Az Úr adta, az Úr elvette. Mármint a Balatoni Hajózási Zrt. részvényeinek jelentős részét. Illetve egyelőre nem vette el, de jelezte, kell neki. És ilyenkor, amikor az Úr, pontosabban a kormány bejelenti valamire az igényét, jellemzően meg is kapja. Még akkor is, ha szembemegy saját egykori szabályaival.
Merthogy a kikötővel rendelkező balatoni településeknek 2008-ban a Gyurcsány-kormány azzal a feltétellel adta át a hajózási társaság részvényeinek maradék 49 százalékát, hogy 2012-ig szűk 1,5 milliárd forintot össze kell dobniuk tőkeemelésként. Az időpont azóta többször módosult, most épp e hó utolsó napjáig kellene fizetniük. Mígnem jött a kormányrendelet: immár arról kell dönteniük, beleegyeznek-e, hogy az ajándék visszakerüljön az államhoz.
Mi ez a nagy sietség? – kérdezik okkal a településvezetők, akikben felmerül: a cég visszaállamosítása előrevetítheti a majdani privatizációt is. S itt lehetne sorolni a neveket, akiket más tendereken lelkesen helyzetbe hoz a kormányzat, mely birtokon belülre kerülve egy újabb tőkeemeléssel akár többséget is szerezhet. A Balatonnál ráadásul szinte minden eldobott kő Mészáros- vagy Tiborcz-érdekeltségre hull már most is.
A nem túl rózsás jövőképet erősítheti, hogy a Balatoni Szövetség vezetője, a szigligeti polgármester teljes mellszélességgel támogatja az állami szerepvállalást, miközben nem is oly rég állítólag még a tőkerész arányos penzumának kifizetésére buzdította kollégáit. A hirtelen pálfordulás láttán elgondolkodtató a siófoki polgármester megjegyzése: a legtöbb érintett akkor is megszavaztatja testületével a kormány akaratát, ha az káros a településére nézve. Mert első a pártfegyelem, s csak második a lokálpatriotizmus. Mindenesetre senki sem lenne meglepve, ha jachkikötők előtti vizeken feltűnne a távolban egy fehér vitorla.
Közelebb érve pedig már látszana a halálfejes lobogó is.