Gördülő csend

Most látjuk csak igazán, hogy a szakszervezeti mozgalom szenvedte meg leginkább a rendszerváltást. Most, amikor a dolgozói érdekvédelem egyszerre mutatja meg bérharcos erejét a győri Audiban - és tehetetlenségét, kimondva az országos sztrájk lehetetlenségét.
Azt, hogy 1989-ben, a rendszerváltás békésen mehetett végbe, betudhatjuk az akkori pártok polgárháborútól rettegő bölcsességének. A ’90-es évek elején a dolgozók – a magyar kapitalizmus repatriálását kísérő - csendjét meg annak, hogy a szakszervezetek a Kádár-rendszerben lufik voltak. Hamar szétesett hát a magyar szakszervezeti mozgalom. Sok kritika érte aztán a baloldali-liberális kormányokat, de egyetlen hangra sem emlékszünk, amely tiltakozott volna az ellen, hogy a baloldal csak választási kijárókat lát a szakszervezetekben, hogy képtelen felfogni: a dolgozók érdekképviseleteit független entitásként kellene kezelni, mert erejük, a regnáló kormányokkal szembeni autonóm fellépésük erősíti a társadalom koherenciáját és egyensúlyát.
A politikai pártok évtizedekig megelégedtek a politikai csörömpölést kísérő társadalmi csenddel. A baloldal most mégis csodálkozik, amikor a szakszervezetek kimondják: nincs kellő dolgozói akarat egy általános sztrájkhoz. Pedig igaza van a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökének, Kordás Lászlónak, aki látja a csapdát: nincs annál nagyobb bukás, mint országos sztrájkot hirdetni sztrájkolók nélkül. 
Talán a politikai ellenzék vár minden utcai megmozdulástól rendszerváltó csodát, talán a vegyipart képviselő Székely Tamás MASZSZ-alelnök kiabált túl korán országos kaszát-kapát. A december óta tartó tiltakozások mindenesetre bebizonyították: a politika nem úszhatja meg, hogy a saját dolgát elvégezze, nyolc év elmaradt harcait nem vívhatja meg a hirtelen felfedezett szakszervezetek háta mögül, miközben tőlük várná el, hogy egyszerre feleljenek meg a rendszerváltó igényeknek és a sztrájkot megfojtó törvényeknek. Éhező sztrájkhoz pedig még kevés az elégedetlenség. 
A kormánynak nagyjából sikerült kikecmeregnie a túlóratörvénnyel önmagának állított csapdából. Nem tárgyal, viszont az elégedetlen közvélemény előtt sikerült felmutatnia a „lagymatag” szakszervezeti vezetőket. Összekeveredtek a párhuzamos történetek is: a rabszolgatörvény a helyi bérharcokkal és a rendszerellenes követelésekkel. 
A pártok most vakon üdvözlik, hogy a nagy cégek sorra lemondanak a rabszolgatörvényről. Viszont ha senkit nem érint a törvény, akkor okafogyott a tiltakozás is ellene. Látjuk-e a menekülő kormányzatot, amely megint szorított egyet a présen? A 400 túlóra pedig látensen vigad a törvénytárban. A kormányfő visszavonult a sorosozás bástyái mögé, az ellenzék meg a gördülő csendben várhatja a kormány újabb tévedését. 
Addig gondolkodhatnak a hatalom cselén: egy senkinek sem kellő, ám vérlázító törvénnyel utcára kényszerítették az érdekvédőket, de ami elég a Kossuth téren, kevés az országban. A hatalom meg törvénytárának árnyékában a saját ébredő tagságukkal fejeztetheti le a neki nem gazsuláló szakszervezeteket.
Szerző
Friss Róbert

Európai hazafiak kiáltványa: Már ég a ház!

Európa veszélyben van.
Mindenhol bírálattal, sértésekkel, árulással szembesül.
Elég volt Európa felépítéséből! Találjuk meg újra a kapcsolatot a lelkünkkel! Szerezzük vissza elrabolt identitásunkat!! Ezt hangsúlyozzák a populista erők szerte a kontinensen. Mit sem számít, hogy ez a lélek és ez az identitás csupán a demagógok képzeletében létezik.
Gyűlölettől megrészegült próféták támadnak rá belülről, megmámorosodva a reflektorfényben játszott új szerepüktől. A csatornán és óceánon túli két barátja, akik az előző században már kétszer mentette meg az öngyilkosságtól, elhagyta. Ki van szolgáltatva a Kreml urai egyre nyíltabb manipulációinak. Európa mint eszme, akarat és reprezentáció a szemük előtt hullik darabokra.
Ebben a mérgezett hangulatban kerül sor 2019 májusában az európai parlamenti választásra. Ha nem történik valami, ami megállítja ezt az emelkedő, habzó, piszkos áramlatot, ha nem szab neki gátat egy vele ellentétes szellem, akkor ez a választás katasztrofálisabb következményekhez fog vezetni minden eddiginél. A pusztítók győzelme lesz, szerencsétlenség mindazoknak,akik még bíznak Erasmus, Dante, Goethe, Comenius hagyatékában. A szellem és kultúra megalázása, a xenofóbia, az antiszemitizmus feltörése.
Alulírottak azok közé tartoznak, akik nem nyugszanak bele a közelgő katasztrófába. Mi magunkat Európai patriótáknak tekintjük (egy olyan csoporthoz tartozóknak, mely nagyobb, mint gondolnánk, de csendes és belenyugvó), és tudatában vagyunk annak, hogy most, háromnegyed századdal a fasizmus bukása és harminc esztendővel a berlini fal ledöntése után új harc kezdődik az európai civilizációért. 
Európa emlékezete, hitünk abban az eszmében, melynek örökösei vagyunk, mely meggyőződésünk szerint elég erős ahhoz, hogy önmaga és saját háborús múltja fölé emelje Európa népeit, és hitünk szerint képes arra is, hogy megakadályozza a totalitárianizmus új behatolását, a Sötét Kort, mely a régi szerencsétlenségekhez vezet. Ez az emlékezet is megtiltja, hogy megadjuk magunkat.
Ezért hívunk fel egy új kezdeményezéshez való csatlakozásra. Ezért hívunk fel cselekvésre egy olyan választás előtt, mely azzal fenyeget, hogy átengedjük kontinensünket a sírásóinak. Ezért hívunk fel arra, hogy még egyszer emeljük fel a fáklyát egy olyan Európáért, mely ugyan tévedett, vétkezett, elgyávult - mégis minden szabad férfi és asszony második otthona maradhatott.
Bevalljuk, hogy a nemzedékünk tévedett. Ahogy annak idején, a XIX. században Garibaldi követői ismételgették a mantrát, hogy „Italia se fara da se” (Itália maga is megteszi), úgy hittük mi is, hogy hogy kontinensünk összefog magától is, a mi erőfeszítésünk és munkánk nem kell hozzá. Beleringattuk magunkat a "szükséges" Európa illúziójába, hittük, hogy Európa a dolgok természete folytán amúgy is felépíti önmagát, mivel ezt az irányt szabta neki a „történelem”.
Szakítanunk kell ezzel az eleve elrendelésbe vetett hittel. El kell engednünk ennek a délibábos, lélektelen Európának az ideáját.
Most nincs több választásunk. Vagy akarjuk Európát, vagy pedig elpusztulunk a populizmus áradatában. A több fronton megjelenő szuverenistákkal , identitás politikusokkal szemben vagy újra felfedezzük a politikai voluntarizmust, vagy engedjük, hogy amazok megvetése, gyűlölete vegyen körül, hogy végül megfulladjunk benne.
Ma sürgősen meg kell kondítanunk a vészharangot azon gyújtogatók ellen, akik Európa lelkét és szellemét pusztítják Párizstól Rómáig, és meg-megállnak Barcelonában, Budapesten, Drezdában, Bécsben és Varsóban, hogy mindenütt játsszanak a szabadságunk tüzével. Mert mi is a tétje az Európa horizontját beárnyékoló furcsa vereségnek, az európai lelkiismeret ellen irányuló támadásnak? Az, hogy eltűnik minden, ami ezeket a társadalmakat naggyá, megbecsültté és jómódúvá tette. Az 1930-as évek óta nem tapasztalt fenyegetés rémlik fel: a liberális demokrácia és értékeinek elpusztulása.
Vassilis Alexakis (Athén), Szvjatlana Alekszievics (Minszk),  Anne Applebaum (Varsó),  Jens Christian Grøndahl (Koppenhága),  David Grossman (Jeruzsálem), Heller Ágnes (Budapest),  Elfriede Jelinek (Bécs), Ismaïl Kadaré (Tirana),  Konrád György (Debrecen), Milan Kundera (Prága), Bernard-Henri Lévy (Párizs), António Lobo Antunes (Lisszabon),  Claudio Magris (Trieszt), Ian McEwan (London), Adam Michnik (Varsó),  Herta Müller (Berlin), Ljudmila Ulickaja (Moszkva), Orhan Pamuk (Isztambul), Rob Riemen (Amszterdam), Salman Rushdie (London), Fernando Savater (San Sebastián), Roberto Saviano (Nápoly), Eugenio Scalfari (Róma), Simon Schama (London), Peter Schneider (Berlin), Abdulah Sidran (Szarajevó), Leïla Slimani (Paris), Colm Tóibín (Dublin), Mario Vargas Llosa (Madrid), Adam Zagajewski (Krakkó)
A kiáltvány szövegét Bernard-Henri Lévy írta, és a Liberation szombati számában jelent meg. Lapunk Heller Ágnes fordításában adja közre.

A miniszter levelét megírta…

És szerelmes könnyével azt is telesírta. Végtelenül elkeserítette, mire vetemedtek az ellenzéki képviselők. Egyszer már két hét alatt rendet csinált az országban, és most tessék: kezdheti elölről. Pont ezt utálom én is a rendrakásban. De egy rendőrminiszter nem sírdogálhat sokáig. Tőle tetteket várnak. Noha ő az egyetlen kormánytag, akitől Orbán tart (sok minden lehet a fejében), a végtelenségig ő sem feszítheti a húrt. Még nem. Hogy mit lép majd, ha a miniszterelnök székét inogni látja, azon el lehet spekulálni. De most teljesít. 
A belügyminiszter tehát körlevelet írt a BM intézményeinek: mi a teendő képviselőjárás esetén. Ami veszedelmesebb a tatárjárásnál is. A helyzetet bonyolítja, hogy a BM-ben és környékén többnyire jogászok dolgoznak, azok meg sajnos ismerik a képviselői jogállásról szóló törvényt, és esetleg nem képesek játszi könnyedséggel átlépni rajta. Ahhoz már főügyésznek kell lenni. Ráadásul az ellenzéki követelések között ott van a rendőri túlórák kifizetése és az agyontúlóráztatás megszüntetése is, ez alááshatja a rendvédelmiek harci morálját. A körlevél nélkül talán még földre sem tepernék a képviselőket, vagy gyáván visszariadnának karjuk-lábuk csavargatásától. 
A levelet a miniszter maga jegyzi, nem hagyhatja a kényes feladatot valamelyik helyettesére. A belügyben mindig is adtak a szerzői jogokra, pl. amikor 2017-ben egy ismeretlen tűzoltó írt a tárcának a visszásságokról, képesek voltak poligráfot is bevetni a levélíró azonosítására, „szolgálati tekintély megsértésének” gyanújával. Arról nincs hír, hogy a szolgálati tekintély védelmében a visszaélések felderítésében is léptek volna.
Csak az a baj, hogy a körlevél túlságosan körülményeskedő, mondhatnám túlfinomult. Egy miniszter mégsem írhat Bayer Zsolt stílusában, aki annak idején világosan megfogalmazta, hogyan kell a hepciáskodókat „taknyukon és vérükön kirángatni”, „szanaszét verni a pofájukat”. Így aztán nem biztos, hogy mindenki világosan felfogja a teendőket. Szükség volna egy értelmezési segédletre, hogy az elöljárók megfelelő magyarázatot fűzhessenek a leirathoz. Sajnos amikor az ember a tájékozódás kedvéért megguglizza a „Pintér” és a „levél” szavakat, többek között Pintér Imre nótaénekes „Lehullott az őszirózsa levele” című dala jön elő, ami ugyan számos, a politikában is hasznosítható bölcsességet tartalmaz („Vissza nem jön már, mi elmúlt”, meg ilyenek), de mégsem egészen adekvát.
Szerencsére az Index megszerezte a levél szövegét, így fel lehet készülni gyakorlati alkalmazására. (Szörnyű, hogy már a belügyben is csöpög a csap, ahogy az MTVA munkatársai is kicsempésztek egy-két kompromittáló videót a különítményesek durvulásáról. Árulók férkőztek a NER soraiba, mindenki azonnal vizsgálja meg a keblét, nem melenget-e kígyót rajta!) 
A körlevél látnoki szavakkal kezdődik: feltételezhető, hogy a képviselők a BM intézményeibe is jogsértő módon akarnak belépni. Ilyenek ezek. Ha egy közintézményt látnak, kijön belőlük az állat. Mutogatják az igazolványaikat, hivatkoznak a törvényre. Ne tessék értetlenkedni, hogy mi ebben a jogsértés. Polt majd utólag megmondja. Különben is, „csak a megbízatásuk ellátásában kell őket támogatni”. Abban nincs benne „a gyülekezési jognak a hatályos szabályozástól eltérő gyakorlata”. 
Ez a mondat igazán kreatív elhárító technikákra ad lehetőséget. Hiszen az új szabályok szerint már két képviselő is gyülekezést hoz össze, tehát valószínűleg három nappal előre be kell jelenteni a vizitjüket. Nem zavarhatják mások magánéletét, vagyis ha a főnök úr éppen kávézik, udvarol Mancikának, vagy erkölcsösebb változatban hazatelefonál hitvesének, akkor máris mehetnek a francba. Nem is beszélve a családi otthon nyugalmának törvényi védelméről. A felelős vezetőknek a munkahely köztudomásúlag a második otthona, már csak emiatt is sicc innen! „Nem sérthetik az intézmények rendeltetésszerű működését”, ezért sem lehetett volna bepofátlankodniuk a közmédiához, amelynek, mint látjuk, a kormány kiszolgálása, az ellenvélemények elhallgatása a rendeltetése. Ezt rendelték el nekik. 
A képviselők csak munkaidőben tartózkodhatnak ott, hála istennek a felkeresett intézményvezetőkre nem vonatkozik a rabszolgatörvény a plusz 400 túlórával. Amíg bent vannak, csak el tudnak bújni valahová! A levél egyik legszebb része az, amely szerint csak ott tehetik fel kérdéseiket, ahol erre az adott szerv lehetőséget ad. Lehetne pl. ajánlani a páternosztert két emelet között (hát majd gyorsan kérdeznek), kivéve a szintén a BM-hez tartozó Büntetés-végrehajtást: ott egy cellát célszerű kijelölni. Így nem kell fel-alá rohangászniuk: helyben kivárhatják az ügyészség feljelentése nyomán születő ítéleteket.
A lényeg a végén jön: rendbontásnál a közbiztonsági főigazgató útján ki kell hívni a rendőrséget. Ha a rendőrségre mennek be (az is BM-intézmény), oda is ki hívni kell a rendőrséget.
Ezt az egyet nem értem. Nem sokkal jobbak az MTVA már bevált őrzői? Ők prímán tudják, mi a jogszerű, nem kell őket körlevelekben korrepetálni.
Szerző
Lendvai Ildikó
Frissítve: 2019.01.26. 09:08