aprócska fiúnak, aki alighanem az unokája lehetett. Az unoka valószínűleg nem hallotta pontosan, ami nem meglepő, tekintve, hogy a sonkahegy körül köröző horda moraja minden más hangot elnyelt. Így három kötözöttel jelent meg a lábak között, de a nagymama szemlátomást így is elégedett volt. 
Egy nappal később kiürült a sonkás pult, de az elszánt tömeg nem tágított. A német sorozatban ez volt az a nap, amikor a reménytelen szerelmesek, minden mindegy alapon, végre egymáséi lettek. Családok szakadtak szét, emberek menekültek mindenféle vélt vagy valós bunkerekbe. Minálunk pedig elfogyott a kalács. A néhány előre csomagolt mazsolásért őrült csata indult. Valaki elkiáltotta magát, hogy mégis hoztak újhagymát! A magányos harcosok súlyos döntés elé kerültek: hagyma vagy kalács? Az élelmesebbek, akik családosan érkeztek, megosztották a harc terheit. A boltvezető igyekezett minden tőle telhetőt megtenni, hogy elkerülje a további vérontást: szombaton egész nap nyitva leszünk – mondta könyörögve, de a feldühödött tömegnek ez csak olaj volt a tűzre. Szombaton, mi? Akkor már úgyis minden mindegy lesz! 
Pénteken elcsendesültek a harcok, de a tapasztalt világvége szakértők és zombivadászok pontosan tudták, hogy ez csak a látszat. A szombat maga volt az apokalipszis. A négy lovas egyszerre csapott le. Én csak néhány pillanatra ugrottam be vaníliás cukorért és élesztőért (naná, hogy nem volt), de közben láttam az üzletvezetőt, amint kétségbeesve próbálja átverekedni magát köztük. A Földet elpusztító meteor nagyon közel járt. Zárás előtt, amikor már csak néhány üveg konzervuborka és savanyított zeller maradt a polcokon, az utolsó néhány tucat túlélő csüggedten fizetett a pénztáraknál. A filmben a bátor török rendőr, aki megmenti szerelmét és annak német családját elborzadva nézi a szupermarket előtt összevissza heverő bevásárlókocsikat. Visszanéz, és elindul a biztos halálba. 
A világvége minálunk vasárnaptól hétfőig tartott. Illetve talán még kedden is. Tudniillik amikor újra kinyitott a bolt, tele kötözött sonkával, kaláccsal és friss újhagymával, egy lélek, annyi se volt bent. Szóval mégis igaz volt az egész, és mi lettünk a túlélők. Akárhogy van is, megértünk a pusztulásra.
2019.04.23 13:19
Frissítve: 2019.04.23 13:20

Lángok árnyékában

Múlt hétfőn, a nagyhét első napján kiégett a párizsi Notre-Dame. Akadt, aki a felcsapó lángtengerben felismerni vélte Jézus alakját. Volt, aki a helyszíni képsorokban nem látott tűzoltókat. Voltak, akik a franciáknál is jobban tudták, mi a teendő (Trump amerikai elnök: vizet, felülről), és voltak, akik „furcsa alakok” árnyait látták mozogni a parázsló gerendák, meg nevetgélő sötétbőrűeket az imádkozó párizsiak között. Mindenki azt láthatta a lángokban, amit – nem a tudása, hanem a hite szerint - meg akart látni. Megdöbbentő volt, hogy a butaság milyen mértékben uralta el a közösségi médiát (nemcsak Magyarországon, hanem például Lengyelországban is) a keresztény Európa halálát vizionálva. 
A kormányfő kellő higgadtsággal csak annyit tett közzé húsvét vasárnapján a Facebookon: "Et resurrexit tertia die" – "És feltámadott harmadnapon". Nem tartotta kommentárra érdemesnek a kormány tagjainak kommentálhatatlan megszólalásait. Mert Novák Katalin Fidesz-alelnök is olyan összeesküvés-elméletekkel állt elő, amelyek a kormánypárt politikai tőkéjét kovácsolják a Notre-Dame tüzénél. 
Az igazat megvallva, a fene se gondolta volna, hogy a magyar uralkodó elit a párizsi tragédiát kihasználva ilyen hirtelen európai léptékűvé tenyészti a menekültellenes irracionalizmust. „Franciaország megtagadta saját történelmét, megtagadta önmagát, megtagadta saját kereszténységét és hitét” – mondta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, aki „intő jelet” látott a tűzben. Barátja, a Magyar Nemzet és a kormánypárt megmondóembere ennél is tovább ment: „Lángokban állt az európai kereszténység… Nem kell sem hívőnek, sem kereszténynek, sem konzervatívnak lenni ahhoz, hogy meglássuk ebben a mélységes mély szimbolikát. Olyan mélységes mély a Notre-Dame pusztulásának szimbolikája, mint a múltnak kútja. S persze a bigott, az engesztelhetetlen ateisták és a legelviselhetetlenebb liberálisok (a francia forradalom idején a Veszettek) is megtalálhatják mindebben a maguk szimbolikáját.” 
Nem követjük Bayer Zsolt jóslatát, ateistaként nem szörnyülködünk farizeus képpel a francia forradalmon, a szekularizált államon, a felvilágosodáson, amely nemcsak Franciaország, hanem Európa öröksége is. Inkább Beer Miklós váci megyéspüspökre hallgatunk, aki szerint megdöbbentő, megrázó és gondolatébresztő, ami éppen húsvét előtt a Notre Dame-mal történt, de nem indokolt ebből apokaliptikus jelentést leszűrni. Mert: „akármilyen csodálatos is egy kőtemplom mint művészeti örökség, nem szabad elfelejteni, hogy Jézus az élő templomot, az embert tartja a legnagyobb értéknek”. 
A baljós szimbolikánál valóságosabb a húsvét vasárnapi, bizonyítottan terrorista vérengzés Sri Lankán, meg az elhamvadt, de újjáépíthető templomtető Párizsban. A Notre Dame lángjai mögött eddig nem sikerült felfedeznünk az Európát leigázni készülő muszlimok árnyékát, inkább csak a politikai katolicizmus XXI. századi ócska modernizálásának szándékát, amelynek kóros eszméi lassan megfertőzik a kontinenst.
Húsvét múltán mi is csak reménykedünk a világosság eljövetelében.
2019.04.23 13:18