Olaj, víz, vér

La guerra estúpida, a hülye háború. Így emlegeti a köznyelv Dél-Amerikában a múlt század talán legeszelősebb fegyveres konfliktusát. Teljes joggal. Mert bár minden háború abszurd és értelmetlen, azért vannak fokozatok. Mellbevágó példa erre Bolívia és Paraguay szóban forgó összecsapása (1932–35). Nem is az ellenséggel vívták élethalálharcukat a katonák, hanem a kegyetlen körülményekkel. Legalább százezren haltak meg, az áldozatok jelentős részével szomjúság vagy fertőző betegség végzett. Ez volt a kontinens legnagyobb háborúja a huszadik században, mégis jóformán ismeretlen mifelénk.
A két, még latin-amerikai mércével is koldusszegény szomszéd a határvidéken talált olaj miatt rontott egymásra. Csakhogy a szóban forgó terület, a hét Magyarországnyi Gran Chaco kietlen és száraz, jórészt lakatlan és lakhatatlan. Édesvíz alig, vannak viszont maláriát terjesztő szúnyogok minden mennyiségben, továbbá kajmánok, jaguárok, mérges kígyók. Ezen a terepen kergette egymást a két hadsereg váltakozó sikerrel, három éven keresztül. A klíma felülírt mindent: nem az olajért, hanem az ivóvízért – a túlélést jelentő néhány kút birtoklásáért – vívtak elkeseredett csatákat. (Innen a másik elnevezés: la guerra de la sed, „a szomjúság háborúja”.) 
Bolívia túlerőben volt ugyan, de egyetlen puskalövés nélkül odaveszett teljes lovassága: előbb az állatok pusztultak szomjan, majd a katonák, akik gyalogszerrel képtelenek voltak visszavergődni élhető tájakra. Mit tehettek a kudarcot vallott bolíviai tábornokok? Megbuktatták az elnöküket. A hadtörténet úgy tartja számon, Paraguay győzött, valójában ennek az őrületnek csak vesztesei lehettek.
Európa nem sokat törődött az isten háta mögötti tragédiával, megvolt a maga baja a harmincas évek derekán. Németországban ekkor ragadta magához a hatalmat Hitler, katasztrófa felé tántorgott a világ. Pedig a távoli háborúban külföldi zsoldosok és érdekek is összecsaptak. A bolíviai főparancsnok, a német világháborús veterán Hans Kundt altábornagy porosz mintára próbált ütőképes sereget szervezni kecsua és ajmará indiánokból meg spanyol tisztekből; nem sikerült neki. Részt vett a harcokban egy kisebb csehszlovák légió is. A paraguayi hadvezetésnek az orosz polgárháború egykori két fehér tábornoka adott tanácsokat. Ám náluk fontosabb szerepet játszottak az olajtársaságok: a Royal Dutch Shell Paraguay-t, a Standard Oil Bolíviát támogatta az új olajmezők reményében.
Végül a két kivérzett ország békét kötött, és ahogyan szokás, a térképen átrajzolták a határokat. Éppen csak az olajat nem találták egyik oldalon se az évszázad hátralévő részében. A Gran Chaco azóta is senkiföldje: fegyver- és drogcsempészek, bűnbandák, gerillaszervezetek fegyveresei bújócskáznak brazil, argentin, paraguayi és bolíviai rendfenntartóival.
Itt vége is lehetne a múlt századi képtelen históriának – de a közelmúlt tartogatott még egy fordulatot. 2012-ben újabb próbafúrások igazolták, hogy mégiscsak van olaj a területen. Baljós előjel.
Frissítve: 2019.01.29. 09:39

Árulók

Emlékszem a pillanatra (nem az igazság pillanata volt), amikor Orbán Viktor Lázár Jánossal vállvetve büszkélkedett, milyen nagyszerű egyezményt kötöttek Moszkvában a paksi bővítésről, és mennyire olcsó hitelt szereztek hozzá. Az évszázad üzlete – mondták, és mindenki csökkent értelmű hazaáruló volt, aki a legcsekélyebb kételyt is meg merte fogalmazni a pazar kontraktussal szemben. (Lázár különösen nagy kedvét lelte benne, hogy az adekvát kérdéseket sorra föltevő ellenzéki politikust, Jávor Benedeket különféle nyilvános fórumokon árulózza.)
Azóta viszont kiderült néhány apróság, amit ezek a remek kormányemberek – úgy fest - mégis figyelmen kívül hagytak. A 2014-es bejelentés szerint a két új blokk 2025-26-ban termelésbe lép – ehhez képest már a tervezés időszakában sikerült 2-3 éves késést begyűjteni. Most 2032-es indulással számolnak, a törlesztést azonban 2026 márciusában mindenképpen meg kell kezdeni. Az orosz eurókölcsön kamata 4-5 százalék, miközben a nemzetközi pénzpiacon jelenleg kevesebb mint feleannyiért, 1,9 százalékos kamattal jutunk hitelhez. Varga Mihály pénzügyminiszter épp Moszkvába indul kuncsorogni a „tökéletes” szerződés módosításáért.
Természetesen a kormány is tudja, hogy a paksi dokumentumok súlyos kormányzati hibák és bűnök bizonyítékait rejtik, ezért az egész paksamétát titkosította. Bár a minősítés jogilag nem állt meg – amiről tavaly óta jogerős döntés van –, a papírokat (immár jogalap nélkül) továbbra is titokban tartja a kabinet, a Jávor által indított és első fokon megnyert adatigénylési per másodfokú eljárásában pedig október után most újra, ezúttal februárra halasztották az ítélethirdetést. Sokáig azonban már nem lehet húzni: az irathalmaz előbb-utóbb nyilvános lesz, és akkor nemcsak az derülhet ki végre, miről szól, kit kedvezményez valójában a paksi paktum, hanem az is, hogy ki az áruló.

Gördülő csend

Most látjuk csak igazán, hogy a szakszervezeti mozgalom szenvedte meg leginkább a rendszerváltást. Most, amikor a dolgozói érdekvédelem egyszerre mutatja meg bérharcos erejét a győri Audiban - és tehetetlenségét, kimondva az országos sztrájk lehetetlenségét.
Azt, hogy 1989-ben, a rendszerváltás békésen mehetett végbe, betudhatjuk az akkori pártok polgárháborútól rettegő bölcsességének. A ’90-es évek elején a dolgozók – a magyar kapitalizmus repatriálását kísérő - csendjét meg annak, hogy a szakszervezetek a Kádár-rendszerben lufik voltak. Hamar szétesett hát a magyar szakszervezeti mozgalom. Sok kritika érte aztán a baloldali-liberális kormányokat, de egyetlen hangra sem emlékszünk, amely tiltakozott volna az ellen, hogy a baloldal csak választási kijárókat lát a szakszervezetekben, hogy képtelen felfogni: a dolgozók érdekképviseleteit független entitásként kellene kezelni, mert erejük, a regnáló kormányokkal szembeni autonóm fellépésük erősíti a társadalom koherenciáját és egyensúlyát.
A politikai pártok évtizedekig megelégedtek a politikai csörömpölést kísérő társadalmi csenddel. A baloldal most mégis csodálkozik, amikor a szakszervezetek kimondják: nincs kellő dolgozói akarat egy általános sztrájkhoz. Pedig igaza van a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökének, Kordás Lászlónak, aki látja a csapdát: nincs annál nagyobb bukás, mint országos sztrájkot hirdetni sztrájkolók nélkül. 
Talán a politikai ellenzék vár minden utcai megmozdulástól rendszerváltó csodát, talán a vegyipart képviselő Székely Tamás MASZSZ-alelnök kiabált túl korán országos kaszát-kapát. A december óta tartó tiltakozások mindenesetre bebizonyították: a politika nem úszhatja meg, hogy a saját dolgát elvégezze, nyolc év elmaradt harcait nem vívhatja meg a hirtelen felfedezett szakszervezetek háta mögül, miközben tőlük várná el, hogy egyszerre feleljenek meg a rendszerváltó igényeknek és a sztrájkot megfojtó törvényeknek. Éhező sztrájkhoz pedig még kevés az elégedetlenség. 
A kormánynak nagyjából sikerült kikecmeregnie a túlóratörvénnyel önmagának állított csapdából. Nem tárgyal, viszont az elégedetlen közvélemény előtt sikerült felmutatnia a „lagymatag” szakszervezeti vezetőket. Összekeveredtek a párhuzamos történetek is: a rabszolgatörvény a helyi bérharcokkal és a rendszerellenes követelésekkel. 
A pártok most vakon üdvözlik, hogy a nagy cégek sorra lemondanak a rabszolgatörvényről. Viszont ha senkit nem érint a törvény, akkor okafogyott a tiltakozás is ellene. Látjuk-e a menekülő kormányzatot, amely megint szorított egyet a présen? A 400 túlóra pedig látensen vigad a törvénytárban. A kormányfő visszavonult a sorosozás bástyái mögé, az ellenzék meg a gördülő csendben várhatja a kormány újabb tévedését. 
Addig gondolkodhatnak a hatalom cselén: egy senkinek sem kellő, ám vérlázító törvénnyel utcára kényszerítették az érdekvédőket, de ami elég a Kossuth téren, kevés az országban. A hatalom meg törvénytárának árnyékában a saját ébredő tagságukkal fejeztetheti le a neki nem gazsuláló szakszervezeteket.
Szerző
Friss Róbert