Ha a számok úgy állnak

Képzeljem el, meséli, hogy a grazi kórházban, amikor síelés közben eltörte a lábát, csupa magyarral találkozott. Magyar volt a sürgősségin, aki felvette, magyar a sebész, magyar a röntgenes és az egyik ápoló is, aki az ágytálakat hordta. „Nem tudtam, mennyit illik adni, a feleségem szerint egy ötvenest a dokiknak, az ápolónak elég lesz egy húszas. Amikor jövök el, nyújtom a pénzt, de egy fillért sem fogadtak el. Pedig magyarok voltak.”

A minap Schwechaton volt dolgom, a gyereket kellett felvenni a reptéren. Siettem, enni sem volt időm indulás előtt, gondoltam, majd a határ előtt valahol. Eredetileg egy melegszendvicsre vágytam, de a negyedik bezárt üzlet után már egy hideggel is kiegyeztem volna. Sehol egy lélek. Aztán a kocsmában sikerült szert tennem egy csomag ropira és egy Sport szeletre, ami ugyan nem szendvics, de nehéz időkben az ember ne válogasson. „Aki munkaképes, már régen odaát van – bökött a sötét országútra a kocsmáros. – A feleségem meghalt, két éve egyedül viszem a boltot.” Azt mondja, ő is ment volna, de nem tudta eladni a kocsmát, úgyhogy maradt. Az ember olvas az újságban ezt-azt, hogy így a munkaerő-kiáramlás, meg úgy a reálbérek, de a valóság – hogy tudniillik nincs szendvics se –, az mégis más.

A határ túloldalán van egy benzinkút. „Ein szendvics bitte” – mondom, és erősen remélem, hogy a szendvics az itt is szendvics. „Meleget vagy hideget kér? – kérdezi a kutas, Herr Ervin – ahogy a névtáblájáról olvasom. – De van wurst is mustárral” – teszi hozzá. Herr Ervin harmincegy éves, két éve dolgozik a kúton. Móvárról jár át, havi ezerötszáz euróért, plusz jatt. Előtte tíz évig a MOFÉM-nál dolgozott, megkeresett kétszázat is a jobb hónapokban. „Tavasszal felköltözünk a barátnőmmel Pestre, de azt számoltuk, hogy onnan is megéri kijárni. Ez majdnem olyan, mint otthon. Csak ötszáz euró a különbség.” Tizenöt napot dolgozik, tizenötöt pihen. Ha Pestről jár majd ide, az édesanyjánál alszik Móváron, a barátnő meg közben a reptéren takarít. Ő egy ezrest kap tizenöt nap alatt. „Ha a számok úgy állnak, majd emelek” – mondja röhögve, miközben kiteszi elém a wurstot.

Éjszaka Schwechaton sincs túl nagy élet, alig lézengünk a reptéren. A forgókefés takarítógép jön-megy az érkezési váróban, a vezetőülésben egy ötvenes, szakállas pasas. „Bazmeg Feri, hozzad már a ládákat, mindjárt nyitunk!” – kiáltja egy hang az egyik lehúzott rács mögül. „Nyugi van már, ne pattogjál, mindjárt hozom” – válaszol egy másik hang. Bizsergető érzés magyar szót hallani külföldön. „Mindig ez megy. Állandóan üvöltöznek. Azt hiszik, otthon vannak” – dünnyögi az ötvenes szakállas, miközben éppen mellettem húz el a keféssel.

Az egészben tényleg van valami otthonos. Az ember áll egy idegen ország repterén, ahol – az utazókon kívül – tulajdonképpen mindenki magyar, és elandalodik. Úgy érzi, otthon van. És valóban, szinte minden ugyanolyan: a Feri, a Géza, a szakállas, a munkakedv. A különbség legfeljebb ötszáz.