Gördülő csend

Most látjuk csak igazán, hogy a szakszervezeti mozgalom szenvedte meg leginkább a rendszerváltást. Most, amikor a dolgozói érdekvédelem egyszerre mutatja meg bérharcos erejét a győri Audiban - és tehetetlenségét, kimondva az országos sztrájk lehetetlenségét.
Azt, hogy 1989-ben, a rendszerváltás békésen mehetett végbe, betudhatjuk az akkori pártok polgárháborútól rettegő bölcsességének. A ’90-es évek elején a dolgozók – a magyar kapitalizmus repatriálását kísérő - csendjét meg annak, hogy a szakszervezetek a Kádár-rendszerben lufik voltak. Hamar szétesett hát a magyar szakszervezeti mozgalom. Sok kritika érte aztán a baloldali-liberális kormányokat, de egyetlen hangra sem emlékszünk, amely tiltakozott volna az ellen, hogy a baloldal csak választási kijárókat lát a szakszervezetekben, hogy képtelen felfogni: a dolgozók érdekképviseleteit független entitásként kellene kezelni, mert erejük, a regnáló kormányokkal szembeni autonóm fellépésük erősíti a társadalom koherenciáját és egyensúlyát.
A politikai pártok évtizedekig megelégedtek a politikai csörömpölést kísérő társadalmi csenddel. A baloldal most mégis csodálkozik, amikor a szakszervezetek kimondják: nincs kellő dolgozói akarat egy általános sztrájkhoz. Pedig igaza van a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökének, Kordás Lászlónak, aki látja a csapdát: nincs annál nagyobb bukás, mint országos sztrájkot hirdetni sztrájkolók nélkül. 
Talán a politikai ellenzék vár minden utcai megmozdulástól rendszerváltó csodát, talán a vegyipart képviselő Székely Tamás MASZSZ-alelnök kiabált túl korán országos kaszát-kapát. A december óta tartó tiltakozások mindenesetre bebizonyították: a politika nem úszhatja meg, hogy a saját dolgát elvégezze, nyolc év elmaradt harcait nem vívhatja meg a hirtelen felfedezett szakszervezetek háta mögül, miközben tőlük várná el, hogy egyszerre feleljenek meg a rendszerváltó igényeknek és a sztrájkot megfojtó törvényeknek. Éhező sztrájkhoz pedig még kevés az elégedetlenség. 
A kormánynak nagyjából sikerült kikecmeregnie a túlóratörvénnyel önmagának állított csapdából. Nem tárgyal, viszont az elégedetlen közvélemény előtt sikerült felmutatnia a „lagymatag” szakszervezeti vezetőket. Összekeveredtek a párhuzamos történetek is: a rabszolgatörvény a helyi bérharcokkal és a rendszerellenes követelésekkel. 
A pártok most vakon üdvözlik, hogy a nagy cégek sorra lemondanak a rabszolgatörvényről. Viszont ha senkit nem érint a törvény, akkor okafogyott a tiltakozás is ellene. Látjuk-e a menekülő kormányzatot, amely megint szorított egyet a présen? A 400 túlóra pedig látensen vigad a törvénytárban. A kormányfő visszavonult a sorosozás bástyái mögé, az ellenzék meg a gördülő csendben várhatja a kormány újabb tévedését. 
Addig gondolkodhatnak a hatalom cselén: egy senkinek sem kellő, ám vérlázító törvénnyel utcára kényszerítették az érdekvédőket, de ami elég a Kossuth téren, kevés az országban. A hatalom meg törvénytárának árnyékában a saját ébredő tagságukkal fejeztetheti le a neki nem gazsuláló szakszervezeteket.
2019.01.28 09:00
Frissítve: 2019.01.28 09:00

Számlák

Két villanyszámlát kaptam szerdán. Az egyik a szokásos hatezer-valahányszáz forintos, melyet havi átalányban fizetek, a másik kicsit vaskosabb: 13 milliárd. Az utcai közvilágításé szerte az országban, ahol a miniszterelnök veje LED-lámpái pislákolnak. 
Eredetileg persze nem nekem kellett volna fizetni érte, de kiderült, annyira tróger melót végzett a Pista cége, hogy még a rinocérosz arcbőrrel megáldott illetékeseknek sem volt pofájuk benyújtani a számlát Brüsszelnek. Valahol persze érthető, hiszen az unió csalás elleni hivatala már előre jelezte, komoly gondokat lát az elszámolásban: nemcsak szarok az új lámpák, de arcátlanul drágák is. Olyannyira, hogy akár egy nyomozást is megérne az hazai ügyészség részéről. 
Az eljárásról szóló tudósítások helyett azonban csak arról érkezett hír, hogy a Tiborcz-lámpákra kipengetett milliárdokat házon belül rendezi a kormány. A hazai büdzséből, azaz többek között az adómból. Ezerháromszáz forint jut rám, ahogy minden határokon belüli magyarra, ötezer-hétszáz, ha a szűk családot vesszük. Végül is kibírjuk, egy kisebb hétközi bevásárlás ára. Vagy az elsős fiam éves iskolai színház- és mozibérlete. Ennyit bizonyosan megér, hogy kikerüljék a finnyás uniót, nehogy már Brüsszel látványosan visszadobja a számlákat. Mert aztán megint tele kellene plakátolni az országot, mit üzenünk neki. Helyette szavak és óriásplakátok nélkül üzent, csak éppen nekem, nekünk. 
Megtehetjük, ezt is megtehetjük, birka népség – szólt hozzám a kormány, és persze ahhoz a kevesebb mint hárommillióhoz is, akik összeadták neki a harmadik kétharmadot. Utóbbiakat valószínűleg kevésbé érdekli, mint engem, több is eltűnt már a nagy közösből, s azt is szó nélkül hagyták. Esetleg lelkesen tapsoltak a magyarázathoz: a mi tolvajunk a ti tolvajotok is, legyetek rá büszkék!
Mert nem csak a Tiborcz-lámpák miatt ilyen nagy a sötétség…
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29

Aki szegény, az is lesz

Bár Orbán Viktor legfrissebb évértékelője óta tudjuk, hogy fel fogják számolni a szegénységet, gazdasági növekedés ide, családtámogatások oda, ismét sikerült valamennyivel fokozni a nyomást azon az amúgy sem szűk rétegen, akik a nélkülözés határán egyensúlyoznak. Becslések szerint ők mintegy 1,5 millióan vannak.
Akár örülni is lehetne a napokban közzétett inflációs adatoknak, csakhogy az jó eséllyel újratermeli az említett körben a szegénységet, sőt az érintettek még rosszabb helyzetből indulva futják a rossz köröket. A KSH azt mérte, hogy januárban a fogyasztói árak átlagosan 2,7 százalékkal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál. A gond itt, ahogy sok más területen, az átlag szóval van. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy én két szendvicset ettem, másvalaki meg egyet sem, és akkor átlagban egyet fogyasztottunk mindketten, csak a másik éhes maradt. Az átlagban megszépült infláció jelenti a szegények valódi gyötrését. Különösen akkor, ha olyan termékek ára száguld, amire érzékenyek.
Átlag felett emelkedett például a burgonya, a zöldség és a gyümölcs ára, ezekért 20,5 százalékkal kellett többet fizetni, mint tavaly ilyenkor. A liszt ára 8,7, a kenyéré pedig 5,8 százalékkal nőtt. Persze mindenkit sújt ez, csak nem egyformán érzik. Aki például nagyvárosban él és árérzékeny (értsd: szegény), könnyen megteheti, hogy a különböző boltok vagy szupermarketek között válogat. Egy kistelepülésen azonban, ahol egyetlen bolt van, annyit kérnek az alapvető élelmiszerekért, kenyérért, burgonyáért, amennyit akarnak, hiszen a helyiek vagy ott vásárolnak, vagy sehol.
Ugyanígy a szegény rétegeket sújtja igazán a háztartási energia árának emelkedése, ami átlagban alig 1,2 százalékos volt, de ezen belül a palackos gázt használók 12,3, a fával fűtők 7,8 százalékkal fizethetnek többet. Márpedig palackos gázt vagy fát jellemzően a kisebb településen élő szegényebb rétegek használnak.
A vagyoni szélsőségek a társadalom felső és alsó rétegeiben is egyre élesebben jelentkeznek, de míg felül (többnyire) jól látható a busás gazdagodás, a nyomor nehezen tetten érhető. A szegénység egyre inkább falura megy, ahová meg politikus nem jár vagy csak elvétve. A hatalomnak ez a réteg láthatatlan, és a hangzatos ígéretek ellenére sem nyúlnak a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatáshoz, a 28 500 forintos minimálnyugdíjhoz és a családi pótlék összege sem változott 11 éve, miközben az árak jó 20-25 százalékkal nőttek. A közmunkások nettó bére is maradt 54 ezer forint. A nyugdíjakat idén 2,7 százalékkal emelték, amivel, hacsak nem marad vagy csökken az infláció év közben, az idősek rosszul járnak, hiszen sok alapvető termék ára ennél gyorsabban nő.
Tavaly novemberben a 3,1 százalékos itthoni infláció az egyik legmagasabb volt Európában az Eurostat adatai szerint. Akkor Szlovákiában 2, Csehoszágban 1,6, Lengyelországban pedig 1,1 százalékos volt a pénzromlás. A V4-es átlag tehát jó volt. Az átlag árnyoldalát meg a magyar szegények érezték a saját bőrükön.
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29