Kutyák és vadállatok - a Dogman visz magával minket a nagybetűs bűnbe

Matteo Garrone tudatosan építi az életművét – a Dogman már a harmadik alkotás, amelyben a kiszolgáltatott kisember nyomorúságának végtelen lehetőségeit kutatja.

Matteo Garrone a mélyszegénységben élőket kihasználó maffiózók (Gomorra), a műveletlen polgárokat kizsákmányoló médiamanipulátorok (Reality) után intimebb hangnemre váltott, most egy személyes bosszútörténetet mesél el.

A Dogman fókuszában egy alacsony, kissé púpos, fizikai magabiztosságot még véletlenül sem sugárzó Marcello áll, aki Róma egyik legzordabb külvárosi részében szépen él egyik napról a másikra. Kutyakozmetikát és kutyapanziót boltot üzemeltet, ebben a környezetben ő az alfa hím, legyen bármekkora is az ép nála lévő eb. Marcellónak még van egy lánya is, akit nagyon szeret és igyekszik mindent megadni neki – és épp ez az oka annak, hogy néha nagyot álmodik és átlépi azt a bizonyos erkölcsi határt, ami a jót és a rosszat elválasztja egymástól. Ha pedig egyszer engedünk a sötét oldalnak, nem meglepő, hogy egyszer csak eluralkodik felettünk.

Az erő, akinek nem tud ellenállni, a magas, kigyúrt és rettentő ostoba, Simone nevű gengszter, aki agresszióval dominál Marcello felett és rákényszeríti, hogy „segítsen” neki egy rablásban. Persze, olyasvalakitől, akivel Marcello jóban van és a rablás nyilvánvaló lebukással jár. A férfi mindent vállal, a bűnt és a bűnhődést, miközben Simone éli az életét. Amikor Marcello kijön a börtönből, marad neki a kiközösített élet – meg ezt is elviselné, ha megkapná a zsákmány rá eső részét, de Simone levegőnek nézi. Ezután mérlegelnie kell: mit tegyen? Váljon teljesen bűnözővé és álljon bosszút, aminek következtében elveszti a lányát, az egyetlen fontos embert, aki motiválta őt. A végkifejlet – amelyet nem árulunk el – eléggé hatásos és megdöbbentő ahhoz, hogy Garrone filmjét jó ideig ne tudjuk kiverni a fejünkből.

A feszes és pontos dramaturgia azonban nem lett volna elég ahhoz, hogy a Dogman a tavalyi év egyik legemlékezetesebb mozgóképe legyen. Ehhez kellett Marcello Fonte, aki lenyűgöző alakítást nyújt, és ezt bőven el is ismerték: ő lett a legjobb színész Cannes-ban, illetve az Európai Filmdíjakon. Pedig, ha gonosz vagyok, akkor azt állítom: Garrone megtalálta a szerepre a tökéletes karaktert, ahogy fogalmazott, korunk Buster Keatonát. Fonte, a valós életben valóban olyan, mint a komikus, de a Dogman főszerepében a drámai arcát mutatja meg. Nem lehet nem átélni a fájdalmait és a frusztrációit, de ami még ennél is durvább: visz magával minket, nézőket a nagybetűs bűnbe.

Infó:

Dogman – Kutyák királya

Forgalmazza az ADS Service Kft.