Versekben vacillál

Publikálás dátuma
2019.01.31. 11:30

Fotó: Vajda József
A rossz közérzetet elemzi és keres rá gyógyírt legújabb verseiben Nyerges Gábor Ádám költő.
Apró-cseprő problémákból indul ki, és jut el filozófiai magasságokba Nyerges Gábor Ádám legújabb, Berendezkedés című verseskötetében. A személyes hangvételéről ismert költő azonban ezúttal kifejezetten személytelen hangnemet üt meg, hogy általános érvénnyel szólhasson a társadalom közérzetéről és problémáiról. A verseinek egyik „alaptétele”, hogy a környezetünktől számos impulzust kapunk, melyeket próbálunk rendszerezni, de már rögtön az értelmezésnél zátonyra futunk. A hatások pedig mindenhonnan érkeznek, a közvetlen környezetünktől, a barátainktól, családtagjainktól, ismerőseinktől, és tágabb értelemben véve a nagyvilágból. – Az identitásunkat bármi befolyásolhatja, legyen az egy pár perces buszút, egy évek óta tartó építkezés vagy egy világpolitikai fordulat – mondja Nyerges, aki szerint Kelet-Európában arra vagyunk trenírozva, hogy minden változásra fel legyünk készülve. A Berendezkedés cím így kétféleképpen is értelmezhető: egyrészt utal arra, amikor valaki egy környezetben otthonossá válik, de értelmezhető úgy is, hogy a személy berendezkedik egy hosszú távú, nehéz lelki időszakra. – A nap végére az ember elhasználtnak, gyakran frusztráltnak érzi magát – mondja a költő, aki szerint levert állapotunk fő oka a folytonos bizonytalanság, mely idővel szorongást szül. E gondolat miatt Nyerges műve vitathatatlanul kelet-európai, hiszen gyakori szereplő benne a kisember, aki állandó harcot vív a külvilág és a mindennapok erőivel. Remek példa erre Ez egy kávéház című verse, melyben egy baráti társaság a kedvenc helyén próbál egymással beszélgetni, de együttlétüket egy ismeretlen fényképész akasztja meg, majd a pincérnőtől megtudják, hogy hamarosan a kávéház bezár, a helyén egy indiai kifőzde vagy egy aurafényképészet fog nyílni. A Ki tudja milyen arányban? című versében Budapest forgalmas tereit járja be a reggeli indulástól egészen az este beköszöntéig, és mutatja be érzékletesen, hogy a külvilágból érkező megannyi impulzus hogyan hat az egyénre. A konstans változást jelképezi a kötet címlapján is szereplő japán óriásszörny, aki a budapesti járókelők között trappol a városban, és tűnik fel a Következő percekben érkezők című versben. Ebben a szövegben azon mereng a költő, hogyha az egyik köztéren felbukkanna a hatalmas szörny, hogyan reagálna arra a környezet. Nyerges szerint az első reakciónk a sokk és a pánik lenne, de aztán, ahogy minden változást, ezt is hamar megszoknánk. A saját érdekünkben ugyanis gyorsan elfogadunk bármit, legyen az egy szakítás, egy munkahelyi elbocsátás vagy bármilyen fordulat. – A normalitásunk fogalomkörét egyre inkább az extremitás irányába szélesítjük ki – így Nyerges. A Berendezkedést tehát áthatja a pesszimizmus és a tehetetlenség, a költő szerint azonban a versekben visszatérő önvizsgálat és –kritika kifejezetten jó hatással van az ember személyiségére. – Nem feltétlenül rossz, ha valaki megkérdőjelezi magát – vallja Nyerges, akinél az önvizsgálat szinte napi gyakorlat, a Berendezkedést is átjárja a „mi lett volna, ha” érzése, és a feltételes mód használata. – Az új versekben nem akartam túl sok kijelentő mondatot írni, az ugyanis magabiztosságot és az igazság birtoklását feltételezi – mondja a szerző, aki verseiben inkább válaszutakat vázol fel, és örömmel vacillál közöttük. A jövőben Nyerges nemcsak lírában, de regény formájában is kifejti a társadalmi közérzetről vallott gondolatait. A Mire ez a nap véget ér című műben viszont szűkíti a perspektívát, a figyelmét már egy gimnáziumi osztályra helyezi, és kíséri figyelemmel annak négy évét. Nyerges „osztályának” fiataljai egytől egyig magányosak, így különösen izgalmas lesz az olvasónak feltenni a kérdést, vajon hogyan birkóznak meg a diákok a kamaszkori változásokkal, és működnek együtt mint osztály, és mint közösség. 

Névjegy

Nyerges Gábor Ádám 1989-ben született Budapesten. Író, költő, az Apokrif irodalmi folyóirat alapítója, főszerkesztője. Első verseskötete 2010-ben jelent meg Helyi érzéstelenítés címmel. Jelenleg az ELTE BTK 1945 utáni magyar irodalom doktori programjának hallgatója.

Üzletbiztos filmes aranykor - csütörtökön temetik Andy Vajnát

Publikálás dátuma
2019.01.31. 09:30

Fotó: Népszava
Andy Vajna jól működő rendszert hagyott hátra a magyar filmszakmának. A tetszhalott állapot és kíméletlen harcok után díjak, nézőszámok és külföldi forgatások bizonyítják igazát.
Andy Vajna váratlan halála óta nagyon sok minden elhangzott azzal kapcsolatosan, hogy vajon az utókor hogyan is fog emlékezni a magyar történelem első filmügyi kormánybiztosára. Mozis szemszögből a kőkemény, üzleti szemléletű producerként és a magyar filmművészet egyik legsikeresebb időszakának menedzsereként godolunk rá – bármennyire is abszurdan hangzik ez sokaknak.    Az első és talán legfontosabb tény, amit Andy Vajna személyiségével kapcsolatosan érdemes megjegyezni: imádta a pénzt. Első millióját parókagyárosként szedte össze Hong-Kongban, de arra is igen büszke volt, ő találta fel a kőmosott farmert – igaz, a ruhaiparban nem tudta megvetni a lábát. Nem is azért forgalmazott fiatalon amerikai B-filmeket Távol-Keleten, illetve üzemeltetett mozikat, mert nagy művészi víziói lettek volna, hanem, mert arra vágyott, hogy mogulként élhessen. Első filmjét még Hong-Kongban készítette el, a Hei lu – The Opium Trail-ről még ő maga is azt mondta nagy nyilvánosság előtt, hogy egy rakás szar. Filmproducerként viszont már elment Cannes-ba – 1973-at írunk – és rájött az élete végéig hangoztatott nagy igazságra: az európai művészfilmek unalmasak. Bezzeg, ha egy filmben verekednek, vagy halomra ölik egymást, akkor mindenki boldog. Pályafutása során nem is nagyon készített művészi értékkel bíró műveket, de Joe Eszterhassal és Costa-Gavrassal készített Music Box e téren is jelentős alkotás. Hamar megtalálta a megfelelő üzlettársat a libanoni Mario Kassar személyében, akivel megvettek egy alvó céget – a Carolcót – és eladható filmeket kezdtek gyártani. Biztosra mentek: a „termékek” vetítési jogait előre értékesítették és a befolyt összegekből forgattak. Jöttek a kultművek: a Menekülés a győzelembe, majd a Rambo. A Carolco egy ideig nagy biznisz volt, a bevételek többtucat bankon keresztül végül Vajna és társai offshore cégeinél landoltak – mondjuk a Holland-Antillákon. Vajna 1989-ben kiszállt a cégből, egy ideig a Cinergi igazgatója volt (a vállalkozásnak rejtélyes a tulajdonosi rendszere), majd újra összeállt Kassarral a C2 Pictures-ben és készítettek a Terminátornak egy harmadik részt. De nemzetközi karrierje ekkor kifulladt.
Ezután kezdett el szülőhazája iránt érdeklődni, elkészítette A Miniszter félrelép-et, majd a Szabadság, szerelmet. A problémákkal küzdő, széttöredezett magyar filmszakba nem fogadta őt nagy lelkesedéssel, noha mindig voltak pártfogói, a keménymag hallani sem akart arról, hogy a segítségét kérje – pedig olykor kézenfekvő döntés lett volna. Aztán, 2011-ben jött a nagy fordulat: Orbán Viktor kormánya kinevezte Vajnát kormánybiztosnak, akinek immár, szavai szerint nem a „korrupt” rendszer megmentése, hanem annak a felszámolása és egy teljesen új finanszírozási rendszer kidolgozása volt a feladata. Noha gőzerővel vetette bele magát a munkába, időbe telt, míg a Közalapítványt bezárták és bár eltűnt pénzekről szóltak a pletykák, büntetőjogi eljárás senki ellen sem indult. A Magyar Nemzeti Filmalap Zrt. létrejötte viszont túl lassú volt és Vajna ígéretei helyett bő két éven keresztül a magyar filmgyártás tetszhalott állapotba került, a készülő filmek és a nézők száma statisztikailag kimutathatatlan szintre esett vissza. Az újra indítást továbbá minden szintre kiterjesztette a kormánybiztos: a Magyar Filmművészek Szövetségével és annak vezetőjével, Tarr Bélával folytatott, kegyelem nélküli harc következtében negyvenhárom év után megszűnt a Magyar Filmszemle. A Vajna által megálmodott és támogatott új szakmai szervezet, a Magyar Filmakadémia sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az általuk megszervezett Magyar Filmhetet még definiálni is nehéz, a Magyar Filmdíj gáláról nem is beszélve. Tény, nehéz vitatkozni Tarr azon állításaival is, hogy a filmes reformok politikai erővel történtek meg és a szakmát felszeletelték, hiszen Filmalap a mai napig a játékfilmek finanszírozását és fejlesztését tekinti elsődleges feladatának, a többi, úgynevezett „futottak még” műfajokat a Médiatanácsra bízták. Ezt a veszteséglistát már sokan elfelejtették, filmszakmai körökben ugyanis egyre több lett az elégedett ember, hiszen bárki pályázhatott a Magyar Nemzeti Filmalaphoz, a korai aggodalmakkal ellentétben a szervezet teljesen apolitikusan működött és legtöbb esetben szakmai döntések születtek. Még akkor is, ha Vajna nem az európai modell alapján építette fel a Magyar Nemzeti Filmalapot: a szervezet sokkal inkább egy amerikai stúdióra hasonlít felépítésében és működésében is. Például a pályázatokat elbíráló Döntőbizottságban (DB) nem a szakma delegáltjai vettek részt, hanem akit a Filmalap igazgatója, Havas Ágnes kinevezett – határozatlan időre. Vajna végül sosem lett a Filmalap vezetője – noha sokan erre számítottak –, megtartotta a kormánybiztosi pozícióját és örök tagja lett a DB-nek, ő csak egy szavazat volt az ötből. Így átmehettek a rostán olyan produkciók is, amelyek ad absurdum nem izgatták fel túlságosan. Esélyt adott olyan művészfilmeknek is, amelyekben nem látta a bizniszt.  
Az a sors iróniája volt, hogy épp a fesztiválsikerek és a díjak hozták az első nagy és megkérdőjelezhetetlen eredményeket: ezek közül a legfontosabb a Nemes Jeles László rendezte Saul fia volt, amely Grand Prix-t nyert Cannes-ban, majd azután mindent, amit a lehetséges, köztük a legjobb idegennyelvű film Oscarját. Meg kell említeni Enyedi Ildikó Testről és lélekről című alkotását is, amely fődíjat kapott Berlinben és az Amerikai Filmakadémiánál is eljutott a legjobb öt közé az idegennyelvű kategóriában. A Deák Kristóf rendezte Mindenki című etűd Oscarja csak közvetve Vajna sikere, hiszen a Médiatanács fejlesztette és támogatta – de erre kevesen emlékeznek már ma is, nemhogy holnap. Forradalmi lépés volt az elsőfilmesekre hangolt Inkubátor program elindítása, már csak azért is, mert így elkészülhetett Szilágyi Zsófi Egy nap című filmje. A kormánybiztos másik nagy ígérete, a magyar filmek nézettségének helyreállítása, ha lassabban is, de szintén elindult. Ehhez persze kellett a magyar Spielberg, azaz Herendi Gábor, aki abszolút rekorder: Kincsem című történelmi kalandfilmjét csaknem 457 ezren látták, a Valami Amerika 3. pedig bő 372 ezer nézővel lett a korszak második legnézettebb produkciója. A dobogó harmadik fokán A Viszkis áll 327 ezer nézővel.  
Nem véletlen, hogy Andy Vajna nem adta át a kormánybiztosi stafétát. A megálmodott rendszer, a Magyar Nemzeti Filmalap önjáróan működik – a szakmában sokan reménykednek, hogy ez így is marad. A producert, csakúgy, mint fiatalkorában, most is a biznisz érdekelte. Bármikor, amikor kérdezték, a legbüszkébb arra volt, hogy rendbe tette a magyar filmipart. Azaz Magyarországot vonzó hellyé tette a nagy amerikai stúdiók szemében, és hatásosan lobbizott amellett, hogy a filmes adókedvezmény a régióban nálunk legyen a legjobb, ez jelenleg mintegy harminc százalék. A külföldi bármunkák olyannyira felpörögtek, hogy a filmes technikai szakmák folyamatos hiánnyal küszködnek, ahogy Vajna fogalmazott, Magyarországon ez az egyetlen iparág, ahol mindenkinek van munkája. Minden összejött: a díjak, a nézőszám és az ipari fellendülés. Anomáliák persze mindig és mindenhol vannak, de elfogadható a szakma és a sajtó konklúziója, miszerint a Vajna korszakot aranykornak titulálják. Hogy meddig lesz ez így, nagyban függ attól, mi lesz az örökséggel, megmarad a bizonyítottan működő rendszer, vagy jön valaki, aki "megreformálja".

A rendszer felülbírálása

Andy Vajna amerikai korszakának legjelentősebb műve, a Rambo több szempontból is izgalmas, számunkra leginkább azért, mert itt látszott, hogy Vajna szeret kockáztatni és produceri vétójogával élni. Az első verzió ugyanis a főhős halálával végződött, ám a producer zokszó nélkül újravágatta a befejezést. Emiatt sokan tartottak is tőle, miután kinevezték kormánybiztosnak, különösen, hogy az eredeti elképzelés szerint a Filmalapnál lett volna a végső vágás joga. Ez végül nem lett szentírás, de Vajna szeretett beszólni a készülő filmekbe. Különösen, ha valami a saját projektje volt. Mint a Pappa pia, amelyet rendezője, Csupó Gábor fiatalosabbra akarta szabni – ekkor ért véget a több évtizedes barátsága Vajnával.  

Filmes Kulturkampf

Kierőszakolta az egyablakos támogatási rendszert – szokás sokszor mondani a Vajna korszak egyik fő kritikájként. A sors iróniája, hogy a nagy nemzeti Kulturkampf lendületében, Rogán Antal törvény módosítása következtében nemsokára létrejön a Filmkollégium, melynek a feladata történelmi mozgóképek gyártása lesz. A megfogalmazás szerint csak tévés tartalmat finanszíroznak majd, de akárhogy is nézzük, ez a második finanszírozási ablak. Forrásaink szerint a nemsokára felálló Filmkollégium elnöke Káel Csaba „polihisztor” lesz.   

Témák
Andy Vajna

„Micsoda különös család vagyunk” - letehetetlen könyv született a Mannokról

Publikálás dátuma
2019.01.30. 12:45
Ebben a családban előbb-utóbb mindenki ír, megszállottan vagy kényszeresen követve a többieket
Fotó: Bibliothek Zurich
Tilmann Lahme A Mannok című kötetének az alcíme Családregény s ami az olvasmányosságot, az események dinamikáját, a szereplők különösségét illeti, a könyv feltétlenül olyan, mintha letehetetlenül izgalmas irodalom- és kultúrtörténeti lektűrt lapoznánk.
A múlt század húszas éveinek elején kezdődik, s 2002-ben, Elisabeth Mann halálával fejeződik be a grandiózus sztori, kronologikus rendben mutatva be, hogy egy-egy időszakban mi történt a szülőkkel, Thomas és Katia Mannal, hat gyerekükkel, valamint az apa fivérével, Heinrich Mannal. S mivel mindig intenzíven zajlott körülöttük az élet, a német irodalomtörténész szövege egy pillanatra sem válik unalmassá. Semmi sem szokványos ebben a családban: a gyerekek közül négynek is pszichiátriai kezelésre van szüksége, felnőtt korukban többen drogoznak, alkoholproblémákkal küzdenek, gyógyszerfüggők, depresszióra hajlamosak, a három idősebb hol szigorúan leplezi, hol megvallja szexuális másságát. Állandóan utaznak, folytonosan változik életük kerete, állampolgárságuk is időről időre módosul (miután a nácik megvonták német állampolgárságukat, hol csehszlovák, hol svájci vagy amerikai útlevelük van). Veszekednek, kibékülnek, szakadatlanul kommunikálnak, hajmeresztő terveket szőnek, bizarr kapcsolatokat létesítenek, idegesítik és inspirálják egymást: Mannok. De ha kell, sármosak is tudnak lenni: „An amazing family” – írták róluk Amerikában. S mindebben a szédítő kavargásban roppant erős bennük az önkifejezés késztetése. „… kell, hogy legyen egyvalaki ebben a családban, aki nem ír” – nyilatkozta Katia Mann élete vége felé (miután megjelentek a vele készített életút-interjúk). Mert ebben a családban a világhírű apát követve előbb-utóbb mindenki ír: megszállott hivatástudattal vagy egyszerűen csak kényszeresen követve a többieket. Alkotásaikat nézve műfajok, témák kavalkádja tárulhat elénk: regények, drámák (Klaus), monstre történeti munkák (Golo), memoárok (Klaus, Golo, Monika, Michael), gyerekkönyvek (Erika), útirajzok (Erika, Klaus), ökológiai írások (Elizabeth), irodalomtörténeti tanulmányok (Michael), és újságcikkek minden mennyiségben. S persze, szinte valamennyien megírták apjukkal kapcsolatos emlékeiket, de szóltak egymásról is (például Erika vagy Golo Klausról). A színvonal, az elismertség hullámzó ugyan, de végül mindannyian – így vagy úgy megharcolva az apa gigászi örökségével – a saját jogukon szintén sikeresek lettek. A könyv nem a rengeteg műre, hanem a családtagok belső érzelmi-szellemi viszonyaira összpontosít, valamint arra, hogyan reagálnak a drámai történelmi kihívásokra. Az válik tehát igen hangsúlyossá, hogy az extravaganciák mellett a Mannok sokaknál jóval korábban ismerték fel a Hitler és hívei jelentette halálos veszedelmet. Az elsők között emigráltak, hamar rádöbbentek, hogy a nácikkal nincs, nem lehetséges egyezkedés, s ezt a meggyőződésüket előadások, cikkek sokaságában hirdették. A testvérek közül hárman (Erika, Klaus, Golo) az amerikai hadsereg katonájaként közvetlenül segítették a Harmadik Birodalom feletti győzelmet. A család így méltán válhatott az antifasiszta ellenállás jelképévé. Éleslátásuk csodálatra méltó. A háború után Golo Mann az egységes Európában és a kelet-nyugati enyhülésben látta az itteni tartós béke fedezetét. Húga, Elisabeth pedig népszerű írásaiban, előadásaiban a korszellemet messze megelőzve emelte fel a szavát az esztelen környezetpusztítás ellen. A Mannok jó ügyeket szolgáltak. „Micsoda különös család vagyunk mi! Később majd könyveket írnak rólunk – nem csak egy-egy családtagról” – jegyezte meg Klaus Mann 1936-ban. Prófétának bizonyult.  Info:  Tilmann Lahme: A Mannok   Európa, 2018 
Témák
Thomas Mann