Kedves cseheim

Mindig szerettem a cseheket. Azt hiszem, főleg a sör és a defenesztráció miatt. Előbbi nem szorul magyarázatra, az utóbbival kapcsolatban pedig hadd jegyezzem meg, hogy Habsburg Rudolf követeit dobták ki először ilyen módon a prágai várból, és a demokrácia gyakorlásának ez a rusztikus módja mindannyiszor elégedettséggel tölt el.
Mindez csak azért jutott eszembe, mert a Novinky című lap a minap azt írta, hogy Prága városa hamarosan kiteszi az önkormányzati bérlakásokból azokat a bírákat és ügyészeket, akik évek óta a piaci árnál jóval kevesebb pénzért bérelték a kérókat. Nyolcvanegy lakásról van szó, ezeket valamelyik korábbi kormány utaltatta ki a magas beosztású hölgyeknek és uraknak. Csakhogy a Kalózpárt (igen, ez egy létező parlamenti párt Csehországban, nagyjából a Kétfarkú Kutya és az LMP között félúton), két évvel ezelőtt beadott egy törvénymódosítást, és úgy tűnik, ez mostanra érett be. Érvük szerint a nevezettek keresnek annyit, hogy ki tudják fizetni a piaci árat. 
Most itt egy blikkfangos átkötésnek kellene következnie, amely hasonló hazai esetekhez vezet, de inkább csak megjegyzem, hogy a minap olvastam egy szegény kisfiúról, aki nyolcgyerekes családban született, és kétéves korában, a második világháború végén kellett elhagynia Magyarországot. Mindenét elvesztette, a kommunisták államosították a szegény család vagyonkáját. A kis Habsburg-Lotharingiai Mihály, mert így hívták a kisfiút, Portugáliában kötött ki. Ott beletanult a textilszakmába. 1995-ben aztán hazajött, és összebarátkozott Orbán Viktorral és Mészáros Lőrinccel. El is adta nekik azt a kis földecskét, ahol gyerekeskedett. Beszállt egy borászatba, és előszeretettel vadászott Lázár János akkori kancelláriaminiszterrel. Aki nem mellesleg az ő cégétől vásárolta meg a Divatcsarnok 10 százalékát. A vele kapcsolatos legfrissebb hír, hogy potom 71 ezer forintért bérel egy luxuslakást a Várban. És ahogy a honi viszonyokat ismerjük, ez a helyzet a jövőben sem fog változni.
Mondom, ezért szeretem inkább a cseheket.
Szerző
Kövesdi Péter
Frissítve: 2019.01.29. 09:39

Árulók

Emlékszem a pillanatra (nem az igazság pillanata volt), amikor Orbán Viktor Lázár Jánossal vállvetve büszkélkedett, milyen nagyszerű egyezményt kötöttek Moszkvában a paksi bővítésről, és mennyire olcsó hitelt szereztek hozzá. Az évszázad üzlete – mondták, és mindenki csökkent értelmű hazaáruló volt, aki a legcsekélyebb kételyt is meg merte fogalmazni a pazar kontraktussal szemben. (Lázár különösen nagy kedvét lelte benne, hogy az adekvát kérdéseket sorra föltevő ellenzéki politikust, Jávor Benedeket különféle nyilvános fórumokon árulózza.)
Azóta viszont kiderült néhány apróság, amit ezek a remek kormányemberek – úgy fest - mégis figyelmen kívül hagytak. A 2014-es bejelentés szerint a két új blokk 2025-26-ban termelésbe lép – ehhez képest már a tervezés időszakában sikerült 2-3 éves késést begyűjteni. Most 2032-es indulással számolnak, a törlesztést azonban 2026 márciusában mindenképpen meg kell kezdeni. Az orosz eurókölcsön kamata 4-5 százalék, miközben a nemzetközi pénzpiacon jelenleg kevesebb mint feleannyiért, 1,9 százalékos kamattal jutunk hitelhez. Varga Mihály pénzügyminiszter épp Moszkvába indul kuncsorogni a „tökéletes” szerződés módosításáért.
Természetesen a kormány is tudja, hogy a paksi dokumentumok súlyos kormányzati hibák és bűnök bizonyítékait rejtik, ezért az egész paksamétát titkosította. Bár a minősítés jogilag nem állt meg – amiről tavaly óta jogerős döntés van –, a papírokat (immár jogalap nélkül) továbbra is titokban tartja a kabinet, a Jávor által indított és első fokon megnyert adatigénylési per másodfokú eljárásában pedig október után most újra, ezúttal februárra halasztották az ítélethirdetést. Sokáig azonban már nem lehet húzni: az irathalmaz előbb-utóbb nyilvános lesz, és akkor nemcsak az derülhet ki végre, miről szól, kit kedvezményez valójában a paksi paktum, hanem az is, hogy ki az áruló.

Gördülő csend

Most látjuk csak igazán, hogy a szakszervezeti mozgalom szenvedte meg leginkább a rendszerváltást. Most, amikor a dolgozói érdekvédelem egyszerre mutatja meg bérharcos erejét a győri Audiban - és tehetetlenségét, kimondva az országos sztrájk lehetetlenségét.
Azt, hogy 1989-ben, a rendszerváltás békésen mehetett végbe, betudhatjuk az akkori pártok polgárháborútól rettegő bölcsességének. A ’90-es évek elején a dolgozók – a magyar kapitalizmus repatriálását kísérő - csendjét meg annak, hogy a szakszervezetek a Kádár-rendszerben lufik voltak. Hamar szétesett hát a magyar szakszervezeti mozgalom. Sok kritika érte aztán a baloldali-liberális kormányokat, de egyetlen hangra sem emlékszünk, amely tiltakozott volna az ellen, hogy a baloldal csak választási kijárókat lát a szakszervezetekben, hogy képtelen felfogni: a dolgozók érdekképviseleteit független entitásként kellene kezelni, mert erejük, a regnáló kormányokkal szembeni autonóm fellépésük erősíti a társadalom koherenciáját és egyensúlyát.
A politikai pártok évtizedekig megelégedtek a politikai csörömpölést kísérő társadalmi csenddel. A baloldal most mégis csodálkozik, amikor a szakszervezetek kimondják: nincs kellő dolgozói akarat egy általános sztrájkhoz. Pedig igaza van a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnökének, Kordás Lászlónak, aki látja a csapdát: nincs annál nagyobb bukás, mint országos sztrájkot hirdetni sztrájkolók nélkül. 
Talán a politikai ellenzék vár minden utcai megmozdulástól rendszerváltó csodát, talán a vegyipart képviselő Székely Tamás MASZSZ-alelnök kiabált túl korán országos kaszát-kapát. A december óta tartó tiltakozások mindenesetre bebizonyították: a politika nem úszhatja meg, hogy a saját dolgát elvégezze, nyolc év elmaradt harcait nem vívhatja meg a hirtelen felfedezett szakszervezetek háta mögül, miközben tőlük várná el, hogy egyszerre feleljenek meg a rendszerváltó igényeknek és a sztrájkot megfojtó törvényeknek. Éhező sztrájkhoz pedig még kevés az elégedetlenség. 
A kormánynak nagyjából sikerült kikecmeregnie a túlóratörvénnyel önmagának állított csapdából. Nem tárgyal, viszont az elégedetlen közvélemény előtt sikerült felmutatnia a „lagymatag” szakszervezeti vezetőket. Összekeveredtek a párhuzamos történetek is: a rabszolgatörvény a helyi bérharcokkal és a rendszerellenes követelésekkel. 
A pártok most vakon üdvözlik, hogy a nagy cégek sorra lemondanak a rabszolgatörvényről. Viszont ha senkit nem érint a törvény, akkor okafogyott a tiltakozás is ellene. Látjuk-e a menekülő kormányzatot, amely megint szorított egyet a présen? A 400 túlóra pedig látensen vigad a törvénytárban. A kormányfő visszavonult a sorosozás bástyái mögé, az ellenzék meg a gördülő csendben várhatja a kormány újabb tévedését. 
Addig gondolkodhatnak a hatalom cselén: egy senkinek sem kellő, ám vérlázító törvénnyel utcára kényszerítették az érdekvédőket, de ami elég a Kossuth téren, kevés az országban. A hatalom meg törvénytárának árnyékában a saját ébredő tagságukkal fejeztetheti le a neki nem gazsuláló szakszervezeteket.
Szerző
Friss Róbert